- Szóval be kellett vetned az értékes kapcsolataidat is, hogy haza tudj hozni? - pislogok elismerően. Persze, én is jó kapcsolatot ápolok egy csomó betegemmel, de eddig nem is jutott eszembe, hogy milyen hasznos lehet ha az ember tanár. Végül is az összes diákja szüleivel kapcsolatban van, és így ha valamit el kellene intézni, például engem kihozni a kórházból, jóval egyszerűbb dolga van. Cseles!
- Nem nézel ki olyannak! - tiltakozok máris, heves fejrázással amitől viszont éktelenül hasít bele a fájdalom a buksimba. - Auuu! - nyösszenek fel, és mindkét kezem a halántékomra tapasztom. Hogy ez milyen pokoli! Amikor már nem látok csillagokat, akkor figyelmesen hallgatom a magyarázatot. - Sose feltételezném, hogy direkt olyat kérdeznél tőlük, amit nem tudnak. Csak viccelni próbáltam. - sóhajtok csalódottan. Nagy a baj, ha ennyi év után ilyesmit gondol rólam. - Wolf, tudom, hogy jó tanár vagy és odafigyelsz a diákokra. Mindegyikre. Meg se tudnám számolni, hogy hányszor meséltél már akár a jobb akár a rosszabb jegyeket szerző diákokról. És azért így mondom, mert megtanítottál rá, hogy nincs jó és rossz diák, csak jobb és rosszabb osztályzat van. Ha más mondaná, akkor se hinném el, hogy vaskalapos lennél. - oké, a közös ismerőseink többsége szerint nehéz természete van, szőrös szíve és kaktusz modora. De én tudom, hogy a gyerekekkel egészen más, valahogy… lazább, türelmesebb és összességében talán még vidámabb is. Nem is értem miért nincs vagy féltucat gyereke.
- Nem volt nehéz dolgod, elvégre a te felelősséged, hogy ne dobjam fel a talpam. - cukkolom egy kicsit. Persze örülök is neki, hogy itt marad legalább a mai napra. Aztán majd elválik, hogy képesek leszünk-e elviselni egymást egész hétvégén vagy fel kell hívnom az asszisztensemet, hogy váltsa fel Wolfiet mert kiakasztottam.
- Csak így, feltétel nélkül? Bátor vagy! - kevesen mondanak nekem ilyet. Sőt, igazából rajta kívül senki sem. Pedig nem olyan vészes az ízlésem, persze megvannak a magam dolgai és furcsaságai, de nem mondanám, hogy különc vagyok. Vagy mégis? Elég körülnézni a lakásban, és el kell ismernem, hogy egy kissé… eklektikus. Rend van meg minden, de ez a rengeteg holmi amit gyűjtögetek, valóban elég sokszínű.
- A szigorúbb énedet? - csodálkozok el egy kicsit. Sose láttam még kifejezetten szigorúnak - Hát, egy kis szigor rájuk férne. Rám nem nagyon hallgatnak. - bólintok egy kicsit megadóan. Nem igazán haladnak a munkák, így egy kis segítség jól jönne, főleg ha csak egy telefon lenne az ára. Valószínűleg azért ilyenek velem a munkások, mert úgy gondolják, hogy egy egyedülálló fiatal nő úgyse tudja, hogy mi merre hány méter, könnyen át lehet verni.
- Én jobban elférnék itt is. Mármint ha nem akarsz velem egy ágyban aludni. - ez teljesen más helyzet, mint amikor én aludtam nála. Akkor még sokkal egyszerűbb volt minden, a faházas kis kirándulás előtt. Most mintha semmi se akarna működni, amilyen jó volt köztünk az összhang, most annyira kesze-kusza minden. Ettől függetlenül nem ez lenne az első eset, hogy a kanapén alszom, néha minden különös ok nélkül elpilledek itt, és már nem mászok el a hálószobáig.
- Adok majd mindent. - mosolyodok el egy kicsit, aztán elkezdek mocorogni - Lehet jobb lenne most, hátha elalszom vagy ilyesmi. Mindjárt. - kicsit nyögvenyelősen próbálok felkelni, majd néhány sikertelen kísérlet után inkább vissza dőlök a párnákra - Majd amikor meghozzák a vacsorát. - sóhajtok csalódottan. Elég szánalmas, hogy már felállni se tudok anélkül, hogy csillagokat látnék. Minél kevesebbszer próbálkozok, annál jobb, már ezt is tudom. legközelebb egy füst alatt letudok majd mindent: mosdót, zuhanyt, pizsamát meg neki a törölközőt és a többi apróságot. Okosabbnak tűnik mint itt ugrálni.
- Ha kajáról van szó, általában egészen határozott vagyok. - vonok vállat, és türelmesen várom, hogy rendeljen. Bár nem látszik rajtam, de egyébként egész jó étvágyam van, és egy kicsit már éhes is vagyok. Tekintve, hogy bőven benne járunk a vacsora időben, ez nem is olyan meglepő.
- Szerinted is… félni fogok? - kérdezem őszinte kíváncsisággal, de egy kissé szomorúan. Nem akarom, hogy ez az egész tönkre tegye az életemet egy jóidőre. Nem akarok félni se itthon egyedül, se az utcán sétálva, sem sehol. De valószínűleg így is, úgy is lesznek ilyen lelki sérülések is, csak most még az események hatása alatt vagyok, a testem és főleg az agyam még mindig túlélő üzemmódban működik. - Majd beiratkozok valami önvédelmi tanfolyamra. - osztom meg vele szégyenlősen, hogy mi volt az első gondolatom a kórházban. Remélem nem tartja butaságnak, hiszen én tényleg a légynek se tudnék ártani.
Aztán, tekintettel a körülményekre inkább elkezdem azt a bizonyos nehéz beszélgetést. Jobb, ha túl vagyunk rajta, mint ha napokig tipegünk itt tojáshéjakon. Legalább már tudni fogjuk, hányadán állunk.
- Tudom. Én se akartalak bele rántani valamibe amit nem akartál. - a csókra gondolok, elvégre az elmúlt években lett volna rá ezer meg egy alkalma, hogy megtegye ha akarta volna. Nem akarta, mert nem akarta tönkre tenni a barátságunkat, erre tessék. Parancsba adtam, és tönkre is ment minden az én hibámból.
- Mintha minden összefogott volna ellenünk. - mormolom szomorúan. Ha nem téved el, nem hagyja el a telefonját, vagy ha nekem nem kell bemennem a kissráccal a városba akkor reggel vagy délelőtt találkoztunk volna, és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Senki nem tehetett róla.
