- Pontosan úgy. - bólogatok együttérzően. Lévén, hogy a szokásos fogászati szűrésre hozzájuk szoktuk elhordani a lurkókat, a munkahelyével meg a nevével többen is tisztában vannak, onnan meg már nem nagy dolog utánanézni mondjuk a tanulmányi, munkahelyi előzményeknek, amik általában a kórház honlapján is fent vannak, vagy épp Facebookon rákeresni… Ha meg valamelyik kölyöknek eszébe jut, hogy korábban Jasper társaságában is láthatták már, nos… inkább ne is ragozzuk. Ami a neten fellelhető Lynnről, szerintem hétfőre már mindent lenyomoznak a csibészek.
- Rendben, majd szólj, hogy mire jutottál velük, aztán megpróbáljuk összehozni valahogy. - egyelőre inkább nem ígérek semmit, mert ballagó osztállyal eleve elfoglaltabb az ember is. Igaz, nem feltétlenül hétvégén, de az órákra készülni kell, az érettségi tételek kidolgozása sem kevés idő, felkészíteni a vizsgára a diákokat, hogy aztán magukról a vizsgákról ne is beszéljünk… Szóval nyárig nem sokat fogok unatkozni, de megvan ennek is a maga szépsége.
- Ha nem lennék tanár, szerintem én is meglennék nélküle. - vallom be, mert különösebben nem hoz lázba a téma, nem is nagyon szoktam nézelődni rajta, viszont az tagadhatatlan, ezerszer egyszerűbb úgy kommunikálni az osztállyal, vagy a diákokkal, hogy van több sulis csoportunk is, és garantáltan mindenkihez eljut az információ egy pillanat alatt. Nem egyesével kell telefonálgatni mindenhova, mint ha jobb dolga se lenne az embernek.
- Jah, hogy már ennyire biztos. - világosodok meg, akkor úgy néz ki, ezzel elkéstem, úton a rivális, akár tetszik, akár nem – Pöcök? Érdekes névválasztás, mit ne mondjak… - jegyzem meg óvatosan, bár az ő nyuszija, úgy nevezi, ahogy akarja… mondhatnám, hogy jobbkor nem is jöhetett volna, de legyünk optimisták, még mindig jobb egy ártalmatlan kis nyuszi, mint mondjuk egy idióta vadászgörény.
- Hát, azt látom… - fűzöm hozzá őszintén – Már csak azt nem értem, ha így megy a tánc, miért lelkesedtél annyira érte, amikor említettem ezt a sulis rendezvényt. - vallom be, mert az alapján, amilyen lelkesnek tűnt, már kezdtem aggódni, hogy milyen profi lehet, vagy mennyire fogok felsülni az elfogadható tánctudásommal. Ki gondolta volna, hogy hozzá képest még én is profinak tűnhetek ilyen téren?
- Egyetértek, legalább amíg nem tanulod meg valami elfogadható szinten. Hm, mást nem karácsonyra, vagy szülinapodra beíratlak egy tánciskolába. - gondolkozok hangosan, aztán majd ha jobban megy neki, visszatérhetünk a témára. Oké, hogy tanár vagyok, de nem tánctanár, úgyhogy egy igazi hozzáértővel tuti többre menne, ha tényleg érdekli.
- Jól van. Ha meg esetleg meggondoltad magad, szólj nyugodtan. - bólintok a válaszát hallva, miután a csókot követően a táncparkett széle felé vesszük az irányt. Vajon hétfőn mennyire fognak szétszedni miatta a diákjaim? Vagy csak én aggódom túl, és a kutyát se fogja érdekelni? Nem, az túl szép ahhoz, hogy igaz legyen…
Ahogy az is, hogy nyugodtan végignézhessük a bálkirály és bálkirálynő választást, mert ahogy kiszúrom, miben sántikálnak már megint ezek az ördögfajzatok, még arra sincs időm, hogy szóljak Lynnek, bocsi, vészhelyzet van – csak megyek, hogy mentsem a menthetőt, vagy inkább megakadályozzak egy nagyon csúnya balhét, amivel akár a városi újságokba is bekerülhetne a suli. Szerencsére sikerül is még épp időben, az már más tészta, hogy velejáróként nem, hogy a műsor ezen részét lekésem, de jó ideig még szabadulni sem tudok. Na ki fog hétfő reggel feleléssel indítani?
Persze amint lehet, kereket is oldok, hála az égnek nem az én osztályomból valók az elkövetők, így bajlódjon velük a továbbiakban a saját osztályfőnökük, én megyek, hogy megkeressem Lynnt… megint. Ki gondolta volna, hogy a fél este ilyen bújócskával fog telni? Oké, a pakliban mondjuk benne volt, abból kiindulva, hogy nekem ha úgy nézzük, ez is munka…
- Olyasmi, mondhatni. Hát, ha a melós kínzóeszközeidet magaddal hoztad volna, lehet nem mondtam volna nemet, ráijeszteni kicsit a bajkeverőkre, de mindegy… úgy tűnik, sikerült megmenteni a világot, ismét. És mehetünk is, ha gondolod, mielőtt megint beüt valami baj, és marasztalnak pár órára… - sóhajtok fáradtan, remélem, Lynnek se sok ellenvetni valója lesz, ha már órákkal ezelőtt is mehetnékje volt. Érdekesek a tablók meg a sulis programokon készült fényképek, de ennyire talán mégsem, hogy azok miatt akarjon maradni.
- Mondhatni… egyszerűbb megoldani, mint egy osztálykirándulást, amihez kapásból át kell szervezni az egész napot, tanárokkal egyeztetni a helyettesítésről, meg társai. - igaz, nem is tartanak annyi ideig, de néha így is kellemesen üdítő változatosságnak számítanak. Arról nem is beszélve, hogy biológiát tanulni az udvaron még mindig sokkal egyszerűbb és kivitelezhetőbb, mint mondjuk matekot, kémiát, vagy informatikát.
Szerencsére a ruhatárban sem kell sokat időznünk, amíg előkerülnek a kabátok, így néhány perccel később már búcsút is inthetünk az épületnek, meg az egyre csillapodó sulibulinak.
- Nekem eszembe sem jutott, de örülök, hogy te legalább előrelátóbb voltál. Így egy fokkal tényleg egyszerűbb, legalább nem kell azon görcsölni, holnap hogy kerüljön vissza az autód hozzád. - arról nem is beszélve, hogy amennyit vacakolt mostanában, lehet nem lenne szerencsés, ha a kinti hidegben töltené az estét, a végén még reggelre kilehelné a lelkét az aksi, bele fészkelne egy pár menyét és szétrágná a kábeleket, vagy tudja a fene…
- Ha jól emlékszem, most te vagy a soros, de! Amúgy meg ahová szeretnéd. Csak menjünk, erre a hétre bőven elég volt ennyi az iskolából. Pláne, hogy már elmúlt éjfél, és vasárnap van… - nyújtom én is a kezem, hogy amíg elsétálunk az autómig, remélhetőleg addigra sikerül eldönteni, melyikünk lakása legyen a végállomás.

- Hogy érted azt, hogy összeszedtek rólam minden információt? Úgy érted, legugliztak? - kerekednek el a szemeim döbbenten. Persze, ez már egy másik generáció, nekik az ilyesmi teljesen természetes, és egyébként nem is ördögtől való, de mégis csak furcsa. Én például még sosem kerestem rá a saját nevemre, így fogalmam sincs miket találhattak rólam. Tényleg, mi minden keringhet az emberről az interneten? Máris gyanakodva nézek minden diákra, aki a telefonját nyomkodja.
- Értem. - néha mesél a balul sikerült randikról, de ez pont kimaradt. Persze nem kötelező beszámolni minden csajról akivel randizott és/vagy nem jött össze. Őt ismerve könnyen lehet, hogy egy banális dolog áll a háttérben, mondjuk a csaj szürcsölte a levest, esetleg megrágta a szívószál végét vagy ilyesmi. Ha Wolfról van szó, könnyű elcsúszni egy banánhéjon, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint.
- Majd felhívom őket, hogy mikor van szabad időpontjuk. - mert az egy dolog, hogy mi mikor érünk rá, az meg egy másik, hogy akkor szabad-e a kis faház. Biztosan vannak mások is akiknek eszébe jut az ilyesmi. Vajon ha átalakítom majd a házat, Wolfnak tetszene egy jacuzzi a kertben? Vagy azzal már átlépném a határait? Fene se tudja.
- Van, akiből ki se nézném, hogy egyáltalán regisztrált a Facebook-ra. - értek egyet halvány mosollyal. Elég csak Télapóra gondolnom, és már szinte látom magam előtt ahogy tömzsi ujjaival a telefonját nyomkodná. Persze ahogy én, most ő is biztosan másképp nézhet ki. Sandman viszont lehet, hogy jól boldogul itt, hiszen írásban könnyebb átadni a gondolatait, mint a feje felett lebegő képekkel.
- Valami olyasmi. - ha szórakoztatónak nevezzük a bíráló pillantásokat és a kevésbé jóindulatú megjegyzéseket. Inkább nem csacsognék Gloriával, ha egy mód van rá. Sajnos a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljem, ha inkább a táncparkett felé vesszük az irányt, de Wolfie fájdalmas arckifejezéséből ítélve lehet, hogy ez sem volt épp nyerő ötlet.
