- Ajaj! Akkor most egy kicsit örülök, hogy engem nem tanítottál. És még én vagyok a hajcsár! - teszem hozzá vigyorogva. Az én biosztanárom egyáltalán nem volt jófej. Sőt. Ahhoz képest, hogy milyen izgalmas a téma, meg, hogy mennyire sokszínűen lehetne megfogni, mi mentünk a tankönyv után ami teljesen kiölte az osztálytársaim többségéből a lelkesedést. Engem csak azért nem sikerült eltántorítani, mert kislány korom óta fogorvos akartam lenni - uncsi biológia ide vagy oda.
- Ugyan már, mégis mi baj történhet? Az ártatlan puszi-puszit már csak engeditek! - lehet túl rég voltam gimis. Vagy túl szabálykövető voltam akkor is, de elképzelésem sincs milyen baj ütheti fel a fejét egy ilyen bálban. - Miért? Szerintem egy ilyen esemény remek alkalom, hogy kötetlenül beszélgessetek a diákokkal. - végül is lehet, hogy valaki az órán vagy a tanáriban nem nyílik meg úgy mint amikor lehet semleges területen dumcsizni. Szerintem Wolf már értheti miért nem mentem tanárnak: fogalmam sincs hogyan működnek ezek a dolgok.
- Talán jobb is így, mert már barátként megismertük és kábé elfogadtuk egymás hibáit is. - mert azt azért nem mondanám, hogy teljesen ki vagyok békülve Wolf katasztrófa sújtotta övezet íróasztalával. Például. Tény, hogy a pasik kevésbé jók a kombinálásban, de azért nem mondanám, hogy nem megy nekik. Például Wolf szinte megjósolta a legutóbbi szakításomat. Vagy az szimplán ennyire várható volt?
- Csak egy tejfogat kell kihúznom, a kis gazdájának nagyon fáj ahogy mozog, már úton voltam ide amikor telefonáltak miatta. - legyintek. Nem nagy dolog, és szerintem a gyerkőcnek is jobb lesz utána. Ha adnék neki egy érmét és megtartanám a fogat, a szülők nagyon kiakadnának? Igen. Biztos kiakadnának, szóval majd a párnája alól kell begyűjtenem.
- Csini leszel ne félj Mr Weiß! - ugratom egy kicsit, bár sejtem, hogy a legkevésbé sem akar kék pacás arccal résztvenni ezen a holnapi bálon. Kicsit sem lenne kínos esemény.
- Nem csak a hülyéket, ez a baj. Azért ne abból indulj ki, hogy én így is szeretlek. - emlékeztetem rá, hogy nem minden csajnak jön be a kaktusz modor. Én már meg is szoktam, el is fogadom, sőt, szeretem benne, hogy inkább racionális mint álmodozó. Segít nekem is két lábbal a földön maradni.
- Ez a kor amúgy is tele van nehézségekkel. - bólintok nagy egyetértésben. Az elvásárok a suliban, az a sok “utolsó” élmény egy év alatt. Utolsó évnyitó, utolsó halloween, utolsó karácsonyi buli vagy épp a szalagavató. Ezen felül ott vannak az érettségik meg a felvételi, az átlagos tetszek-e ennek a fiúnak problémákon felül.
- Nem kellene akkor átállnod a teára? - érdeklődök. Nekem egészen bejött, néha a reggeli kávé helyett is ezt választom. Jó, mondjuk délután már mindenképpen kell egy jó erős fekete, ha reggel csak teáztam, de kellemes alternatíva.
- Ugyan! Imádom, hogy te vagy az egyetlen pasi ismerősöm akivel órákat tudok beszélni és nem csak hümmög. - kicsinálnak idegileg azok a beszélgetések ahol a másik csak hümmög meg nyünnyög. Neki legalább van véleménye meg érdekes dolgok amiket megoszt velem is.