- Sajnálom, hogy elrontottam a hétvégét. Meg azt is, hogy miattam magyarázkodnod kellett. - mardos a bűntudat, elvégre szívességet kért tőlem, én meg otthagytam a szószban és tönkretettem a hétvégéjét. - És sajnálom, hogy olyan hülye picsa voltam. Nem tudom miért csináltam. - nyelem vissza a sírást valahogy, elvégre mégiscsak felnőtt emberek vagyunk, nem kell mindenen bőgni. Plusz most fájna is a bordáim miatt, szóval igyekszem elkerülni. - Mindent elrontottam, ugye? Már nem lehet helyrehozni? - momentán mindkét vesémet odaadnám érte, ha legalább a régi állapotot vissza tudnánk szerezni, azt a különleges barátságot ami volt. De annak fényében amit már tudunk egymásról, erre szerintem semmi esély sincs, már nem lesz ugyanolyan mint régen.

- Ühüm, úgyhogy jól viselkedni! - fenyegetem meg komolytalanul – Mondjuk a történethez hozzá tartozik az is, hogy eredetileg vacilláltak egy kicsit a hazaengedés kapcsán, de kiderült, hogy az orvosod az egyik diákom apukája… tudtam, hogy ismerős valahonnan a hangja! Ő az, aki sosincs ott a szülői értekezleten, úgyhogy mindig telefonon beszélünk a lánya tanulmányai kapcsán. - fűzöm hozzá érdekesség gyanánt, aztán ki tudja? Lehet, ha Bodhi, vagy a szomszédja állított volna be, hogy jött érte, akkor velük is ugyanúgy hazaengedik…
- Olyannak nézek ki, mint aki szívózik a fél pontokkal? - kérdezek vissza halál komolyan, de aztán inkább megrázom a fejem – Tudod mit? Inkább ne is válaszolj… Amúgy dolgozatfüggő, de… tudod, van egy mondás tanár körökben, a legjobb tanulóktól is lehet olyat kérdezni, ami a tananyag része, de mégis képtelen válaszolni rá. De személy szerint inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mi az, amit tudnak, és nem az a cél, hogy megutáltassam a tantárgyat velük. - válaszolok egy kicsit bővebben a kérdésére, még ha esetleg nem is várt ilyen hosszú feleletet – Nem azért szoktam íratni, hogy szívassam őket, hanem, hogy kapjunk egy visszajelzést – ők, hogy mennyire tudják a tananyagot, én meg, hogy mi az, amit még gyakorolni kell velük, mert nem igazán ment át a lényeg. - hála az égnek nem olyan száraz tantárgy, mint mondjuk a történelem, vagy a nyelvtan, hanem talán a leginkább élettel teli, épp ezért a lehetőségekhez mérten szeretek a szabadba is kimenni velük. Akár a közeli parkba, erdőbe, a suli üvegházába…
- Szuper, örülök, hogy végre sikerült „megegyezni”. - mosolyodok el, még ha nagy egyezkedés nem is volt, maradok és kész, vagy elfogadja, vagy nem. Ha nem, akkor sem mennék haza, szóval ő is jobban jár, ha az előbbit választja.
- Oké, meggyőztél, bízok az ízlésedben. - pláne, hogy Lynn azon kevesek egyike, aki nem űz unhatatlanul viccet az étrendemből, mint ha csak valami szimpla divathóbort lenne. Ami azt illeti, különösebben én sem csinálok titkot belőle, szerintem a kollégáim is mind tudják, hogy mi a helyzet, mégis, szerintem nem telik el olyan hét, hogy ne kapnék valami poénosnak hitt megjegyzést. Ami lehet, hogy elsőre még vicces is volt, 120.-szorra már nem igazán…
- Hát ezt valahogy el bírom képzelni. - felelem őszintén, valahogy a nőket sosem veszik komolyan, ha bármi ház körüli felújításról van szó, hát még ha fiatal is az illető… - Ha gondolod, felhívom én őket, hogy kapják össze magukat, csak előkapom a szigorúbb énemet. - ajánlom fel lelkesen, úgy is rég vitatkoztam már szakikkal, de amúgy egész jó vagyok benne! Legalábbis ennyire hülyére egyszer sem mertek venni, mint Lynnt, hogy hetekig csak húzzák-halasszák a munkát, és amúgy is, a diákjaim szerint egész félelmetes tudok lenni, amikor időről időre néha kiérdemlik és előveszem a szigorúbb felemet.
- Azért az se venné ki hülyén magát, én vendégeskedek nálad, aztán te alszol a kanapén. - értékelem a nagylelkűségét, de úgy se bírnék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy kitúrtam a helyéről, még ha akaratlanul is. Amúgy is, ő most a sérült, és lehet, hogy most kényelmes a kanapé, de majd meglátjuk, fél, vagy egy óra múlva is így látja-e, ha már mindene zsibbad, vagy nem bír úgy mozdulni, hogy továbbra is kényelmes legyen.
- Uhh tényleg, azt el is felejtettem… Meg törölközőt se hoztam. - oké, utóbbi eszemben volt, de egyrészt sok helyet foglal, másrészt meg melyik háztartásban nincs belőle egy rakás felesleges? Pláne, ha női lakás…
- Hm, ez aztán gyors volt. - bólintok elismerően, kész felüdülés, hogy végre valaki, aki nem fél órát szüttyög az étlapon, hogy utána közölje, „nem tudom”, vagy „majd megkóstolom a tiédet”… abból aztán a világból ki lehet kergetni, a kajámat csak ne piszkálják, hacsak én nem kínálgatom. Viszont ha már ilyen gyorsan megszületett a döntés, akkor gyorsan le is adom a rendelést, mielőtt folytatnánk a beszélgetést.
- Egy darabig nem valószínű… - értek egyet vele, mert az egy dolog, hogy fizikailag rendbe jön, abba inkább nem akarok belemenni, mennyit akar majd egyedül mászkálni, pláne olyan helyeken, ahol csak elvétve akad ember… de bárkivel összefuthat.
Persze sejtettem, hogy ha találkozunk, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz ez a bizonyos beszélgetés, de mégis… ahogy beszélni kezd, akaratlanul is összeszorul a gyomrom egy kissé. Szótlanul hallgatom, de azt már ennyi után is sejtem, hogy ez most kicsit bonyolultabb lesz, mint egyébként…
- Én is sajnálom. Nem épp így terveztem… - kezdek bele lassan, kínosan ügyelve rá, hogy nehogy olyasmit mondjak, amit nem kéne, vagy aláássam a saját kis füllentésemet. Mert mégis hogy mondhatnám, hogy amúgy ott voltam mellette, amikor felkelt? Sőt, még a fülemet is megcirógatta, mielőtt elment, igaz, hogy épp nyuszifüleim voltak…
- Én… nem erről van szó, csak… nem egészen úgy alakult az este, ahogy képzeltem. Mármint sikerült valamivel messzebb keveredni futás közben a háztól, mint terveztem, egy kicsit el is tévedtem a visszafelé úton a hóesésben… aztán a telefon… ha tudtam volna, hogy ilyen hamar menned kell, akkor inkább maradok. - dörgölöm meg a halántékomat, kis szünetet tartva, mielőtt folytatnám – De igazából miután nem reagáltál az üzenetre, végül aznap este inkább én is hazamentem, úgyhogy… - újabb vállvonás, ha úgy nézzük, talán jobb is, hogy nem jött vissza, valószínűleg úgy is pont elkerültük volna egymást. Aztán meg amiatt is magyarázkodhattunk volna, mert mégis milyen házaspár az, ahol ennyire nem működik a kommunikáció?