- Valójában ha minden jól megy, két hét múlva érkezik a nyuszim. Becsületes nevén Pöcök. - vallom be egy kissé zavarban. - Az egyik betegem felesége törpenyulakat tenyészt, szóval vettem egyet, de még nagyon pici, várnom kell rá. - avatom be a részletekbe. A nyúl nem fiktív, csak még kérdéses, hogy mikor érkezik. Vajon ő tudja, hogy hogyan kell gondozni egy ilyen állatot? Én már próbálok utána olvasni, de bevallom a negyedik féle táplálási módszernél elvesztettem a fonalat. Na és mi az a myxomatosis, ez a rejtelmes nyúl betegség ami ellen oltani kell őket?!
- Bocsi! - rándul az én arcom is grimaszba amikor rátaposok a lábára, majd, hogy szimmetrikus legyen, gyorsan a másikra is. Nem szándékosan - Bocs, nekem ez tényleg nem… - fejelem le kevés híján a mellkasát, és már annyira rá vagyok feszülve erre az egész tánc dologra, hogy egyszerűbb lenne ha egyenesen ráállnék a lábára, akkor legalább a cipőjét nem tenném tönkre.
- Inkább többet ne csináljunk ilyesmit. - vörösödök fülem hegyéig - Jövök neked egy cipővel. Meg néhány lábujjal. - sóhajtok, és akárhogy is kutatok menekülés után az agyamban, esküszöm, csak a csók jutott eszembe. Kétségtelenül jobb, mint ez a párkapcsolati erőszaknak is betudható folyamatos lábtaposás.
- Majd szólok, de most még csak nézelődök. Még kitart a limonádé is. - és nem is igazán akarok a szükségesnél gyakrabban mosdóba menni, tekintve, hogy már a legutóbb is milyen pazar ötletnek bizonyult! Pisilés mellé egy kis rosszindulatú pletyka, a legjobb szombat esti program!
A bálkirály és királynő választás régen is roppant érdekes volt, és ahogy most, úgy a saját végzős évfolyamomban sem voltam az esélyesek közt, így az egész élmény számomra súlytalan és élvezetes. Nem kell átélnem a kudarc csalódását, csak mosolyogva megtapsolom a nyerteseket.
Azt viszont nem tudom, hogy Wolf hová lett. Időről időre visszaléptem a terembe nézelődés közben, de mivel nem láttam őt sehol, ezért gondolom fontos dolga lehetett, nem akarom zavarni benne. A montázsok közt látok sok-sok szép emléket, nevetést, versengést, túrát, közös forrócsokizást. Itt-ott ismerős arcokat is felfedezek. Az egyik utolsó montázson iskolai életképek vannak, osztályfőnöki órákról és táncpróbákról. És persze, pályaválasztási tanácsadásról, csoportos beszélgetésekről is. Vagy egy perce nézem a fotót, amin az exem arca virít, a diákok mosolyától és érdeklődő tekintetétől ő maga is vidámnak tűnik. Régebbi a kép, a dátum alapján azon a héten készült, miután mi szakítottunk. Én rongyosra sírtam a párnám, és cudar szarul néztem ki, ő viszont szinte ragyog a diákok körében. Összeszorul a torkom is tőle.
- Hm? - kapom fel a fejem az elmélkedésből, amikor Wolfgang megszólít, és inkább közelebb állok a falhoz, hogy ne legyen olyan feltűnő, min méláztam az imént. - Semmi vész, volt itt emlék bőven, amit nézegethettem. Valami komoly dolog volt? Ha szólsz, szívesen segítettem volna. - indulok el a ruhatár felé én is. Csak most tűnik fel, hogy milyen későre jár, mennyire elfáradtam már magam is.
- A fotók közt? Igen, volt pár érdekes. Gyakran szoktatok itt az udvaron piknikelni a gyerekekkel? - elég sok képet láttam, amin együtt üldögélnek pokrócokon, termosszal a kézben, ilyenkor voltak a legvidámabbak a diákok. A ruhatárban hamar megtalálják a kabátokat és a hótaposót, amit fel is veszek, és a kezemben viszem tovább a szép tűsarkúmat. Errefelé, ahol bokáig ér a latyak és a hó, ez így szokás. - Taxival jöttem, gondoltam fölösleges lenne két autóval menni hazafelé. Csak azt nem tudom, hogy hozzád haza, vagy hozzám haza? - nyújtom a kezem, ahogy nyílik az iskola kapuja, és alaposan arcon csap a csípős, hideg és havas szél.

 A megjegyzését hallva csak egy megjátszott sóhajtással reagálok, és csak magamban reménykedek, hogy amúgy nem gondolta komolyan… kinek hiányozna egy újabb porfogó a lakásba? Mert hogy hordani úgy sem igazán hordanám, az is biztos.
- Hajrá! Van mit behozni, szerintem ők már ennyi idő alatt is minden, neten fellelhető információt összeszedtek rólad. De nem kell félni tőlük, nem harapnak. - vigyorodok el, arról már nem is beszélve, hogy némelyik a páciense is, úgyhogy fogadni mernék rá, hogy már akkor beindult a bősz pusmogás meg találgatás, amikor belépett azon az ajtón. Kíváncsi vagyok, hétfőn meddig bírják majd ki anélkül, hogy felhoznák, mint téma? Úgy is osztályfőnöki az első közös óránk…
Arra viszont, hogy előjött belőlem a tanár… mit is mondhatnék? Végül is egész életemben – legalábbis ami az ittenit illeti – az voltam, öröm a köbön, hogy ráadásul most is dolgozok. Amúgy meg szerintem most annyira még nem is vagyok vészes, tudok ám sokkal rosszabb is lenni, ha elfogyasztják a türelmem.
- Ühüm. - erősítem meg a hallottakat, de hogy mesélni nem fogok az esetről, az is biztos – Ő lehet, én kevésbé. - hagyom annyiban a dolgot, nem hiába nem bírt rávenni a világ összes pénzéért se… viszont az ötletet, hogy együtt találjunk ki programot, támogatom. Nem mondom, nem rossz a meglepetés se, de magunkat ismerve, valahogy mindig sikerül belenyúlni a tutiba. Legyen szó akár masszázsról, vagy kincsvadászattal egybekötött túrázással a vadonban.
- Igen? Ez már sokkal jobban hangzik, mindenképp! - bólintok beleegyezően, az már más kérdés, hogy vajon melyik hétvégén fogjuk tudni összehozni… remélhetőleg még a nyári szünet előtt, de ami késik, nem múlik, ebben az istenverte városban úgy is örökké tél van, nem kell attól tartani, hogy beköszöntene idő közben a jó idő.
- Úgy pláne… meg ha olyan üldözési mániásak, hogy még a közösségi médiai oldalakon sincsenek fent sehol. - átérzem a dolgot, nekem is elég sok ilyen ismerősöm akad, akiről semmit sem tudok. Ha sikerülne végre kijutnom, valószínűleg pár óra alatt a nyomukra bukkannék, de így? Hiába minden tudomány és technika, ha az ember a börtönéből sem képes kiszabadulni!
- Kitalálom. Meglátta, hogy egyedül ácsorogsz és egyből letámadott, nehogy egy percre is unatkozz? - kérdezek vissza némi cinikus éllel a hangomban, nem kell ám bemutatni a kollégáimat, sajnos ilyen téren már elég jól ismerem magam – És még csodálkozik ezek után bárki, miért nem keverem a munkát a magánélettel? - még csak azt kéne, hogy valamelyik kolléganővel hozzon össze a sors. Nyilván, amíg minden szép, minden jó, addig semmi probléma, maximum elpletykálják a magánéleted minden apró részletét, de ha beüt a krach… na ennyire mazochista én sem vagyok, hogy utána csak kerülgessük és látványosan utáljuk egymást, pláne, ha egyikünk sem akar munkahelyet váltani.
- Nincs nyúl, nincs probléma. Amúgy is, ha annyira szerettél volna, az elmúlt hónapokban tuti kerítettél volna egyet magadnak. - amíg egyedül volt, bőven belefért volna az idejébe, de nehogy már most találja ki nekem, hogy amikor végre rendeződni látszanak a dolgaink, inkább egy kis tapsifüles riválissal töltené az idejét, mert menten megüt a guta!
- Mármint mit nem, tán… - marad félbe a mondat, ahogy sikerül rálépnie a lábamra, nekem pedig a váratlan meglepetéstől akaratlanul is grimaszba rándul az arcom. Oké, legalább már ezt is tudjuk, ha legközelebb olyan helyre megyünk ahol fennáll a tánc esélye, ne felejtsek el acélorrú bakancsot bekészíteni. Még szerencse, hogy nem egy mázsás teremtés…
- Ugyan, annyira nem is vészes. - füllentek mosolyogva, mielőtt ismét sikerülne rálépni a lábamra, én pedig akarva, akaratlanul is korrigálok az előbbi szavaimon – Na jó, lehet, hogy mégis. De talán nem teljesen menthetetlen. Majd… gyakorolunk, mert ez így nem állapot! - jelentem ki magabiztosan, és talán kissé meggondolatlanul, de most már ez van. Mást nem beiratom egy tánctanfolyamra, tapossa más lábát, mire eléri az "elégséges" szintet.
- Ahogy gondolod. Ha mégis meggondolnád magad, szólj nyugodtan. - mosolyodok el a csók után, de sajnos nem tart sokáig a nagy idilli pillanat, hamar sikerül kizökkentenie a szavaival. Hát még amikor meglátom, hogy milyen tömörülés van elöl, a színpadnál… Meg mögötte. A fenébe… Mondd, hogy nem akarják megint megpróbálni!
