- Húha, én és a csodás belső értékeim… ha ezt a kollégáim hallanák! - annyira nem nagy újdonság talán, hogy a diákokkal amilyen jól kijövök, a többi tanárról, nos, nem igazán mondható el ugyanaz. Mert szerintük mogorva, goromba, antiszociális, arrogáns, meg ki tudja még, mi minden vagyok, holott – szerény véleményem szerint – csupán arról van szó, hogy irigykednek, amiért népszerűbb vagyok a diákok körében annak ellenére, hogy amúgy a biológia nem szokott épp a kedvenc tantárgyak között szerepelni. Engem különösebben nem zavar, hogy nem kell az állandó bájcsevejt nyomni velük a tanáriban két óra között.
Igaz, bármikor szívesen segítek, ha szükség van rá, de a mai estét figyelembe véve van egy sanda gyanúm, hogy egyhamar nemigen fog ilyesmi okokból csörögni a telefonom.
- Nem elég találkozni vele, a bizalmát se árt elnyerni. A macskák se dorombolnak ám csak úgy bárkinek. - és bár két külön állatfaj, ilyen szempontból a nyuszik is elég konok kis lények tudnak lenni. Én már csak tudom…
- Én nem épp így fogalmaztam volna, de a lényeg igazából hasonló. - bólintok elismerően, milyen jól sikerült kitalálnia. Na tessék, már szavak nélkül – vagy ha úgy nem is, fél szavakból – megértjük egymást!
Ahogy Lynn ismét rákezd az értetlenkedésre, mint valami beragadt lemez, kínomban már a tenyerembe temetem az arcomat. Ez most komoly? Most tényleg ilyen szájba rágós szintre kell lemennem, hogy felfogja, mit mondok? Vagy akkor se fogja, mert nem akarja, mert épp leköti a hiszti, meg az indulatok elborítják az agyát?
- Na jó. Tényleg ezt akarod? - elégelem meg ezt az egészet, magyarázkodhatnék, de nem sok hasznát látom, úgy is megtudtuk egymás titkát, sokkal kínosabb pedig már úgy sem nagyon tud lenni ez az egész helyzet, szóval veszek egy nagy levegőt, aztán ha elhallgat fél percre, végig is darálom gyorsan a mondandómat - Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Szeretlek, és ha már végre valahára eljutottunk idáig, szívesen adnék egy esélyt magunknak, úgyhogy ha lehiggadtál és te is így vagy vele, akkor szólj. Ha meg nem, akkor marad minden, ahogy eddig volt, valahogy majd túlélem. - úgy se ez lenne az első hasonló eset, ezt viszont már magamban teszem hozzá, keserűen, eszem ágában sincs a korábbi kapcsolataimmal fárasztani. Más se hiányzik a boldogsághoz, amúgy se kötnék ilyesmit az orrára. Azt se várom meg, hogy bármit reagálhasson a szavaimra, sietve az ajtó felé veszem az irányt és fejest is ugrok a havas maratonba, amíg csak bírom szuflával a futást…
Kicsit messzebb jutottam, mint terveztem, kicsit később értem haza, mint hittem… csodálom, hogy az ágyig volt még erőm elmászni, mielőtt beájultam volna.
Mire másnap reggel magamhoz tértem, az izomláz, meg a sajgó fájdalom még csak a kisebb gond volt, hogy a fejfájásról ne is beszéljünk… de a felismerés, hogy mekkora slamasztikában is vagyok, így, hogy még mindig nyuszi alakban lazsálok itt, mindent vitt. Mielőtt pedig még menthettem volna a menthetőt, Lynn is betoppant, úgyhogy a menekülési tervemről is ennyit, riadt tekintettel pislogok rá a sálba süppedve, miközben hallgatom, hogy éppen nekem hagy üzenetet… basszameg, hálát adok az égnek, hogy legalább le van némítva. Azt hiszem, még mindig a kabátzsebemben van, bár a táskát se így hagytam itt, úgyhogy én már semmiben sem vagyok biztos. Mindenesetre hallgatva az aggodalmaskodását, még pár fokkal nyomorultabbul érzem magam, az fix.
Inkább csak csendben rágcsálom a reggelire kapott falatokat jó nyuszi módjára, miközben sunyin lapítva, szívem-szakad-meg, élvezem a rövid simogatást, amit amúgy meg se érdemelnék. Mázli, hogy nem tudja, valójában én vagyok az, mert lehet, hogy már az ablakon repülnék kifelé…
Amikor oda ér, hogy visszamegy a városba, még a répa is kiesik a számból, csak kétségbeesetten nyüsszögök még akkor is utána, amikor elköszön, és a táskáját felkapva elsiet… Ezek szerint nem is tervez visszajönni… szuper, nagyobb a baj, mint hittem. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, szomorúan dőlök el a ágyon, azon töprengve, hogy most hogyan tovább, amikor eszembe jut, amit mondott.
- Állatorvos?! A francba, még csak az kéne… vagy hogy a kölykök megtaláljanak, meg se élném, hogy elvigyenek dokihoz. - fagyok le egy pillanatra, azzal már pattanok is fel, ideje visszatérni emberi alakomba, majd első utam a telefonomhoz vezet, amin már több nem fogadott hívás, és hangüzenet is vár. Már javában Lynn számát kerestem elő a telefonkönyvből, amikor azonban eszembe jut, hogy mégis mit mondhatnék? Hol voltam egész éjszaka, reggel, és délelőtt? Miért hagytam magára az én ismerőseimmel egy tök idegen helyen, holott nem erről volt szó? És mit keresett itt egy nyuszi helyettem, ami bizonyítja, hogy jártam itt, csak mielőtt felébredt volna, ismét eltűntem? Azt hiszem, ebből nehezebb lesz kiásnom magam, mint hittem, mert akármennyire is próbálok valami hihető hazugsággal előállni, valahogy mindet olyan sutának érzem, így aztán csak telnek az órák szép lassacskán… idő közben Dougék is visszatérnek, persze Lynn nélkül, én pedig magyarázkodhatok mindenkinek, nesze neked, újabb és újabb hazugságok. Már késő délután felé jár, amikor végül eljutok oda, hogy elszakadva a többiektől, nyugodtan tudjak telefonálni, de akármennyire is tudom, hogy kéne, képtelen vagyok rányomni a hívás gombra. Végül csak egy írásos üzenetet küldök, hogy legalább valami életjel érkezzen felőlem.

- Csak a csodás belső értékeiddel tudnál meggyőzni. Sose nézegetem senkinek sem a bankszámláját. - mosolyodok el szerényen. Tisztában vagyok vele, hogy mint fogorvos, az ismerőseim jelentős többségénél jóval többet keresek. Akár a kórházban, akár majd a magán praxisban amit szeretnék a jövő évben végre megnyitni a kórházi rendelés mellett. Ezért is, meg azért is mert goromba dolognak tartom, a pasik “kiválasztásakor” a pénz soha nem volt szempont.
- Tudom, tudom. - úgyse vasalom be rajta a tartozást, vagy legalábbis nem úgy hogy “na ez most a számla kiegyenlítése”. Elmondani se tudom hányszor jött már például a karácsonyfámat befaragni a tartóba, vagy megszerelni a konyhában a csöpögő csapot. Jó lenne egy férfi a háznál, szó se róla!
- Majd ha legközelebb találkozok egy nyuszival akkor kifülelem. - bólintok mint egy engedelmes kisdiák. Ma is tanultam valamit!
- Szóval szerinted válogatott seggfejekkel állok össze. - summázom a mondandója lényegét. Hogy a fenébe jutottunk idáig?! Pedig maga a csók tényleg annyira… olyan… fene egye meg, tényleg baromi klassz volt! Miért is álltunk neki hisztizni? Ja, tudom: én kezdtem.
- De nem tudom, hogy mit akarsz, most miért csinálod ezt? Miért nem tudod elmondani? Miért kell hozzá azt is tudni, hogy én mit akarok? - hát menten elsírom magam. Most tényleg ezt csinálja velem? A bizonytalanság élő szobrai vagyunk. Hogyan tudná két ember szeretni egymást, ha egyszer még csak ki sem tudják mondani? Lassan úgy vagyok vele, hogy hagyjuk az egészet inkább, mert előre láthatóan nem jutunk úgysem.
Az, hogy egyszerűen csak kisétált a házból, számomra váratlan fordulat volt. Ha nem lenne itt rajtunk kívül még vagy három pár plusz a gyerekek, simán nekiállnék ordibálni a házban, így viszont megpróbálom magam visszafogni amíg a szobába sietek a borral. Csak a zuhany előtt engedem el magam és hagyom, hogy a csalódottság hüppögős sírás formájában távozzon belőlem. És még majdnem három napig kell itt lennünk! Hát ez csodás!