- Azért nem gondoltam volna, hogy eljössz értem. Mármint azok után, hogy… - inkább nem is mondom tovább, mert még a végén fogja magát és azonnal hazamegy. Pedig kevés jobb dolgot tudok elképzelni jelen helyzetemben, mint, hogy itt van mellettem egy olyan ember akiben bízok és aki mellett talán meg tudok nyugodni. Ha hihetünk a rendőröknek, elég nehéz éjszaka előtt állunk.
- Szóval saját felelősségre hoztál haza? - kerekednek el meglepetten a szemeim. Mivel kórházban dolgozom, tudom, hogy ez milyen komoly dolog. Kevés emberért tennék meg ilyesmit, szóval mindenképp értékelem, hogy nem hagyott a kórházban poshadni.
- Mindig kíváncsi voltam, hogy hogyan javítjátok a dolgozatokat. Te is szőrösszívű vagy a fél pontokkal? - érdeklődök egy kis mosollyal. Bármennyire is “vidám” a hangulatom, mégis tisztában vagyok vele, hogy a legkevésbé sem lehetek most szép látvány. Az előszoba tükörben még láthattam is, már kezd lilulni az arcom, hogy a többiről ne is beszéljünk. Mint akit mozsárban törtek meg, és annyira nem is túlzó a hasonlat.
- Jó, jó. Örülnék neki, ha maradnál a hétvégére. - adom meg magam, és egyben be is vallom, hogy nagyon is örülök neki, hogy pont vele lehetek egy hétvégére összezárva. Jelen állapotomban tényleg rá van szükségem.
Azok után, hogy a faházban Cindy micsoda kiselőadással szórakoztatott minket a homeopátiáról, előbb ugrok le a kórház tetejéről, mint hogy nekiálljak illóolajokkal meg aromaterápiával vacakolni. Bár eddig nem tartottam itthon gyógyszert, és tényleg gyógyteákkal kúráltam magam (sikeresen), de most a nyugati orvoslás csodáira van szükségem: fájdalomcsillapító és altató. A többit meg majd meglátjuk, egyelőre máris nyugodtabb vagyok, hogy Wolf itt van velem.
- Már rendeltem onnan párszor, szerintem aboszolút megütik a mércét. - tudja, hogy finnyás vagyok az ételekre, így tényleg jónak kell lennie.
- Sajnálom… Egyszerűen nem vagyok elég szigorú velük, tojnak a fejemre munka helyett. - szomorkásan piszkálom a pokróc szélét. Ez van akkor, amikor egy nő a megrendelő, egyszerűen keresztül néznek rajtad és a legkevésbé sem segítenek. Arról nem is beszélve, hogy szerintem lépten-nyomon átvernek ha tudnak. Igyekszem nem hagyni magam, de nem egyszerű.
- Aludhatsz a hálóban. Engem nem zavar, sőt az is lehet, hogy itt nyom el az álom mert most épp nem fáj sehol. - felelem halkan, és nagyon igyekszem nem a szemébe nézni. Hát így állunk, még mindig kínos, és feszengő érzés erről az egészről beszélni, de ettől még muszáj lesz. Megaztán, most abszolút nem tartok tőle, hogy letámadna mert egyrészt nem olyan típus, és most nem is vagyok a legkívánatosabb formámban. Arról nem is beszélve, hogy már egy ölelést is csak óvatosan lehet kivitelezni, hát még mást. Szóval, biztos, hogy csak aludnánk azt meg miért is ne tehetné mindkettőnk kényelmesen?
- Ha valamire szükséged lenne majd körülnézünk, szerintem fogkefe és ilyesmi mindig van nálam tartalékban. - kedves tőle, hogy előre összepakolt, de nagyon mást nem is vártam: egész jól tud szervezni, baj esetén meg kifejezetten hideg fejjel és gyakorlatiasan kezeli a dolgokat.
- Egy csirkés pad thai-t kérek és chilis mangósalátát. - felelem anélkül, hogy bele néznék az étlapba, mert már megvan a kedvencem. Persze általában hús nélküli ételeket eszek, nem azért mert vega vagyok hanem mert nem kívánom, de az orvos azt mondta, hogy most fehérjére is szükségem lesz, így ez jó kompromisszumnak tűnik. Amikor megrendeli az ételt, egy kis csend áll be a szobában, ami szokatlan ha rólunk van szó.
- Gondoltam elmegyek kirándulni, de az most nem igazán fog menni. - sóhajtok. Egy kis szabad levegőre vágytam meg a természetre, hátha az segít kitisztítani a fejem és ad némi bátorságot, hogy beszéljek Wolffal. Erre tessék: a kórház elintézte ez is.
- Hülye helyzetbe kerültünk, ez tagadhatatlan. De mivel meg kell beszélnünk ezt a dolgot pláne ha egész hétvégén össze leszünk zárva, akkor kezdem én. - nézek végre rá, minden bátorságom összeszedve. - Sajnálom, hogy nem mentem vissza a faházba, csak nagyon össze voltam zavarodva és egy kicsit… nem tudom. Csalódott is voltam. - vallom be őszintén - Azt hittem reggel meg tudjuk beszélni, hogy mi történt, vagy hogyan tovább. Azt hiszem… úgy éreztem, hogy meggondoltad magad velünk kapcsolatban. - jobb, ha őszintén bevalljuk az érzéseinket, különben egy helyben toporgunk majd, vagy ami rosszabb: két lépést teszünk hátra.

Kissé meglepve hallgatom Lynn reakcióját az elveszett dísztárgy kapcsán, bár belegondolva, nem mondom, hogy nem érzem át… a mazochizmus egy egészen különálló műfaja, amikor olyan tárgyakkal veszed körbe magad, amikhez rossz emlékek (is) kötnek, és bár nem vagyok az a nagyon érzelgős, tárgyakat gyűjtögetős típus, néhány ilyen azért nekem is akad otthon.
- Ugyan, bármikor. A kórházban csak nem hagyhattalak napokig búslakodni… - fordított esetben biztos, hogy én is értékelném, ha valaki kimentene, itthon azért ezerszer jobb és kényelmesebb, mondjon bárki bármit, mint egy rakás fájdalmak közt szenvedő sérült és beteg ember között.
- Úgy, hogy az orvos megígértette velem, meg miután hazajöttél, bármi történik, az én felelősségem. - az meg végképp nem hiányzik, ha mondjuk itt hagyom éjszakára, reggelre meg leesen az ágyról, felmenjen a láza, vagy bármi hasonló történne. Na akkor érezném ám abszolút pocsékul magam!
