Nos, ha már így állunk, meg is van egy későbbi hétvégi kimozdulós terv, az elmúlt években úgy is szinte mindent kipróbáltunk már, jól fog jönni egy kis változatosság!
- De elemében van valaki… szeretnél fürödni egyet a hóban? - kérdezek vissza az oldalba bökés után, ha már ennyi fölös energiája van, meg kísérti a sorsot. Kár, hogy még nem gyógyult meg rendesen, lehet, hogy amúgy már rég túl lennénk ezen is…
- Ne is mondd, nem is tudom mit kezdtem volna annyi szabadidővel. Tuti megölt volna az unalom. - meg a fogfájás, mert nem tudom, végül elmentem volna a fogorvoshoz, ha nincs az ő erős ráhatása… Ha fogorvosokról van szó, végtelen a fájdalomküszöböm, és inkább a csendes otthon szenvedés, nem is kérdéses! Kár – vagy épp szerencse – hogy Lynn mellett ez nem opció.
- Na látod, ez a beszéd! - mosolyodok el elégedetten, nem kell ezt annyira túlparázni, nem a nagy ismeretlennek vágunk neki, csak egy egész rövidke kitérőt teszünk a visszaúthoz képest, ráadásul még belátható távolságon belül is maradunk. Nem kell itt tartani semmi eltévedéstől.
- Jól van, én benne vagyok! Mást nem majd kölcsönkérek egy szánkót addig. - amennyi diákom van, csak akad otthon valakinél a pincében, amit egy-két napra kölcsönkapunk, csak ezért most nem ruháznék be egyből egy újra, hogy utána meg évekig foglalja a helyet a garázsban. Így is van ott elég kacat.
- Hát, az akarat még oké, a józan észben nem lennék annyira biztos… - legalábbis volt már szerencsém eddigi életem során jó pár evolúciós zsákutcához, akire ránézve egyszerűen nem érti az ember, hogy mégis, hogyan maradt eddig életben?! Abban viszont igazat adok, hogy igen, valahol elvárható lenne ez a kettő, meg hogy használja is a tulajdonosa őket.
- Nézd a jó oldalát, megspóroltál egy rakás rossz tapasztalatot, bosszankodást, meg időt. Úgy sem működik. - vonok vállat, egy próbát azért megért, vagy kettőt, hármat is, mire én is beláttam, hogy milyen hülyeség is volt.
- Ne is mondd… „az nem normális, ha egy ember nem eszik húst, mert így tuti nem jut elég fehérjéhez, aztán minden vegán vitamin- és vashiányos, meg energiaszegény”. - idézem a kedvenc tévhiteimet egy csinos csokorba fogva, mert már rég nem számolom, hányszor megkaptam mindezt, vagy próbáltak meg visszaszoktatni a húsevésre… Azt nem mondom, hogy nem kell odafigyelni a megfelelő táplálkozásra, de amúgy különösebben nem mondanám, hogy ezek közül bármelyiket is tapasztalnám magamon annak ellenére, hogy csak „nyúlkaján” élek. Oké, B-vitaminból azért nem árt némi utánpótlás, de szerintem még ezzel együtt is töredéke annyi gyógyszert meg étrend kiegészítőt szedek, mint az egészséges húsevők. No meg lehetne még folytatni a sort a sok hibbanttal, akikhez szerencsém volt a számtalan randi keretein belül… csoda, ha időről időre totál elmegy tőle az ember kedve?
- Talán jobb is így. Valószínűleg akkor most mi sem lennénk itt. - osztom meg vele, mert tetszeni tetszett már akkor is, nem voltam akkor se vak, de mi lett volna? Néhányszor lefekszünk egymással, aztán én jobbra, ő balra, valamelyikünk esélyesen kikopott volna a kis baráti társaságunkból, aztán azóta se beszélnénk egymással. Ő pedig sejtem, nem épp ilyen célból próbált közeledni akkoriban sem…
- Ugyan, nem tudhattad. Ahogy én se, hogy az amúgy egész hangulatos vízesés pont az exem egyik kedvelt családi kirándulóhelye. - vonok vállat, nem hiányzott egyikünknek sem, de ez van. Legközelebb remélhetőleg jobban választunk így látatlanban is.
A többi megjegyzésére csak egyetértő hümmögéssel válaszolok, ahogy azt is elkönyvelem magamban, hogy akkor ez se nyert… nézzük a jó oldalát – legalább nem kell főznöm hétvégére.
- Hm? - fordulok felé, amikor egy új ötlettel hozakodik elő, ám utána se kell sokat győzködni vele – Engem meggyőztél, mutasd az utat! Ha meg mégse lenne szabad asztal, még mindig vehetünk pár üveg bort, rendelünk egy nagy pizzát, aztán bevágódunk valamelyikünkhöz egy sorozatmaratonra, ha van kedved. - rukkolok elő egyből egy alternatív megoldással, ha esetleg asztalfoglalás hiányában nem sikerülne bejutni, majd ahogy a fák között lassan felbukkan az autónk, én is elkezdem keresgélni a kulcsot…

- Szívesen kipróbálnám, főleg ha szakértő kísérőm is lenne. - bólintok lelkesen. Nem gondolom, hogy ő minden hétvégén ilyesmit csinálna, de még így is sokkal több a tapasztalata mint nekem.
- Remélem is, hogy értetted. - nevetek vele, és kicsit megbököm az oldalát. Nem mintha érezné ennyi réteg ruhán át, de a gesztus számít. Végül is, ha már fiókot kapok, legyen benne valami!
- Gondolom, mennyire hiányozna neked a sok panaszkodás. Meg, hogy addig rágtam a füled míg csak elmentél fogorvoshoz… - jegyzem meg egy halványodó mosollyal, mert gondolom mennyire hiányozna a nyafogásom meg a sok dilim amivel néha zsibbasztom. Ettől még örülök neki, hogy mégse költözött el, távol a várostól, mert tényleg sokkal szegényebb lenne az életem nélküle.
Megtalálni a dobozt, és átnézni a kis kincseket, tényleg nagyon jó szórakozás volt. Segített kiszakadni a mókuskerékből, és olyan izgatott voltam közben mint egy kisgyerek. Ugyanakkor ami az általam választott levélben állt… na az szépen tönkre is tette ezt az amúgy nagyon is kellemes napot. Már nem jön vissza ez a könnyed hangulat, ezzel tisztában vagyok. Sőt. Akármennyire is úgy tűnt, hogy ma végre talán le tudjuk küzdeni a barátságunk korlátait, hogy egy másfajta kapcsolat lehessen belőle, már erre sem látok semmi esélyt.
- Hát jó, rád bízom magam. Elvégre rutinosabb természetjáró vagy. - nálam mindenesetre rutinosabb. Egyébként sem kell sokat mennünk új útvonalon, mindössze pár száz méter, és már a saját lábnyomainkat követhetjük visszafelé. Az már csak menni fog!
- Arra én is allergiás vagyok, csak emiatt vigyázok rá. - bólintok. Utálom, ha koszos lesz az autóm akár kívül akár belül. - Legközelebb majd szánkózni megyünk, ott már csak nem találunk valami keresetlen emléket. - vetem fel halvány mosollyal. Elvégre van a környékünkön éppen elég domb és lejtő, és szerintem a kerti fészerben is lapul valami őskövület szánkó. Arra mindenesetre jó lenne, hogy csúszkáljunk egy kicsit.
- Nézd… emberek vagyunk és nem állatok. Van akaratunk és józan eszünk. - vonok vállat, mert nekem nem kifogás, hogy nem volt tudatos az ismerkedés. Az mégse járja, hogy egy nő úgy viselkedjen mint egy kismajom, hogy egyik indát csak akkor engedi el amikor már fogja a következőt. Sajnálom Wolfot, és biztos rosszul érintette a szakítás.
Aztán, mivel engedélyt ad rá, fel is teszem a kérdéseimet. Nem számít igazán, hogy milyen volt az a kapcsolat. Valamiért elromlott, valamiért vége lett. Az emberek tanulnak a hibáikból, és hiszem, hogy Wolfgang is tanult a sajátjaiból.
- Ezt nem értem. Mármint, sosem gondoltam még így az ismerkedésre. - nálam mindig csak úgy, a helyzet hozta. Sosem próbáltam még tudatosan ismerkedni, nem tudom hogyan kell pont valainek az szöges ellenkezőjét keresni. - Tudom. Meséltél róluk éppen eleget, egyik-másik kész rémálomnak tűnt. - például volt egy csajszi, igazi természet bolond, egyébként angyal arcú, energikus… de kiderült, hogy sajátosan értelmezi a személyes higiéniát és a hűtőszekrényben gyakorlatilag biológiai kísérleteket végzett. Már ha a romlott ételek tárolását ennek lehet nevezni.
- Értem. És megértem. - bólintok, egy-két percre a gondolataimba merülve. Akkoriban még fiatalabb is voltam. Csacsogtam, próbáltam flörtölni, de esélyem sem volt. Pedig nagyon tetszett nekem, de leperegtem róla mint viaszos felületről a vízcseppek. Ez van.