- Jól van na, te olyan könnyen zavarba hozol, hogy az már szinte botrányos! - fordulok vissza a festés felé mielőtt még megjelenne az arcomon az a bizonyos piros árnyalat. Mert neki elég ennyi is hozzá, hogy elő csalogassa.
Szépen rátekerem a kupakokat a festékekre, megkeresem azokat is, amiket még a gyerekek nyitottak ki, majd egy dobozba gyűjtöm őket amíg Wolf elmossa az ecseteket.
- Na szép, szóval csak kihasználtál. - vágom csípőre a kezem játékosan - Dolgoztatsz itt de bezzeg már be nem fogadnál egy éjszakára. - öltöm ki a nyelvem is mellé. Aztán észreveszem a fáradtságot az ő arcán is, és már kevésbé kekeckedően teszem fel a kérdésem. - Imádnám, ha beköltözhetnék a fiókomba, de ha fáradt vagy, akkor majd máskor együtt alszunk. Vagy holnap, nekem mindegy. - nem arról van szó, hogy nincs kedvem hozzá, de van nekem is szívem, és mivel holnap korábban kell kelnem mint neki, megérteném ha inkább pihenne. - Húzós hét volt ez mindenkinek, de majd csak lesz jobb is. - próbálom egy kicsit biztatni mielőtt még letörne itt nekem mint a bili füle.
- Néha megengedem neki, hogy ne csak aktákat tologasson. - vallom be egy vállvonás kíséretében. Nem teljesen szabályos, de tudom, hogy élvezi a lány. Lelkes és lelkiismeretes, szerintem jó fogorvos lesz belőle egyszer.
- Hidd el, szerintem ő erre született. - felelem magabiztosan. Kétségem sem fér hozzá, hogy ugyanazt a lelkesedést és akaratot látom a lányban mint ami annak idején engem is erre a pályára terelt.
- Tudom, hogy meg tudná csinálni egyedül is, de sokat jelent neki, hogy mi a te véleményed. - osztom meg vele is a dolgot. Sokszor szokta emlegetni, de persze mindig még Tanár úrként, és nem úgy mint egy jóbarátot. Vicces, hogy mennyire érdeklődik az iránt, hogy Wolfie meg én milyen jóban vagyunk.
- Kifejezetten ügyes. Már keresem a helyet a magán rendelőmnek is, és felajánlottam neki, hogy jöhet velem ha szeretne. - lehet kettőt tippelni, hogy szeretne-e. Igazából eleinte ott is recepciós lenne, meg aktakukac, de jobban fizetnék mint a kórház, és megértőbb is lennék ha az egyetemre kell készülnie, tanulnia, satöbbi. Mindenki jól járna vele.
- Szóval? Merre induljunk? Mindenki a saját kis fészkébe? - teszem fel a nagy kérdést amikor az autókhoz érünk.

- Ezért? Ugyan már, ez semmi! - legyintek a csodálkozására, mert ha ez olyan hú de nagy szigorúság, látna ám az órákon… pláne, ha rossz kedvem van, vagy előzőleg pont eljátszották a türelmem azzal, hogy nem tanultak az órámra. Na, az már szigorúság!
- Pontosan. Végtelenül izgalmas… - fűzöm még hozzá, mert legyünk őszinték, hála az égnek a legtöbb esetben nagyjából ugyanazok a csínyek vannak, a diákok alkoholt csempésznek be, vagy kiszöknek cigizni… le is kopogom, hogy nagyobb baj még sosem történt, amikor én is itt voltam, de hát az ördög sohasem alszik ugyebár.