- Nos, ami azt illeti… van egy kupac javításra váró dolgozatom, meg össze kéne írni egy másik osztály témazárójához a kérdéseket… De ezen a roppant agyonzsúfolt hétvégén csak sikerül majd beszorítani őket két program közé. Ezen túl semmi halaszthatatlan. - pláne, hogy ha úgy nézzük, Lynn az ágyból sem kelhet fel, meg pihenjen csak amennyit tud, szóval nem aggódok, hogy ne lenne bőven szabadidőm, amíg itt vagyok. Mást nem majd este megcsinálom, ha alszik, éjszaka úgy is jobb szeretem az ilyeneket intézni, amikor mindenhol csend, béke, nyugalom honol.
- Lynn, nyugi már… lazíts. - szólok rá, ha nem akarnék itt lenni, akkor úgy se lennék, nem kell udvariaskodnia, vagy aggódnia emiatt.
- Jól van, ahogy gondolod. - bólintok aprót, akkor a mai gyógyszereit majd intézi, úgy is ő érzi, mikor van rá szüksége…
- Erre gondoltál? - veszek le egy sárga szórólapot a hűtőről, hogy felé mutassam, majd miután gyorsan átfutom az első oldalt, egy vállvonást követően bólintok – Részemről rendben. Nem ismerem őket, de így menü alapján egész jónak tűnnek. - osztom meg vele a gyors véleményem, amikor pedig a nappalit emlegeti, csak intek neki, hogy menjen… Én még gyorsan bepakolom a zöldségeket, gyümölcsöket a hűtőbe, aztán megyek is utána alig néhány perces késéssel, ám ahogy helyet foglalok vele szemben az egyik fotelban, egy pillanatra lefagyok a hallottaktól.
- Még mindig? A fenébe… - csúszik ki akaratlanul is, miközben körbenézve a lakáson azon töprengek, akkor mégis hogy a francba kéne megoldani az alvást? Mert hogy nem hiszem, hogy a múltkoriak után jó ötlet lenne egy ágyban aludni, ha meg azt nézzük, hogy Lynn két repedt borda boldog tulajdonosa, valószínűleg ő sem repesne a boldogságtól, ha alvás közben véletlenül oldalba lökném… Meg állítólag, ha nyugtalanul alszok, egész sokat mocorgok meg forgolódok álmomban, bár azt személy szerint passzolom, mennyi igaz belőle.
- Mindegy, mire aludni kell, majd kitalálunk valamit. Aludtam én már osztálykirándulásokon olyan hülye helyeken, el se tudnád képzelni. - legyintek, mint ha semmiségről lenne szó, magamban meg csak csendben morgolódok, ki vesz manapság ilyen aprócska kanapét? Bár… eddig ez a fotel is egész kényelmesnek tűnik…
- Nem, ami kell, az ott van a hátizsákomban. - intek a fejemmel az említett darab felé, miközben az étlapot böngészem lázasan – Gondoltam egyszerűbb előre készülni, mint a kórházból hazafelé jövet kitérőt tenni csak ezért. - fűztem még hozzá, és úgy tűnik, be is jött a tippem.
- Szerintem maradok a zöldséges currynél meg a tavaszi tekercsnél, azokkal talán nem fogok mellé. Neked van valami jól bejáratott kedvenced, vagy átnézed te is? - nyújtom felé a lapot, ha akarja, akkor nézelődjön ő is, mit enne, ha meg megvan, akkor egy gyors telefonálás, amíg leadom a rendelést. Úgy is idő, amíg elkészül, meg kihozzák. És most jön a beszélgetés… de miről? Valahol fura, hogy máskor szinte a semmiből találunk közös témát, még akkor is, ha heteken át nem találkoztunk, úgy folytatjuk, mint ha öt perce maradt volna félbe a beszélgetés. De most? Valahogy teljes tanácstalansággal nézek hol Lynnre, hol a lakás különböző pontjaira, mennyit változott, mióta legutóbb itt jártam? Még a fogtöméses eset óta…
- Nos és veled mi a helyzet? Volt valami programod a hétvégére, mielőtt az orvos ágynyugalomra intett? - kérdezek rá kíváncsiságból, mert képzelem, ember tervez… valami meg szokás szerint keresztül húzza a számításait.

- Rohanok! - felelem mosolyogva, és még kicsit kuncognék is (éljen a rapszodikus hangulat), de ettől is alattomosan nyilall az oldalamba a fájdalom. - Au! Ne nevettess, fáj. - próbálom visszafogni a nagy jókedvet mert nem tesz jót. Mocsok egy helyzet, se sírni se nevetni nem tudok, legjobb lenne ha porcelán babává változnék.
Látva a nővérke elszántságát, nem vitázok vele, csak megsemmisülten ülök be a tolószékbe és hagyom, hogy mindenki tegye a dolgát, mást úgysem tehetek. A kocsiban is csendben vagyok, túlélésre játszok, és próbálok felkészülni arra a néhány lépcsőre ami a lakáshoz vezet. Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy beleszerettem ebbe az épületbe, mert az én lakásomhoz és a lakáson belül sincs lépcső. Nem sokan tudják, még Wolfnak sem mondtam, hogy egyébként az egész épület eladó volt, bérlőkkel együtt, és úgy voltam vele, hogy kiváló befektetés, megvettem. Amikor majd több helyre lesz szükségem, ott a lehetőség, egybe nyitni ezt a régi duplexet. Addig elég nekem az alsó szint is.
- Most, hogy mondod… lehetett volna rosszabb is. - bólintok nagy egyetértésben, mert hát igaza van, tényleg más se hiányozna mint minden iratot, bankkártyát, lakáskulcsot újra csináltatni. Mondjuk, egy riasztórendszert lehet, hogy beszereltetek ezek után. Nagyobb biztonságban érezném magam. - Sajnos még képet se tudtam róla mutatni, de… azt hiszem nem akarom visszakapni, a rossz emlékek miatt. - megcsóválom a fejem szomorkásan. Kedves tőle, hogy aggódik, meg nyilván nem esik jól, hogy volt-nincs több száz dolcsi de valahányszor ránéznék arra az órára, a ma délután jutna eszembe. Ha elő is kerülne, biztosan eladnám inkább, de talán úgy lesz a legjobb, ha nem kerül elő.
A kabáttal először bénázok, de utána végképp elengedem a dolgot, hagyom, hogy lepottyanjon a földre. Az ölelésre nagyobb szükségem van. Örülök, hogy nem húzódott el, és hagyja, hogy kicsit bújjak. Persze, fáj egy kicsit de bőven megéri.
- Te is hiányoztál nekem. - mormolom a mellkasába. Nem tudom mit lehetne még mondani, elég egyértelmű, hogy elrontottuk az egészet, meg kellett volna beszélnünk ami a faházban történt. Hiányzott minden nap, nem is értem miért nem találkoztunk. - Köszönöm, hogy eljöttél értem. - sóhajtok hálásan. Nem is emlékeztem rá, hogy ő van megadva baj esetén értesítendőnek. Mondjuk: ki más lenne? Kellemes meglepetés viszont, hogy szó szerint a bajban is számíthatok rá. Azok után ahogy elváltak az útjaink, nem vártam volna el tőle.