- Már rég bánom, hogy ezt a hülye levelet választottam. - értek vele egyet. Rosszabbkor nem is jöhetett volna. De igazából már mindegy, a nap már el van rontva amennyire csak el lehet.
- Ez így van. Bízom benne, legalábbis. Nekem is van éppen elég amihez hasonlót nem szeretnék. - értek vele egyet. Azt hiszem, csak remélni lehet, hogy a kapcsolatok végsősoron különbözőek. Szomorú lenne mindig ugyanabba a hibába esni, mindig ugyanazokat a köröket futni.
- Nem, azt hiszem nem kérek köszi. - már nem lehetünk túl messze az autótól sem, és bár nem időztünk sokat sehol, de lassan ránk férne a pihenés. Vagy a búfelejtés. Jut is eszembe!
- Tudod mit? Tegyük le az autót, tudok egy jó borászatot. Kicsi, de talán kapunk egy asztalt vacsorával és elég sok borral, és ott talán át tudjuk lépni a mai nap eseményeit. Mit szólsz hozzá?

- Szoktam, néha… Vagy inkább mondjuk úgy, hogy már volt szerencsém kipróbálni. Mielőtt még azt hinnéd, hogy minden hétvégén raftingozni járok, vagy ilyesmi. - teszem hozzá mosolyogva, mert na, szeretem a kinti programokat, sportokat, időtöltéseket,aztán ha szembe jön valami jó, miért is ne próbáljam ki? Oké, mondjuk a siklórepülést biztos kihagynám, a földön meg a vízen jól elvagyok, a magaslati levegővel a mai napig nem tudott megbarátkozni a tériszonyom.
- Jól van, jól van, értettem! - nevetek a válaszát hallva. És vajon miért lesz olyan érzésem, hogy rövid időn belül túl kicsi lesz az az amúgy nem is olyan kis fiók?
- Én is, Lynn, én is… - sok minden hiányozna, ha nem itt élnék. A suli, ahol világ életemben tanítottam, a diákjaim, az ismerősök, barátok, Lynn, a megannyi emlék… furcsa, hogy amíg nem merül fel egy esetleges költözés gondolata, bele sem gondol az ember, mennyi minden is köti egy bizonyos helyhez, vagy hogy nehezebb lenne maga mögött hagynia, mint hinné. Valahogy egyből eltörpül mellette minden rossz, ami miatt már egyáltalán felmerült a gondolat, hogy menni kéne.
Ahogy az is félelmetes, egy apró tárgy milyen hangulatváltozást képes okozni, mint esetünkben a levél is. Amilyen jó volt eddig a hangulat, olyan gyorsan vált át borongósba, és mindezt miért? Egy rakás régi, felszínre törő emlék miatt.
- Nem aggódj, nem lesz gond. - legyintek az újabb aggodalmaskodásra, és inkább nem kezdem el bizonygatni, hogy ettől mennyivel nehezebb terepeken is boldogultam már, térkép, ösvények, GPS, meg minden hasonló nélkül. Azt nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy eltévedek, ahogy a faházas éjjel is, de hé! Végül ott is visszataláltam, még ha némi kitérővel, meg késéssel is.
- Hm, most, hogy mondod, szánkót is hozhattunk volna. De azt azért tudd, értékelem, hogy vigyázol az autóm tisztaságára. - teszem még hozzá. Ami pedig a szánkózást illeti, igaz, nem nagyon, de visszafelé mégis csak lejt az új, meg egész jó móka tud ez is lenni. Legalábbis az a pár perc, amíg lecsúszol, amikor az emelkedőn húzod magad után a szánkót, az már kevésbé. Na majd legközelebb! Attól úgy sem tartok, hogy ne lenne elég hó, ha egyből nem is, egy héttel később biztosan.
- Én is, de hát ez van. Szép volt, jó volt, ennyi volt. - oké, a vége felé annyira már nem volt se szép, se jó, de hogy vége egy életre, az biztos – Azt hiszem, annyira nem is volt tudatos az ismerkedés se a részéről, mert ha jól rémlik, valami kollégájával jött össze. Vagy a főnökével? Emlékszik a fene… - nem mint ha védeni akarnám, a végeredményen elvégre nem változtat ez se, de legalább nem valami társkeresőn elcsípett profilból, vagy félreküldött üzenetből kellett megtudnom, hogy mi a helyzet.
- Na, hadd halljam! - bólintok, hogy ne kíméljen, aztán igyekszek megválaszolni őket, bár amikor meghallom, mi az első kérdése, bevallom, sikerül meglepnie egy kicsit. Előbb számítottam volna bármi olyanra, hogy hogyan ismertük meg egymást, milyen problémáink voltak, meddig voltunk együtt, vagy bármi hasonlóra, de végül is, valahol megértem, miért pont ez foglalkoztatja.
- Tudod, ez vicces… - nevetek röviden a kérdését hallva – Mert eleinte pont, hogy olyanokat kerestem, akik a legkevésbé sem hasonlítanak rá. Aztán egy idő után be kellett látnom, hogy ennyire azért nem fekete vagy fehér ez az egész ismerkedősdi, hogy ennyire szétválassza az ember az egészet, úgyhogy szép lassan el is engedtem az egészet. - igazából elég hullámzó volt ez az egész, volt, amikor mindent beleadva próbálkoztam, volt, amikor belefáradtam az egészbe és a hátam közepére se kívántam, mondván, jó nekem egyedül is… aztán csak beláttam, hogy annyira talán mégse reménytelen a helyzet, tegyünk egy próbát… és így tovább, és így tovább, egészen napjainkig – Ami meg az utána jövőket illeti, meg hogy miért nem működtek… Jó kérdés, egyszerűen nem volt szerencsénk. Vagy nem illettünk össze, vagy nem működött a kémia, vagy nagyon eltérő véleményen voltunk a fontos dolgokat illetően… Tudod, a vakrandik meg az internetes ismerkedés szépségei. Lehet, hogy „papíron” ti vagytok egymás számára a tökéletesek, aztán élőben meg… - mindegy is, valószínűleg ő is sejti, mire akarok célozni. Nem túl nagy a város, amiben élünk, mi a garancia rá, hogy egyáltalán itt él benne az ember párja? A másik fele, lelki társa, vagy nevezzük, ahogy akarjuk…
- Igen, ez volt az… - a szakítás, értek egyet vele, vagyis az azt követő időszak – Nézd, Lynn… már annyira nem emlékszek pontosan, hogy is volt, de arra igen, hogy akkoriban a hátam közepére se kívántam egy új kapcsolatot. - búfelejtéshez meg már csak nem a saját baráti társaságunkból keresek partnert, mint ahogy kolléganővel se randiznék soha, mert ha nem működik, annál kínosabb és problémásabb a jövőben.
- Most mondjam, hogy hiába láttam a nevét a listán, amíg nem olvastam a levelet, nem is sejtettem, hogy ő lehet az? - oké, nem valami tucatnév, de azért nem is olyan ritka, mint a fehér holló – Igazából már évek óta nem is gondoltam rá, és nem is hiányzott a legkevésbé sem. Most is csak ez a hülye levél az oka. - ismerem be, azt meg én magam is utálom, hogy ilyen szinten képes volt taccsra tenni a kedvemet. Alszok rá egyet, aztán holnapra már sokkal jobb lesz.
- Szóval, hogy a kérdésedre is válaszoljak, abból kiindulva, hogy annyira jó azért az sem volt, mint amilyennek tűnt, pláne a vége felé, meg hogy hogyan végződött, azért remélem, hogy mással lehetne még jobb is. Két egyforma kapcsolat úgy sincs. - pláne, mert sokszor első körben úgy sem az az ember első benyomása, hogy jobb, vagy rosszabb, hanem – más…
- Még valamit? Szendvicset, teát, bármi magyarázatra szoruló bővebb kifejtést? - kérdezek vissza végül, hátha van még, ami nem hagyja nyugodni, vagy piszkálja a fantáziáját, ami meg az előbbieket illeti, ha már elhoztam őket, nehogy hiánytalanul vigyem is vissza az összeset… Nem akarok egész hétvégén szendvicsen élni!

- Jogos! - bólintok egyetértve. Azért nem minden szempontból kezel úgy mint egy diákját, szerencsére. Alaposabban belegondolva… a gimiben én is bele voltam zúgva a biosz tanáromba. Vagy ezek nem az én emlékeim? Pár hónapja minden összezavarodott, és amióta ismét elkezdtem a hivatásomat űzni suttyomban, azóta már gyakorlatilag azt sem tudom ki vagyok én. Csak abban vagyok biztos, hogy Wolfgang nagyon fontos nekem, és szeretem is, amennyire ez emberileg (vagy tündérileg vagy bárhogyan is) lehetséges.
- Te szoktál ilyesmit is csinálni? Nem is tudtam! - kerekednek el a szemeim. Mindig kiderül róla valami menő újdonság, mint ez a túrázási tapasztalat, az evezés, meg a többi. Ehhez képest én elbújhatok az uncsi gyűjtögetős hobbimmal.