- Persze, azt lehet. Ha azt se lehetne, szerintem egy tanárt se tudnának meggyőzni, hogy jöjjön… - amellett még egészen jól lehet figyelni, ha bármi gyanús történne, alkohol meg hivatalosan úgy sincs, szóval maximum arra kell figyelni, hogy a fiatalok ne turbózzák fel suttyomban a bólét…
- Minden szakmának megvan a maga szépsége, meg nehézsége. - jegyzem meg, ha pedig összehasonlítjuk a fogorvosi meg a tanári pályát, hát… különbözőbbek talán nem is lehetnének. Az egyetlen közös talán annyi benne, hogy mindkettő emberekkel foglalkozik, de amúgy elég kevés az átfedés akár munkarendben, képzésben, fizetésben, vagy bármi másban. Mondanám, hogy ő választotta, de hát na… ma este inkább nem kísérlem a sorsot, mielőtt úgy dönt, inkább jobb program a sorozatnézés egyedül.
- Úgy, mint mi… például. De úgy is szeretik azt hangoztatni, hogy a férfiak milyen vakok, mindent észrevesznek, csak azt nem, ami épp a szemük előtt van, szóval mondhatni, nekem meg is van a mentségem. - ilyen téren abszolút hozom az elvártakat. Oké, otthon a saját lakásomban egész jól megjegyzem, mit hová is rajtam, de idegen terepen… Lynnek se kell bemutatni, amikor a kis balesete után nála töltöttem a hétvégét, és főzni akartam, külön élmény volt összevadászni minden hozzávalót a szekrényből, amire szükségem volt… Szerintem tovább is tartott, mint utána maga a főzés.
- Te szombat délelőtt dolgozol? - kérdezek vissza meglepetten – Miért nem ezzel kezdted? - akkor lehet, inkább elkínlódtam volna magam, vagy ha nagyon szar lett volna a helyzet, talán felhívtam volna valamelyik kollégát, aki nem küldött volna el egyből a búsba… Így viszont, hogy nála felejtős a holnap délig alvás, egyből más megvilágításba kerül a rabszolgahajcsár viselkedése is.
- Jól van… szavadon foglak! - szögezem le már most, ha a szappan nem fűzi be a hozzá fűzött reményeimet, akkor bizony számíthat a látogatásomra holnap délután is, hogy kezdjen valamit a festékmaradékokkal.
- Mondhatni. Segít távol tartani a hülyéket. - ráadásul roppant időkímélő is, szóval tisztára megéri. Csodálom is, hogy nem alkalmazzák sokkal többen.
- Nem mondom, hogy mindegyikük kishitű lenne. Akadnak olyanok is, akiknek egész konkrét elképzelése van, hogyan tovább… vagy a szüleik döntötték el helyettük. Inkább úgy értettem, hogy az ő korosztályukban azért gyakoribb, meg érthetőbb is a jelenség. - mint egy olyan felnőttnél, aki jól néz ki, saját lakása van, jó munkája, meg igazából megvan szinte mindene…
- Úgy, hogy már hozzászoktam. Ha elalvás előtt innék egy pohárral, szerintem az se zavarna különösebben az alvásban. - hiába, mindig is szerettem a kávét, de ahogy a gyógyszerek, úgy a koffeinre is igaz, hogy a szervezet egy idő után mindig hozzászokik szépen a mennyiséghez, és utána már kevésbé hatékony, vagy váltani kell, vagy növelni az adagot. Nos, én az utóbbi mellett döntöttem.
- Ha zavar, csak egy szavadba kerül, aztán lakat a számon. - ajánlom fel nagylelkűen, de fogadni mernék, hogy akkor az lenne a baja, hogy milyen hallgatag vagyok… csak nincs valami baj?
- Az is, pláne amikor valamitől zavarba jössz, az az árnyalat különösen. - van, amikor egész gyorsan sikerül előcsalogatni nála, egy nap többször is, van, amikor lehetetlen küldetés… ahogy most is. De cserébe járt egy kis kék festék.
- Persze, intézem. - amint befejezte az aktuális javítgatást, már veszem is ki az ecsetet a kezéből, mert ahogy elnézem, akár holnap reggelig elszöszmötölne itt vele, neki meg holnap munka van. Délelőtt, nem este, mint nekem, úgyhogy ezzel legalább pontot teszünk a mai rajzszakkör végére.