- Hogyhogy a hétvégét? - lepődök meg egy kicsit. Oké, hogy haza hozott meg találn egy órácskát itt lesz, de… egész hétvégére marad? Aztán ahogy folytatja, már mindent értek, mégis furcsa az egész. - Biztos van jobb dolgod is, és tényleg nem akarlak ilyenekkel terhelni. - nehezemre esik elengedni, így még maradok egy kicsit az ölelésben, mert most pont nem fáj sehol. - Nem kérhetem, hogy borítsd fel a terveidet és ülj az ágyam szélén. Szóval ha… van más dolgod vagy a múltkori után nem akarsz itt lenni, megértem. - sóhajtok óvatosan. Nem éppen vidáman váltunk el, nem kérhetem tőle azok után, hogy otthagytam a faházban, hogy most meg egész hétvégén ápoljon. Nem lenne fair. Persze örülnék neki, de kérni nem merem.
- Majd lefekvéskor beveszem a gyógyszereket. Az illóolajokat inkább kihagynám - bólintok ismét. Fájdalomcsillapító, nyugtató, altató… ez utóbbi kettőt lehetőleg nem egyszerre. Úgy tűnik komolyan gondolja, hogy itt marad ha már a holnap reggelt tervezgeti. Nem merek tovább ellenkezni. Most olyan törékeny ez a barátság és minden egyéb köztünk, hogy inkább nem kötözködök, élvezem amíg a nap süt.
- Ott van a hűtőn egy egész jó thai étterem szórólapja. - csoszogok beljebb, a konyha felé. - Rendelhetünk levest, vannak vegán fogások is. - ajánlom fel, mert mégis fölösleges lenne most este főzőcskézni, bizonyára ő is fáradt már hozzá. Majd holnap összeütünk valamit közösen, remélem addigra már jobban leszek én is.
- Nagyon zavarna, ha most kicsit ledőlnék a nappaliban? - játszhatnám a hőst, de fölöslegesnek érzem, hisz tökéletes indokom van arra, hogy miért szeretnék egy kicsit pihenni. - Rendeljünk valami kaját és amíg várjuk, akár beszélgethetünk is egy kicsit. - nem várok túl sokat a felajánlás után, már indulok is a kedvenc kanapém felé. Mindig van itt egy jó kis puha pokróc is, most remekül be tudnám vackolni magam alá.
Már épp a pokróccal kezdeném megvívni a kis harcomat, amikor leesik a tantusz:
- A fenébe is. Utálni fogsz… - pislogok felé félénken - Nincs kész vendégszoba. Az a hülye festő azóta is csak hiteget, hogy majd befejezi az ablakokat, a bútorok meg még nem érkeztek meg. - amikor a faházba mentünk, akkor meséltem neki az új projektemről, a vendégszoba átalakításról. Meg arról, hogy milyen nehezen akar összeállni, mert egyrészt a szakik se teszik a dolgukat másrészt valami miatt a kiválasztott bútorok se akarnak ideérni. Jelenleg tele van dobozokkal és fóliával, ott lehetetlen lenne aludni. Két választása van: a kanapé, amiről lelóg a lába nem is kicsit, vagy ahogy én a múltkor, most ő bitorolja nálam az ágy túloldalát.
- Jól sejtem, hogy már felkészülten érkeztél? Vagy még haza kell menned ruhákért? - érdeklődök már orvosi utasításra rendes betegként pihengetve. Vajon mikor és melyikünk dobja be az atombombát, és hozza fel azt ami a faházban történt? Akaratlanul is a kisasztalra siklik a pillantásom, ahol az a régi könyv pihen amit neki vettem, a szép növény illusztrációkkal.

- Jól van, ahogy érzed. - bólintok aprót, majd kissé közelebb hajolva, már csak súgva folytatom - Akkor futás a liftig, mielőtt még utolér a nővér…! Nem hiszem, hogy őt is olyan könnyen meggyőznéd, mint engem. - intek a fejemmel a kerekesszékkel közeledő kórházi dolgozó irányába, majd arrébb is lépek, hogy helyet engedjek neki. Látva a hölgy elszántságát úgy érzem, sok Lynn részéről ez már bukott meccs…
Aztán ki tudja? Lehet, mire hazaér, áthajtunk pár fekvőrendőrön, jó kis fagyott, latyakos jégfolton, meg felküzdi magát a lépcsőkön a lakásáig, megváltozik a véleménye a kerekesszékről is. Vagy nem… tud ám ő is makacskodni, ha olyanja van.
- Hála az égnek, az legalább már valami. Meg hogy nem kell az összes iratodat újra megigényelni… - kellemetlen lenne, ha még most, ilyen állapotban kéne ezeket is intézni, pláne, mert ez tipikusan olyasmi, amit csak személyesen tud az ember, hiába van segítsége – Nem tudom, pontosan mit loptak el tőled, de gondolom, beszéltél a rendőrökkel, ha valami értékesebb tárgy, hátha a nyomára bukkannak. - nem olyan nagy ez a város, szóval ki tudja? Aki értékesebb tárgyakat lop, azok se maguknak szokták, hanem hogy túladjanak rajta és pénzt csináljanak belőle, szóval csak idő kérdése… Vagy sohasem fog előkerülni, az is benne van a pakliban, de legalább ha úgy nézzük, Lynn még egész jól megúszta. Vagy legalábbis nem az intenzíven kell heteket feküdnie. Elhiszem, hogy egész kellemetlen így is az egész számára, de nagyon könnyen alakulhatott volna sokkal rosszabbul is a délután, arra meg inkább gondolni sem akarok.
- Igenis, kapitány! - szólalok meg mögüle, mivel nem olyan hatalmas az előszobája, így a csomagokat egyelőre csak a földre teszem, amíg megszabadulok a kabáttól és a bakancstól.
- Hm? Persze, add csak! - nyúlnék épp a kabátért, amikor az a földön landol, de mielőtt felvehetném, Lynn már rajtam is csimpaszkodik, mint valami kis szeretethiányos koalamackó. Egy pillanatra le is fagyok, az ő sérüléseivel ez lehet, nem túl jó ötlet most, de a fenébe is, majd szól, ha fáj valami, úgyhogy ennek fényében óvatosan én is viszonozom az ölelést.
- Hiányoztál, Lynn. Bár nem hittem volna, hogy a következő találkozónkat pont a kórház fogja szervezni… - vallom be, miközben akaratlanul is eszembe jut – ha most nem sérült volna meg, és értesítenek engem, akkor vajon mikor jutott volna el bármelyikünk is odáig, hogy felkeresi a másikat? Vagy csak szép csendben hagytunk volna elúszni mindent? Esetleg ha megsérült volna, de nem ilyen rossz lenne a helyzet, szólt volna róla, vagy csak szép csendben szenvedett volna a négy fal között egyedül?