- Nem, nem. Amit nekem adsz azt majd bele teszem a FIÓKOMBA. - nyomom meg jelentőség teljesen az utolsó szót egy huncut vigyor kíséretében. Szerintem ő még nem is tudja, hogy mit szabadított el ezzel az apró kis felajánlással!
- Örülök neki, hogy maradtál. - bólintok is mellé. Nagyon sajnálnám én is, ha a barátságunk helyén egy üres lap lenne az életemben. Már így is rengeteg a közös élmény meg emlék, és a múltkor amikor nem beszéltünk egymással, akkor rá kellett döbbennem, hogy bizony nem keveset kommunikálunk!
A dobozban talált levél viszont sokmindent felülír. Már bánom, hogy ezt választottam, főleg látva Wolf hangulatának változását. Már akkor sejtettem, hogy valami nem stimmel, de amikor beavat, hogy mennyire és miért…! Na akkor azért meglepődtem. Keveset tudok az életéről azelőttről, hogy megismerkedtünk volna. Nem az a lelkizős-pletykálós fazon. Tudtam, hogy volt egy hosszabb kapcsolata, de ennél többet nem. Fene se hitte volna, hogy ilyen ronda véget ért az a történet!
- Mmm! - mormolom ezzel is jelezve az együttérzést. Tényleg nem lehet valami kellemes élmény, és most szívesen meg is ölelgetném, de érzem, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. Bármennyire is rossz most neki, a kiváltó ok már rég történt, így neki kell ezeket rendeznie magában és csak akkor tudok segíteni ha hagyja vagy szeretné.
- Hát jó. Bízom benned, végül is ha minden kötél szakad még mindig ott a telefon, hogy megtudjunk egy koordinátát ami kijuttat innen. - bólintok. Tulajdonképpen csak egy kis szakaszon lenne más az út, és legrosszabb esetben (bár nem tudom mit szólna hozzá) még akár madártávlatból is meg tudom nézni a tájat, ha nagyon eltévednénk. - Most az ösvényre szavazok, mert lefelé biztos, hogy a fenekemen csúsznék le a dombról. Ha meg medvekakit találok közben akkor kutyagolhatok hazáig, szóval… te vagy a főnök. - mosolygok rá, miközben átnyújtom a pillecukrokat. Én nem kérek belőle, de valószínűleg neki jól esik most az extra cukor meg az a kis csoki ami még a poharában maradt. Lelki problémákra az a legjobb! Nálam is ezért van mindig otthon legalább egy-két doboz bonbon a zsepik mellett.
Csendes vagyok a visszaúton egészen sokáig, csak amikor már tényleg unatkozom egy kicsit, akkor nyújtom felé a kezemet. Jól esik amikor elfogadja, és türelmesen hallgatom amit megoszt velem.
- Sajnálom, hogy így lett vége. Ha ez jelent bármit is, szerintem minden kapcsolat két szereplős, mindkét félnek tennie kell érte. Persze, problémák vannak mindenhol, de… hát, nem kellett volna addig ismerkednie amíg még veled volt, az szerintem nem szép dolog. - tegyük zárójelbe, hogy tulajdonképpen én a magam legutóbbi kapcsolatában különösen szoros kapcsolatot ápoltam egy másik pasival. Aki történetesen itt baktet mellettem. Mentségemre legyen mondva, tényleg egy percig se gondoltam vagy közeledtem úgy Wolfganghoz amíg Jasperrel jártunk. Nálam ez elvi kérdés.
- Nem akarlak faggatni, szóval rövidre fogom. - jegyzem meg, mielőtt nekiállnék feltenni a kérdéseimet. Ő mondta, hogy válaszol rájuk, hát akkor tényleg kihasználom az alkalmat.
- Ez a dolog még azelőtt történt, hogy találkoztunk volna. Azóta viszont elég sokszor próbálkoztál, és valahogy egyszer sem sikerült hosszabb távon. Ennek köze lehet ehhez a lányhoz? Mármint… őt keresed másokban is? - lehet, hogy nem ezt kellett volna kérdeznem, de ez van, ez az ami igazán érdekel. A múltat magunk mögött kell hagyni, nem fogom azzal nyúzni, hogy hová jártak vacsorázni vagy melyik filmet nézték meg legtöbbször együtt.
- És a második, egyben utolsó kérdésem: Amikor megismertelek, nekem… nagyon is tetszettél. Nem tudom feltűnt-e a dolog meg a közeledésem, vagy reflexből utasítottál el. A többiek a társaságunkban mondták, hogy épp egy szakításon vagy túl, szóval nem erőltettem a dolgot hanem elfogadtam, hogy nem vagyok az eseted, de szeretném megérteni, hogy miért. Akkor vagy azóta is úgy érzed, hogy mással nem lenne olyan jó mint Maeve mellett volt? - gondolom nem erre számított. De tényleg érdekel, mert ha egy “tökéletes” nő árnyékában lébecolt azóta minden barátnője, rám is ez a sors várna. Egy eszményképhez senki nem tud felérni, és nagyon is ijesztő, hogy ez akár a még el sem kezdődött kapcsolatunkra is rányomhatja a bélyegét.

- Már ami a lelkiesélyszolgálat részét illeti… - teszem hozzá, mert ha minden szempontból a diákomként kezelném, nos, akkor most nem sétálgatnánk itt kettesben, az is egészen biztos. Az is milyen ritka elcseszett helyzet lenne, ha pont egy diákomba szeretnék bele, még jó, hogy egyre kevésbé fenyeget ilyen veszély. Na nem mint ha eddig annyira lázba hozott volna…
- Ó, gyakorold csak az evezést, aztán valamikor mehetünk terepre is kipróbálni, hogyan megy. Már ha épp nincs befagyva minden víz a környéken. - lelkesedek fel, az evezős gép eddig kimaradt az életemből, de a csónakázással nincs bajom, sőt! Egy csendes hegyi patakon végigevezni meg kimondottan hangulatos tud lenni, még így télen is.
- Már azt hittem, otthon is abban akarsz aludni… még pólót valakinek? Senki többet harmadszor? - kérdezek vissza komolytalanul, de megjegyezve, ha hazaérek, szortírozhatom a pólóimat… Meg lehet, hogy egy pár újat be is szerezhetek majd, az úgy is mindig fogyó eszköz.
- Hú… még egészen régen, évekkel ezelőtt… Nagyjából akkoriban, amikor mi is megismertük egymást, vagy talán egy kicsivel előtte… de milyen jó, hogy végül maradtam! Sajnálnám, ha elkerültük volna egymást. - mosolygok rá, miközben helyet foglalok a levéllel a sziklán, hogy nekilássunk az olvasásnak. Furcsa belegondolni, hogy vajon mennyi mindenben változott volna az életem, ha nem ismerem Lynnt, pedig az első néhány találkozás után ki gondolta volna, hogy valaha is ilyen jóban leszünk? Na de a levél… mire a végére érünk, már azt kívánom, bár mentünk volna a tengerpartra inkább kagylót gyűjteni, hiányzott nekem ez az egész, mint mókusnak az erdőtűz.
A korholásra csak szótlanul hallgatok, ezúttal tényleg jogos, elismerem, nem is állok le vitatkozni vele, sőt, néhány perccel később még azt is sikerül kibökni végre, hogy mi az, aminek egy pillanat alatt sikerült taccsra vágni a hangulatomat. Ha már így elrontottam a hangulatot, az a minimum, hogy legalább ő is tudja, mi az oka ahelyett, hogy bőszen hallgatnék róla. Különösebben úgy sem titok.
- Ne is mondd, jó kis kéretlen meglepetés, az tuti. Nem tagadom, van pár újdonság benne még nekem is. - motyogom az orrom alatt, amikor viszont megérzem Lynn kezét a vállamon, akaratlanul is elmosolyodok. Kicsit még a kezére is rászorítok, jelezve, hogy értékelem az együttérzését, mielőtt felkelnék, és a sziklák között hagynám a kis faragott figurát végső döntés gyanánt.
- Ezen? Nincs, legalábbis így, hogy az autó koordinátáit nem mentettük el. Azt mutatja, hogy merről jöttünk, lehet követni visszafelé is, de áhh, ugyan már! Egy ilyen rövid szakaszon nincs is szükség rá. - veszem el, majd kapcsolom ki és vágom zsebre a GPS-t, mert tényleg ciki lenne egy ilyen rövid szakaszon eltévedni – Le a dombon, vagy az ösvényen arra – mutatok az egyik közeli facsoport irányába – aztán végig az ösvényen a bükkfák között, nagyjából félúton pedig volt az a fura alakú szikla, ami olyan volt, mint ha… tudod mit? Mindegy. Ne aggódj, majd én navigálok, nem tévedünk el. - felelem magabiztosan, szerintem még csukott szemmel is menne, amennyit az erdőket járom mostanában, attól az egytől végképp nem félek, hogy eltévednénk.