Nem szoktam senkinek se a cuccaiban turkálni, és ha nem ittam volna ennyit, valószínűleg most se tenném. A táska és az öv olyan emlékeket mutatott meg amiket nem akartam látni… az egyik póló csupa kedves emlék egy versenyről, egy idétlen sapka pedig a készítés folyamatát mutatta meg. Ott volt még a sál is, amihez bár hozzá se értem volna. Tőlem kapta, már nem is emlékszem milyen apropóból. Aznap mutattam be neki az új barátomat, akivel mint kiderült, kollégák. Ahogy a sálat szorongatom, láthattam azt is, hogy otthon milyen csalódottan vette le, és tette egy csokor virág mellé az asztalra, amin ott volt még az ibolyás bross is amit nemrég kaptam tőle. Akaratlanul erednek el újra a könnyeim, mert elképzelni sem tudom, hogy tudtomon kívül mekkorát ütöttem akkor az önbecsülésébe. De miért nem mondta?! Miért nem mondta már akkor?!
Rettenetes érzésekkel és vörösre sírt szemekkel feküdtem be az ágyba, ahol viszont szerencsére hamar jött az álom. A reggel furcsa és fejfájós lett ennek köszönhetően, az egyetlen jó dolog a kis nyuszi az ágy végében. Vajon haragszik még? Vagy azért hozta a nyuszit, hogy beszéljük meg a dolgokat rendesen? Esetleg séta közben találta? És különben is, hol van most Wolf?
Reggeli közben kábé egymillió kérdéssel bombáztak. Hol van Wolfgang, miért nincs köztünk az asztalnál, jól éreztük-e magunkat este. Még poénkodtak is vele, hogy biztosan túlságosan kifárasztottam, ha még alszik… így is lehet mondani. A többiekkel eltöltött két óra alatt többször is félre vonultam telefonálni, de csak a hangposta válaszolt. És ha baja esett? A fenébe is, ennyire nem lehet gyerekes, hogy bujkál előlem! Aztán a gyerekek nagy reggeli rohangálása közben az egyiküknek sikerült szájjal levenni a konyhapultot, és ennek következtében letört egy darab a fogából. Sajnos nem tejfog hanem maradandó, így felajánlottam, hogy ha vissza visznek a városba, gyorsan ellátom a bajt.
Néhány répa karikát és egy kis uborkát magamhoz ragadva indultam vissza a szobába, egy újabb üzenetet hagyva a hangpostán.
- Wolf, most már tényleg kezdek aggódni. Hol vagy? Hívj vissza kérlek. - sóhajtok egy nagyot, miközben becsukom az ajtót és a zöldségeket a nyuszi elé teszem. Mellé ülök az ágyra, és aggodalmasan simogatom a selymes bundáját. - Tényleg… sajnálom a tegnap estét, hülye és részeg voltam. - türelmetlenül kopognak a szoba ajtaján, én pedig roppant csalódottan engedem el a nyuszit. - Mennem kell, Doug fia kitörte a fogát, bemegyek velük a városba. Nem tudom van-e értelme visszajönni ha ezt nem beszéljük meg. Nem tudom így végig játszani a hétvégét, légyszives ne csináld ezt velem. Csak… hívj vissza, oké? - már épp befejezném a hívást, amikor eszembe jut: - A nyuszinak adtam enni, de lehet, hogy orvosra lenne szüksége mert csak itt fekszik szegény. Majd szólok a többieknek, hogy ha nem érsz vissza pár órán belül, vigyék el állatorvoshoz. Szia! - bontom a vonalat, és a zsebembe csúsztatom a telefont, majd felkapom a táskám és az utazó táskám is, biztos ami biztos. Nem tudom, mennyi kedvem lesz visszajönni még ide. - Szia Nyuszi! Vigyázz magadra Pamacs. - köszönök el tőle, mielőtt már sietnék is le, hogy ismét elővegyem a fogorvos énem. Elvégre, valamiből meg kell élni, nem?

- Jogos. Ha már nem a vaskos bankszámlám miatt szerettél belém… - fűzöm még hozzá, jót mosolyogva a frappáns visszavágásán. Nem mint ha ne lennék elégedett a saját fizetésemmel, de azért egy gimnáziumi tanár mégse szokott annyit keresni, mint egy orvos…
- Ó, abban biztos vagyok. - legyintek a „fenyegetésére”, nőből van, az ilyesmit sosem felejti el egyikük sem – Amúgy meg, tudod, hol találsz, szóval… - teszem még hozzá, miközben arra gondolok, valahol azért milyen vicces… ezer éve ismerjük egymást, valahogy magától értetődő már jó ideje, hogy ha a másiknak valami segítségre van szüksége, a másik szó nélkül megy, sosem jutott eszünkbe számolni, hogy ki mennyivel „jön” a másiknak. Nem mint ha különösebben zavarna, ha valamiben segíteni kell neki, enélkül is megyek bármikor.
- Nem egészen úgy, mint a macskák, kicsit inkább arra emlékeztet, mint ha vacogna a foguk… de a szaknyelv így hívja ezt is. - vonok vállat, elégedetten elkönyvelve, hogy tényleg sikerült valami újdonsággal meglepnem.
- Az azért nem igaz, hogy soha, de most őszintén, tényleg ez hiányzik neked az amúgy sem épp rózsás jelenlegi helyzetünkre? - kérdezek vissza, mert szép dolog az őszinteség, de ha csak az a célja, hogy pluszban belerúgj még egyet szavakkal a másikba, akkor nem látom sok értelmét feleslegesen generálni a további feszültséget. Vagy lehet, hogy pont az hiányzik most nekünk? Valami feszültséglevezetés? Mondanám, hogy ha kint lennénk, megfürdetném a hóban, hátha visszahűl egy kicsit az agyvize tőle, de az inkább Bodhi stílusa lenne, a rendes zuhanyig meg biztos nem fogom elcibálni, hogy felverjük az egész házat, szóval marad a szájkaraté, hátha sikerül jobb belátásra bírni. Vagy legalább ráébreszteni, hogy elég reménytelen bármilyen épeszű döntést hozni, ha ennyire… tombol az indulatoktól.
- Nem tudom, hogy mi lenne a jó, de ha figyeltél volna arra, amit az előbb mondtam, és nem csak arra, amibe bele lehet kötni, akkor most tudnád, hogy én mit akarok. De ez nem olyasvalami, amiről egy ember dönt, hanem kettőnek kéne, és miután te nem tudod, mit akarsz… majd folytatjuk ezt a beszélgetést akkor, ha lehiggadtál. Akkor talán jutunk is valamire, mert ennek így abszolút semmi értelme. - magyarázom szájbarágós tanári stílusomban, miközben próbálom megőrizni a türelmemet, ami valljuk be, nem könnyű, amikor a másik – amúgy felnőtt ember – ilyen hisztit nyom le épp, mint amilyet Lynn is. Épp ezért nem is vagyok hajlandó tovább pazarolni az időt, ha valamihez, hát az ilyesmihez aztán végképp nincs türelmem meg kapacitásom se a mai nap, meg nem kevés alkohol után. Jah, tudom, valószínűleg ezért élek még mindig egyedül.
- Akkor nem mondom. Úgy is nagylány vagy már, azt csinálsz, amit akarsz. - hagyom rá az egészet, forrongjon tovább, ha akar, amíg egy légtérben vagyunk, úgy sem fog csillapodni, szóval részemről „kizökkentés” gyanánt mentem is kiszellőztetni a fejem, az legalább segít valamit a mostani elbaszott helyzeten.
Addig gyalogolok a hóesésben, amíg a háztól látótávolságon kívülre érek, majd azzal a lendülettel vedlek is át szép, nagy, szürke mezei nyúl alakomba, hogy úgy induljak meg neki az éjszakának, csak úgy ész nélkül, futni, futni, futni, amíg a lábam bírja. És bár úgy tűnt, minden dühöm, csalódottságom és indulatom elpárolgott mire egy kis tisztásra értem a hegy oldalában, ám ahogy megálltam pihenni, lassacskán a magam mögött hagyott gondolatok is szép lassan utolértek. Sajnos… Mire pedig felocsúdtam az önmarcangolásból, megbánásból, meg minden lemondó búslakodásból, meglepetten tapasztaltam, hogy milyen aprócskának és elveszettnek is érzem magam ebben a hatalmas nagy világban. Az csak a hab volt a tortán, hogy úgy tűnik, tényleg apró lettem, nem csak a nyomasztó érzések miatt tűnt úgy.
