Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

Orbitálisan nagy kérdés számomra, hogy odamenjek-e szegény földön fekvő, szenvedő női egyedhez - khm, az exemhez -, vagy ne kínozzam magam, mert úgysem fogok kapni semmi jót a hősies törekvéseim miatt. Eddig egyetlen egyszer hagytak cserben és szegték meg az megbeszélt ígéretet velem szemben, azt pont ez a nő volt itt, Nestia, és én mégis újra és újra azon kapom magam, hogy az iránta érzett gyűlöletemet nem tudom fizikailag is kamatoztatni. Mikor ott álltam a bár előtt, égő fáklyával a kezemben, képtelen voltam felgyújtani az egészet a francba, pedig nagyon ádáz érzelmek vezéreltek engem odáig, hogy minden elintézzek ennek kivitelezése érdekében. Akkor azt mondtam, áh, vannak bent barátok is, na még mégis még részben sajátoménak tekintem a bárt. Ismerem annak tervrajzát, láttam ahogy felépül, részt vennem a tervezésében is. Égessem fel, benne a rengeteg alkohollal egyetlen egy nő miatt?
És most felteszem a kérdést megint... menjek oda hozzá, csak mert szarul néz ki, mint kivetett hal a tengerből, álljak elé és önként várjam, hogy majd szembe köp? Ezt fogja tenni, tudom, de újfent csak azt tudom mondani erre: egyszer ő is az enyém volt. Csak nem éppen manapság. Látom, ahogy szikrázó szemeivel rám néz, hallom pont azokat a szavakat, amiket ha meg kellett volna tippelnem jó pénzért, milliárdos lennék. Elvigyorodom. Nos hát úgy tűnik tényleg jól van. Nekem az előbb nem így tűnt.
- Ja csak tudod, láttam, hogy elég vicces piruetteket csináltál az előbb. - Oo, a kezemet azért nem nyújtom felé, mert tudom, hogy úgysem fogadná el. Inkább csak én is kiegyenesedek és bár már marhára nincs jó kedvem, azért próbálok úgy tenni, mintha minden szép és jó lenne. Mint ahogy egyébként az is volt, eddig a pontig.
- Mindig is kinyílt az magától. Tudod, vannak alkalmazottjaim - húzom számat félmosolyra mielőtt újabbat szívnék a dohányból. Gondolom ő nem veszi emberszámba az ő alkalmazottai, ezért számára ez a fogalom nem létezik. Felkacagok a szagomra tett megjegyzésére.
- Hát igen, a jó tengerszag, mi? Halakkal, algákkal, hajókkal... - Ezek számomra nem negatív dolgok, én imádom a tengert, baszki, kalóz vagyok, az is csoda, ha holnap nem költözöm be a hajómra. Csak mondjuk egy yachtra és nem egy kalózhajóra, ha már ebben a városban van ilyenre is lehetőség. - De szerintem mostanság nem a szagok a legfurcsább dolgok, amik körülvesznek minket - folytatom egy éles témaváltással, mintha csak tudnék valami izgi dologról, majd a tenger irányára pillantok. Nem hat meg a rideg tekintete, sosem rendített meg, csak ilyenkor mindig úgy hiányzik belőle az a jó kis tüzesség. Igen, ne titkolja, tudom, hogy neki is van némi bekattanása, az előbbit nem tudom másra vélni. Vagy mondjuk ki, engem kurvára kiragadtak a mesémből és jó lenne tudni, hogy ugyan miért. Na nem mintha rosszabb lenne itt az életem, isten őrizz, hogy panaszkodjak, csak szeretem tudni, mi miért történik. És akkor itt jön a kérdés... Nestia is... valaki hozzám hasonló?

Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

Micsoda szép reggel, ezt már szeretem! Sehol egy felhő, sehol egy másnapos, vagy csóró, aki emlékeztetne nyomorult életemre, de ami még jobb, szép halakat fogott Felix, úgyhogy még pénzből sincs hiány. Vagyis nem lesz, miután eladom őket. A hajnali halpakolástól még mindig halszagú kezemmel gyújtok rá a tengerpart felé bandukolva, ráérősen, stlusosan sétálok, nem úgy, mint a többi rohanó ürge, aki attól pánikol, hogy el fog késni. Valószínűleg már rég el is késtek, azonban amiért ma ilyen jó napom van, nem fogom ezt tudtukra adni. Majd a főnökük megteszi úgyis helyettem...   
Elégedetten fújom ki az első füstöt, a dohány mellett megcsap a tenger sós illata is, amit én általában annyira szeretek, kivéve mikor már annyira beivódik a pórusaimba, hogy parfűm mellett sem tudom lemosni magamról. Mióta az egyik kézfejem eltűnt - mint azt megregélték a nagykönyvek, leharapta egy ketyegő krokodil, ami annyira abszurd, hogy nem is én lennék, akivel az ilyen dolgok megtörténhetnek -, azóta egy kicsit más szemmel nézem a világot. Egyrészről komfortosabb vagyok az önazonosságomat tekintve, másrészt viszont eléggé sok kérdésem lenne és nem tudom, hogy a pszichológusnak tegyem fel, vagy valami csodamittudomminek. Ilyen tekintetben egy kicsit azt hiszem, tanácstalan vagyok, a nagy üveg falról nem is beszélve, aminek túloldalán ott állt az a pasas a rengeteg sirálykaki közepén. De nem kezdek bele újra a latolgatásokba, mert mint mondtam, ez egy jó nap, szóval nem hagyom magam, hogy bárki vagy bármi elvegye ezen pompás kedvemet.
Megállok, a partmenti homokban, a szemöldökeim magasra kúsznak az érdekes drámajátékot látva. Nem kell sok, hogy felismerjem, ami azt illeti, nehány halovány mozdulat is elég, hogy ráismerjek Nestiára, amitől hirtelen görcs lepi el a gyomromat. Sok álmatlan éjszakát okoz nekem ez a nő még mindig. Megfordulhatnék, míg észre nem vesz, simán elmehetnék, de én nem ilyen ember vagyok. Én nem futamodom meg, engem nő nem kerget el sohasem, főleg nem ő. És ha már nem mozdulnak lábaim, a meglepett arckifejezést felváltva a furcsálló, gyanakvó oldalrabillentett fejjel történő kémlelés. Én tudom, hogy ez a nő egy őrült, de ez azért tőle is szokatlan. Megfulladt? Nem, biztos, hogy nem, de ahogy alább kezdenek hagyni heves mozdulatai, automatikusan megindulok felé.
Hevesen hullámzik mellkasa, a levegőt kapkodja. Ez tőle szinte teljesen elképzelhetetlen, leszámítva, amikor az ágyban csinálja. Fejemmel kitakarom a napot neki, s furcsálló, részben aggódó tekintettel hajolok fölé.
- Minden.... oké? - És szinte már hallom, ahogy megint én vagyok a szar ember, hogy csak így meg merem szólítani őfelségét. Ettől függetlenül azt hiszem, én most tényleg kicsit aggódok érte.