- Köszi! - veszem el a pillecukros dobozt, de azért biztos ami biztos, megkínálom őt is, mielőtt eltüntetném a maradékot alig néhány percen belül. Az üres dobozt végül csak beejtem a hátizsákomba, mást nem majd a kocsiban visszaadom Lynnek, addig meg úgy is mindegy, ki hozza…
A visszafelé úton igyekszem kitisztítani a fejemet a múlt körül kavargó gondolatoktól, helyette próbálok minden másra koncentrálni – vajon milyen madár csicsergését halljuk az erdő felé, hány mókust szúrok ki a fákon ugrálva élelem után kutatva, milyen kőzet lehet az a nagy szikla, ami mellett az előbb elhaladtunk, mikor kéne eljönni csipkebogyót gyűjteni teának télire? Azt hiszem, egészen jól is megy a gondolatok elterelése, legalábbis amíg nem veszem észre Lynn felém nyújtott kezét, ami egy szempillantás alatt visszaránt a valóságba, és akaratlanul is emlékeztetve, hogy valamit kezdeni kéne ezzel az egész helyzettel, hogy ne legyen totális katasztrófa. Legalább megbeszélni, hogy többet se kelljen vele foglalkozni.
- Azt tudtam, hogy van valaki más, akibe beleszeretett, azért szakítottunk. Azzal is tisztában voltam, hogy voltak problémáink, de hát kinek nincsenek? Azt viszont nem, hogy Maeve szerint ennyire reménytelen volt a helyzet. Épp nyaralni készültünk, hogy kiszakadjunk  kicsit a mindennapok problémáiból, meg egyenesbe hozzuk a dolgokat, amikor indulás előtt közölte, hogy részéről ennyi volt. Azóta nem is beszéltünk többet, azt se tudtam, hogy még a városban él-e egyáltalán. - fogom meg Lynn kezét, majd néhány perc csendes bandukolás után mesélni kezdek, de valahogy egész hamar alább hagy a lendület, mert mégis, mit mondhatnék? Érdekli egyáltalán?
- Tudod mit? Ha már múltkor a faházban úgy is annyira érdeklődő voltál rá, kérdezz nyugodtan, mire vagy kíváncsi? Talán egyszerűbb, mint ha nekiállok nosztalgiázni. Abból kiindulva, meddig voltunk együtt, holnap reggelig mesélhetnék, akkor se érnék a végére… - sóhajtok fáradtan, hajnalig pont erről sztorizni meg végképp nincs kedvem, úgyhogy legalább így is egyszerűsítünk egy sort a dolgon – Soha vissza nem térő alkalom. Kérdezz bármit, ígérem, válaszolok. - adom be a derekam, essünk túl rajta, aztán ezt is le lehet zárni, elfelejteni végre.

- Hát, le. De szerencsére engem is a kis diákodként kezelsz, szóval nem panaszkodom. - vigyorgok szélesen a mondat mellé. Én nyafoghatok akármennyit, vagy lehet akármennyire apróság amit megosztok vele, eddig még mindig meghallgatott. Oké nem mindig örömmel, de meghallgatott.
- Nincs nagy különbség. Bár bevallom most az egyik szomszédért aggódom, szerintem jövő héten be is kísérem egy kivizsgálásra. Nem tetszik ahogy köhög. - osztom meg vele a szomszédok iránti aggodalmam. Tudom nem az én dolgom lenne, meg vannak gyerekei is, de mégis csak, jobb lenne a lelkem ha egy orvos is azt mondaná, hogy minden rendben a kedves idős bácsival. Ő pont nem pletykál amúgy sem.
- Igen. Meg sokféle edzést ki tudok próbálni. Például múlt hónapban kipróbáltam egy ilyen evezős gépet. Zseniális! - osztom meg vele lelkesen a tapasztalatom. Hátha legközelebb velem tart vagy ilyesmi.
- Meg hozhatnál majd egyet te is hozzám. Azt hiszem az én pizsamáim nem lennének jók rád. - teszem még hozzá. Most aztán foghatja a fejét, egyből két pólóval is lehúzom. Mármint, ha benne van, és nem küld el még most a fenébe, hogy túl messzire szaladt a fantáziám. De olyan rég ismerjük egymást, hogy ez az egész óhatatlan. Ha végre eljutunk odáig, hogy egy pár legyünk, nem lesz szükség évekre, hogy megismerjük egymást, hiszen ez már rég megtörtént.
- Mikor volt ez? - kérdezek vissza. Nem lepődök meg a dolgon, inkább csak az érdekelne, hogy vajon mi vitte rá, hogy komolyan eljátsszon a gondolattal. Valami a magánéletben, vagy tényleg ennyire fázott a feneke?
Miközben óvatosan iszogatom a forrócsokit (megszámlálhatatlanul sok mini pillecukorral), a levélre tartalmára figyelek, és a körülöttünk lévő tájra. A békére, meg, hogy milyen szép ez az egész. Milyen jó itt lenni Wolfganggal. Milyen jó lenne nem csak üldögélni hanem megölelni is. A nevünk már egyszerre került be a kis füzetbe, a nagyvilág úgyis azt hiheti, hogy egy pár vagyunk. Miért ne most? Ebben a gyönyörű környezetben már szinte…
Most tényleg?! Komolyan fel kellett hoznia Jaspert?! Lejövök az agyamról! Olyan lendületesen tud tönkretenni minden pillanatot ami egy kicsit is romantikus lenne, hogy komolyan felmerül néha bennem a kérdés, hogy egyáltalán akarja-e ezt az egészet köztünk. Mert ilyenkor nem úgy tűnik.
- Hülyeség is volt. Nem vitatom. - bólintok magam is fásultan, és csak egy egész kicsit hallani a hangomban a duzzogást. Persze! Még így, hogy szemtől pofába megmondtuk egymásnak, hogy mit érzünk, még így is variáljon, hogy majd mással jövünk össze. Teljesen elmentek neki otthonról?
- Wolf… - sóhajtok egy jó nagyot, amikor kibújik végre a szög a zsákból. Hát ez a baj, hogy túlságosan is ismerős volt neki a történet. - Sajnálom. Gondolom, a történet bizonyos részeit csak most ismerted meg. - gondolom, például azt is, hogy a barátnője már mással is kavart amikor ők szakítottak. Meg, hogy neki más családja van, Wolf meg még “egyedül”... meg az összes többi. Óvatosan simítok végig a vállán, épp csak annyira ami még nem a sírj a vállamon határát súrolja. Tudom, hogy a pasik azt nem annyira szeretik.
Nézem ahogy a nyuszit inkább elrejti a közelben, így jobb mintha bedobta a vízbe. Más még tud örülni neki, ha ő nem is akarja megtartani. A levelet elrakom, majd otthon kitalálom, hogy mi legyen vele. Valószínűleg megy a kandallóba, az lesz a legjobb.
- Akkor indulás. Van ezen valami visszaút gomb vagy ilyesmi? - nyújtom felé a GPS-t, és amíg ő beállítja, addig én előveszem a maradék pillecukrot is. - Tessék. Nem sok, de ez már mind a tiéd lehet. - nyújtom felé, majd amikor már teljesen össze készültünk, akkor el is indulok a kényelmes ösvény velé. Valahogy elment a kedvem attól, hogy megint a nehezebbik utat válasszam. Úgy tűnik azt amúgy is sikerült, csak nem az útvonalon, hanem ami kettőnket illeti.
Jó darabig csendesen baktatok mellette, hagyom, hogy feldolgozza a vízesésnél történteket. Amikor úgy érzem, hogy most már elég volt ebből, akkor nyújtom felé a kezem, ezzel is jelezve, hogy itt vagyok, és ha akarja, én meghallgatom. De még mindig nem szólok semmit, nem faggatom. Neki kell tudnia, hogy mit akar elmondani vagy mit nem, ennyire már ismerem, hogy úgyse tudnék belőle semmit kihúzni akárhogy is erőltetem.

Az autó kapcsán csak együttérzően hümmögök egy sort, akkor ezek szerint nem nagy a baj… igaz, egy ilyen jeges, latyakos, hideg terepen, ahol a rendben lévő autóval sem nehéz balesetezni, nem árt komolyan venni a legkisebb hibajelzést se…
- Oké, lebuktam… - emelem fel a kezem megadóan, abba meg inkább bele se megyek, hogy a diákok mennyivel őszintébbek, és jobban értékelik az ember segítségét, mintsem a felnőttek, akik már-már elvárják, hogy helyettük oldd meg a problémáikat. Mondjuk, ha úgy nézzük, tökéletesen elégedett vagyok ezzel a felállással, szóval már csak azért se valószínű, hogy sokat változnék a jövőben ilyen téren.
- Hm, akkor ezek szerint úgy tűnik, a nyugdíjasok is mindenhol ugyanolyanok. - összegzem a hallottakat, ezek után legalább nem lepődök meg, ha ismeretlenek köszönhetnek nekem az utcán.
- Meg az annyiból talán kényelmesebb is, hogy annyit mozogsz, amennyi jól esik. - ha meg valahol a városban teszed ugyanezt, számolni kell azzal, hogy úgy oszd be az erődet, hogy hazáig kitartson, mert ha nem, akkor ciki. Hulla fáradtság, izomláz, meg kutyagolás a hidegben. Egy konditeremben legalább minden kéznél van, amire szükség lehet, és az ember sem fagy meg, ha megáll szusszanni öt percre közben.