Anélkül, hogy bármit is mondanék, már meg is indulok előre, ha kell, bősz bocsánatkérések közepette törve utat magamnak a színpad felé. A fene essen a feltűnés kerülésébe, most sokkal fontosabb az, hogy időben odaérjek! Miközben az egyik kollégám épp nagy lelkesen az eredményhirdetést konferálja, addig  én a színpad mögé sietek, amerre néhány végzős diák próbált belopózni szép csendesen. Ha Lynn nem szól időben, talán észre sem veszem őket, amikor viszont utolérem őket, egyből beigazolódik a gyanúm – petárdák és tűzijátékok. Kár, hogy zárt térben nem csak baleset-, de tűzveszélyesek is, úgyhogy nem is hezitálok sokat, mielőtt nekiállnék fülön csípni a csínytevőket… Aztán keríteni valami kollégát, hogy kicsit alaposabban elbeszélgessünk velük az egyik teremben, kicsit távolabb a bulizóktól, no meg szólni a biztonsági őrnek, hogy segítsen eltüntetni ezeket a vackokat… Ja igen, meg értesítsük a szülőket, hogy jöjjenek a csemetéikért, ha nem akarnak a rendőrségen is tenni egy tiszteletkört. Viszont amilyen hatékonyan képesek megdobni a kölykök az ember vérnyomását néhány pillanat alatt, ide tényleg nem kell kávé, hogy bírja az ember.
Egy szempillantás alatt eltelt az elmúlt több, mint egy óra, ha nem nézek a falon lógó faliórára, biztosan nem mondtam volna, hogy már ennyi az idő… te jó ég!
- Brian, most látom, hogy mennyi az idő… Elboldogulsz velük, vagy maradjak még? Mert ha már nincs rám szükség, akkor mennék… - fordulok a kollégám felé, de lévén, hogy már csak 2 diák szüleire várunk a 7-ből, és ez a 2 is az ő osztályába jár… hála az égnek folytatnom se kell, csak int, hogy menjek nyugodtan, úgyhogy egy gyors köszönés után indulok is vissza a csarnok felé, hogy megkeressem Lynnt, remélve, hogy nem unta meg, és ment haza idő közben. Szerencsére még a csarnokig sem kellett elsétálnom, amikor a folyosón haladva megtaláltam azt, akit keresek, egészen belemerülve a fényképek nézegetésébe.
- Ne haragudj, hogy így eltűntem, vészhelyzet volt. De sikerült megmenteni a világot a pusztulástól,  úgyhogy ha gondolod, vissza is vonulhatunk. Hacsak nincs kedved inkább még egy tánchoz. - teszem hozzá, és ha ő is inkább indulna, akkor mutatom is az utat a ruhatárig, hogy megkeressük a kabátunkat – Egész érdekes fotókra lehet bukkanni a tablókon meg montázsokon. Te találtál valamit? - érdeklődöm a ruhatár felé tartva, utána azonban hacsak nincs más hátra, irány haza. Valamelyikünkhöz. Ha már megígértem neki, hogy segítem kihámozni a ruhájából… Kivéve, ha elalszik, mire odáig jutnánk, bár szerintem már csak azon is nevetnék kínomban, annyira… mi lennénk.

- Legalább már tudom mit kapsz szülinapodra. - vonok vállat mosolyogva. Nem mintha cilindert szánnék neki, de legalább addig is rághatja a kefét, hogy tényleg képes vagyok-e ilyen aljasságra. Ő is viccelt már meg engem ékszeres dobozzal, ezzel még tartozom neki.
- Hát jó. Majd csak elfoglalom magam valamivel addig. - sóhajtok csalódottan. Pedig nem rossz egy ilyen bál, alapvetően lehet még élvezném is, ha az úgymond alternatív program nem az lenne, hogy végre kettesben lehetnék a pasimmal úgy, hogy egyikünk sem dög fáradt vagy épp ittas. Tényleg, miért olyan nehéz ez, hogy végre normál körülmények közt jusson egymásra időnk?! - Ha hajnalig tart, akkor jobb ha elkezdek barátkozni a diákjaiddal, szerintem amúgy is megtalálnak még minket. - és így legyen ötösöm a lottón, hogy vannak akik a kedvenc tanárukkal szeretnének fotózkodni!
- Hű Wolf, belőled aztán tényleg előjött most a tanár. - nevetem el magam röviden. Én teljesen másra gondoltam a szertár kapcsán, mint a préselt növényekre. Valahol jó tudni, hogy még nem huncutkodott senkivel sem az iskola ezen eldugott rejtekén (pláne nem diákkal), de az azért furcsa, hogy meg se fordul a fejében. Én a magam részéről, amikor gimibe jártam, mindig a fizika szertár mellett bújtam el a pasimmal ha éppen ránk jött a nyálcsere. Ízlések és pofonok, lehet, hogy van az a kor amikor az ember tényleg kinőtt az ilyesmiből.
- Szóval randiztál a csajjal. - summázom mosolyogva. Így már azért érthető, hogy miért kérdezgetett engem állandóan róla a csaj, mert bár két főre foglaltam időpontot de csak egyedül mentem. - Nekem úgy tűnt, hogy örült volna ha találkoztok. De mindegy is, máskor majd közösen találunk ki valami programot. Jut is eszembe, találtam egy kis faházat, amiről egyszer beszéltünk, van forró vizes dézsájuk a szabadban. Elmegyünk majd egy hétvégére? - nem mintha jó élmény lett volna a legutóbbi faházas kiruccanásunk, de oda se neki! Hátha kettesben jobb lenne, mint nagy társasággal.
- Pláne, ha a telefonszámukat se tudod. - sóhajtok bólintva. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem aggódok néha az őrző társaim miatt. Lesz-e egyáltalán Karácsony? Vagy a kevésbé hangsúlyos de egyesek (Nyuszi) szerint fontosabb Húsvét? Ki tudja! Na és a gyerekek fogai? Meg az a sok-sok emlék? Tényleg csak remélni tudom, hogy a kis tündérkéim végzik a dolgukat, különben benne vagyok a szószban nyakig!
Amikor meglátom a tanárnőt közelíteni, azonnal elindulnék a parkett felé, de valamiért Wolf másképp dönt, és inkább a poharakat nyomja a kezébe. Nekem így is jó csak szabaduljunk tőle!
- Hát, sok hülyeséget tud beszélni az is biztos. - szólom el magam óvatlanul. De nem próbálom magyarázni, azzal csak rontanék a helyzeten, inkább úgy teszek mintha csak tippeltem volna. Nem kell neki tudni, hogy milyen csúnya dolgokat mondott rólam a háta mögött a kollegina.
- Nem, igazából azt hiszem a nyúlnak kell majd privát pesztrát szereznem, ha veled utaznék el. Szóval benne lennél? - kétértelmű kérdés, lehet utazásra és a nyuszira is érteni. Utóbbinak mondjuk jobban örülnék, tényleg jó lenne valami szőrmók a háznál. Kutyát nem szeretnék, kicsit félek tőlük, a macskától meg isten ments, egyszer látna csak pöttöm tündér formámban és levadászna!
- Arra, hogy én nem igazán tudok. - lépek ismét a lábára az elefánt tappancsaimmal. Miért olyan bonyolult ez? Csak lépegetni kellene ide-oda, mégse megy, maximum a ritmust találom el, meg Wolf cipőjét olykor.
- Én bízom benned, de nincs rá garancia, hogy nem tiprom lilára a lábad. - szorult helyzetemben inkább rögtönzök egy talán még kínosabb mentőövet magamnak. Azért bevallom jól esik végre rendesen átölelni és megcsókolni, diáksereg ide vagy oda.
- Nem, nem kell kávé kösz. - mosolyodok el halványan. Az órámra pillantok, és sajnos messze még az éjfél, messzebb mint amennyit itt töltenék önszántamból, de a meló az meló. Elfogadom, hogy ma este dolgoznia kell, tehát nem lehet csak úgy lelécelni. - Oh, nézd csak! Mozgolódás van ott elöl. - pillantok egy apró színpad felé, miközben a zene is elcsendesedik. Az egyik tanár vagy az igazgató megragadja a mikrofont, és nagyon ünnepélyesen bejelenti, hogy összesítették a szavazatokat, megvan a bálkirály és királynő. Magam is izgatottan pislogok felé, bár nem tartozom az esélyesek közé, de van itt pár kislány, akik elég aranyosnak és csinosnak tűnnek ahhoz, hogy elnyerjék a címet.
Persze mint mindig, most is húzzák-halasztják a dolgot mint valami valóságshow döntőjében, így észre sem veszem, hogy milyen izgatottan kulcsolom össze a kezem. Vajon ki nyert? Az a kis rózsaszín ruhás? Vagy a zöld? Esetleg a barack? Mondják már! Nagy sokára derül csak ki a nyertesek neve, végül természetesen nem a “jelöltjeim” közül választottak, ez mindig is a szimpátiáról meg a népszerűségről szólt, most sincs másként.
- Kitalálom. A fiú a focicsapatban van, a csaj meg pompomlány? - pillantok Wolf felé, de csak most tűnik fel, hogy nem áll mellettem. Mi történhetett? Biztos valami probléma miatt kellett elsietnie, a hátát még látom ahogy egy diák csoport felé igyekszik, így nem is szólongatom. Cserébe megpróbálom elfoglalni magam, így újra szemügyre veszem a dekorációt a teremben és aztán azon kívül is, élvezettel nézegetem az osztálykirándulásokon készített fotók montázsait. Már éppen végig érnék a folyosón oda-vissza, amikor az órámra pillantva feltűnik, hogy jó időre eltűnhettem, legalább fél órára mivel már éjfél is elmúlt. Miért ilyen hatalmas ez a suli?!