- És azt gondoltad volna, hogy ilyen hamar megint együtt töltjük a hétvégét? - még ha ez a hétvége merőben másnak is ígérkezik, mint ahogy a múltkor indult, szinte minden szempontból – Az orvosod azt mondta, hogy az első 48 óra a kritikusabb, ha addig nem romlik az állapotod, akkor utána már célegyenesben vagy. Úgyhogy a hétvégén élvezheted csodás társaságomat, utána meg majd meglátjuk, hogy érzed magad, rendben? - ha nagyon ramatyul lesz, mást nem megpróbálok kivenni egy-két nap szabadságot, annyit talán még engednek, ha vészhelyzet van, utána meg maximum munka után benézek hozzá, ha szüksége van rá.
- Estére kaptál valami gyógyszert igaz? Mert akkor a többit majd holnap kiváltom neked. Hacsak nem akarod helyette inkább az illóolajok áldásos hatását élvezni. - szúrom még oda, mert nem lehet kihagyni, ha viszont eddig még mindig tart az ölelés, akkor óvatosan kibújok belőle, hogy bentebb terelgessem a lakásba. Egyrészt, hogy ne menjen ki az összes meleg, meg ő se fázzon meg még jobban, másrészt, hogy ne rólunk beszéljen azután az egész lépcsőház… Mondjuk nem ismerem a szomszédait, de az idős, nyugdíjas szomszédok mindent IS látnak és tudni vélnek, mellé pedig gyorsabban terjesztik az álhíreket, mint bármilyen netes portál.
- Kérsz valami vacsorát, vagy elég volt az infúzió? - fordulok felé egy pillanatra, miközben beljebb költöztetem a csomagokat, a friss zöldséges-gyümölcsös szatyorral pedig a konyhája felé indulok – Esetleg egy teát? Vizet? Esti kakaót? Ha bármi van, mondd nyugodtan, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőled, és nem csak a kajára gondolok… - nézek rá komolyan. Elhiszem, mennyire szar érzés amikor ennyire magatehetetlen és elveszett az ember, de ha probléma lenne vagy zavarna az, hogy segítségre van szüksége, akkor úgy sem lennék itt. Meg legyünk őszinték, amikor Bodhival szakított, akkor sem volt sokkal jobb a helyzet, maximum akkor lelkileg volt trottyon, nem (csak) fizikailag.

Alamuszi vagyok, hogy nem merem felhívni. Elvégre oké, történt ami történt, elég sok szöget kiborítottunk a zsákból rá az út közepére, de ha mást nem ezt legalább tisztáznunk kellene, hogy mégse úgy legyen vége ennek az egésznek, hogy azt sem mondtuk fapapucs.
Pedig ha őszinte akarok lenni magammal, nem is azért akarnék beszélni vele, hogy véget vessünk mindennek, hanem, hogy ha már ilyen szépen kibukott mindenkinek a kis titka akkor mi lenne, ha esetleg adnánk egy esélyt a dolognak? Rengeteget rágódok ezen, és bármennyire is fursa, de a hiánya szó szerint érinti a mindennapokat. Ha látok valami vicceset a neten, az utcán egy boltban akkor nem küldöm el neki. Nem találkozunk, nem beszélünk telefonon. Fura, de kezdem érteni, hogy annak idején Jasperrel miért volt ez néha téma, hogy “úgy össze vagyok nőve Wolffal”. Azt hittem csak a szokásos fújnak egymásra és féltékenység téma, de tényleg elég sokat beszélgetünk, ezt el kell ismernem.
Igazából az antikosba is azért mentem be, mert múlt héten vettem egy gyönyörű kézzel illusztrált botanikus könyvet és azt mondták lehet, hogy érkezik másik kötete is… aztán megláttam ezt a furcsa órát, és bár nem szoktam ilyen sokat költeni, a vásárlás még mindig olcsóbb mint a pszichológus, megvettem ezt a szépséget. Fel se tűnt, hogy volt a boltban még valaki, vagy az, hogy követett másfél utcán át. Derült égből jött ez a támadás, és utólag már szégyellem magam, hogy ilyen könnyedén elbánt velem. Lehet, hogy be kellene iratkoznom valami önvédelmi tanfolyamra?
A kórházban mindenki aranyos volt és nagyon korrekt. Nem tudom azért mert én is ebben az épületben dolgozom vagy mindenkivel ennyire kedvesek, de ebben az egész szituációban úgy éreztem legalább ők nem engem tesznek felelőssé és mellettem állnak, segíteni akarnak. A röntgen, melegítés, vizsgálatok, ultrahang (a belső vérzés kizárása miatt) alatt többször is a sírás küszöbén voltam, de azt mondták, hogy a gyógyszert csak otthon vegyem be, addig bírjam ki valahogy. Nem is csak a fájdalom borít ki, hanem kezdem felfogni, hogy tulajdonképpen kiraboltak és meg is vertek - szépítés nélkül. Ez pedig borzasztó ijesztő, akár meg is halhattam volna és ez csak most tudatosult bennem.
A folyosóra csoszogva amikor megpillantom Wolfgangot, akaratlanul tör ki belőlem az öröm. Egyrészt, mert baromi jó érzés újra látni, és nagyon hiányzott már nekem, másfelől meg mellette máris biztonságban érzem magam. Sose láttam még verekedni vagy ilyesmi, de talán ez az egész nem történik meg, ha nem egyedül mászkálok a kezemben egy drága cuccal alkonyatkor.
- Rosszabbul. - motyogom elveszetten, miközben átcsap felettem ez a rengeteg érzés, és kitör belőlem a sírás. Nem volt jó ötlet, már csak azért sem, mert a hüppögéstől rettenetesen fájnak a bordáim, minden egyes lélegzet olyan érzés mintha kést nyomkodnának belém.
- Menjünk haza. - bólintok a könnyeken át, és megtörlöm a szemeimet óvatosan egy zsebkendővel, lehetőleg úgy, hogy ne fájjon az arcom. Meg ne szedjem le véletlenül a kis tapaszt, amit az arccsontomon éktelenkedő sebre kaptam. Még sosem ütöttek meg olyan erővel, hogy felszakadt volna a bőröm, de ezt is megéltem, túléltem, és még itt vagyok. Úgy ahogy.
- Nem kell semmi. Tudok járni- motyogok újra, miközben szédületes vemhes lajhár tempóval elindulok a lift felé. Azért sem fogok egy hülye kerekesszékben…! Gondoltam én. Merthogy egy nővérke már ott is termett egy tolószékkel, hogy ez a protokoll, üljek bele és így tologatnak majd a kijáratig. Ez nem csak megalázó, de ha lehet, még esetlenebbnek és nyomorultabbnak érzi magát tőle az ember. Tényleg nincs már semmi más kívánságom csak hazajutni valahogy.
A kocsiban is csendben vagyok, de nem azért mert ne lenne mit mondanom, hanem azért mert a légzésre koncentrálok. Minden egyes apró követ és döccenést érzek az úton és fájdalmat okoz.