- Jól van, akkor majd kerítek másikat helyette. - bólintok aprót, ami pedig a fiókot illeti, nos… ki hitte volna, hogy ilyen könnyű boldoggá tenni a másikat? Már csak azt kéne kitalálnom karácsonyig, hogy mi kerüljön bele, mert így magában elég sovány ajándék lenne, boldogság ide vagy oda…
- Egyszer komolyan gondolkoztam rajta, hogy elköltözök, csak aztán végül mégse lett belőle semmi. - osztom meg vele ezt a „titkot”, még évekkel ezelőtt, de jah… végül csak maradtam, hisz ha úgy nézzük, az egész életem ide köt, a hideg ehhez képest tényleg eltörpül mindezek mellett. Az meg már részletkérdés, hogy nemrégiben tudatosult bennem, hogy ha akarnék, akkor sem tudnék elmenni a városból, amiatt a különös fal miatt, ami körülveszi. Nem is értem, ennyi éven át hogyhogy nem tűnt még fel! Mióta viszont egyszer, nemrégiben, véletlenül belefutottam, nos… képtelen vagyok nem észrevenni, és bár nem szándékozok költözni mostanában, tagadhatatlan, hogy zavar a gondolat, hogy egy hatalmas „ketrecbe” vagyok zárva, hiába a szabadság illúziója. Nem házi nyúl vagyok, a fenébe is…!
De addig is, amíg valami kiutat vagy magyarázatot találok erre az egészre, próbálom élni a megszokott életemet és a lehetőségekhez mérten kihozni a legjobbat belőle, épp azért jöttünk ma is kirándulni Lynnel kettesben, addig is eltereli a figyelmemet.
Azt viszont a fene se gondolta volna, hogy az egyik elmemérgező témából pont egy másikba sikerül belefutni, történetesen egy, az exem által írt levélbe. Éveken át nem is tudtam felőle semmit, nem is érdekelt, sőt, direkt nem jártam azon a környéken, ahol lakott, maximum ha nagyon muszáj volt, erre tessék! Csak megint keresztezik egymást útjaink, ha nem is szándékosan, és akármennyire is utálom az egésznek még a gondolatát is, akaratlanul is felszínre törnek a rossz emlékek. Pont a legrosszabbkor.
- Mindegy, vedd úgy, hogy meg se szólaltam. Hülyeség. - rázom meg a fejem Lynn visszakérdezésére a két eljegyzés kapcsán, mielőtt beledobnám az érmét a patakba, legalább adjunk egy esélyt ennek az egész babona témának, hátha mégis csoda történik… Tényleg ránk férne már, mert amint kezdenének rendeződni a dolgaink, tuti, hogy valami közbeszól, és felrúgja az egészet!
- A babona különösebben nem zavar, a maga módján az egész aranyos. A levél? Jah, mondhatni… Elég sokat. Tudom, hogy ki írta… és történetesen, az eleje pont kettőnkről szólt. - sóhajtok egyet, miközben továbbra is a kezemben forgatom a kis faragott nyuszit. Tényleg küldjem a szerencsehozó érménk után, hátha belerondít a dologba? Áh, a fenébe is, azt azért nem kockáztatnám ilyesmivel, viszont magammal vinni sem akarom, ahogy ezt a nagy rakás múltas szarságot se, abból már bőven elég volt, meg egyébként is, nem ezért vagyunk most itt! Így végül felkelek a helyemről, odasétálva a vízesés mellé, ahol a doboz lapul – és fölötte, egy, az egyik szikla oldalán lévő kis mélyedésbe helyezem, ahol valamennyire védve van az időjárás viszontagságaitól. Ha valaki a dobozt keresi, úgy is rátalál, aztán hátha pont ezt viszi magával…
- Épp kérni akartam. - porolom le végül magamról a havat, egy nagy levegő, elhatározás, majd akit kicseréltek, immár jó pár fokkal vidámabban sétálok vissza Lynn mellé, hogy indulhassunk. Ja igen, a forró csokimat nem akarom itt hagyni, amíg a domboldalhoz visszaérünk, még nyugodtan tudom kortyolgatni – A pillecukorból maradt még, vagy már elfogyott? - fordulok felé néhány lépés után.

- Változatos az élet vele, most újdonságot talált ki. Ilyen lámpát még életemben nem láttam világítani a műszerfalon, de szerencsére két nap alatt meg tudják javítani. - teszem hozzá a megnyugtatás kedvéért, hogy már elmúlt a gond, nem kell engem fuvaroznia mint a múltkor. Döbbenetes, hogy ezekben a modern cuccokban mennyi minden van ami el tud romlani. Miért nem vettem elektromos autót? Gond ugyanennyi lett volna vele de legalább környezetkímélőbb.
- Ezt csak úgy mondod. A felnőttek problémái miatt kell a morci álarc, a diákjaid tudom, hogy akármilyen piszlicsáré dologgal fordulhatnak hozzád. - jegyzem meg, mert a tapasztalat bizony azt mutatja, hogy mint jó tanár és osztályfőnök, a lurkók nyugodtan fordulhatnak hozzá a gondjaikkal. Meg persze én is, de a kivétel erősíti a szabályt, nem?
- Mondták már - vonok vállat mosolyogva - Sőt, még meg is kérdezték, hogy ki az a “fess úriember” aki nálam töltötte a hétvégét. Szerintem kedves, hogy aggódnak. - ahogy a munkatársakkal kapcsolatban, úgy tűnik az idősek kapcsán is más az álláspontunk. Nekem még azzal sincs bajom, ha a szomszéd néni faggatózik kicsit, jobb szeretem ha tudom ki a szomszéd és ismerem is egy kicsit. Sőt, segíteni is szoktam nekik, bevásárolni, orvoshoz járni.
- Az biztos! Jövő héten elkezdem kisebb távokon vagy az edzőteremben. Inkább az edzőteremben, egyelőre nem mennék még egyedül a parkba - húzom el a szám csalódottan. Ez van, az a rablás érzékenyen érinti a mindennapjaimat. De nem remélem, hogy ha esetleg elfognák a tettest akkor megnyugodnék, mert ez nem így működik. Bárkiből lehet áldozat és bárki végezheti úgy mint én.
- Nekem jó egy másik póló is, nem ragaszkodom a kedvencedhez. - azért annyira kegyetlen én sem vagyok. Nekem is vannak kedvenc cuccaim, és érzékenyen érnitene ha meg kellene válni tőle. - Legalább már tudod mi tenne boldoggá. - bólintok a vigyorát látva, és már előre tudom, hogy a karácsonyi ajándékozás az idén viccesre lesz véve. Miért is mentem bele ebbe az egészbe? Ja, tudom: azt hittem végre egyszer ő marad alul a vérszívásban.
- Szerintem ennek ez a lényege, hogy tele legyen kacatokkal, hátha valakinek az egyik tárgy szerencsét hoz. - kétlem, hogy az általam választott levél szerencsét hozna, de sose lehet tudni. A nyuszi ami Wolfnál landolt, valószínűleg esélyesebb rá.
- Wolf, ha nem ismernélek már rég megkérdeztem volna, hogy miért nem mentél még el a városból. De így inkább nem teszem mert tudom a választ. - sose ismerné be, de szerintem igenis szeret itt élni. Itt vannak a diákjai, a barátai, az iskola ahol sok éve tanít. Miért menne el? Egy kis hidegbe még senki nem halt bele és ha akarta volna már rég valami trópusi szigeten süttetné a hasát. Vagy a Húsvét szigeteken, amennyit emlegeti állandóan a tavaszt.
Jól esik a fülbevalót berakni a dobozba, és így már legalább Wolfgang is érti, hogy miért. Pedig nem akartam az orrára kötni, hogy az exemtől kapott fülbevalóban flangálok, de ez van. Azt hiszem így már tényleg csak minimális mennyiségű tárgy maradt ami hozzá köthető.
A forrócsoki iszogatása közben figyelmesen hallgatom a történetet. Annyira a sztorira koncentrálok, hogy fel sem tűnik Wolf hangulatának változása. Pedig ha egy kicsit is odafigyelek, biztosan észrevettem volna.
- Úgy tűnik. - adok neki igazat, és kicsit mocorgok a sziklán. Furcsán elcsendesedett. Mármint amúgy se egy szószátyár fazon, de mintha kicsit elmerengett volna. Vagy így inába szállt a bátorsága egy egyszerű babona miatt?
- Hát nem. De már mindegy. - aligha fog felbukkanni köztünk az a várva várt szikra, ha lépten nyomon felemlegetjük a múltat. A mai nap pedig jó lett volna, de már kezdem ezt is elengedni, úgy tűnik mintha én jobban akarnám ezt a kapcsolatot. Holott ha valamit megtanultam az elmúlt évekből: abból semmi jó sem származik ha valamit én jobban akarok mint a másik. Mint a mellékelt példák mutatják.