 A válaszát hallva akármennyire is igyekszem visszaemlékezni, nem igazán megy annak a bizonyos sokféle korszaknak a felidézése, úgyhogy sejtem, a többségéről sikeresen lemaradtam. De ez legyen a legkisebb gond, mást nem, ha legközelebb nála leszünk, és nem lesz jobb dolgunk, rágom a fülét, hogy kerítsen elő valami régi fotóalbumot bizonyíték gyanánt!
- Hmm, remélem, hogy jó fantáziával áldott meg a sors, mert… sajnos el kell keserítselek, de az pont nem lapul egy sem otthon a szekrényemben. - töröm le a lelkesedését, ha nem tanár lennék, valószínűleg öltöny meg ing sem sorakozna ennyi. Így hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy lehet egyáltalán kölcsönözni valahol, bár azt még valószínűleg… de hogy hova lehetne felvenni, kettőt és könnyebbet. Arról nem is beszélve, hogy ha a valódi alakomat vesszük figyelembe, távolabb már nem is állhatna tőlem.  Vagyis… Nyúl a cilinderben, mi…? Jó vicc!
- Sajnos túl sokáig. - sóhajtok megadóan, miközben vetek egy pillantást a karórámra – De nézzük a jó oldalát, így, hogy később értél ide, talán nem is olyan vészesen sokáig. - igaz, minden relatív, de ha belegondolok, hogy én már hány órája itt vagyok… És még meddig itt kéne lennem! - Volt olyan év, amikor hajnalig elhúzódott. De többnyire éjfél, 1 körül általában elkezd látványosan fogyni a nép, szóval még egy kis kitartás. - tetszik, nem tetszik, ez van. Sajnos ha úgy nézzük, nekem ez most valamilyen szinten munka, szóval ciki lenne félidőben lelépni, csak mert nincs kedvem a végéig maradni. De miután szinte mindig utolsók között szoktam hazamenni az ilyen sulis rendezvényeken, talán nem harapják le a fejemet érte, ha most éjfél után mi is távozóra fogjuk. Vagy igen, mert megszokták, meg elvárják, hogy én úgy is maradok? Nos, akkor szívás, így jártak.
- Most erre mit mondjak? Az én időmben még mobilok se nagyon voltak? Vagy ha igen, önvédelmi fegyvernek több hasznát vette az ember, mint puskázási lehetőségnek. - levélnehezéknek se voltak utolsók, de legyünk őszinték, a telefonáláson meg ébresztőn kívül sok mindenre nem nagyon lehetett használni, legalábbis összehasonlításképp a mai készülékekkel.
Szívesen cseverésznék még tovább, akár a telefonokról, vagy másról, nemhiába, alig vártam, hogy valaki végre ideérjen, de sajnos a diákokat se rázhatom le azzal, hogy majd máskor fotózkodunk, így némi magyarázkodást követően velük is tartok egy időre. Nem terveztem ilyen hosszúra, de így alakult, ennek ellenére igyekszem megragadni az alkalmat, hogy szabaduljak, amint lehet és Lynn nyomára bukkanjak.
- Az igazat megvallva, annyira nem nagy szám. Egy rakás préselt növény, amit ha lehet, inkább élőben szoktam megmutatni a kölyköknek valami kinti tanóra vagy kirándulás keretében, van még egy rakás mindenféle termés, egy rakás növény- meg állathatározó, néhány rovargyűjtemény, pár régi illusztráció, egy csontváz, meg pár műanyag figura. - ettől függetlenül, ha ez szíve vágya, mesélek neki én órák hosszat bármelyikről, de lehet, hogy egy David Attenborough filmmel jobban jár, látványosabb, mint ezek a dohos szagú, ezer éves mindenféle maradványok.
- Na álljunk meg egy percre, a lávaköves masszázs az egy egészen más téma. - emelem fel az ujjam időt kérve, hogy felszólalhassak – Semmi bajom a masszázzsal, csak… lehet, hogy akkor elfelejtettem említeni, amikor kitaláltad, hogy ismerem a tulajt. - terelem a témát, mert naná, hogy ezt az apróságot elhallgattam előle, helyette jöttem én mindenféle kifogással, ami csak eszembe jutott – Még egyszer, régen randiztunk párszor, és maradjunk annyiban, hogy szerintem egyikünk sem örült volna különösebben a viszont találkozásnak. - úgy meg, hogy végigfeszenged meg kínlódod az egészet, nem sok értelme van, csak felesleges pénz meg időpazarlás, arról nem is beszélve, hogy ennyire azért nem kicsi szeretett kis városunk, hogy ne legyen semmi más választása az embernek… Bár azt már meg nem mondom, hogy helyette milyen programot találtunk ki.
- Ezzel valahogy együtt tudok érezni. Ha tudnád, hány olyan ismerősöm van, akiről évek óta semmit sem tudok, hiába jutnak sokszor eszembe, hogy vajon mi lehet velük… - reagálok a szavaira egy halovány mosollyal, ami azt illeti, mióta visszatért a képességem, egyre többet gondolok a többiekre, hol lehetnek, mi lehet velük… De ahogy eddig is egész jól megvoltam magamban a kis zugomban, úgy – egyelőre – most sem vág annyira a földhöz az, hogy nem tudom, merre járnak. Az egyetlen aprónak tűnő, ámde hatalmas különbség, hogy bár régen se voltunk összenőve, ha a szükség úgy hozta, bármikor fel tudtuk venni egymással a kapcsolatot, és seperc alatt ott voltunk, ahol szükség volt ránk. Most? Csak reménykedni tudok, hogy nem keveredek nagyobb kalamajkába, mint amivel egyedül megbirkóznék, különben… szívás. No meg az sem elhanyagolható, hogy a húsvét is közeleg, valami megoldást kéne találni, hogyan jussak ki addig ebből a nyamvadt város méretű nyúlketrecből, ha már a nyúlüregek az istenért se akarnak működni, dobbantgathatok akármeddig!
Egy kissé meglep ez a hirtelen elszántság a táncot illetően, de annyira nem ellenkezek, sőt… amikor a kolléganőm megjelenik, hirtelen valahogy sokkal de sokkal inkább szimpatikus lesz a tánc gondolata is. Most, de rögtön, de azonnal! Csak előbb megszabadulok Gloriától meg az üres poharaktól.
- Ugyan, ne viccelj… belőle az a 10 perc is túl sok, amit két óra között a tanáriban kénytelenek vagyunk elviselni. Félelmetes, hogy tud valaki annyit beszélni, mint ő! Felkel, bejön, és reggel 8-tól míg haza nem megy, be nem áll a szája. - hála az égnek, hogy már egészen jól megtanultam ignorálni néhány egyéb kollégával egyetemben, csak az a ciki, amikor valami fontosat akarnak mondani, aztán akkor is 5-ször kell szólni, mire rájuk figyelnék…
- Igen, néha. - vonok vállat, mert na, szegény macska nem tehet róla, hogy ilyen gazdája van, meg inkább, mint hogy napokig egyedül legyen. Valószínűleg akkor se történne semmi komoly baj, de na…
- Szóval nyuszi pesztrának még jó vagyok? - kérdezek vissza, azt meg inkább nem kötöm az orrára, hogy ha úgy nézzük, van egy nyuszija… vigyázni se kell rá, tud ő magára, és pesztra se kell menni, megy vele nyaralni. Majd… egyszer, valahogy beavatom, már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan. De úgy is ráérünk, nem igaz?
- Nem vagyok profi táncos… vagy mire gondolsz? - kérdezek vissza, ám válaszolnia sem kell, elég néhány dallam az aktuális számból, hogy megértsem, mire is gondol. Nicsak, nicsak, ki gondolta volna? Mert én biztos, hogy nem, pláne azok után, hogy pont ő milyen lelkesen kérdezte a múltkor, ugye táncolunk? Feltételeztem, hogy… tud, legalábbis egy icipicit jobban, de végül is, sebaj…
- Csak nyugi, ne stresszelj rá! Engedd el magad, figyelj rám, meg a zenére, a többit meg bízd ide, majd vezetlek! - próbálom megnyugtatni, hála az égnek, hogy ilyen pillesúlyú, talán még kék-zöld foltok nélkül is megússza a lábam az estét, a kellemetlen percekre meg már épp szabadkoznék, hogy ugyan, annyira nem is az… ha nem fojtaná belém a szót a nem várt manőverével. Ó, vagy úgy…
Egy pillanatra valóban sikerül meglepnie, a munkát meg a magánéletet nem szívesen keverem, de a fenébe is, én hívtam el, meg valószínűleg úgy se érdekeljük a kutyát se… úgyhogy azzal a lendülettel ölelem is magamhoz, hogy viszonozzam – bepótoljam, amit már az érkezésekor illett volna.
- Valószínűleg boldogulna, de esélyesen megkapnám érte a magamét, ha máris lelépnénk. Éjfélig még kibírod? Utána már nem vághatják a fejemhez, onnantól kezdve szoktak hazafelé szállingózni az emberek. Ha gondolod, keríthetünk neked egy kávét. - dobom be nagylelkűen, mert tisztában vagyok vele, hogy a limonádé senkit sem tart hajnalig ébren.

- Sokféle korszakom volt. - vonok vállat mosolyogva. Itteni emlékeim szerint voltam stréber, voltam csúnyácska kislány, voltam az egyetemen stréber, aztán ott valahogy kifejlődött az addig ismeretlen nőiességem is, és igen, volt habos-babos korszakom. Ha viszont az összes emlékem veszem alapul, szívem szerint most is itt repkednék, a toll és selyem ruhámban, a pillekönnyed tündér szárnyaim segítségével.