- Már csak ez hiányzott… - ejtettem a fejem a hóba, mielőtt erőt vettem volna magamon, és végre hazafelé vettem volna az utat. Ami sajnos sokkal de sokkal hosszabb és fárasztóbb úgy, ha az embernek fele akkora lábai sincsenek, mint az idefelé úton… Nem csoda hát, hogy jóval később, és sokkal, de sokkal kimerültebben értem végül vissza a házhoz, mint azt eredetileg terveztem, és mivel az alakváltás is elég kimerítő dolog tud lenni, végül csak nyuszi alakban osontam vissza a szobánkba.
Az ágy felé menet még orra is botlottam a bőröndömből kilógó ruháimban, holott fogadni mertem volna rá, hogy ki se nyitottam még. És mit keres itt az a pólóm, amiben az előző ballagó osztályommal megnyertük a sulis ügyességi versenyt? Meg az az idétlen mesefigurás kötött sapka, amit a tanári karácsonyi ajándékozáson kaptam az egyik bohókás kolléganőmtől… ja, azt le akartam passzolni valamelyik kiskölyöknek. Mindegy is, majd, holnap… hagyva a kupit meg a szanaszét szórt ruhákat, fogom az első, fogam ügyébe akadót – a Lynntől kapott sálamat – és felugrok az ágyra vele. Nagyjából még annyira futotta az energiából, amíg kényelmesen bevackoltam magam, aztán ahogy becsuktam a szemem, nem is álomba, hanem már-már kómába zuhantam…
Alapból nem szeretem, ha alvás közben piszkálnak, mégis, most fel se az, hogy Lynn már ébren van – egye fene, pedig egy kis leskelődésre nem mondtam volna nemet – sem az, hogy épp engem babusgat álmomban. Csak jóízűen nyújtózok egyet, azzal fordulok is át a másik oldalamra, hogy aludjak tovább, még ki tudja meddig… Valószínűleg órák telnek el, mire végre nyitogatni kezdem a szemem, bár továbbra is lustán elnyúlva az ágyon pislogok körbe a szobába. Csend… Úgy tűnik, Lynn már felébredt, ezzel pedig belém hasít a felismerés, hogy a fenébe is…! Úgy terveztem, hogy még előtte felkelek, hogy visszaváltozzak emberi alakomba, hogy megússzam a további kérdéseket és hazudozást, de nagyon úgy néz ki, hogy erről sikeresen lecsúsztam. Már épp rákészülnék, hogy behozzam a lemaradást és mentsem a menthetőt, azonban ekkor lépteket hallok az ajtó felől, és inkább kivárva, az ágyra lapulva várok és figyelek.

- Eszemben sincs vitatni, hogy kifejezetten jól tartod magad. Gondolod, hogy különben hozzád mentem volna? Csak az válasszon fiatalabb csajt aki bírja a tempóját. - folytatom még egy kicsit a vérszívást jókedvűen, de kezdem sejteni, hogy messzire megyek ezekkel, pedig semmivel sem rosszabb mint bármikor máskor. Szeretjük ugratni egymást, most mégis mintha kicsit érzékenyebb lenne mindenre.
- Csak szólok, hogy már kettővel - mutatom az ujjaimmal is - jössz nekem. És be fogom vasalni ebben biztos lehetsz. - ó, ne legyen kétsége, hogy tényleg bevasalom a tartozását. Lesz még olyan buli ahol nekem kell kísérő, vagy egy jó kis IKEA bútor összeszerelés vagy ilyesmi. A segítség bármikor jól jön!
- Már hogy tudnának? - kerekednek el meglepődve a szemeim. Oké én mondtam, hogy mondjon újat, de ez tényleg nagyon új volt. Meg nem pont ilyesmire gondoltam! Nem utolsó sorban: tényleg, mégis hogyan tudna egy nyuszi dorombolni?!
- Neked mindig van véleményed, de szinte sose tudom kihúzni belőled. - vágok vissza én is. Az igazi barátság nem azt jelenti, hogy minden szép és jó és kerek. Hanem, hogy ha valami nem oké, azt is elmondjuk, és akkor is őszinték vagyunk a másikkal, ha tudjuk, hogy nem fog örülni annak amit hallani fog. Ettől függetlenül, a ma este fényében nagy rá az esély, hogy beáll a sorba, mert, hogy ha mást nem a zuhany alatt de ki fogom sírni magam alaposan.
Aztán megint egy sor meggondolatlanság, túl gyorsan kimondott szavak, amiket egyáltalán nem úgy értettem. Lassan már belátom, hogy miért is nem keveredtünk eddig egymással romantikus kapcsolatba: mert úgy tűnik, nem működne. Más emberek úgy vonzzák egymást mint mágnes a vasat. Mi meg? Hát, inkább úgy taszítjuk egymást mint mágnes a mágnest… Remek!
- De? - kérdezek vissza minimum olyan arccal, mint ahogy az őzgida néz a kamionra. De? De nem akarja? Nem akar velem lenni, meg se próbálná? Úgy érzem mintha valaki kiszippantotta volna a szobából a levegőt, de csak állok csendben, rezzenés nélküli arccal. Ha bármilyen érzelem áttör a falaim fölött akkor nekiállok pityeregni de nem fogom most ilyen helyzetbe keverni magam.
- Semmi nem borított ki, csak ez Wolf. - rázom a fejem hevesen - Miért csak nekem kellene tudni, hogy mit akarok? Te talán úgy viselkedsz mint aki tudja? - idegesen mászkálok fel-alá a kanapé mögött, mert valamivel le kell vezetnem a feszültséget elvégre mégse állhatunk neki balhézni egymással amire felébred a fél ház.
Két dolgot utálok nagyon. Ha gyereknek néznek vagy atyáskodnak felettem, és ha megpróbálnak lenyugtatni. Wolfnak sikerült két perc alatt mindkettőt teljesíteni, így most fel tudnék robbanni. Eddig csak kétségbeesett voltam, most már haragos is.
- Ne mondd meg mi a jó nekem vagy mit csináljak. - felelem teljesen rezzenéstelen arccal, mert még ez is jobb mint ami az első gondolatom lett volna. Fürdő vagy jóga?! Szerintem inkább meg kellene beszélnünk ezt az egészet, nem pedig a szőnyeg alá söpörni holnap reggelig.
Nem tudok mit felelni, így csak állok bambán és bámulom ahogy kimegy a házból. Csak amikor elnyeli a hóesés meg az esti sötétség a távolodó alakját, akkor engedem, hogy az első könnycseppek végig guruljanak az arcomon, majd magamhoz ragadok egy üveg bort és egy poharat, amiket viszek is magammal a szobánkba. Bevallom, abban igaza volt, hogy egy alapos zuhany kissé lejjebb vitte az agyvizemet, így mire a szobába értem, már csak halkan hüppögtem.
Két pohár bor csúszott már le a torkomon, miközben a szoba sarkából, a fotelból bámultam az érkezéskor lepakolt holmikat. Wolf még ki se pakolt semmit a táskájából. A rengeteg alkoholtól amit ma elfogyasztottam kissé bizonytalan, tántorgó léptekkel, de elindultam a táska felé, hogy elővegyek neki legalább valami pizsama szerűt. Elég volt csak hozzá érni a táskához, és megrohamoztak az emlékek.
Egy nő kuncogását hallom, beszélgetést, szerelmes szavakat, a boldogság hangjait, de Wolfie hangját ezer közül is megismerném és nem őt hallom. Nem ismerem a helyet, valószínűleg a nő hálószobája. El is engedem gyorsan a táskát, mert ebből nem akarok többet se látni, se hallani. Aztán nem bírok magammal. Újra megérintem: ezúttal Wolf kezéből lóg, majd dühösen vágja le az előszoba padlójára. Látom rajta, hogy összetört, mintha valaki fizikálisan bántotta volna, a vállai előre esve, a feje lehajtva. Érzem, hogy amiatt a nő miatt, aki az előző képben még kuncogott.
Kinyitom a táskát, miközben néha csuklok, esetlenül ülök a szőnyegen a táska mellett mint egy gyerek. Egymás után tapogatom a holmiját. Csupa emlék, van ami szebb van ami kellemetlenebb, de egyiknek sincs jelentősége, mígnem… a kezembe akad egy öv. Végig simítok az ujjaimmal a csatján, és tudom, hogy ezt már egyszer megtettem. Újabb emlékek: bizonytalan kézzel bogozgatom az övcsatot, sok évvel ezelőtt azon az éjszakán amit mindketten kitöröltünk az emlékeink közül. Két nagyon-nagyon részeg embert látok, Wolf és én is alig állunk a lábunkon. Aztán már nem is állunk, az öv a nadrággal együtt egy kupacba gyűrve hever a földön. Egy ponton túl nem merem tovább a kezemben tartani ezt a tárgyat. Túl sokat láttam. Találomra kapok fel egyet a pólók közül, hogy magammal vonszoljam az ágyba, mert késő van és végre rádöbbenek, hogy szó szerint részeg vagyok. Nem csak az emlékektől hanem a bortól is.