- Van kulcsom… csak azt vitték el amit a boltban vettem. - bólintok, és már nyúlok is a táskámba a kulcsaimért. Elcsoszogok a bejáratig, és megmászom a  három lépcsőt, ami az ajtóhoz vezet. Szánalmas, de már ennyitől is úgy érzem teljesen kimerültem. A lakásban kellemes meleg van, és az otthon hangulata máris jót tesz a steril kórházi környezet után.
- Pakolj le bárhová. - szenvedem le a kabátomat, de a felakasztás már nem megy, hiába próbálom meg, fájdalmas nyöszörgésbe fullad a dolog, így csak elveszetten ácsorgok az előszobában. - Segítesz, légyszi? - hatalmas őzike szemekkel bámulok rá. Az se érdekel, ha még két bordám eltörik, elejtem a kabátot, és közel lépek, hogy ha hagyja akkor megölelhessem. Szükségem van egy ölelésre, olyan elveszettnek érzem magam most. Elveszettnek és sebezhetőnek, és ezt utálom.

Talán nem olyan meglepő, hogy azok után, hogyan váltunk el köszönés nélkül a faházban, valahogy nem igazán akaródzott az egész hétvégét ott tölteni, már a nap végére is tele volt a hócipőm a sok aggodalmaskodó, faggatózó, kíváncsiskodó kérdéstől, amivel kedves haverjaim bombáztak, úgyhogy végül estére úgy döntöttem, inkább hazamegyek, mert „úgy aggódok az asszonyért” meg „nem akarom egyedül hagyni”, no meg persze „úúúúgy hiányzik”. Még csak nem is kellett hazudnom, ettől függetlenül, miután azóta se reagált az üzenetemre, végül inkább a saját lakásomhoz vezetett az utam. Miután pedig se másnap, se az azt követő napokban nem érkezett semmi reakció, szép lassan tudatosult bennem, hogy úgy tűnik, ez ennyi volt. Ideje visszatérni az élet megszokott kerékvágásába, a búslakodás úgy sem vezetne semerre. Talán még könnyebben is ment, mint hittem, vagy csak azért tűnt így, mert elég sűrű, nyüzsgő napjaim voltak a suliban is. Órák, fakultációk, korrepetálások, osztálydélután szervezés, konzultációk, dolgozatok, dolgozat-javítások… Sokszor azon kaptam magam, hogy már réges rég rám esteledett, és a portás szól rám, hogy ideje lenne hazamennem, mert zárná az iskola kapuit.
Szóval az élet nem állt meg, zajlik, ahogy eddig is, az egyetlen különbség, hogy akárhányszor megörülök valami jelentéktelen kis apróságnak, akár egy jól sikerült új receptnek, valami érdekes kis antik csecsebecsének a kirakatban, esetleg egy érdekesnek tűnő, századfordulós könyvnek az antikváriumban, aminek Lynn biztosan örülne, néhány másodperccel később már jön is a keserű felismerés – úgy sem valószínű, hogy valaha is megoszthatom még vele, legalábbis ahogy a dolgok állnak. Nem mint ha eddig naponta, vagy akár hetente találkoztunk volna, de azért egy biztos pont volt az életemben, akire mindig számíthattam, és akivel nem az volt a kérdés, hogy találkozunk-e még, hanem az, hogy mikor? Nélküle olyan furcsán üresnek tűnik az élet, még akkor is, ha csak mint barát gondolnék rá…
Péntek lévén most én sem maradtam túl sokáig a suliban, már egészen korán otthon voltam még úgy is, hogy kivételesen előbb letudtam a  nagybevásárlást, hogy ne később kelljen foglalkozni vele, és több szabadidőm legyen a hétvégén. Így hát esti program gyanánt bevackoltam magam a kedvenc fotelembe egy nagy bögre gyógytea és a legújabb National Geography magazin társaságában, hogy átfussam, milyen új felfedezéseket tettek mostanában biológia téren. Nagyjából a második cikk felénél járhattam, amikor azonban egyszer csak megcsörrent a telefonom, ismeretlen szám. Ki keres ilyenkor? Oké, hogy a héten volt egy szülői értekezlet, és fel szoktam ajánlani, hogy akinek végképp nem tud egy szülője se eljönni, azok telefonon nyugodtan keressenek, de emlékeim szerint már minden hiányzó szülővel bepótoltam a megbeszélni valókat.
- Hallo? - szólok bele a telefonba, ám amikor meghallom, hogy honnan is hívnak, egyből mint ha kicseréltek volna, rakom is félre a magazint. Az első meglepetés, hogy Lynn kórházban van? A második pedig, hogy én vagyok megadva, mint baj esetén értesítendő kontakt? Jó tudni… bár van egy sanda gyanúm, hogy ő is megfeledkezett róla, ha az elmúlt két hétben nem változtatta meg…
Aggodalmasan hallgatom, ahogy az orvos felvázolja mi is történt pontosan, milyen az állapota, és ha van valaki, aki gondját viseli, akkor még ma hazaengedhetik a kórházból. Nem vagyok biztos, hogy jelen helyzetben én lennék erre a legalkalmasabb személy a történtek után, de aztán csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valószínűleg én se lennék feldobva, ha napokig a kórházban kéne rostokolnom egyedül úgy, hogy még csak arra se számíthatok, valaki behoz pár cuccot nekem… Meg végül is, ha még mindig én vagyok kontaktnak megadva, olyan rossz csak nem lehet a helyzet…
- Persze, számíthatnak rám, majd gondját viselem. Mindjárt indulok, maximum egy fél óra, és ott vagyok érte. - biztosítom végül az orvost, majd egy hátizsákba gyorsan összedobálok pár cuccot, amire a következő pár napban szükségem lehet, ha Lynnél vendégeskedek, egy másikba meg a mai bevásárlás romlandóbb felét… valamit enni se árt majd, és nem hiszem, hogy a betegnek sok kedve lenne piacozni ilyen állapotban.
A kórházba érve szerencsére nem kell túl sokáig bolyongani, mire rátalálok, melyik kórteremben van, amíg készülődik, addig a papírmunkát is elintézem a főnővérrel… zárójelentés, gyógyszerrecept, néhány jó tanács, no meg az ígéret, hogy ügyelek rá, hogy sokat pihenjen! Most erre mit mondjak? Nem csak rajtam múlik… Egy kicsit tartottam attól, hogyan fogja fogadni egyáltalán, hogy én jöttem érte, tud-e egyáltalán róla? De amint megpillantottam, egyből el is szállt minden félelmem. Egy pillanatnyi öröm, milyen boldognak tűnt, ahogy meglátott, majd a ledöbbenés, hogy milyen ramaty állapotban is van… szerintem mióta ismerem, nem láttam még fizikailag ennyire padlón.