- Ugye tudod, hogy milyen nagyon szeretnélek egyszer szmokingban látni, ha nem is rózsaszínben, de egy klasszikussal is beérem. Cilinderrel. - teszem hozzá, miközben incselkedő mozdulattal simítom a helyére az egyik rakoncátlankodó tincsét ami kicsit kócos lett valamitől. Szeretném látni egyszer olyan csinos ruhában, még ha a mi kis városkánkban kevés is az olyan alkalom, amikor ennyire ki kell öltözni. Majd keresünk valamit.
- Hmmm! - hümmögök őszinte kíváncsisággal - Mégis meddig tart ez a buli? Bevallom egész izgalmasan hangzik, hogy nem bánnád ha - inkább nem fejezem be a mondatot, mert hallótávon belülre kerül néhány diák. Inkább nem osztanám meg velük is, hogy miket tervezek a kedvenc biosz tanárukkal az este privát buli részén. Talán alábecsültem, vagy nem tudom mi erre a helyes kifejezés, hogy konzervatívabbnak gondoltam ennél, de majd kiderül, hogy mi az igazság. Remélhetően nemsokára.
Meglep, hogy nem tudja lesz-e felvétel vagy, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében. Mert egyébként nagyon is szereti a diákjait, gyakran mesél is róluk, így azt hittem, hogy egy fokkal nagyobb a kötődése. De persze megértem, végül is, néhány évente jön egy újabb csapat, egy újabb adag gyerek akikhez kötődik. Talán jobb ha elengedi őket a maga módján, úgy nem hiányoznak annyira.
- Az én időmben még nem volt ilyen menő a mobilozás. - csóválom kicsit a fejem. Sajnos a “mai fiatalok” már a telefonnal kelnek és fekszenek, teljesen másként gondolkodnak, másként kezelik a kapcsolataikat.
Jó volt nézni a fotózkodást, és ha lett volna egy kicsit több eszem, akkor maradtam volna itt. Helyette inkább a mosdóban kerestem menedéket az undok tanárnő elől, aminek csak rossz vége lett. Tekintve, hogy az eddigi jó hangulatom nem is kicsit hagyott alább.
- Hát, nem igazán. Pedig a biológia szertárt szívesen megnézném egy szakértő kísérővel. - billentem oldalra a fejem. Az egyetemen láttam épp elég élőlényt formalinban úszva, és egy középiskolai szertárban nagyjából ez a legrosszabb, amit láthatnék, szóval inkább izgalmasnak mint félelmetesnek tűnik a hely számomra.
- Fura, hogy a diákok mindenféle hülyeségre rá tudnak venni, de velem még a lávaköves masszázst sem próbáltad ki. - felelem, majd amikor azt mondja, hogy volt húsvéti nyuszi is, nem tudom leplezni az arcomon átfutó szomorúságot. Nyuszi! Hogy hiányzik ő is! Magyarázattal tartozom érte, mielőtt még valami rosszra gondolna - A nyuszi fülekről, meg erről a húsvéti nyuszi dologról eszembe jutott egy nagyon régi barátom. Rég nem találkoztunk már, és… zavar, hogy nem tudom mi lehet vele. - vallom be az igazat, még ha nem is a teljes igazat. Vajon a barátom is itt van valahol a környéken? Vajon ő is emberi alakba kényszerült? Lehet, hogy ugyanúgy őrzi a titkát mint én, mert fél, hogy mi történne ha kiderülne? Ha így van, akkor valószínűleg sosem látom viszont, se Nyuszit, se Jacket, a Télapót és Sandy-t sem. Borzalmas még belegondolni is.
- Igen, most! - bólintok határozottan, mert végképp nincs semmi kedvem a kolléganőjével beszélgetni. Már épp ragadnám is meg a kezét, amikor megszólítja a tanárnő. Örülök neki, hogy Wolf ilyen ügyesen leszerelte, és néhány másodperccel később már folytathatjuk is az utunkat a táncparkett felé.
- Örülök, hogy inkább velem lennél, mint Gloriával. - mosolyodok el büszkén. Apró győzelem, de győzelem a fenébe is! - Szóval a macskájára szoktál vigyázni? Ez rendes tőled. Akkor ha lenne egy nyuszim, arra is vigyáznál néha? Bár, jobban átgondolva lehet jobb lenne ha más pesztra után néznék, mert ha utaznék, veled mennék. - teszem hozzá. Azt sejtettem, hogy szereti az állatokat, de nem gondoltam, hogy ilyesmire is rá lehet venni, mint a pesztrálás.
- Remélem jobban táncolsz nálam, különben kínos perceknek nézünk elébe. - teszem a kezem a vállára, miközben ügyetlenül billegek nagyjából a zene ritmusára. Na igen, a tánc nem erősségem, de szerencsére a szám elég lassú, és… a fenébe! Már keverik is át a következőbe, ami jóval pörgősebb, így végképp összegabalyodnak a lábaim. Már kétszer léptem a lábára, akaratlanul. Tanácstalanul harapok az ajkamba, hogy miként tudnám leplezni ezt a hiányosságot, de sajnos a kínos helyzet helyett csak egy másik jut eszembe.
- Előre is bocs, ha emiatt hétfőn lesz pár kellemetlen perced. - torpanok meg “tánc” közben, aztán kicsit pipiskedve a meglepetés erejét felhasználva karolom át a nyakát, hogy az elmaradt üdvözlő csókot kamatolsól pótoljam be.
- Mit gondolsz, a többi tanár boldogul a srácokkal, vagy még szükség van rád itt ma este? - kérdezem halkan, miközben az arcát fürkészem. Mert még mindig imádom a csókját, és félő, hogy ha túl sokáig itt maradunk, tényleg a türelmetlenségem áldozatául fog esmi az inge.

- Az is bőven elég. Pláne ha már olyan idős vagy, hogy egyre kevesebb dolog működik benned úgy, ahogy kéne. - teszem hozzá, mert fitten és fiatalon sem kellemes egy hasonló sérülés, hát még, ha mondjuk alapból is ramaty állapotban van az ember dereka, meg az ízületek sem olyanok, mint pár évtizeddel ezelőtt… Hála a jó égnek, hogy még nincsenek ilyen problémáim annak ellenére, mióta rontom a levegőt a világon, remélem, továbbra is marad hasonló a helyzet annak ellenére, hogy egy ideje ebbe a város méretű karanténba kényszerültem, ember alakban. Kínos lenne, ha az én egészségi állapotom is látványosan elindulna lefelé a lejtőn, mint a legtöbb korombelinél.
- Hm, ezek szerint volt ilyen korszakod? - kérdezek vissza, mert… nem, valahogy fiatalabb korában is nehéz ilyesmi rózsaszín tülltengerben elképzelni, mint amilyen a gimis korosztályban annyira népszerű.
- Ó hát persze, a szmoking. Hogyan is felejthettem el. Mindenképp. Alig várom, hogy végre leporolhassam. - felelem nem kevés iróniával a hangomban, hogy a másik számára is egyértelmű legyen, nem, még azóta sem szereztem be azt a bizonyos sokat emlegetett, förmedvény szettet, mióta a faházban poénkodtunk vele.
- Tényleg? Pedig azt hittem… de akkor rá se ránts, egy ing nem a világ vége. Legalábbis amíg nem vágod őket heti rendszerességgel tönkre, mert akkor majd újra elővesszük a témát. - fűzöm hozzá a tisztánlátás végett, mert ha képes lenne minden ingemet a kukába küldeni, akkor isten bizony, bevasalom rajta. Vagy megtanul varrni, úgy is gyakorlat teszi az embert.
Látva, milyen megdöbbenéssel a hangjában kérdez vissza, egy egészen kicsit zavarba jövök, hogy nem vagyok képben ilyenekkel, de hé! Most minek őrizgessek otthon egy ládára való videót, pláne annak tudatában, hogy jó eséllyel úgy se fogom soha megnézni őket? Csak a helyet foglalná, annyira pedig nem nagy a lakásom, hogy ilyenekkel zsúfoljam tele, így is van egy csomó kacatom, amit a diákoktól kaptam ilyen-olyan alkalomra… Amúgy is, úgy emlékszem, a suli könyvtárában tartanak mindenből másolatot, ha mégis kedvem szottyanna mozizni.
- Igaz is. Néha órán is úgy kell rájuk szólni, hogy tegyék el a telefont. - abban meg csak reménykedni merek, hogy nem kerültem még fel a netre, mert más se hiányozna, mint így hírnevet szerezni!
Egy gyors biccentéssel reagálok még Lynn szavaira, mielőtt belefeledkeznénk a nagy fotózkodásba, ami egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint hittem. Még jó, hogy az év végi tablófotózást nem kell minden éven végigszenvedni, rutinosan, akár a többi kolléga, csak néhány évente csináltatunk új képet. Úgy is mindig ugyanazt a fotóstúdiót kéri fel az iskola az egyszerűség kedvéért. Amint végre elfogynak a diákok, már menekülőre is fogom, mielőtt kitalálnák, hogy milyen fotókat készítsünk még a poén kedvéért.
Hála az égnek, egészen hamar sikerül Lynn nyomára bukkanni, ha már eltűnt idő közben – vagyis pontosabban, ő bukkant az enyémre, a végeredményen úgy sem változtat.
- Igen? És, találtál valamit, ezen a roppant érdekes helyen? - nézek körbe látványosan, mert bár a díszterem ki van dekorálva annak rendje és módja szerint, de a suli nagy része sötétbe burkolózva, csendben pihen. Mondjuk nem mondom, a régi tablófotók között lehet jó kis gyöngyszemekre bukkanni, de nem hiszem, hogy amiatt indult volna felfedező útra az éjszakában.