- Igen, te. - nem értem a bizonytalanságát, szerintem egy kis hit és remény bőven ránk férne még akkor is, ha csak egy érméről van szó a patakban.
- Hogyhogy kettő? - most már végképp összezavart. Már csak nem kérné meg kétszer a kezem?! Vagy arra gondolt, hogy más-más ember mellett horgonyzunk le végül? De miért? Mi rosszat tettem? A faházban még olyan egyértelműek voltak az érzései. Aztán amikor vigyázott rám, akkor is. Erre most itt bizonytalankodik? Mi változott ilyen hirtelen?
Csak szomorkás arccal nézem ahogy eldobja az érmét mintha neki semmit se jelentene a dolog, majd röviden megrázom a fejem, amikor a nyuszit küldené utána. Az övé. Ha nem kell neki, igazán visszatehette volna a dobozba, de bizonyára van valami szimbolikája ennek a tettének is.
- Minden oké? - kérdezek most már rá nyíltan, mert nagyon úgy fest, hogy valami nyomja a lelkét csak nem mondja el nekem. - Volt valami a levélben ami egy rossz emléket hozott fel? Vagy ez a hülye babona nyomaszt ennyire? - kérdezgetem tovább aggodalmas arccal - Tudod, hogy ez nem jelent semmit, nincs kőbe vésve, hogy mit kell tenned. - persze csalódnék, ha vele is az lenne a vége mint Jasperrel. Egy látszólag boldog kapcsolat, ami éveket vesz el az életemből, céltalanul, eredménytelenül. Fölöslegesen. De ahogy a dolgok most állnak, szerintem el se jutunk odáig, hogy fölösleges köröket fussunk egymással, lehet, hogy ez a dolog megreked a barátság szintjén? Az tragikus lenne.
- Induljunk inkább vissza, hátha az úton majd visszatér a jókedvünk is. - állok fel egy nagy sóhaj mellett a kőről, még egy utolsó pillantást vetve a vízesésre. Nesze neked, ez van ha mi nekiállunk lelkizni, mindig sírás a vége.

- Hmm, jól hangzik! - arra mondjuk kíváncsi vagyok, mennyire fog elfajulni a helyzet, „ha harc, hát legyen harc!” alapon a piros- és fekete pontok gyűjtögetése… Mindenesetre így látatlanban is jó mókának ígérkezik, én már várom!
- A csodálatos, mindent elnyelő női táskák. A végén még kiderül, hogy egy fél büféasztalt is elrejtettél benne. - vetek egy pillantást a hátizsákjára, ami amúgy nem is tűnik olyan nagynak, de fogadni mernék, hogy ha mindketten kipakolnánk a sajátunk tartalmát, messze ő nyerné a versenyt.
- Már megint? Ugyanaz a baja, mint múltkor, vagy valami ezúttal valami újdonsággal rukkolt elő? - érdeklődök az autója iránt, már csak azért is, hátha kiderül, hogy azóta már ismét használható, vagy megint én leszek az ügyeletes sofőrje, amíg visszakapja?
- Hé, nem is vagyok olyan morcos! Ilyen az arcberendezésem… - felelem roppant komolyan – Amúgy meg a morcosság pont, hogy a lelki békémhez kell. Ha meglátják, inkább kerülnek nagy ívben, mint hogy engem nyaggassanak minden szarsággal. - még csak az kéne! Tudja, kinek lenne annyi türelme, mindenki gondját-baját végighallgatni, és még jó pofát is vágni hozzá, szívesség szívesség hátán, meg még sorolhatnánk tovább… megvan az előnye annak is, ha az ember nem épp a legnépszerűbb a munkahelyén.
- Ó, van olyanom is. Azok se jobbak, azok meg humán térfigyelő rendszerként működnek, naplózva, hogy mikor ki fordult meg az ember lakásán, meg helyetted is aggódnak a jövőd miatt… „nem lenne ideje már megházasodni?” - kíváncsi lennék, hogy minden idős szomszéd ilyen… gondoskodó és aggodalmaskodó-e, vagy csak én fogtam ki a krémjét, akik elhalmoznak a jobbnál jobb kéretlen tanácsokkal. Azt már inkább nem is mondom, hogy múltkor az egyik öreglány sikeresen elcsípett a lépcsőházban, és nem szabadultam tőle addig, amíg alaposan ki nem faggatott Lynnről, hogy ki az a csinos, fiatal, szőke hölgy, aki legutóbb nálam járt… Lehet, hogy ő semmit se tud a szomszédaimről, de meglepődne, ha tudná, ők mennyit tudnak már most róla!
- Azt elhiszem… de hé! Lassan csak elmúlnak már a fájdalmak, aztán bepótolhatod a kiesést. - próbálom biztatni egy kicsi, de el tudom képzelni, milyen rossz lehet. Ha nekem lenne olyan sérülésem, hogy napokig, vagy ne adj’ isten, hetekig fel sem kelhetek, biztosan bediliznék tőle. Vagy visszaszoknék a cigire.
- Ha te azt tudnád! Azt hiszem, múltkor pont az egyik kedvenc pólómat sikerült kölcsön adni… - de egye fene, az ő javára lemondok róla. Ami pedig a komód fiókot illeti, nehogy már az övé legyen az utolsó szó! - Óóó…. Szuper! Akkor már tudom, mit fogsz kapni karácsonyra. - húzódik gonosz mosolyra a szám, és már csak poénból is fontolóra veszem a dolgot, hogy idén bármit is kap, tuti, hogy egy fiókba pakolva, becsomagolva fogja megkapni tőlem.
- Igen! És azt kell mondjam, egészen jó kis doboz! Volt már szerencsém olyanhoz, amiben szinte csak kis műanyag vackok meg idétlen kis kacatok lapultak. - ahhoz képest, ez egész változatos felhozatal, olyannyira, hogy akár még több dolgot is tudnék választani, ha úgy van. De nem vagyok telhetetlen, elég lesz egy is, nem fogom elrontani mások szórakozását.
- Elhiszem, hogy szép a tél, de jah… túl sok romantika nem szorult a városba, pláne, amikor kicsit melegebb az idő, és latyakban úszik az egész város. - adok neki igazat, amikor pedig minket hoz példának… nos, kíváncsi lennék, ha úgy két hónappal korábban bukkanunk rá erre a helyre, melyikünk feszengett volna jobban egy ilyen megjegyzés hallatán.
- Ó, vagy úgy… Nem is kell többet mondanod. - felelem mindentudóan, mert ez az apró információ bőven elég ahhoz, hogy elejét vegye a további kérdéseknek meg győzködésnek, hogy tényleg ilyen értékes dolgot akar itt hagyni, egy ékszerhez képest ilyen vacakok mellett? Pláne egy szimpla levélért cserébe…
- Jó ötlet! - élek is vele, úgyhogy nem kell kétszer mondania, már söpröm is le a havat az egyik szimpatikusnak tűnő szikláról, hogy aztán helyet foglaljunk rajta, megpihenve kicsit, és kiderítve, mit is rejt az a bizonyos titokzatos levél. Amire, ha tudtam volna, hogy ki írta, biztosan én csapok le, de nem azért, hogy megtartsam, hanem, hogy egy kis papírcsónakot hajtogassak belőle, és küldjem a patak jeges vizén útjára…
Olvasás közben többször is megállok, hogy kortyoljak a forró csokimból, miután pedig a végére érek, és összeáll a kép, percekig csak szótlanul ücsörgök, és bámulom, mielőtt bármit is reagálnék.
- Ja tényleg… - adok igazat neki szórakozottan, mert fel se tűnt, hogy a levélnek ezt az utasítását már így akaratlanul is kipipálhatjuk magunknak, már csak az érmedobás maradt…
- Oké, bocs, ezt nem kellett volna. - dörzsölöm fáradtan a halántékomat az előbbi kéretlen megjegyzésem miatt, miközben a sziklán ücsörögve megfordulok, a vízesés felé nézve… Ha ezt előbb tudom, hogy az exemnek ennyire szíve csücske a hely, ziher, hogy messziről elkerülöm, még úgy is, ha szinte semmi esély arra, hogy egymásba botoljunk. Normális az, hogy valahogy már a vízesés is vesztett a szépségéből…?
- Hm? Hogy én…? - nézek értetlenül hol Lynnre, hol az érmére, mielőtt némi hezitálást követően elvenném tőle a kezében lévő érmét. Tényleg egy negyed dollárostól várjuk a nagy csodát…?
- Hát jó… végül is, mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum egy éven belül két eljegyzés lesz. - teszem hozzá vállat vonva, egy jó nagy csipetnyi szarkazmussal, ha bebizonyosodik, hogy mindkettőnk mellé mást szánt a sors. Mielőtt azonban megszólalhatna, már dobom az érmét, továbbra is a sziklán ücsörögve, az pedig egy pillanattal később már el is tűnik a vízben.
- Hmm… Ezt kéred, vagy küldhetem őt is utána? - nyúlok a zsebembe, hogy előhalásszam belőle a kis figurát, majd ha kedves társam nem tart rá igényt, akkor követi ő is a negyed dollárost a jeges fürdőbe, mert hogy én ezek után haza nem viszem, az is tuti biztos.