Sajgó fejjel és kavargó gyomorral ébredek. Van mit megbánni a tegnapi napból, ez már biztos. Fel sem fogom igazán, hogy hány óra lehet, amíg kétszer is meg nem nézem a telefonon. Az ágy túlsó fele gyakorlatilag érintetlen, szóval Wolfgang valahol máshol aludt. Szemem dörzsölgetve tápászkodok fel, és húzom magamra a pulcsimat, mert hűvösnek érzem a reggelt. Csak ekkor tűnik fel az ágy végében, hogy Wolfie sáljából fészket formázva ott szundikál egy helyes kisnyuszi.
- Hmm! - mosolyodok el ezerszer is nyugodtabban mint ahogy lefeküdtem éjjel. Szóval emlékezett, hogy szeretem a nyuszikat? De mégis honnan? Vagy hogyan szerezte az éjszaka közepén? A szunyókáló állatot nézegetem, amíg felöltözök, majd a selymes tapsi füleit simogatom - Honnan keveredtél ide Nyuszi? Wolf hozott be, hm? - tovább cirógatom, de úgy látom nagyon ki lehet merülve, talán úgy kellett kimentenie valahonnan, ezért hozta be a házba. - Hozok majd neked egy kis répát meg uborkát reggeli után, addig szundizz csak szőrmók. - köszönök el tőle ahogy a szobából sietek kifelé, némi koffein és fájdalomcsillapító után sóvárogva. Pokoli dolog ez a másnap!

- Az én koromban… - grimaszolok egyet akaratlanul is, mert egyszerűen a falnak tudok menni attól, amikor hasonló módon utalgatnak a koromra – Majd meglátjuk, amikor te leszel az „én koromban”, választod-e inkább a futást szinte minden délután a kényelmes szundi helyett. - eddig is szerettem mozogni, lehetőleg kint a szabadban, de mióta azok a különös álmok jelentkeztek, és visszatért az emlékeim nagy része, azóta valahogy a futás lett az abszolút kedvenc időtöltés szabadidőmben. Természetesen nyúl alakban szelni a hófödte erdőket, mezőket, domboldalakat…
- Miért érzem úgy ezek után, hogy még biztosan bánni fogom? - kérdezek vissza óvatosan, mert ismerem ám, lehet, hogy csak néha fogja bevetni ezt az erejét, de tuti, hogy olyan dolgoknál, amiket amúgy a hátam közepére sem kívánok. Fogászati kezelések, brrr…
- Hálám a sírig üldözni fog. - teszek úgy, mint ha épp hatalmas kő zuhanna le a szívemről, azzal részemről lezártnak is tekintem a témát. Úgy is azt kamuzik az ismerősöknek amit nem sajnál, ha már egyszer rábíztam a posztot, az a minimum, hogy nem szívózok vele még én is pluszban.
- A nyuszik is tudnak „dorombolni”. - szólalok meg, majd ha nem értené, hogy honnan jött ez az egész, akkor emlékeztetem, ő mondta, mondjak valami újat. Fogadok, hogy ezt nem tudta! Egy kis komolytalanság még belefér, mielőtt sokkal de sokkal komolyabb és ingoványosabb terepre eveznénk.
- Jó, hát erre most mit mondjak? Véleményem az lenne, de a helyzetre való tekintettel inkább megtartom magamnak, mert akkor jó eséllyel én is beállhatnék a többiek után a sorba. - mondanám, hogy nem én tehetek róla, hogy ilyen idiótákat fog ki mindig, vagy hogy olyan nagy szíve van és olyan könnyen el tud érzékenyülni, mert ha még sírva is fakad nekem mindezek tetejébe, biztos, hogy még szarabbul fogom magam érezni. Ellenben amikor dühösen kifakad, csak szótlanul emelem a plafon felé a tekintetem. Jól állunk, mit ne mondjak, sőt, egyre jobb ez az egész. Lassan kezdem úgy érezni, hogy inkább választottam volna az élethosszig tartó cikizést, mint ezt az egész, csók miatt kialakult kutyaszorítót.
Egy pár pillanatra sikerül abszolút meglepnie a roppant gyors válaszával, ám mielőtt még kicsit is örülhetnék a hallottaknak, már folytatja is, és oda is a pillanat varázsa… de legalább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy az előbb nem csak úgy a fejemhez vágta hirtelen felindulásból, hanem tényleg lövése sincs, hogy mit is akar valójában…
- Nézd, Lynn… - kezdek bele lassan, az asztal szélének dőlve, így legalább szemmel tudom tartani, akármerre is köröz éppen a szobában hirtelen felindulásában – A történtek meg az információk fényében, ugyanolyan úgy se lesz már semmi mint, eddig volt. Hazudhatunk magunknak, hogy de, nem változik semmi, de tedd a kezed a szívedre, te is tisztában vagy vele, hogy ez hülyeség… és ha már visszafelé nincs, csak előre, mondanám, hogy hozzuk ki a legjobbat a helyzetből és adjunk egy esélyt magunknak, de… - marad félbe a mondandóm, miközben átgondolom, hogyan is kéne folytatni úgy, hogy ne gázoljak még inkább a lelkébe.
- Tudod mit? Látva, hogy hogy kiborított meg felzaklatott ez az egész, amondó vagyok, hogy aludjunk párat mielőtt kitaláljuk, hogyan tovább, úgy sem hajt semmilyen határidő. Mert igazából teljesen mindegy, hogy én mit szeretnék, ha te nem tudod, hogy mit is akarsz valójában, akkor mégis, ki tudja? - csóválom a fejem lemondóan. Hülyeség volt azt feltételezni, hogy bármire is jutunk ezzel az egésszel kapcsolatban itt helyben, most rögtön.
- Menj, vegyél egy forró fürdőt, igyál egy teát, olvass, jógázz, aludt, vagy csinálj bármit, amitől lenyugszol és képes vagy higgadtan gondolkozni, aztán majd másnap visszatérünk rá. - tüntetem el a boromat egy lendülettel a poharamból, hogy aztán a kandallópárkányon pihenő óra felé vándoroljon a tekintetem. Későre jár, elszaladt az idő, s bár még éjfél előtt járunk, egyre inkább beigazolódni látszik a tippem, hogy a többiek is maradnak inkább aludni a lurkókkal.
- Nekem most muszáj kicsit kiszellőztetni a fejem. Elmegyek futni egyet a környéken. Nem kell megvárnod, aludj nyugodtan, ha fáradt vagy, viszek magammal kulcsot. - szólalok meg, azzal ha nincs más mondandója, akkor el is indulok az ajtó felé, hogy lefárasszam magam kicsit alvás előtt, ha nem akarom megint órákon át a plafont bámulni. Amúgy is hosszú volt a mai nap, az este meg abszolút felrakta rá a koronát…

- Könnyű dolgom volt, a te korodban már ráfér az emberre a délutáni szundi. - ha még mellettem ülne, a mondandóm mellé alaposan oldalba is bökném, hogy biztosan ugratásnak vegye, de remélem így is átment, hogy csak huncutkodok kicsit. Más kérdés, hogy bár támogatom ezzel a kellékfeleség szereppel, de igazából szembe kellene lassan néznie azzal is, hogy a barátainak talán igaza van, és épp itt lenne az ideje, hogy a mesébe illő kapcsolatait lezárja, és megállapodjon végre. Nem az én tisztem ítélkezni.
- Nem bánod meg, csak néha fogok visszaélni vele. - most, hogy már tudom ekkora a bizalma az irányomban, szerintem simán rá tudom venni, hogy gyakrabban nyúlkálhassak a szájában. Például. Vagy akár szívességet kérjek tőle én is, és ő meg majd az én kamupasim lehet egy-egy eseményen.
- Nem akarnálak rábeszélni, szerintem a pink nem a te színed. - nyugtatom meg, mielőtt még messzire szaladna velünk a ló, és a nem létező volt vagy előttünk álló esküvőn kapnánk hajba. Mondjuk, az is elég faramuci helyzet lenne, vagy csak szerintem?
Bánom, hogy felcukkoltam, de tudom, hogy azt is bánnám ha nem tettem volna. Sehogy se jó, és a dolognak tényleg az az egyetlen haszna, hogy ez az első csók legalább nem kapott közönséget. Mert az még tudna egy masnit kötni az egészre.