- Ne is mondd… - csóválom a fejem a nyuszifülekre, miután átnyújtottam neki az italát – Ha tudnád, mennyi hülyeségre képesek rávenni az embert. Legyen szó valami sulis rendezvényről, ünnepről, vagy egy szimpla osztálykirándulásról. Voltam én már húsvéti nyuszi is, a szünet előtti utolsó tanítási napon. - dobok be egyet a példa kedvéért, ami sokkal de sokkal közelebb áll a valósághoz, mint azt gondolná, de azt nem most fogom az orrára kötni. Meg nem is holnap, vagy a közeljövőben… Kéne egyáltalán mondani valaha is? Illene, gondolom… esetleg mégis szerencsésebb lenne gyorsan túlesni rajta? Áhh, végre, nagy nehezen egyenesbe jönnek a dolgaink, erre most csesszem el egy ilyen vallomással? Néha elgondolkozok azon, hogy tényleg ellenünk van az egész univerzum…
Túlzottan nem győz meg a hihetetlenül rövid és egyszerű kis válaszával, nem igazán vall rá, de ha nem akar beszélni róla, vagy annyira nem komoly, akkor nem fogom erőltetni. Úgy is tudja, hol talál, ha úgy van.
- Mármint most, rögtön? - kérdezek vissza meglepetten, mert még csak most szabadultam a fotózásból, az italomat se ittam meg, de látva, hogy belelkesült, ellenkezés helyett inkább csak gyorsan lehúzom a limonádé maradékát.
- Hát jó, miért is ne? - adom be a derekam, elvégre tényleg megígértem, ez a legkevesebb azok után, mennyit segített előző nap a készülődésnél. Mielőtt azonban még elindulnánk, meglátom, hogy az egyik kolléganő épp felénk tart, így egy pillanatra megállásra késztetem Lynnt is.
- Wolfgang! - szólít meg azzal a lendülettel, de mielőtt még folytathatná – ismerem, ha egyszer belelendül, egy lélegzetvétellel képes egy órán át mondani a magát – gyorsan megelőzöm.
- Gloria! De jó, hogy látlak! Ha már úgy is a büfé felé indultál, megtennéd, hogy visszaviszed a poharunkat? Köszi! - darálom le egy szuszra a mondandómat, majd már nyomom is a kezébe a két poharat, hogy aztán egy „Mehetünk?” után a táncparkett felé vegyük az irányt, mielőtt vége a számnak.
- Ne mondj semmit… tudom, nem volt túl szép húzás, de azok után, milyen fárasztó hetek állnak mögöttem, inkább tölteném veled a szabadidőmet, mint a macskájával. - sóhajtottam fáradtan, majd mielőtt beindulhatott volna a kérdés-zápor, némi magyarázattal is szolgáltam – Én szoktam a macskájára vigyázni, ha valami halaszthatatlan dolga van. Előtte azt hiszem a fizika tanárt kérte meg, de miután nem sok híja volt, hogy szegény pára túlélte azt a pár napot… gondolom úgy volt vele, hogy a biológia szakos kolléga csak többet konyít hozzá, hogy ne nyírja ki Schrödinger macskáját. Aztán úgy tűnik, elégedett volt velem, mert azóta is mindig én vagyok a szerencsés nyertes… - sóhajtok fáradtan. Nem mint ha különösebben bajom lenne a macskával, vagy más kisállatokkal, de ha annyira akarnék, akkor lenne sajátom, meg az utóbbi időben gyanúsan sokszor kell a kis szőrgolyóra vigyázni. Mint ha nem lenne jobb dolgom.
- De vissza a jelenbe! - vezetem Lynnt a táncparkett szélére, lehetőleg egy kicsit messzebb a matek szakos kollégától, hacsak a partneremnek nincs ellenvetése, az egyik kezem pedig lentebb is csúszik a derekára, hogy megpróbáljuk felvenni a zene ritmusát.

- Ezt örömmel hallom! - húzódik huncut mosolyra a szám, mert egészen könnyen átlendült azon, hogy bebútoroznám magam hozzá csak úgy önhatalmúan. Vagy annyira fikciónak vette ezt a dolgot, hogy szóra sem érdemes a felvetés? Tényleg, a mi esetünkben például mi lenne az az idő amikor érdemes összeköltözésről beszélni? Elvégre, kevés ember van akit jobban esmerek nála, azért mi nem a nulláról indítjuk ezt a kapcsolatot vagy mi a szösz.
- Nem, szerencsére csak a fejét és a derekát ütötte be. Mondjuk ez sem épp a legjobb, de legalább nagyobb baj nem történt. - bólintok. Szép az élet öregek mellett, de szerencsére a néninek és a bácsinak is vannak rokonai, akik vigyázzanak rájuk ilyenkor. Nekem csak annyi a gondom, hogy én vagyok a közelben, ha valami van, értelemszerű, hogy én tudok gyorsan intézkedni. Mondjuk a bácsi miatt lehet már nem sokáig kell, mert a fiával beszélgettem a múlt héten, és azt mondta, lehet, hogy hozzájuk költözne így, hogy már nem olyan jól megy neki ez az önellátás téma.
- Ez igaz, valahogy kinőttem már a hercegnős szerkókból. - elég csak végig nézni a lányokon, hogy tudjam: egy kicsit már eljárt felettem az idő. Hacsak nem farsangról van szó, én biza fel nem vennék babarózsaszín tüll szoknyás ruhácskát, de nekik olyan aranyosan áll, hogy szinte irigykedek rájuk. - Talán majd amikor felveszed a rózsaszín szmokingot amiről már beszéltünk, akkor én is valami habos-babos csodában feszítek majd melletted. - mert az természetesen úgy dukál!
- Inkább veszek neked egy másik inget, bevallom nem igazán megy nekem a varrás. - pedig egészen csinos ez az ing, de attól függően, hogy milyen hangulatban érünk haza, tényleg lehet, hogy a kukában landol. Bár nem kellemes élmény amikor letépik az emberről a ruhát, de oda se neki! Nagyfiú, majd kibírja! …És most már másodszor emlegette itt az összeköltözést, szóval lehet, hogy tényleg nem törné ki tőle a frász?
- Nem tudod? - kérdezek vissza kerekedő szemekkel. Az egy dolog, hogy nem most először osztályfőnök, meg neki már egyik szalagavató olyan mint a másik, de azért mégis, az ember csak elrakná az ilyesmit valami “kedves emlékeim” dobozba! - Biztos, hogy készült, már csak azért is, mert ezek a mai fiatalok mindent is meg akarnak örökíteni. - bólintok, de nem feszegetem tovább a témát. Nem is gondoltam, hogy Wolf már ennyire rutinnak éli meg ezeket az eseményeket.
- Mulassatok jól! - szólok még utánuk integetve, látva, hogy mekkora az öröm máris a fotós sarokban, hogy Mr. Weiss mégis csak rávehető egy pár képre. Egy darabig nézegetem őket, de aztán megtalál az a tanárnő is, így a mosdóba menekülök előle. Ki nem állhatom a minden lében kanál tanárokat, Wolf se ilyen hála égnek.
Aztán az iskola mosdójában a szokásos higiéniás körülményeken kívül egyéb trauma is ér, nem tagadom, hogy bár nem szoktam az ilyesmit magamra venni, azért nem esett jól. Már csak azért sem, mert tudom én is, hogy nem szép dolog egy helyen dolgozó két pasival is összeszűrni a levet, de nem tehetek róla. Wolfganggal nagyon rég kerülgetjük egymást, ha nem is kimondva, de kimondatlanul. Bűntudatom nincs, csak azt sajnálom, hogy már megint a hirtelen ítélkezés áldozata lettem én is, mint előttem már sokan mások.
- Aham. Kicsit bóklásztam. - füllentek egy aprót, miközben nagy kelletlenül elengedem. Nem kell az, hogy az összes diák rólunk pletykáljon (megteszik helyettük a tanárok amúgyis). - Egész jól hangzik! Köszi! - veszem el a felém nyújtott poharat, és bele is kortyolok a limonádéba. Alkoholtól mentes, szóval ebbe nem kapaszkodhatok, de legalább egész finom.
- Láttam ám, hogy mennyire örültek neked. - bólintok a szavaira - Bár azért furán néztél ki nyuszifülekkel, nem hittem, hogy bevállalod! - nevetek röviden, halkan. Mindenképp látni szeretném a kész képet, ahogy a kedvenc morgós pasim pihepuha prémes, belül rózsaszín flitteres nyuszifül hajpántban pózol!
- Persze, minden. - füllentek, hogy ne aggódjon miattam. Épp csak a szemem sarkából látom, hogy közelít felénk az új Mumusom, és mivel nő vagyok, látom az arckifejezésén, hogy nem tetszene a mondandója, így mivel nem én kezdtem ezt az egészet, ellentámadásba lendülök!
- Ígértél nekem egy táncot, Wolfie. Bevasalhatom rajtad a tartozást most? - kérdezem, miközben a kezemet nyújtom, mert most épp egy kellemes, lassabb szám szól, amire talán még én is el tudok billegni. Ha kicsit is gyorsabb lenne, már meghaladná a tánctudásomat a dolog. Az idő közben két méteres körbe érkező tanárnő meg már éppen nyitja is a száját, de remélem még meg tudunk lépni előle.