- Vagy ha inkább azt szeretnéd, akkor a parkolóig bevágok pár szelet pizzát, és mindenki mehet egyedül a saját lakásába. Aztán majd holnap este találkozunk az ünnepségen. - vonok vállat, máskor nem zavarna különösebben az a pár perc kitérő, de az elmúlt hét után most inkább a pihenést választanám – Ó, az a póló már ott van a fiókodban. - nyugtatom meg, hogy addig se árválkodjon egyedül, már be is költözött. Ami viszont az én cuccaimat illeti, csak fáradtan hümmögök a szavaira – Mindenképp! Amint lesz annyi szabadidőm, hogy nem csak aludni járok haza… - oké, ez a hét tényleg teljességgel diliház volt, de a többi azért nem lesz ennyire vészes, legalábbis az év végi vizsgákig. Ott azért még lesz egy szép hajrá előtte.
- Igen? Csak nem előléptettétek? - kérdezek vissza meglepetten, mert emlékeim szerint eddig inkább csak az adminisztratív ügyekben segített. Vagy ez se állandó, csak ilyen egyszeri lehetőség lenne, ha már ketten lesznek bent?
- Hát no, tudom, hogy meglepő, de vannak ilyen emberek… akik tényleg fogorvosok akarnak lenni. - csóválom a fejem mosolyogva, részemről az lenne az utolsó utáni szakma, amit választanék, de ettől függetlenül örülök, hogy a leányzó ilyen lelkesen dolgozik azon, hogy valóra váltsa az álmát.
- Ugyan, semmiség. Ha már a felvételihez is együtt készültünk, egy jelentkezési lap kitöltése ahhoz képest semmi. - pláne, mert elég nyakatekert és rémisztő tud lenni, ha az embernek egyedül kell megbirkóznia vele, azt aláírom.
- Egyébként, ügyesen dolgozik? Mindig olyan lelkesen mesél, hogy mi volt bent, vagy ha épp segíthetett valakinek valami komolyabb dologban is. - érdeklődök én is, mert az egy dolog, hogy lelkes a kiscsaj, de van, aki ilyenkor mindent elront a nagy lelkesedés közepette, amit lehet… remélem, vele nincs ilyesmi gond.

- Milyen szigorú vagy velük. - csodálkozok rá egy pillanatra, majd aztán azonnal alább is hagy a nagy döbbenetem. Mert egyrészt nem az a dolga, hogy pátyolgassa a srácok selyem lelkét hanem az, hogy tanítsa őket. Biológiára és persze az életre is. Ezen kívül mindig hajlamos vagyok azt is elfelejteni, hogy az inkább kivételes mint általános, hogy Wolf velem többnyire aranyos, sőt, kenyérre lehet kenni.
- Ó, szóval felügyelő tanár is leszel? - mosolygok rá szélesen. Még az exem mesélt ezekről a sulis bulikról, ő is néha beállt erkölcscsősznek, hogy ne legyenek balhék. - De azért beszélgetned gondolom szabad. Mármint néha. - nem szeretném a holnap estét kukán a sarokban üldögélve tölteni, jobb ha előre felkészülök mindenre. Vagy legalábbis alaposan feltöltöm a telefonom, ha esetleg nem jutna csevegésre idő.
- Néha irigyellek is ezért. Hozzám szinte senki se jön szívesen. - vallom be. Jó lehet, ha nem úgy köszönnének néha nekem mintha a fogukat húznák (ha-ha!). Lássuk be, ha az ember jófej tanár, akkor több mosolyt kap mint egy fogorvos. Mondjuk annál nem nehéz, de remélem érti a lényeget így is.