Bevallom, valahol vártam és vágytam erre a pillanatra, még akkor is, ha rettenetesen nagy a kockázata. Épeszű ember nem csinálná, de ebből is látszik, hogy egyikünk sem az. Sőt, a csókon túl már azt is tudom, hogy talán nem volt teljesen véletlen ez az egész, és nem csak én nézek rá másként, több mint barátként. Furcsa, hogy amikor megismerkedtünk még kicsit próbálkoztam is, de szinte lepergett minden Wolfról, aztán amikor Jasperrel jártam, szinte el is felejtettem az egészet. Aztán ahogy mellém állt amikor magamra maradtam, elemi erővel vert orrba a felismerés.
- Hm. - csak hümmögök a magabiztosságon, egón és mindenen amit mondott ezzel. Annak idején pont amiatt nem jött létre a dolog köztünk, mert én arra vágytam volna, hogy “meghódítson” vagy legalábbis elhívjon randizni. Úgy tűnik, Wolf részéről tényleg elég a kettes is, vagyis az, hogy legyünk csak barátok. - Mondj újat. - mosolyodok el egészen halványan, hogy utána belemerüljek a gondolataimba.
Most tényleg? Tényleg ezt játsszuk, hogy nem is történt semmi? A fenébe is, ha valakit parancsra kamuból megcsókol az ember, az nem ilyen. De akkor meg miért csinálja ezt? Nem értem a legkevésbé sem, éppen ezért is bámulom a sűrű pelyhekben aláhulló havat.
- Furcsa, hogy a mégen akadtál fenn és nem azon, hogy te voltál az egyetlen. - ismét csak röviden megcsóválom a fejem. Ha most ránéznék, biztosan változna a felállás, és itt helyben omlanék össze. - Nem tudom! Nem tudom mit szeretnék! - csattanok fel egyszerre dühösen és enyhén kétségbeesve. Ha nem lenne elég ez a baromság amit most tettünk, van ám itt még más is bőven! Mégis hogyan mondanám el neki például azt, hogy nem álmodtam, nem vagyok zakkant, de TÉNYLEG én vagyok a Fogtündér? Hogy valamelyik nap a héten egy mókussal beszélgettem. Egy mókussal! Hogy (és ezt már magam se igazán hiszem el), ha akarnám akár most rögtön kolibriként reppenhetnék körbe a szobában. Tényleg azt hiszi, hogy most ez a dolog a legnagyobb problémám, miközben bármelyik percben a diliházba is juthatok?
Persze, tudom, hogy jelenleg ez a legnagyobb problémám. Ami fontos, az nem siet. Most ezzel kellene kezdeni valamit, csak éppen még mindig nem tudom, hogy Neki mi az álláspontja. Mit akar, mi legyen velünk? Amikor viszont visszakérdez, már tudom, hogy olyan ez kettőnk közt mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. Miért vagyunk ennyire bénák?
- Persze, hogy azt akarom mondani. - vágom rá gondolkodás nélkül, miközben az ablakpárkányra teszem a borospoharat. - És éppen ez a baj, hogy ezt akarom mondani, csak fogalmam sincs mi legyen most. Egyáltalán, van-e értelme belevágni vagy felejtsük el vagy hagyjunk mindent úgy ahogy eddig volt. Nem tudom, hogy te mit akarsz, vagy én hogyan férnék bele az életedbe ezek után, már semmit nem értek ebből az egészből. - tudom, hogy nem kellet volna, de már a mondandóm elején felé fordultam. Utálom, hogy ilyen jól ismer, utálom, hogy előtte nem tudok titkolózni tovább. Amikor megismerkedtünk és nem lett több a dologból csak barátság, elfogadtam a kimondatlan visszautasítást. De ha most ki is mondaná, azt tényleg nem élné túl a barátságunk.

A megjegyzésére csak sokat mondóan elhúzom a számat, biztosra veheti, előbb vagy utóbb majd rákezdenek ők is… Addig örüljön, amíg megússza, fogadni mernék rá, hogy utána neki is a könyökén fog kijönni az egész!
- Hú basszus, ne is mondd, az lenne még a szép. - már a gondolattól is kiráz a hideg, a kivitelezésbe egyszerűen bele se akarok gondolni, mégis hogyan sikerülne összehozni. Nem, olyan mélyre azért én se akarok süllyedni, büszkeség ide vagy oda.
- Hm, igaz. Azt hiszem meggyőztél. - nevetek vele, hogy amilyen egyszerű a megoldás, pont ez nem jutott eszembe… még jó, hogy ketten vagyunk, nem egyedül kell a fejemet törni mindenféle túlélő stratégián a hétvégére.
A kérdésére csak gondolkozás nélkül bólintok, elvégre tényleg azon kevesek egyikre, akikben maradék nélkül megbízok és az életemet is rábíznám – oké, lehet, hogy a fogorvosi rendelőbeli viselkedésem nem épp ezt mutatja, de kivétel erősíti a szabályt – viszont amint meghallom, hogy a piszkos kis fantáziájában milyen képek kavarognak, csak némi túljátszással temetem az arcom a tenyerembe.
- Lehet, hogy egy kicsit mégis elhamarkodott döntés volt ez a fene nagy bizalom? - oké, vissza tudnék vágni én is olyan kitalált kamu esküvői szettel, amitől meg tuti ő kaparná a falat kínjában, ha ilyenben kéne kimondania a nagy igent, de ha már kényelmes módon kihúztam magam a részletek kiagyalásából, akkor inkább be is fogom a számat, mert a végén még meggondolja magát aztán mégis rám marad mindent kitalálni…
- Igen, valószínűleg. Bár előbb halnék meg, mint hogy egy ilyen fehér-rózsaszín szettre rábeszélj, az is biztos. - fűzöm hozzá a véleményemet az előző gondolatmenethez- Nem mint ha egyhamar hasonló veszély fenyegetne minket a dolgok állása alapján, de attól még sosincs elég korán az ilyen gondolatokat kiverni a fejéből.
- Aha, persze. - meg amikor belép a rendelőbe és fúrót meg injekciós tűt ragad. Ez a szép az orvostudományban, hiába, hogy te csak „jót akarsz” a másiknak, attól néha felér egy kisebb kínzással a segítséged. Na, részben ezért se lettem orvos. Meg valahogy türelmem se lenne jópofizni a sok kínlódó, betoji beteggel, arról nem is beszélve, hogy egész nap beteg, sérült, rosszkedvű, letört emberek között mozogni… nem hiába, kell egy elhivatottság ehhez is.
No de vissza a jelenhez meg a csókhoz, ha már drága „feleségem” így kikövetelte magának, essünk túl rajta, mert addig úgy sem lesz nyugtom, és más se hiányzik, mint innentől kezdve ezt hallgatni ki tudja meddig! Elkerülni úgy sem lehet, akkor meg kár halogatni, csak a baj van vele. Arról nem is beszélve, hogy amúgy a szituáció faramuci helyzetétől eltekintve egész kellemes dologról beszélünk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit se vagyok besózva miatta. Túl a kezdeti meglepettségen, meg az utána jövő bizonytalanságon… Tisztára megéri az a pár másodperc, nem igaz?
- Még mindig jobb, ha több van, mint ha semmi sem lenne, nem igaz? - kérdezek vissza, amikor pedig a megszeppentsége kapcsán menti magát, halvány mosolyra húzódik a képem – Persze. De én is szeretlek ugratni téged. - pláne, amikor ilyen látványos, mint az előbbi pipacsvörös színe. Vajon mit gondol, miért tettem szóvá, amikor amúgy annyira nyilvánvaló?
Szótlanul hallgatom, nézem, hogyan fordul el inkább, hogy a kinti hóesést nézze, én pedig lassan kezdek ráébredni, hogy bejött a félelmem. Úgy tűnik, tényleg most barmoltunk szét mindent, ami eddig működött közöttünk.