- Holnap az első dolgom lesz venni füzeteket a papírboltban! - csapok le a labdára, és már tervezem is, hogy milyen kis matricákat veszek majd, ahogy azt az általános iskolákban szokták csinálni. Wolfie ma nem volt morcos vacsora előtt, kap egy arany csillagot. Lynn ma a fotelban hagyta a szennyesét, egy csillagot áthúzunk. Ki tudja, lehet jó móka lesz időről időre elővenni a füzetünket.
- Szerintem ha odaértünk a kis pöttyhöz megihatjuk. Hoztam még pillecukrot is. - kiváló termoszom van, és még azt is becsomagoltam egy melegen tartó zsákba, szóval szerintem bőven leégeti a nyelvünket még órák múlva is a forrócsoki.
- Ne is emlegesd! A múltkori óta megint járt a szervizben a kocsim, kész rémálom. - nesze neked, új autó. Tudnám miért pont ilyen kényes dögöt kellett vennem?! Mert önállóan választottam, még véletlen se kértem ki egy férfi ismerős véleményét. Most meg ihatom a levét.
- Igaz. Valahogy sok dologtól fel tudok lelkesedni. - nem gondoltam volna, hogy ez probléma lehet valaha is. Vagy erről csak a korkülönbségünk tehet?
- Jó, tudom, hogy nem vagy az a meditálós fajta, de néha kifejezetten hasznos. Ki tudja, lehet kevésbé lennél morci ha néha elengednéd a dolgokat. - én legalább megmondom a véleményemet, hogy pokróc tud lenni néha. Viszont ezzel együtt is szeretem, ami az emberek többségéről nem mondható el. Mire jó egy őszinte barát?
- Ezért jók a nyugdíjas szomszédok. Oké, néha kotnyelesek, de amióta a szomszéd néninek vettem egy hallókészüléket ajándékba, azóta nem ordít a tévé és amúgy meg csendesek a mindennapokban. Amikor meg jönnek az unokái, még én is ki szoktam menni játszani velük a kertbe. - tényleg nagyon szeretem a gyerekeket. Nem tudom miért, hogy az emlékeim miatt vagy már így jöttem erre a világra sok évvel ezelőtt, de tény, hogy könnyen megtalálom velük a közös hangot és szeretem is őket. Ez pedig szerencsére kölcsönös.
- Ki lehet, de hiányzik. Te mondtad, hogy energikus vagyok. Hiányzik amikor valami miatt kimarad, és az elmúlt időben elég sok alkalmat ki kellett hagynom. - persze ettől még nem lettem puding, de mostanában elég sokat ültem a fenekemen, ami nem segíti az izmok épülését. A fenék gyarapodását viszont annál inkább, alig jött rám ez a bélelt nadrág is.
- Tyű micsoda ajándékokkal halmozol el máris! - kuncogok, és magamban nagyon is örülök a kényelmes alvós ruhának. Előre imádom, amikor ebben lehetek éjszaka, de az is tény, hogy még jobban örülnék neki ha enélkül aludnék. De ez még a jövő zenéje, nem szaladok ennyire előre. - Ugye most csak ugratsz? - kérdezem hozzá hasonlóan komoly arccal - Pedig pont egy ilyen fiók hiányzott otthon a komódomból. Önző vagy.- oké, ezek szerint nem kerítünk nagy feneket a dolognak. És imádom szívni a vérét! Meglepő, de ez most kifejezetten kellemes meglepetés. Azt hittem nehezebben enged majd még jobban a falai mögé, de újra és újra kellemesen csalódok benne. Még a végén kiderül, hogy tényleg mindig az ex barátnőiben volt a hiba, nem csak úgy mondta?
- Fagyosan nem is tudom elképzelni. - nézem meg alaposabban is a barátságos vízesést. Olyan lenne mint sok kicsi jégcsap vagy inkább hatalmas jégtömbök lennének rajta? Ki tudja.
Örülök neki, hogy hamar sikerül megtalálni a dobozt, mert azért ahhoz hideg van, hogy a hóban ássunk utána vagy a vízbe gázolni. Tuti lenne a tüdőgyulladás ebben az időben!
- Igen, szerencse, hogy hamar megtaláltuk. - bólintok, majd a listát nézem, a dátumokat és a neveket - Hát… akár romantikusnak is mondhatjuk a helyet, eléggé eldugott és varázslatos. Lehet ezért jönnek párosával. Mint ahogy mi is. - teszem hozzá, mert mi sem vagyunk különbek. Ismét egy férfi és egy női névvel gyarapodik a névsor.
Ahogy tenném a dobozba a fülbevalót, elmosolyodok. Kedves tőle, hogy aggódik, de ez tökéletes alkalom, hogy “megszabaduljak tőle”. Kidobni nem lett volna szívem, se elajándékozni, otthon se nézegetném egy ékszeres dobozban. Nem, ez tökéletes hely lesz neki.
- A Cimbid adta nekem még pár éve karácsonykor. - akasztom össze a két fülbevalót, hogy együtt maradjon a pár. - Jobb így, szeretném végleg itt hagyni, az emlékekkel együtt. - erősítem meg a szándékom, és habozás nélkül ejtem a dobozba a fülbevalókat. Nincs szükségem ilyen tárgyakra amik arra a múltra emlékeztetnek. Talán egyszer majd újra barátok lehetünk, de még nem adódott olyan alkalom amikor le tudtunk volna ülni és megbeszélni, hogy mi is történt vagy miért, hogy mindenki elengedhesse a sérelmeit.
- Azzal én is szemeztem! - mosolyodok el a választása láttán, majd segítek neki elpakolni a dobozt, vissza a zsákba. Így már védve van a természet erőitől. - Igyuk meg most a csokit, közben elolvassuk a levelet. - vetem fel az ötletet, majd le is telepszek egy szimpatikus sziklára és előveszem a két fém pohárkát, meg a termoszt és a pillecukrokat. Még olyan forró, hogy csak úgy ömlik felette a gőz. Megpaskolom magam mellett a sziklát, bőven elfér mellettem ha gondolja. Egy kis pihenés a visszaút előtt rá is ráfér.
- Halljuk! - szürcsölök bele a finomságba, miközben figyelmesen hallgatom ahogy Wolf felolvassa a levelet. Érdekes történet, tetszik minden részlete, még akkor is, ha egy kicsit szomorkás. A levél említi Stellát is, aki a rajzot készítette, így még hitelesebbnek tűnik. Akaratlanul is elmerengek viszont a férfi kilétén, aki miatt először jött ide a levél írója. Vajon mi miatt hűlt ki a kapcsolatuk? Vagy mi lehetett a gond? És egyáltalán? Szomorú a történet kezdete, még ha a végkimenetel látszólag boldog is.
- Hmm. - sóhajtok egyet álmodozva a bögrém felett, majd hirtelen körülnézek - Azt hiszem, már ki is próbáltuk. - kínos. Pont a vízesésnek háttal sikerült üldögélnünk olvasás közben, szóval… nem igazán van visszaút. - Eszemben sincs! - vágom rá gondolkodás nélkül - Nézd… nagyon szerettem Őt, szerintem te épp elégszer hallottad tőlem, hogy mennyire. De nem működött, nem passzolunk eléggé és különben is, nem kellettem neki eléggé. Szóval fölösleges lenne műtrágyából otthon bombákat gyártanod, mert ilyesmi nem történhet meg. Vannak hibák amiket elég egyszer elkövetni az életben. - nagyot sóhajtok, és csak most tűnik fel, hogy a zsebemben maradt az érme, amit szintén a dobozba akartam tenni.
- Tessék. - nyújtom felé - TE dobd be a vízbe. - komoly arccal pillantok rá, majd a kezemet nyújtom felé. - Hátha úgy már elhiszed, hogy ha bárkivel is összejönnék az te lennél. - az én szerelmi életem egy kész katasztrófa, mindig túlságosan lelkesedek, és mindig pofáraesek. Mindent beleadok, de eddig még sosem kaptam meg azt a szeretetet amit én nyújtottam. Ő pedig legjobb tudomásom szerint eddig pont, hogy elzárkózott a karcos modora mögé. Épp itt lenne az ideje, hogy mindenki megkapja amit érdemel.

- Tudod mit? Áll az alku, stréberkém! - csapok le az ötletére lelkesen, akár komolyan gondolta, akár nem, mert miért is ne? Már csak a poén miatt is megéri, bár kétségem sincs afelől, hogy kiében melyikből sorakozna több… Wolfgang már megint a könyvespolcon hagyta a bögréjét… Wolfgang már megint középen nyomta a fogkrémes tubust… Wolfgang íróasztala még mindig kész disznóól…
- Meg rémlik valami forró csoki is, azt se kéne hagyni, hogy kihűljön, úgy már nem az igazi. - lehet, hogy úgy is meg lehet inni, ahogy vannak olyan elvetemült emberek is a Földön, akik eleve hidegen szeretik a kávéjukat, de az nem én vagyok.