- Majd megtudod. - vonok vállat, látva a magabiztosságát. Tény, hogy elég sokmindenről szoktunk beszélni az évek során, sőt a kapcsolati dolgainkat is meg szoktuk vitatni, de a férfi-nő barátságba nem fér bele, hogy intimebb témák felé kacsintgassunk, szóval ezen a téren teljes a sötétség.
- Úgy mint mi? - kérdezek vissza a fejemet is oldalra biccentve. Elég sokáig volt a szemünk előtt a fa is meg az erdő is, mégse igazán tettük meg azt az egy lépést előre.
- Tény, de holnap délelőtt még van egy kis betegem, szóval nem ártana pihenni egy kicsit. - ritka, hogy szombatra is vállalok ilyesmit, de még ma este hívtak fel, nem sokkal Wolf előtt, hogy nagyon mozog a gyerkőc foga és fáj neki, így bevállaltam ezt a soron kívüli húzást, ha már a szülők nem merik megoldani egy madzaggal meg a kilinccsel. Csak vicceltem, jobb ha ilyen barbár eszközökkel nem próbálkoznak!
- Majd megoldjuk, ha mást nem, átugrasz hozzám és leradírozom. - szerintem ha más nem, a tengerisóval gazdagított arcradír tutira megszabadítja a festéktől. Meg a bőre néhány rétegétől is, de kicsire nem adunk! Inkább legyen piros mint kék.
- Szóval a morcosság tulajdonképpen inkább egyfajta önvédelmi reflex. - bólintok hiszi a piszi fejjel. Ugyan már, kedvességgel és türelemmel is ugyanoda tud eljutni. Csak ez a kettő valahogy nem a stílusa, így nem is igazán szokott vele próbálkozni. Szerintem.
- Ugyan már, van nem is egy olyan diákod akit ismerek a kórházból. - főként azok akik az orvosira jelentkeztek, és már a gyakornoki idejüket töltik. De tény, hogy büszke lehet a kis csipet csapatra! - Nem is értem hogy nem ugrik ki attól a kávétól a szíved a mellkasodból. - válaszolok széles mosollyal. Én csak tejeskávét iszok, azt is kávénak alig nevezhető barna meleg vízzel. Nem vagyok annyira koffein függő. De azt nem hiszem el, hogy vacsorára enne embereket, vagy ha mégis, engem biztos nem fog!
Tény viszont, hogy ez a kis pihenő jól esett, és nagyon is örülök neki, hogy így alakult. Még akkor is, ha Bertie ránk nyitotta az ajtót, de szerencsére semmi olyat nem csináltunk ami miatt különösebben szégyenkeznünk kellene. Legalábbis szerintem.
- Tudom, belül mélyen egy pletykás öregasszony veszett el benned, nekik jár ennyit a csőrük. - ugratom, miután összemaszatolta az orromat. Nem volt szép tőle, de valahogy majd csak túlélem. Nem adom vissza a kölcsönt, mert van már épp elég festék az arcán: működik a karma, minek akarjak rajta gyorsítani?
- Azt hittem a piros áll jól, most eléggé a lelkembe gázoltál. - csóválom a fejem mosolyogva, miközben inkább a munka felé fordítom a fejem. Egyébként egészen szép lesz ez a “kis” festmény. Kár, hogy a gyerekeknek nem volt ideje befejezni, így kimaradtak ebből a mókából.
- Rendben, akkor marad itt. - javítok bele még az egyik virág szárába. Valamit mindig észreveszek, szerintem reggelig tudnám javítgatni az alkotást. De nem fogom!
- Enyémek a kupakok, te elmosod az ecseteket? - próbálom felosztani a dolgot, hogy minél hatékonyabb legyen. Így legalább nem lesz olyasmi, hogy “azt hittem te rácsavartad” és nem száradnak be a festékek sem.