- Még? Biztatóan kezdődik. - jegyzem meg óvatosan, és érzem, hogy valahogy nem fog tetszeni, ami utána következik, ahogy beszél, úgy lesz minden egyre kuszább és bizonytalanabb, azt meg végképp nem tudom, hogy mégis mi lesz ennek az egésznek a vége. Tisztában vagyok vele, hogy amiket mondtam, azok sem nyújtanak tökéletes megoldást, de olyan talán nincs is jelen helyzetben, az viszont, hogy ilyen könnyedén köt bele mindenbe, amit kapaszkodó gyanánt próbálok bevetni…
- Oké, értem. Akkor elárulnád, hogy mégis mihez kezdjünk? Vagy mit szeretnél, mi legyen? Mert attól tartok, kezdem elveszíteni a fonalat, hova is akar vezetni ez a beszélgetés. - sóhajtok némileg fáradtan, nem kevés tanácstalansággal, amikor ismét megszólal, én pedig azzal a lendülettel fagyok le, majd komorodok el… Ezek szerint tudja. Rájött. Ennyi volt. És a reakcióit elnézve, egyelőre nem igazán tudom hová dönteni, hogy ez most jó, vagy inkább rossz dolog, így csak szótlanul figyelem, várva, hátha folytatja valamivel, amiből kiderülne. Amikor valami meg nem ragad a gondolataim között azokból, amiket mondott.
- Várj várj várj várj… mi ez a királyi többes? Azt akarod mondani, hogy… - ő is hasonlóan érez, csak bőszen hallgatott róla? Az legalábbis teljesen más megvilágításba helyezné a mostani viselkedését… meg a közelmúlt találkozásait is, ha kicsit visszább repülünk az időben.

- Ezesetben hálás vagyok, hogy az én ismerőseim még nem traktálnak a gyerekeikkel. Bár igaz, lassan majdnem minden barátnőm lebabázik. - kicsit magamba (és a boromba) fordulok ettől. Azért vetettem véget néhány hónapja egy több éves kapcsolatnak, mert én már szerettem volna erre a szintre lépni, a volt párom pedig nem. Vagy legalábbis nem velem. Szeretem a gyerekeket amúgy, meg ha úgy adódna szívesen vállalnék is a megfelelő partnerrel, de ez a hajó lassan elúszni látszik.
- Egyezzünk ki háromban most a hétvégére, aztán később még módosíthatunk a fiktív gyerekeink számán. Ki tudja, lehet pár év múlva már nem csak kamu feleséget hanem kamu gyereket is be kell szerezned. - ugratom széles vigyorral. Sejtem, hogy a háta közepére se kívánná azt a szituációt, valószínűleg inkább azt mondaná, hogy a kölyköket lepasszoltuk a nagyinak mintsem kölcsönözzünk egy gyerkőcöt valamelyik ismerőstől. De egy poénnak nem volt rossz felvetés.
- Az embernek vannak mindenféle szükségletei - tárom szét a karjaimat még mindig a pajkos kis mosolyommal, és a bortól enyhén kipirult arccal. A séta olyan lenne mintha különcködni akarnánk, de például Bobbyék is elmentek ebéd után “sziesztázni” egy órácskát. Nekünk miért ne szabadna? Az álházasság van olyan jó kifogás mint az ő kis románcuk.
- Ennyire megbízol bennem? - pillogok felé őszinte meglepettséggel, majd a vállamra csüccsen egy kis gonosz belső manó mielőtt folytatnám - El sem tudod képzelni mennyire szexi voltál a fehér szmokingban és magenta csokornyakkendőben Wolfie! - nyafogom a szavakat és szívom a vérét, bár remélem tudja, hogy SOHA nem kényszerítenék rá ilyesmit. Magamon se viselem el azt a színt túl gyakran, nem hogy még rajta akarnám látni!
- Szerintem ha ott tartanánk, biztos találnánk valamit amiben meg tudunk egyezni. - oké, elég más típusú személyiségek vagyunk, és tény, hogy nem sokban egyezik az érdeklődésünk vagy a hobbijaink. De ahogy működik egy barátságban, működne egy kapcsolatban is, a sokszínűség simogatja az ember lelkét.
Nem tudom miért vágtam be kettőnk közé meggondolatlanul egy kézigránátot. Elképzelésem sincs, még ha logikus is a felvetésem, elvégre úgyis eljutottunk volna idáig a hétvégén, nem oszt nem szoroz, hogy pontosan mikor következik be a dolog. Mégis, már egyáltalán nem tűnik olyan jó ötletnek. Lehet, hogy pánikrohamom lesz?!
- Belém nem szorult. Csak amikor téged kell ugratni. - teszem még hozzá halvány mosollyal, bár ahogy elindult felém, az arcomra is fagy rendesen. Láttam már elszántnak, és most is ez tükröződik az arcán. Mi a fenét csináljak? Mit kellene csinálnom?!
K.O. Kész, kék halál, a rendszer megszűnt nemhogy működni de létezni is. Annak tudatában, hogy az én legdrágább Wolfgang barátom hogyan csókolt meg az imént, tényleg komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy mégis hol a fenében volt eddig? Kár is lenne tagadni, hogy a döbbenettől szinte moccanni sem tudok.
- Minden férfiba szorult az egészségesnél jóval nagyobb adag büszkeség. - vágok vissza, ha már egyszer ő sem vette túl komolyan az értékelésem. Csak, hogy újra belém fagyassza a szót. Lehet az emberi fejnek egy bizonyos árnyalatnál még vörösebb színe? Ahogy a borral foglalatoskodik, csak rágom a szavakat, és bár most is tudatában vagyok, hogy mennyire kártékonyak lehetnek, mégis kimondom őket. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy miért szeppentem meg.
Kezemben a frissen utántöltött pohárral némiképp feszengve méregetem úgy, ahogy eddig csak a háta mögött csináltam vagy amikor nem figyelt. Most viszont szemtől szembe, titkolózás nélkül kémlelem a reakcióit, és próbálom megsaccolni a következő lépést.
- Eleget ittam, de annyit nem, hogy az egészet borra foghatnám. - csóválom meg lassan a fejem, majd inkább csalódottan fordulok a terasz felé, hogy nézzem amint lassan ellep mindent a hó körülöttünk. Ami a faházban történik az ott is marad? Ez nem ilyen egyszerű, de ha mégis az lenne, akkor meg az esne rosszul, ha a hátunk mögött tudnánk hagyni ezt az egészet ilyen egyszerűen. A küszöbén állok annak, hogy elveszítsem a legjobb barátomat egy hülyeség miatt, meggondolatlan döntések egész sorozatának köszönhetően.
- Tudtad, hogy te vagy az egyetlen pasi, aki miatt még soha nem sírtam? - kérdezem továbbra is neki félig háttal állva, miközben a poharamba kapaszkodok. - Nem okoztál csalódást, nem vertél át, nem hagytál cserben egyszer sem, amióta ismerlek. Legalábbis így hittem. - jó nagyot sóhajtok, mielőtt egy jó nagyot kornyolnék a borból, erőt gyűjtve a folytatáshoz. Érzéstelenítés kell, anélkül nem lesz elég bátorságom hozzá. - Szép kis nyúlüregbe ugrottunk bele… Ugyanis kiderült, drága barátom, hogy egy ideje már hazudtunk egymásnak. Vagy elhallgattunk dolgokat, ha így jobban tetszik. Sok dolgot tudok a faházban hagyni, sőt ha te is akarnád, még annál is többet! De ez nincs köztük. - hát, ennyi volt. Nem vagyok már tini, pontosan tudom, hogy mit próbált szavak nélkül a tudtomra adni amikor megcsókolt, és bár talán nem úgy reagáltam rá ahogy kellett volna, de egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Sőt. Mégis, még mindig úgy tesz mintha semmiség lenne, mintha nem lenne jelentősége vagy totál hülyék lennénk mindketten. Hagyjuk a faházban? Frászkarikát, most már mindent vagy semmit alapon kell játszanunk mert átléptünk egy határt.

- Szakmai ártalom. - vonok vállat nemes egyszerűséggel – Meg nem tudom, te hogy vagy vele, de valami különös okból kifolyólag a legtöbb ismerősömre igaz, hogy amint gyerekük születik, onnantól kezdve szinte csakis arról képesek beszélgetni. És jó sok ilyen ismerősöm van… - sóhajtok bele a borospoharamba, hiába, a korombeli ismerősök jó része már házas és családot alapított, egyre kevesebben maradunk egyedülállók. Mint ha mindenkinél beütött volna a kapuzárási pánik, kinél előbb, kinél később.
- Hát figyelj… én szeretek hétvégente sokáig aludni meg látok az iskolában elég gyereket, úgyhogy egyet se… de ha te szeretnél, nyugodtan mondj akár 5-6 gyereket is, aztán ha kérdezik, majd „lemeccseljük” még, mi legyen. - tekintve, hogy úgy se igazi házasok vagyunk, csak egy hétvége erejéig bújunk bele a szerepbe, nyugodtan szárnyalhat a fantáziája, mást nem a legközelebbi találkozóra már úgy jövök, mint aki az elváltak klubját gyarapítja.