- Szia Lynn. Megkérdezném udvariasságból, hogy hogy érzed magad, de jól sejtem, legalább olyan remekül, mint ahogy kinézel? - szívem szerint megölelném, vagy legalább egy puszit adnék neki, de így elnézve hirtelen azt se tudom, hol lehet hozzáérni úgy, hogy ne okozzon neki az ember fájdalmat, úgyhogy végül marad egy halovány mosoly köszöntés gyanánt. Ahogy aztán egyik pillanatról a másikra törik el a mécses nála, szó nélkül elveszem a cuccait,egyből odasétálok hozzá, bátorítóan megsimogatva a vállát.
- Hé, semmi baj! Már itt vagyok, vigyázok rád, okés? Gyere, menjünk haza… - intek a fejemmel a folyosó felé, majd ha úgy érzi, indulhatunk, akkor mutatom is neki az utat – Tudok segíteni valamit? - odáig oké, hogy lift az szerencsére van, nem lépcsőzni kell, de ha nagyon nehézkes a járás számára, akkor keríthetek egy mankót, kerekesszéket, vagy támaszkodhat a karomra is, ha úgy könnyebb. Úgy sem sietünk sehová, és sejtem, az amúgy max. 15 perces út is valamivel tovább fog tartani, mint normális esetben.
Hacsak Lynn nem kérdezget, úgy a kocsiban csendben vezetek, csak amikor leparkolunk a ház előtt, szedem elő a saját kis csomagjaimat is, ne kelljen kétszer fordulni, ha nem muszáj.
- Tudom, jókor jut eszembe, de… ugye a lakáskulcsod megvan? - kapcsolok, amikor már Lynn lakása felé hasítunk lajhárokat megszégyenítő tempóval, mert ha kiderül, hogy nincs, akkor… szívás. De valahogy majd megoldjuk.

Tagadhatatlan, hogy borzalmasan érzem magam amióta eljöttem a faházból. Persze azonnal megbántam, hogy otthon maradtam és nem mentem vissza. Meg kellett volna beszélnünk a dolgokat, de mivel Wolf nem hívott fel, én is beduzzogtam, és inkább nekiálltam sütni egy csupacsokis tortát búfelejtőnek. Már késő éjszaka volt mire egyáltalán elolvastam az üzenetét, akkor meg már minek válaszolni rá? Kaptunk bőven gondolkodni valót egymástól, így nem is erőltettem a beszélgetést.
Aztán már majdnem egy hét is eltelt, Wolfgang nem keresett, én nem kerestem, gondoltam ássuk el a csatabárdot, vittem volna neki ebédszünetre egy kis teát meg némi saját készítésű grillezett zöldséget és tofut, de… az iskola kapujában egyszerűen elbátortalanodtam. Lehet azért mert megpillantottam az exemet, vagy azért mert rájöttem, hogy ez édeskevés lenne békülésnek. Fogalmam sincs, mit tehetnék, vagy hogyan hozhatnám helyre, és így lassan két héttel a balhézásunk után már teljesen el is veszítettem a reményt, hogy valaha is kibékülünk. Hiányzik. Hiányzik mint barát, mint ember, mint a pasi akibe belezúgtam… és nem tudom hogyan állhatnék elé azok után ahogy elváltunk.
Ezen merengtem akkor is, amikor a szokásos péntek délutáni látogatásomat tettem a kedvenc antikos boltomban, amikor a kocsi felé menet megállított egy fura alak. A papírtáskát kezdte el rángatni a kezemben, amiben egy szép régi kandalló óra volt, és addig addig ráncigálta amíg egy jól irányzott ütéssel az arcomba neki lökött a falnak. Azt hiszem, beütöttem a fejem, de erre nem emlékszem pontosan, mert pár másodperc ki is esett, viszont a táskát még mindig szorongattam. Csak annyira emlékszem, hogy alaposan oldalba rúgott mielőtt megszerezte volna amit vásároltam, furcsa mód csak azt vitte el, még a táskámat sem. Bevallom kellett vagy öt-tíz perc mire sírás és a köhögés elmúlt, a borzalmas sajgás az oldalamban és az arcomon nem. Éreztem a vér ízét a számban, szóval egész biztos, hogy holnapra lila lesz a képem. Csodálatos! Mondhatom le a betegeimet is!
Végül kihívtam a rendőrséget, mert azt hiszem, sokkot kaptam, képtelen voltam felkelni a hókupacról, csak az oldalamon fekve próbáltam felfogni, hogy mi történt. Mire a rendőrök kiérkeztek, már egészen vacogtam a sokktól és a hidegtől, és mivel minden mozdulat fájt, ezért ők hívták a mentőket. Újabb várakozás, szerencsére már egy pokróc alatt, de még mindig a havon pihegve. Addig felvették a vallomásomat is, meg a feljelentést is. A rendőrök azt mondták, hogy a kórházban majd kérjek altatót és nyugtatót, holnapra már jobban kínozni fognak a támadás lelki hatásai is. Egyelőre még csak fáztam, fájdalmaim voltak és nem értettem mi történt vagy miért épp velem? Azt hiszem, elaludtam a mentőben, addigra már olyan hangosan vacogtam és koccantak össze a fogaim, hogy a gondolataimat se hallottam tőlük. A kórházban kedvesek voltak, egyből elkezdtek átmelegíteni, mert állítólag kezdett leesni a testhőmérsékletem egy kicsit. Alig fél órát töltöttem a jó melegben, és legalább már nem fáztam annyira, azt mondták megfáztam, de nem lesz semmi komolyabb. Kaptam infúziót is, bár nem tudom miért, lehet ez valami protokoll ilyenkor. Röntgen, sebészet. Két bordám is megrepedt, ezért fáj még levegőt venni is, de ezen kívül nincs komoly baj. Kaptam egy kötést amiben moccanni se tudtam, és visszakaptam a ruháimat meg a holmimat.
Merthogy, mint a nővérkétől megtudtam, haza mehetek, jöttek értem. Az orvos is elengedett, mert biztosították róla, hogy jó kezekben leszek. Teljesen értetlenül, nyöszörögve szenvedtem magamra a ruhákat, időnként meg-megállva, mert muszáj volt pihennem közben. Bizonytalanul, félve botorkáltam ki a folyosóra megnézni, hogy mégis ki jöhetett értem, ki az aki vállalta, hogy majd ápol és nem hagy egyedül pár napig?
- Wolfie! - kontrollálatlanul szakadt ki belőlem a boldog kis sikkantás, és ha képes lettem volna, én bizony odarohanok hozzá és a nyakába vetem magam! Két dolog miatt sem tettem: egyrészt, nem tudtam futni, másrészt nagyon hülye ötlet lenne egy ölelés a repedt bordáimmal. A felismeréstől, hogy még ennyire sem vagyok képes (fizikálisan), újabb sírás tört elő belőlem. Vajon erről beszéltek a rendőrök? Már értem, miért lapul a táskámban az a pár szem nyugtató, ezeket az érzelemkitöréseket tényleg nem lehet kezelni. Csak hüppögök ott a folyosón, és várom, hogy mi lesz, tényleg hozzám jött-e, vagy csak véletlen, hogy pont itt találkoztunk?