- Hozzád haza? Biztos? - kérdezek vissza vigyorogva, miközben én is megmosom a kezem - Hát jó, nem bánom. Úgyis ígértél nekem egy alvós pólót amit betehetek a fiókomba. Jut eszembe fiók, te is készíts össze pár cuccot, és akkor legközelebb ez nem lehet akadály. - nem kötöm az orrára, hogy már jópár napja kiürítettem neki egy fiókot és egy polcot a hálóban, egy fiókot a fürdőszobában, sőt még saját papucs is várja az előszobában. Valahogy… lelkes lettem attól, hogy beengedett a falai mögé egy kicsit jobban, és én is odébb toltam a határokat pár méterrel.
Ahogy már a folyosón sétálunk, jókedvűen fordulok felé.
- Nem is meséltem, holnap a kis kedvenced lesz az asszisztensem. - tudom, hogy fontos neki a lányka sorsa, nem véletlenül szoktak együtt tanulni a felvételire - Felajánlottam neki, és még csak nem is a hétvégi emelt fizu miatt volt a leginkább lelkes. - elvégre hétvégén dupla fizetség jár, ha már egyszer a hétvégéjéből lopok el néhány órát. - Egyébként jól van, mesélte, hogy majd együtt töltitek ki a jelentkezési lapokat. Rendes tőled. - érintem a vállam az övéhez elismerésként. Kevesen foglalkoznának ennyit egy régi diákjuk jövőjével.

- Én mondtam. Ha nem készülnek el időben, magukra vessenek. - végiggondolva pedig, hogy ennyi ember, és lesz még majdnem egy fél napjuk, tényleg röhejes lenne, ha nem lenne minden időben kész.
- Hm? - pillantok fel a festésből egy pillanatra, ha már nem épp a megszokott hangnemben szólít meg, ám ahogy meghallom a kérdést, csak egy mosoly, és vállvonás érkezik rá válasz gyanánt első körben – Azért, mert nekem ez elsősorban munka, nem buli… tudod, a többi ballagós osztályfőnökkel együtt mi vagyunk az erkölcscsőszök, hogy semmi balhé ne legyen. - nem szoktam soha, senkit elhívni, ez a mostani alkalom is kivételes, de hát a szorult helyzetek különleges megoldásokat kívánnak. Ha már felborítottam a péntek esti punnyadós, sorozatozós programját, ez a minimum. De remélem, azért nem éli bele magát abba, hogy egész este táncolni fogunk…
- Ühüm. Elég sokféle van, ha az ember osztályfőnök. - ismerem be, néha az őrületbe kergetnek, néha a hátad közepére se kívánod az egészet, néha meg a világ minden pénzéért se cserélnék senki mással, annyira szuper!
- Jajj nekem… Kíváncsian várom. - nevetek egyet a szavait hallva, állok elébe.
- Meglepő, hogy sokszor a legváratlanabb apróságokon. Vagy épp pont ott talál rá az ember, ahol a legkevésbé sem számít rá. Sokszor pont, hogy az orrod előtt van, csak épp nem látod a fától az erdőt. - kicsit, mint a párkeresés… lehet, hogy nap mint nap látjátok egymást, akár reggel munkába igyekezve, akár délutánonként bevásárlás közben, de ha nem elegyedtek szóba egymással, honnan derülne ki egyáltalán, hogy mi a helyzet? Sőt, sokszor még azután sem feltétlenül derül ki, ha már beszélő viszonyban vagyok. Nem egyszerű, az biztos.
- Tikk-takk? Ugyan már, korai még az este. - felelem komótosan, otthon is gond nélkül ébren szoktam lenni idáig, sőt még tovább is, úgy, hogy nem sürget a határidő, szimplán csak olvasgatok, vagy valami filmet nézek. Azt meg inkább hagyjuk, másnap mennyire vagyok használhatatlan a harmadik kávéig… De tehetek róla, ha a biológiai órám így van kalibrálva?