- Szóval ha sétálni megyünk az erdőbe, az nem jó, mert ne különcködjünk kettesben, de a délutáni alvás belefér ugyanígy? - kérdezek vissza vigyorogva, mert nekem kicsit ellentmondásosnak tűnik az előbbi levezetése, bár megvehető vagyok a délutáni alvással is, szó se róla, ha egy kis nyugi kell.
- Improvizálj nyugodtan, amit csak szeretnél. Maximum amiről nem tudok, majd kivágom magam valahogy, ha netán engem faggatnának róla. „Kérdezzétek meg inkább Lynnt, ő sokkal jobban el tudja mesélni, mint én!” - improvizálok a lehető legnagyobb természetességgel – Vagy… „ó, ez Lynn egyik kedvenc sztorija, csak nem lövöm már le a poént előre…”. - Ha mást nem, ennyi előnye biztosan van annak, ha valaki tanár… a végtelenségig képes beszélni bármiről, bármeddig, akkor is, ha történetesen lövése sincs róla. Éljen a hasznos tudás!
- Jah, hát ártani nem árt, csak sok esetben a menyasszony szeret megfeledkezni erről, ahogy eddig tapasztaltam. Ami meg a tematikus esküvőt illeti, nem rossz dolog, ha van valami közös „becsípődés”, de az igazat megvallva, most így hirtelen ötletem sincs, esetünkben mi lehetne hasonló. - elég más a jellemünk, más az érdeklődési körünk, mások a hobbijaink… épp ezért is vicces, hogy ennyi ellentét ellenére mégis, milyen jól megtaláljuk a közös hangot már évek óta. Ne kérdezze senki, hogy hogy csináljunk, egyszerűen csak… működik valahogy. Eddig legalábbis működik, aztán majd meglátjuk, mennyire barmoljuk szét, mire véget ér a hétvége.
Kénytelen-kelletlen morgok egy sort az orrom alatt, mert akármennyire is nem tetszik beismerni, de valahol mégis csak igaza van Lynnek abban, hogy kicsit sántít ez az egész „friss házasok” mese az állandó két láb távolságtartásunkkal, és lehet, hogy az első napot sikerült túlélni vele, de sajnos tisztában vagyok vele, hogy a maradék párhoz esélyesen kevés lenne. Akár tetszik beismerni, akár nem. Mindketten tudjuk, miért, csak épp ellene nem mer tenni senki, mert ha rosszul sülne el, sokkal többet veszítünk vele mindketten, mint amennyit nyerünk. Miért is nem gondoltam erre még mielőtt bedobtam az ötletet? Vagy csak én parázom megint feleslegesen túl a dolgokat?
- Ne aggódj, mindenkibe szorult valamennyi aljasság, a kérdés csak az, hogy pontosan mennyi? - ennyire azért ismerem az embereket, és fogadni mernék, hogy az ő vállán is ott ücsörög egy kisördög, mindenféle dolgokat sugdosva a fülébe, kár is lenne tagadni. Vajon ezt a hirtelen jött csók ötletet is neki köszönhetjük?
Szokták mondani, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még valóra válik… Valahol érzek némi elégtételt, hogy sikerült így meglepni Lynnt, miután előzőleg ő is hasonló hatást ért el a kérdésével, egyrészt madarat lehetne fogadni velem, hogy te jó ég, csak eljutottunk idáig is – még ha nem is túl rendhagyó módon – másrészt viszont… máris megbánta volna? Aucs…
- A kettes a legjobb jegy, a többi csak a büszkeségről szól. - egy négyes fölével még egész ki lehet békülni, nem olyan rossz az, a javaslatát hallva azonban nem tudom kihagyni, hogy ne viszonozzam az előbbieket – Viszont lehet, mégse ártana némi gyakorlás, hogy összeszokjunk, és te se ilyen megszeppent kiskamasz módjára alakíts. - teszem hozzá cukkolódva, majd a borosüvegért sétálok, hogy újratöltsem az idő közben kiürült poharainkat. Úgy érzem, ezek után – vagy épp mindaz előtt, ami még ránk vár a hétvégén – ránk fér az ivás.
- Ugyan, igazad volt, ha ez hülye ötlet volt, akkor ez a „házasok vagyunk” ötlet is. Majd ráfogjuk a borra.  - azzal a kezébe is adom az újratöltött borospoharát - Vagy… ami a faházban történt, az a faházban is marad. Velem lehet alkudni. - vonok vállat, valahogy majd túléljük meg megoldjuk ezt az egész különös, kusza helyzetet is, amibe kavartuk magunkat, legalábbis erősen reménykedek benne.

- Nem tudtam, hogy ilyen sokat tudsz a gyerekekről. - lötyögtetem meg egy kissé a bort a poharamban, majd eszembe jut egy kérdés amiről nem beszéltünk idejövet - Ha megint kérdezik, mit mondjak, hány gyereket akarunk? - kíváncsian pislogok felé, mert az első ilyen jellegű kérdésnél egyszerűen lefagytam, majd csak annyit tudtam válaszolni, hogy még nem gondoltuk át, hogy pontosan mekkora is legyen a szép nagy családunk.
- Még az a jó, hogy bármikor kijátszhatjuk a “friss házas” kártyát ha pihennénk egy jót. - kacsintok is a mondandóm mellé, mert bizony nem bánom ha ma korán fellőjük a pizsamát, és az igazat megvallva, azt hiszem talán egy délutáni szundiban is benne lennék holnap.
- Áh, nem kell. Legyél inkább a haverokkal, elvégre azért vagyunk itt. - bármennyire jó lenne sétálgatni kettesben vagy ilyesmi, mégis csak azért jöttünk el ebbe a faházba, hogy a barátaival legyünk, nem azért, hogy elvonuljunk. Amúgy is, én akkor látom amikor csak akarom, a barátai meg csak úgy nagyjából évi kétszer. Elleszek majd a csajokkal, maximum szabadjára eresztem a fantáziám a fiktív esküvővel kapcsolatban.
- Jó hát ha hónapok lennének a szervezésre nyilván kikérném a véleményed pár dologban, de így, hogy ezek teljesen váratlan kérdések, azt hittem jobb ha improvizálok. - így legalább kicsit jobban elengedhetem a fantáziám, mert még ki se kell fizetni a pillangókat amiket az “Igen-Igen” válaszok után engedtek fel a cuki kis tüll tütüs vajszínű ruhácskákba öltözött kislány koszorúslánykák.... Vagy lehet, hogy erről tényleg egyeztetnem kellett volna Wolffal? Túl cukormázas lett a képzeletbeli esküvőnk? - Van benne valami, bár azért nem árt ha a vőlegény is a sajátjának érzi. Az asszisztensemék például közösen találtak ki mindent, mert mindketten óriási Gyűrűk Ura fanok, és ez volt a tematikájuk. - cuki esküvő volt, és bár a kollegina szó szerint fejbe dobott a csokorral, néhány napon belül szakítottunk Jasperrel… a babona nem mindig jön be.
Bobby barátnője kiakasztott ezzel az áltudományos kuruzslással, így nem csoda, hogy most végre a háta mögött megmondom a véleményem. Legalább nem a szemébe, hogy két napig egy-egy sarokból fújjunk egymásra. Wolfgang remélem ilyenkor büszke rám!
- Dehogy akarok rájuk hasonlítani, de nem úgy nézünk ki mint akik alig pár hete mondták ki, hogy ásó-kapa-nagyharang. - sóhajtok egy kicsit, majd elgondolkodva túrok a hajamba. Nem arról van szó, hogy a nyalifalira vágynék, csak próbálom jól csinálni ezt a kis színjátékot. - Oké, akkor nem kérek puszit. - teszem fel a kezem védekezve. Mondjuk a hitelességen erősen ront ez az enyhe távolságtartás, de talán egy ideig megúszhatjuk, hogy… ó a fenébe.
Ki is mondom az első gondolatom, történetesen, hogy csókoljon meg. Oké, lehet, hogy hülye ötlet volt de ha már elrontom rontsam el rendesen: még meg is sürgetem amikor látom, hogy sikerült meglepni.
- Szóval megfordult a fejedben, hogy egy aljas nőt vettél el? - nézek pont ugyanolyan elszántsággal a szemébe amit rajta is látok. Hülye ötlet, hülye ötlet, hülye ötlet! - Olvasol a fejemben, tényleg nem szeretném egyből közönség előtt, az olyan személytelen lenne. - ilyen vagyok, hiába tudom, hogy nem kellene, hogy ebből még nagy baj lehet, most már ragaszkodok az eredeti terveimhez. Pontosabban nem az eredetihez hanem ahhoz ami úgy egy perce jutott eszembe.