- Tisztában vagyok vele. Nincs is szebb, mint reggel, munkába menet fél órán át vakarni a jeget az autódról, csak mert előző este elfelejtették beállni a garázsba. - felelem nem kevés iróniával, mert sajnos volt már példa ilyesmire nem is egyszer mostanában. Mindezt úgy, hogy másnapra nem is jósoltak havat!
- Jó, bár te mitől nem vagy energikusabb? - kérdezek vissza nevetve, mert na, legyünk őszinték, egész sok mindentől be tud lelkesülni, meg felpörögni… talán kicsit irigylem is érte.
- Én és a meditálás… valahogy az aktív pihenést jobban szeretem mint az ennyire passzívat. De azért köszi. - értékelem a segítségét, de nem hiszem, hogy a későbbiekben túl sűrűn használnám, valahogy eddig se nagyon váltak be nálam az ilyesmik. Maximum az „előbb számolj el tízig, és vegyél egy nagy levegőt, mielőtt megütnéd…”.
- Az is igaz. Próbáld meg kipihenni magad úgy, hogy a szomszéd minden este munka után felújít a szomszéd lakásban. Vagy este 11-kor jut eszébe elindítani a mosást… Vagy… hétvégén reggel 6-kor esik neki a nagytakarításnak. Vagy… - vagy még sorolhatnánk a végtelenségig, mennyi külső tényező zavarhat be, ami tőled független, és mindezt úgy, hogy egyedül ülsz. Ha meg családban, más emberekkel együtt, akkor el tudom képzelni, milyen hatványozottan nő a kifogások száma, miért nem pihensz eleget.
- Természetesen! Sőt, egyenesen neked fogom ajánlani a „Köszönöm” részlegben. - teszek rá még egy lapáttal, mert miért is ne? Ha valaha is lesz ilyen könyvem, ha úgy nézzük, tényleg tőle származik majd a kezdő lökés… Már ha lesz. Ez a legkevesebb, hogy megemlítem benne, még ha szinte soha, senki sem olvassa, hallgatja meg azt a részt.
- Ugyan, néhány napot ki lehet bírni futás nélkül. - mondanám, hogy amúgy se szoktam minden nap időt szentelni rá, nekem sincs kedvem mindig kimozdulni a kemény mínuszokban, bár mostanában egész ritkán akadt példa ilyesmire. Ettől függetlenül jó volt nyugiban, pihenősen együtt tölteni a hétvégét, azt meg nem kell tudnia, utána a suliban mennyivel voltam morcosabb kedvemben, mint általában.
- Hát ha nincs mese… és egye fene, a póló is lehet a tiéd. - adom be a derekam nagylelkűen, amikor pedig csodálkozva visszakérdez a fiók kapcsán, csak nemes egyszerűséggel vállat vonok – Csak ha szeretnéd, semmi kényszer. De haza azért ne vidd, hülyén mutatna a komód egy hiányzó fiókkal. - teszem hozzá végtelenül komolyan. Nem mint ha olyan sűrűn felajánlanám bárkinek is, de legyünk őszinték, nem most ismerkedtünk meg, hanem már évek óta ismerjük egymást, meg egyébként is, nem sokkal egyszerűbb ez, mint akárhányszor valamelyikünk a másiknál vendégeskedik, „várj, előtte hazaugrok néhány cuccomért?”. Oké, lehet mindent kölcsön adni, de még sem olyan, mint a saját, megszokott…
- Igen, valószínű. Bár teljesen lefagyva is biztosan szép látvány lehet. - akárhogy is nézzük, a vízesések valahogy mindig jól néznek ki, nem is tudom, hogy csinálják. Talán azért, mert egy kis ízelítő abból, milyen hatalmas erőkkel is képes munkálkodni a természet, a folyékony víz kitartó munkával még a sziklákat is képes kivájni.
- Igaz, az se lenne hátrány, ha nem valami fehér dobozt kell keresni. Vagy szürkét. - vagy hasonló, terepszínűt, ami könnyűszerrel beleolvad a környezetébe, de ettől már csak rutinosabbak a környéken élő „kincsvadászok”. Amúgy sem rémlik, hogy a honlapon „különösen nehéz” besorolást kapott volna ez a mostani doboz.
- Hála az égnek. Pedig lelkiekben már készültem rá, hogy esetleg a jeges vízből kell kihalászni, vagy valaki vicces kedvében a vízesés mögé rejtette volna. Onnan is szép mutatvány lett volna elővarázsolni. - festem az ördögöt a falra, mennyivel nehezebb opciók is lehettek volna, de szerencsére tényleg egészen gyorsan a nyomára bukkantunk. Szinte már túl szép, hogy igaz legyen!
- Igen… viszont milyen sokan jönnek eleve párban. - futtatom végig a tekintetem a listán, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a legtöbb dátum mellett két név díszeleg. Oké, hogy társaságban jobb az erdőt járni, de hogy szinte mindegyik egy férfi, és egy női név? Sőt, az egyik mellett még egy szívecske is ott virít… Mindegy, inkább nézzük, mit rejt a doboz.
- Biztos, hogy szeretnél megválni tőle? Ha gondolod, itt van ez helyette. - vetek egy pillantást a fülbevalójára, cserébe az iránytűt mutatva neki. Mivel nem tudta, hogy hová jövünk, hogyan is készülhetett volna valami aprósággal? Csak ezért ne hagyja itt muszájból a fülbevalóját, ha nem szeretné, ha viszont ragaszkodik hozzá, akkor legyen… választok én is valamit a dobozból.
- Ez jó is lesz. - mondjuk a kis nyuszi figurát, mert nincs elég kacat meg porfogó még otthon. A kis ásványt is csak azért nem, mert a mindenféle túrákról és osztálykirándulásokról már legalább egy doboznyi különféle lapul otthon a szekrény alján…
- Röhögnék, ha kiderül, hogy valami be nem fizetett számla. - szúrom oda komolytalanul, miközben az iránytűt a dobozba rakom, a faragott figurát meg a zsebembe süllyesztem, és közelebb lépek Lynnhez, hogy kíváncsian én is belelessek, mit is rejt a boríték. Ahogy kinyílik, és láthatóvá válik az első néhány sor, már van egy sejtésem, hogy valami újabb játék féleség...

Kedves utazó!

Mondd, hiszel a csodákban? Ha igen, úgy jó helyen jársz, ugyanis a helyi szóbeszéd szerint ez a vízesés nem közönséges vízesés, hanem varázslatos erővel bír, amiről a lábánál lévő, egyik sziklára erősített kis emléktábla is alátámaszt – egyesek szerint, ha egy pénzérmét dobsz a vízébe, rád talál az igaz szerelem, de mások szerint ha a pároddal együtt, háttal a vízesésnek leültök a parton lévő sziklák valamelyikére, akkor egy éven belül eljegyzitek egymást. És bár gondolhatnánk, hogy ez pusztán kitaláció, vagy gyermekek számára előadott mese, de egy próbát megér, nem igaz? Veszíteni nincs mit, a legrosszabb esetben megmarad az emlék, ha viszont valóra válik… És másra nincs is szükség hozzá, ha már idáig elzarándokoltál, pusztán némi hitre és bátorságra, hogy merd végre kezedbe venni a sorsod irányítását. Engedd meg, hogy elmeséljem a saját történetemet...

Egy pillanatra felpillantok a levélből, mielőtt tovább olvasnám, tekintetemmel az emléktáblát keresve, de valószínűleg belepte a hó, azért nem látszódik, olvasás után még mindig megkereshetjük. A levél egész hosszú, de ennek ellenére a jól olvasható kézírásnak köszönhetően egészen jól lehet vele haladni. Ír egy több éve tartó, boldogtalan párkapcsolatról, arról, hogyan kereste fel ezt a vízesést annak reményében, hogy hátha sikerül újra felrobbantani a szerelem lángjait. Hogyan ismerkedett meg egy másik férfival, szeretett bele, majd vetett véget az előző kapcsolatának, hogy egy éven belül már az esküvőjét szervezze az új szerelmével… és azóta is milyen boldogok! Minden évben együtt térnek vissza ide, immár a gyerekekkel együtt a találkozásuk évfordulóján, hegy kis családi piknikre a partján… Egy évekkel ezelőtti dátum, és egy aláírás. Maeve.
És ez volt az a pont, amikor végre összeállt a kép, hogy akármennyire is nem voltam kíváncsi az exem életére, miután elváltak az útjaink, most volt szerencsém hozzá, legalábbis a név, a dátum, és a levél egyik-másik kiragadott eleme mind-mind ezt bizonyítják. Mert ennyi véletlen egybeesés nem létezik, pláne egyszerre.

- Khm… hát… úgy tűnik, hogy tényleg működik a varázslat. Szeretnéd kipróbálni? - köszörülöm meg a torkom néhány perccel később, miután még párszor átfutottam a levelet, Lynn felé fordulva – De szólok előre, ha utána bejelented, hogy megint összejöttél Bodhival, esküszöm, visszajövök ide és felrobbantom a vízesést. - teszem hozzá halálos komolysággal, miközben visszaadom neki a levelet.