- Reméljük. Vagy a mosogatószer. Vagy valami netes praktika hátha beválik, manapság már minden hülyeségre lehet megoldást találni rá. - mondjuk az egy dolog, hogy mennyi ötlet kering fel, az már más téma, hogy a fele eleve használhatatlan, meg az én lakásom sem kémia szertár éppenséggel, szóval lehet, hogy valami szuper festékoldóval csettintésre eltűnne minden folt, ha épp nincs otthon. Meg venni se lehet így az éjszaka közepén.
- Oké, bevallom, valahol igen. Valahol meg elszomorít, hogy mennyi idióta mászkál a világban. A „morci énem”, ahogy fogalmaztál, talán az egyik leghatásosabb ellenük. - mert hiába a jóakarat, egyszerűen vannak olyan emberek, akikkel amíg kedves, megértő és alkukész vagy, egyszerűen hülyére vesznek… de amint végtelen határozottsággal és komolysággal, szemtől szembe, egyenesen megmondod a magadét, megmukkanni se mernek, és vita lezárva. Nem egyszerűbb, mint órákon át kerülgetni a forró kását, úgy, hogy még csak fel se akarják fogni, mire akarsz rávilágítani?
- Egyetértek. A diákjaimnál még megértem, de nálad? - kérdezek vissza, amikor pedig azzal jön, hogy embert reggeliznék, csak gonoszan elmosolyodok – Nem, dehogy, reggelire általában csak kávé, jó sok, erős… embert enni jobb szeretek vacsorára. - amúgy meg ezen ne múljon, bármikor képes vagyok szavakkal a másik torkának ugrani, ha felnyomják az agyvizemet, de Lynn nem épp ez a kaliber… sőt, abban se vagyok biztos, hogy mióta ismerem, sikerült valaha is ennyire felbosszantania.
Túl a mosakodáson, csókon, meg Bertie villámlátogatásán a pizzával, úgy tűnik, mint ha Lynnt is egy csapásra kicserélték volna, csak a fejemet csóválva térek vissza a posztomra a festett virágcsokor túlsó felére.
- Amúgy is többet jártatom a szám, mint a kezem. Szakmai ártalom. - vonok vállat, elvégre tanárként jóval többet beszélek, mint írok, szóval végképp nem vághatja a fejemhez, ha az alkotói vénám meg a kézügyességem nem a legjobb. Mindenesetre szófogadóan folytatom a festést, én sem szándékozok itt aludni, de amikor kapom az újabb megjegyzést, én se bírom megállni, hogy ne vágjak vissza – hiába mostam kezet alig pár perce, máris sikerült ismét összekenni magam, szóval egy óvatlan pillanattal Lynn orra hegyére is nyomok egy kék pacát.
- Lehet, hogy nem végzünk… de a kék még mindig jól áll. - szúrom vissza neki, miután belefest a virágomba, de ha nem vág vissza, akkor igyekszem tényleg a festésre koncentrálni. Aztán lehet, hogy mi késznek nyilvánítjuk, de holnap reggel még belejavítanak itt-ott a fiatalok, az már annyira nem izgat.
- Persze, maradjon csak itt. Nagyon szerintem mozgatni se tudnánk úgy, hogy ne kenjünk mindent össze. Mást nem kicsit jobban feltekerem a fűtést estére, aztán innentől a fiataloké a terep. - lépek én is hátrébb, egy utolsó szemle végett, de véleményem szerint így is túlteljesítettük magunkat, szóval részemről köszöntem a lehetőséget. Inkább megyek, hogy levakarjam magamról az újabb adag festéket, amivel azóta összekentem magam, legalább annyira, hogy ne kenjek össze semmi mást.
- Részemről bőven elég ha kiöntögetjük a használt vizet, elmossuk az ecseteket, meg megnézzük, hogy a festékekre rendesen rá legyen tekerve a kupak, aztán mehetünk is. Semmi kedvem még egy órát romeltakarítással tölteni. - így is hosszú volt ez a mai nap, nekem legalábbis, úgyhogy ha Lynn segít, lehetőleg pár perc alatt rendbe is vágjuk a terepet, aztán mehetünk is haza!