Ahogy elindul felém, én is felkelek a kanapéról, de bevallom, hogy lélegzet visszafojtva várom, hogy végül is mi sül ki ebből. Megteszi? Tényleg, csak azért mert kértem? Vagy mert ez valóban logikus kérés volt? Esetleg neki nem jelent ez a dolog annyit mint nekem, és ennyi év barátságba már ennyi beleférhet?
Bevallom egyáltalán nem ilyen csókra számítottam. Azt hittem valami hosszúra nyúlt szájra puszi lesz és kínos feszengés, de nem ezt kaptam, hanem egy igazi első csókot, olyat amibe bele remeg az ember lába és akaratlanul is behunyja a szemét közben. Teljesen összezavart és megdöbbentett, olyannyira, hogy még tisztességesen viszonozni sem voltam képes mindazt amit belesűrített egyetlen csókba. Épp csak fél lépést hátrálok, mielőtt válaszolnék.
- Négyes fölé. - pirulok a fülem hegyéig, mert nem vagyok hülye, felfogtam mi történt az imént és tényleg zavarba hozott az amit lépett a meggondolatlan kérésemre. - De ha szeretnéd, javíthatsz az ötösért. - mosolyodok el óvatosan. Fogalmam sincs miért csináljuk ezt. Sok évnyi barátságot kockáztatunk, az egyetlen barátságomat, ami sokat jelent számomra. Kár lenne viszont tagadni, hogy az utóbbi hónapok ráébresztettek, hogy milyen nagy hiba volt elrejteni a vonzalmamat amikor megismerkedtünk. Ki tudja, lehet, hogy már egy szép házban élnénk a kertvárosban, 2.4 gyerekkel, kutyával meg minden. A statisztikák szerint 60% eséllyel már a váláson is túl lennénk. Jesszus, mi a fenéért szánkózik ez a rengeteg hülyeség az agyam hegyoldalain?!
- Nem kellett volna ezt kérnem. Hülye ötlet volt, ne haragudj. - tanácstalanul futtatom végig megint az ujjaimat a hajamban. Egyetlen barátságba sem fér bele ilyesmi, és szégyellem magam, hogy talán a bor miatt, vagy mert egész nap eljátszottuk, hogy egy boldog pár vagyunk vagy a saját érzéseim miatt esetleg olyasmit tett amit nem akart vagy több esze lett volna és nem kockáztatta volna a sok évet ami a hátunk mögött van. De ha nem teszem, lehet, hogy soha nem derül ki az amit most már tudok.

- Nem otthon vannak a megszokott környezetükben, egy rakás idegen arc, borult a napirendjük… szerinted? - nem mint ha annyira kiismerném magam ebben a totyis-ovis-kisiskolás korcsoportban, de minden_egyes_alkalommal ugyanezt zongorázzák végig a szülők, egyszer pedig rákérdeztem kíváncsiságból, hogy otthon is ilyen kínszenvedés elaltatni őket? Inkább ne kérdeztem volna, a mi alvásidőnkig más se volt a téma…
-Alapból nincs bajom az éjszakázással, de így, hogy ma ilyen korán kellett kelni, hogy időben elinduljunk, sok kedvem nekem sincs éjszakába nyúlóan csevegni. - pláne, mert fárasztó nap volt a mai, nem csak nekünk, szerintem mindenkinek, meg amúgy is itt leszünk még pár napot, lesz idő beszélgetni emberibb időben, kipihenten is.
- Legközelebb gyere! Mást nem kimentjük egymást valami mondva csinált kifogással aztán elmegyünk sétálni egyet a környéken. - nem vagyok én ahhoz szokva, hogy ennyi ember vesz körül! Vagyis… az iskolában, az más téma, de munkaidőn kívül ritka az ilyesmi. Pláne, ami néhány óránál tovább tart, de évente max. egyszer ezt is ki lehet bírni. A barátokért mindent, nem igaz?
- Jó… ha heteket, hónapokat kéne agyalni rajta, meg tervezgetni, akkor valószínűleg nekem is teljes más elképzeléseim lennének, mint így, a semmiből hasra ütés szerűen kitalálni valamit. Úgy, hogy sosem agyaltam olyasmin, hogy milyen esküvőm lenne, ha lenne… - szép dolog a „hallgass az ösztöneidre”, de egy ilyen nagy költségvetésű eseménynél azért célszerűbb gondolkozni meg tervezni is kicsit, nem csak első megérzésre intézni mindent. Pláne, ha nem végtelen számú nulla virít az ember bankszámlája végén…
- Egyébként meg nem azt mondják mindig, hogy az esküvő úgy is olyan lesz amilyennek a menyasszony megálmodja? - kérdezek vissza, legalábbis a kolléganőimet hallottam már nem egyszer magas röptű beszélgetést folytatni a témáról, miután az egyiknek megkérték a kezét és épp bőszen tart az esküvőszervezés azóta is.
Csak jót mosolyogva kortyolgatom a boromat a kirohanását hallva, azzal meg inkább nem büszkélkedek, hogy mielőtt nála ráharaptam arra a fránya tökmagra, és csak „szimplán” fájt a fogam, első utam nekem is az Internet böngészőhöz vezetett, hogy utána nézzek, van-e valami jól bevált házi praktika a fogfájásra, és ciki vagy sem, egy-két szegfűszeget is elrágcsáltam, „mit veszíthetek?” alapon. Nagy csodát azonban nem tett sajnos, még annyit se, hogy überelje a kellemetlen ízét, szóval inkább áttértem a sima fájdalomcsillapítóra.
- Hm? - kérdezek vissza némileg értetlenül – Most tényleg Bobbyékra akarsz hasonlítani? Azért nem mindenki olyan, mint ők. - nekem például ha akarnám, se menne ez a non-stop nyáladzás közönség előtt, amit ők művelnek, akármilyen szerelmes lennék… Vagy ezek szerint Lynnek ez jön be…? Mondjuk Bodhit se ilyen típusnak ismertem meg… meg igaz, nincsenek is már együtt.
- Könyörgöm, csak az udvarra mentem ki, nem a szomszéd városba, vagy Alaszkába három hónapra. - morranok fel, mert ez milyen abszurd már? Ők se puszilgatják-csókolgatják körbe imádott házastársukat, amikor egy másik szobába mennek. Vagy ez csak valami friss házas szokás, amiről még sosem hallottam?
Épp ezen és hasonló hülyeségeken morfondírozok, meg azon, hogy talán hosszabb lesz ez a hétvége, mint gondoltam, amikor meghallom Lynn kérdését, és elsőre fel se fogom.. Aztán mire sikerül, biztosra veszem, hogy csak viccel, szóval csak gyanakodó tekintettel méregetem az arcvonásait, hogy ez most mégis honnan jött?!
- Akkor ezek szerint mégsem viccnek szántad… mondjuk annak elég aljas lett volna, azt meg kell hagyni. Nem bízol benne, hogy élesben, elsőre is hihetőek lennénk, vagy mi? - kérdezek vissza, miközben továbbra sem mozdulok egy tapodtat sem, csak farkasszemet nézek vele – kivéve amikor nem a válla fölé sasolok az ajtó irányába, hogy nem-e jönnek már vissza a többiek, mert irtó kínos lenne ha így buknánk le. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy előbb vagy utóbb idáig is eljutunk a hétvége során, de bevallom, arra aztán végképp nem számítottam, hogy pont az „asszonytól” kapom parancsba.
- Áh, a fene egye meg, a végén még hallgathatnám egész hátra lévő életemben, hogy miattam buktuk az alakítást. - sóhaj, elhatározás, nagy levegő, majd határozott léptekkel indulok vissza a kandalló felé,  menet közben a boros poharamat az asztalon hagyva, meg sem állva Lynnig, hogy megcsókoljam, mielőtt még ideje lenne meggondolni magát. Ki tudja, lesz-e még valaha második esély – első csókunk biztos nem, akármilyen hangulatromboló is, hogy tulajdonképpen parancsra történik, - úgyhogy igyekszem kihasználni az alkalmat és szavak nélkül a tudtára adni az érzéseimet, amikről eddig egy szót sem szóltam előtte. Ami pedig a többit illeti, tudom, tudom, ég veled barátság, szép volt, jó volt, valószínűleg most csesszük szét egy életre, bár ezen aggódhattam volna korábban is, amikor még jó ötletnek tűnt pont őt elhívni. Miért mondott egyáltalán igent?!
- Nos, tanárnő, sikerült megütni az elégséges szintet, vagy később még vár rám egy kötelező korrepetálás? - szólalok meg komolytalanul valamivel később, már a csókon túl, csak hogy valamivel megtörjem a csendet.