- Egy héten egyszer? Te jó ég, Lynn, annyira azért még nem rossz a helyzet, attól azért többet látnál. Aludni azért haza szoktam járni, akármilyen sok a túlóra… - reagálok a szavaira, az lenne szép, ha még a suliban is aludnék, vagy ki tudja hol… Nem, ahhoz túlságosan is szeretem a jól megszokott, kényelmes kis ágyamat meg lakásomat, és akármilyen csábító is a gondolat, hogy tappancsos formámban egész éjszaka a hóban és a holdfényben fedezzem fel újra a körülöttem lévő világot, sajnos valamikor aludni is kell – és nem épp olyan a munkahelyem, ahol lehetőség van rá nap közben.
- Hála az égnek. Akkor annyira tényleg nem vészes a dolog. - állapítom meg, mert legyünk őszinték, Lynn kedves szomszédainkat elnézve, a többségének elég egy rossz mozdulat, aztán bumm, máris nyert egy combnyaktörést, néhány hétnyi ágynyugalommal. Egy példa csak a gyakoribbak közül.
- Bocsi. De szerintem ez a ruha sokkal jobban illik hozzád, mint mondjuk azok ott – intek a fejemmel az egyik közeli diákcsoport felé, ahol a lányok mindegyike habos-fodros-masnis hercegnős ruhában feszít büszkén, ki épp milyen színben – lila, rózsaszín, babakék… Mondjuk, a poén kedvéért egyszer Lynnt is megnézném hasonlóban, utána biztos szívnám a vérét vele még jó ideig.
- Ugyan, van másik. Vagy ha beköltözöl, és úúúgy is annyi szabadidőd lesz, akár vissza is varrhatod a gombokat. - fűzöm még hozzá komolytalanul, bár esélyesen szebb lenne a végeredmény ha az ő kezében lenne a tű, mint az enyémben, fogorvosként azért csak jobb az ilyen aprólékos, precíz munkákban mint én.
- Húha, most megfogtál… őszintén szólva, nem tudom. - vallom be szégyenszemre, de miután mindig itt vagyok élőben, annyira nem szoktam stresszelni azon, készül-e valamilyen felvétel róla. Az első szalagavatómról tanárként kértem egy másolatot, valahol megvan otthon, de egy kezemre sincs szükség, hogy összeszámoljam, hányszor néztem vissza – egyszer sem – De ha ennyire kíváncsi vagy rá, majd hétfőn rákérdezek a technikus srácoknál, ha készült videó, akkor arról biztosan tudni fognak. - biztosítom róla, ez a legkevesebb.
- Ó, vagy úgy… értem. - biccentek sokat tudóan, van egy erős tippem, hogy ha ennyire nem büszkélkedik egyikük sem, hogy honnan, akkor esélyesen a rendelőből. Orvosi titoktartás, meg no, senki sem szeret a fogorvosi kalandjaival büszkélkedni, pláne, ha visszajáró vendég. „Ha rendesen mostad volna a fogadat…”
- Jól van, azért ne tűnj el! Sietek vissza. - intek én is Lynnek, mielőtt még belevágnánk a nagy fotózkodásba. Úgy is csak egy pár kép, nem igaz? Nos, nem… csak én hittem naivan. Mint az iskolában a „Van még valakinek kérdése?” téma, amilyen félénk az első egy-két jelentkező, utána mint az özönvíz, érkezik a többi is, ahogy a társaság nagyja is felbátorodik, hogy nem, a tanárok nem esznek diákokat akkor sem, ha olyat kérdeznek, amit amúgy már tanultunk, és tudni kéne. Itt is hasonlóan volt, néhány kattintás, egy újabb óvatos kérdés az egyik diáktól, akit tanítok, mire pedig észbe kaptam, már sorba álltak a fotózkodáshoz. Mi a szösz?! Valószínűleg az arcomra is kiülhetett a gondolatom, ugyanis az egyik diákom nevetve fejtette ki, amíg sorban állt, hogy „mert magát olyan nehéz rábeszélni a fotózásra, csodálkoztunk is, hogy most ilyen könnyen sikerült” meg „csak mielőtt meggondolná magát”. Hát jó…
A fene sem tudja, mennyi ideig tartott, mire végül szabadulni tudtam, csak azt, hogy Lynn nincs ott, ahol hagytam. Nagyszerű… Egy darabig csak kíváncsian nézelődve kerestem a tekintetemmel, miközben igyekeztem egyre messzebb tűnni a fotófal közeléből, mielőtt visszatapsolnának – maradjon már a többi kollégának is lehetőség, még így úgy túlzottan utál a többség – én pedig elindultam, hogy nézzek valami frissítőt magunknak. Remélhetőleg előbb vagy utóbb Lynn is előkerül. Lehet, hogy mégsem olyan könnyű kiszúrni a feketében? Így, hogy alapvetően sötét van, és csak a mindenféle hangulatfények világítják be a termet és a táncparkettet…
- Ó, hát itt vagy! - szólalok meg meglepetten, a vállam mögött hátrapillantva rá, mielőtt kiderült, hogy az egyik diák összekevert valakivel, de úgy tűnik, szó sincs ilyesmiről – Ne haragudj, kicsit tovább tartott, mint gondoltam. Meggyes narancsos limonádét? - emelem meg a kezemben tartott egyik poharat. Nem egy komoly ital, na, de ha azt nézzük, hogy hivatalosan csak alkoholmentes frissítők vannak, még mindig jobb, mint a piás koktélok alkoholmentes utánzatai.
- Tudod, a diákoknál kreatívabb lényeket nehéz találni a bolygón… - igaz, hogy az igazi specialitásuk a kifogások, de na, úgy néz ki némi művészi véna is szorult beléjük, igazat kell adnom Lynnek. Azonban látva – vagy inkább érzékelve – hogy milyen nehézkesen akar elengedni, egy pillanatra elbizonytalanodok.
- Hé, minden rendben ment amíg  nem voltam itt? - kérdezek vissza óvatosan, csak a biztonság kedvéért, mielőtt még kiderül, hogy kedvet kapott a diákoktól, aztán ő is valami csínyt vitt véghez, miközben én a fiatalokkal fotózkodtam. Vagy összetalálkozott még egy ismerőssel? Pedig határozottan emlékszem, hogy Bodhi azt mondta, hogy az idei ünnepséget kihagyja, mert valami más dolga van...

Mindent egybevetve a tegnapi kis spontán randink talán ennél jobban el sem sülhetett volna. A magam részéről végre el tudtam engedni egy nagy adag feszültséget, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy végre úgy aludtam Wolffal egy ágyban mint akit agyoncsaptak. Bár lehet, hogy erről csak a fáradtság tehet, mert egyébként éjjel sokkal aktívabb vagyok, tekintve, hogy hetek óta éjszakánként a városban repkedek és fogakat gyűjtök be innen-onnan.
Vártam már az estét nagyon, épp ezért lettem frusztrált, hogy szinte minden körülmény ellenem dolgozott egész nap. Lényeg, hogy megérkeztem, a szépen feldíszített folyosókra és a nagy terembe. A magam részéről, nem volt túl jó a gimis szalagavatóm, már ha ez valóban megtörtént, mert lassan kezdek kételkedni a saját emlékeimben is… elvégre én a Fogtündér lennék, több száz évvel a hátam mögött, és valószínűleg akkoriban amikor “születhettem” jó eséllyel nem voltak még gimnáziumok se, nem hogy bálok. Mindenesetre, Wolf látványa is megnyugtat, még akkor is, ha fogalmam sincs mihez kezdjek egy ilyen kapcsolattal. Mármint, egyszer csak kiszabadulok végre a városból, és eljutok a Fogpalotába, az meg azért eléggé távkapcsolat szagú, pláne egy halandóval.
- Néha olyan nehéz helyet szorítani nekem a naptáradban, hogy elgondolkodom rajta, hogy suttyomban beköltözök hozzád, csak azért, hogy legalább egy héten egyszer lássalak. - felelem incselkedve, miközben egy pillanatra közelebb lépek, hogy puszit adjak neki. Nem vagyok híve amúgy sem a nagy nyáladzós viszontlátás jeleneteknek, de a diákjai előtt meg főleg nem tennék ilyesmit. Van egy határ, amit jobb nem átlépni.
- Nincs nagy baj, holnap már haza is engedik a kórházból. - bólintok fáradtan. Szép az élet öregekkel, akiknek már eljutni a nappaliból a konyhába is komoly kihívás. Ettől függetlenül nem bánom, hogy egy házban lakunk, kedvesek a szomszédok, csak néha pont a legrosszabbkor kell nekik segíteni valami apróság kapcsán.
- Ezt örömmel hallom, mert igazán jól áll. - fogalmam sincs, hogy hány zakó lapulhat a szekrényében, és azokat mikor vásárolta, de tény, hogy ez a szerelés olyan mintha rá öntötték volna. Megtartjuk, a bele való pasival együtt!
- Pedig éppen az lett volna a cél, hogy ne tűnjek ki túlságosan - biggyednek csalódottan az ajkaim, egészen addig amíg közelebb nem hajol, hogy elmondja amit nem szán a körülöttünk lévő diákok füleinek. - Nem lesz vele nehéz dolgod, de persze ha soká húzod azt lehet az ing gombjaid bánják majd. - bár alkoholt nem tervezek fogyasztani, hiszen nem lenne fair a gyerekekkel szemben (nem mintha nem volna köztük olyan aki stikában iszogat valami erősebbet), de azért el tud ragadni a hév ha arról van szó. És szerintem kerülgetjük egymást épp elég ideje, hogy arról legyen szó most már!
- Lesz majd valami videó felvétel a táncról? Ha már lecsúsztam róla, szeretném azért én is megnézni ha másképp nem, felvételről. - tényleg őszintén sajnálom, hogy nem volt lehetőségem korábban érkezni. Persze tudom én, hogy Wolf szemében ezek az események már “tizenkettő egy tucat”, de nekem és a diákoknak még érdekes. Szóval ne is reménykedjen, a ballagáson is első sorban fogok tobzódni!
- Igen, egy párszor találkoztunk. - felelem halványan mosolyogva, de nem teszem hozzá, hogy a leánynak mégis hány foga szorult tömésre, köszönhetően a gyorskajának meg a sok kólának és édességnek. Remélem azóta már jobban ügyel a megfelelő szájápolásra. Példát vehetne a tanáráról, akinek egy kis hiba nem sok, annyi sincs a mosolyában.
- Majd meglátjuk. Jó szórakozást! - integetek is egy kicsit jókedvűen ahogy távolodnak. Az első néhány villanásig még zavartalanul élvezhetem a kilátást, ahogy együtt fotózkodnak, de utána leszólít egy tanárnő, a nevét sajnos elfelejtettem, azt hiszem matekkal tömi a kölykök fejét. Sajnálkozik, hogy milyen rég találkoztunk, mert hát szakítottam a kedvenc kollégájával (egyből le is ver a víz, hogy ugye nincs épp most épp itt az exem?!), de mennyire örül neki, hogy Wolfgang elhívott. Mintha némi iróniát vélnék felfedezni a szavaiban, vagy még inkább passzív-agresszív stílust ami mögött némi bujkáló féltékenységet vélek felfedezni, de nem teszem szóvá, csak gyorsan kimentem magam azzal, hogy “pisilnem kell”. Bridget Jones sem csinálta volna kevésbé elegánsan, de ez van.
Azért biztos ami biztos, tényleg tettem egy gyors kitérőt a mosdóba, és éppen a fülkében gubbasztottam már öltözközés közben, amikor ismerős hangokra lettem figyelmes a kézmosó felől. Az iménti tanárnő pletykálkodott egy másik felnőtt nővel, kicsit sem diszkréten. A párbeszéd lényege az volt, hogy mi a véleményük az “OLYAN” nőkről, akik gyűjtik a pasikat, ráadásul pont a legjóképűbb kollégáikat mintha a városban rajtuk kívül nem létezne más férfi. Különben is, butácska arcom is van, nem is értik, hogy mit is akarhatnak intelligens férfiak tőlem, aki maximum eladólány lehetek valami butikban. Természetesen tudom, hogy csak irigykednek és nem is veszem magamra, de akkor is mellbe vágott, hogy mindenféle útszélinek elmondanak a hátam mögött, csak mert a kevés pasim közül pont kettőt is ismernek.
Bevallom, kettőt is nyeltem, mielőtt még a távozásukat követően elődugtam volna az orromat a kis fülkéből. Amilyen durrbele jellemem van, szívesen elmondanám nekik a véleményem egy még kevésbé diszkrét módon, de nem akarom tönkretenni a gyerekek szép estéjét, így csak a nagyterembe visszatérve, Wolf háta mögé osonok, hogy megöleljem. Mert azért mégis, ha az ember lányát csupa irigységből burkoltan leribancozzák, kell egy ölelés.
- Szia Wolfie. - mormogom az egy szem értelmes gondolatot a fejemben kavargó sokaságból, az illatos zakójának préselve az arcomat. Persze tudom, hogy nem eshetek túlzásokba, így alig pár másodperc után el is engedem, még akkor is, ha szívesen maradtam volna még.
- A srácaid nagyon kreatívan használták a fotós kiegészítőket, ahogy láttam. - mosolyodok el újra, hogy elűzzem a borús gondolatokat.

 - Ízlések és pofonok. Mindenkinek megvannak a maga rigolyái. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, mert hosszú évek tapasztalata alapján így látom. Még ha elsőre talán nem is nyilvánvaló, vagy nem is gondolná magáról az ember, ami neki természetes, lehet, hogy mások úgy néznek rá miatta, mint ha minimum földönkívüli lenne…
- Ugyan, ismerlek. Csak a szád jár, nem vagy te olyan. - felelem magabiztosan, mert legyünk őszinték, túlzottan jószívű, törődő és becsületes ahhoz, hogy bárkivel is szánt szándékkal kitoljon. Ha meg mégis odáig fajulna a dolog, hogy valakivel ilyen aljas dolgot tesz, mérget mernék venni rá, hogy akkor az illető sokszorosan rászolgált addigra.
Persze nem volt semmi meglepetés abban, hogy mire felébredtem, Lynnek hűlt helye volt… elég volt csak az órára nézni, mostanra valószínűleg már túl van a kis szombati fogászkodáson is. Azon meg, hogy próbált-e elköszönni, vagy sem, már fenn sem akadok ismerve magamat, félálomban nem igazán szoktak megmaradni a dolgok… Amúgy is, pár óra és megint találkozunk, nem igaz?
Még ha az a pár óra kicsit többnek is bizonyult, mint amire számítottam. A műsor alatt még egész gyakran vándorolt a tekintetem a karórám mutatói felé, de miután elkezdődött a buli, és a diákok is bevetették magukat, inkább arra koncentráltam, hogy időben kiszúrjam, ha valami hülyeségre készülnek. Valószínűleg Lynnek jó indoka van arra, hogy késik, és nem csak a tegnapi felültetős megjegyzésemet akarja megcáfolni…
- Nem a piacon vagyunk, hogy alkudozzunk. - felelem végtelen komolysággal, ő fogorvos, én tanár, amúgy se illik egyik szakmához se az ilyesmi. Végül aztán csak elmosolyodok, aztán intek a fejemmel, hogy menjünk kicsit arrébb – Pont rád ne lenne időm? Ne butáskodj, na gyere! - viszonozom a köszöntő puszit, majd hallgatom, hogy mi történt, még ha nem is részletezi túlzottan.
- Remélem nincs túl nagy baj. - felelem némi együttérzéssel, mert ilyen az, amikor az ember egy rakás idős emberrel él „egy fedél alatt”, valami mindig történik. Félelmetes lehet belegondolni, milyen lehet az, amikor idővel ennyire mások segítségére szorulsz, de hála az égnek, lekopogom, az elmúlt pár száz év után még egész jól tartom magam. Úgy is, hogy most napjaim nagy részében emberi alakba kényszerülök valami megmagyarázhatatlan okból, de lehetne sokkal rosszabb is a helyzet.
- Valóban? Pedig ahogy közeledik az év vége, egyre gyakrabban kerülnek elő az ilyen ruhák a szekrényemből. Pláne, ha év végi vizsgáztatásra meg felügyeletre is be vagyok osztva. Vagy ballag az osztályom. - felelem némi meglepettséggel, mert oké, év közben eszem ágában sincs ingben, öltönyben, vagy nyakkendőben tartani az óráimat, nem épp a legpraktikusabb viselet ilyen vacak hideg éghajlaton, de a rosszullét se kerülget, ha esetleg fel kell vennem. Ellentétben sok kollégával.
- Te is csinos vagy. Egy kicsit talán túl komor hozzád ez a fekete, de legalább könnyű lesz kiszúrni téged a tömegben. - teszem hozzá, mert elnézve a bálozó fiatalok ruháit, van itt mindenféle rikító, meg tiritarka szín, fodor, csillám… na jó, azt hiszem, egyre jobban tetszik az a fekete – Alig várom, hogy este kihámozzalak belőle. - tettem még hozzá, közelebb hajolva, hogy más ne hallja, pláne, hogy a háta mögött már közelített is néhány diák felénk.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. - nem mondom, hogy nem volt néhány kisebb lépéshiba a tánckoreográfiában, de a nézők közül valószínűleg senkinek sem tűnt fel, hogy valami ne lenne az igazi, úgyhogy kár is szót fecsérelni rá.
- Nocsak, ismeritek egymást? - kérdezek vissza meglepetten, mert odáig oké, hogy Lynnékhez szoktuk hordani a diákokat a szokásos fogászati ellenőrzésre, de azt nem vártam volna, hogy név szerint emlékszik a diákokra. Ez egyre érdekesebb! Igaz, amikor meghallom a csókolomozást, meg hogy a kedvenc fogorvosom arcára milyen érzések ülnek ki ennek köszönhetően, alig bírom visszafojtani a mosolygást.
- Nos, ha Miss Hanigannek nem probléma… ha kicsit nyugodtabb lesz a hangulat, majd vele is bepótoljuk a fotózkodást, ha nincs ellenére. - és úgy tűnik, hogy nincs, úgyhogy miután némán eltátogok egy „sietek vissza”-t a vállam fölött, indulok is a fiatalok után, hogy fotón is megörökítsük a ma estét. Aztán persze, ahogy az lenni szokott, még vagy tíz percen keresztül esélyem se volt szabadulni, mert „ha már a tanár úr itt van, csinálhatnánk mi is egy közös képet vele? Meg mi is, meg mi is…” Csak abban reménykedtem, hogy Lynn nem tűnik el ez idő alatt.  Ahogy végre elfogynak a lelkes fotózkodni vágyók – egyelőre – indulnék is vissza oda, ahol nem sokkal ezelőtt még együtt beszélgettünk, viszont meglepetten veszem tudomásul, hogy csak néhány diák lézeng arra… Mégis, hova a manóba mehetett Lynn? Egyből keresni is kezdem, hátha sikerül kiszúrnom valahol, vajon mosdóba ment? Vagy a büféasztalt veszi közelebbről szemügyre? Diáknak nézték és valaki felkérte táncolni? Azon se lennék meglepődve... Akárhogy is, valami innivaló ránk férne, az biztos, úgyhogy végül arra veszem az irányt, ha pedig nincs ott, majd utána megkeresem.