- Apropó, haza…  jó, ha hozzám haza? Semmi kedvem  csak azért kitérőt tenni, hogy átöltözzek… Cserébe, már használatba veheted a fiókodat. - mert míg Lynn kényelmesen lenyúlhatja kb. bármelyik ruhámat, mert rámegy, fordítva sajnos nem igazán igaz a történet. Azt meg gondolom ő sem díjazná, ha nyakig festékesen mindent összekennék a lakásában. Mindenesetre, amíg kitaláljuk, merre tovább, neki is látok a készülődésnek, mire kiérünk az autókig, csak sikerül megegyezni...

- Tyűha, akkor tényleg jó sokan lesznek! - bólintok. Nagyjából száz diákkal még akkor is elkészülne időben minden, ha mindenki csak egy dolgot csinálna meg. Szóval, végül is nem lesz itt gond, ha elkészül és megszárad a festményünk is. - Ha már itt tartunk, Wolf! - biccentem oldalra a fejem - Nekem eddig miért nem szóltál ezekről a szalagavatókról? Tudod mennyire szeretek csini ruhát felvenni. - talán kibukik a szög a zsákból, hogy miért mellőzött eddig ezen a területen. Vagy lehet, hogy csak szimplán nem szokott kísérővel érkezni? Végül is, elég nagyfiú már.
- Szóval mégis csak van egy ilyen érzés is. - bólintok, hogy végre valamit helyesen tippeltem meg. Én biztos sajnálnám ha kirepülnének. Végül is, négy évig majdhogynem harmadik szülő az ember, felelősséggel tartozik a krampuszokért meg minden.
- Távolról sem láttál még mindent. - kacsintok rá egy sokat ígérő mosollyal. Minek szépítsem? Bár sokan nem nézik ki belőlem, de nekem is vannak bizonyos igényeim, és ha az általános lelkesedést meg pörgést összeadjuk ezzel, akkor szerintem már rájött, hogy mellettem se nappal se éjjel nem unatkozna.
- Oh! Ez tök jó! Milyen apróságokon múlik néha az életre szóló barátság! - csodálkozok rá egy kicsit. Akivel én mentem a bálba, a suliban láttam talán utoljára. Nem voltunk egy hullámhosszon, sőt, beszédtémánk se sok közös volt. Oké, akkoriban én is befonva hordtam a hajam, kockás ingben jártam és még a szemműtétem előtt szemüveges ÉS fogszabályozós is voltam. Nem épp a fiúk álma. Miből lesz a cserebogár, ugye.
- Tikk-takk! - ugratom egy kicsit, amíg kezet mos, elvégre addig is áll a munka, nekünk meg haladnunk kell ha szeretnénk még ma hazajutni.
- Egy kicsi még maradt de azt szerintem majd otthon egy alapos szappanos mosás megoldja. Vagy holnap kapsz rá egy kis púdert. - törölgetem szép tisztára az arcát, legalábbis a maszatolós festék rétegtől megszabadítom.
- Ugyan már, valld be, hogy még élvezed is amikor meg kell védeni őket és előveheted a morci énedet. - láttam már, hogy milyen amikor valakivel kötözködni kell. Egyszer a kávézóban szottyadt sütit hoztak ki nekem, amiben még egy üvegszilánk is volt, hát amit az a szerencsétlen eladó kapott! Nem tette zsebre.
- Igaz. Meg talán ideje lenne arról is leszoknom, hogy kishitű legyek. Elvégre te sem eszel embert reggelire. Maximum ember formájú répát. - próbálom egy béna poénnal elvenni a dolog élét. Nem mondom, kicsit féltem egy esetleges visszautasítástól, de nagy mázlim van, nem forgat semmi ilyen aljasságot a fejében. Azt nehezen bírná el a lelkem… meg a barátságunk.
Egyáltalán nem bánom, hogy az én ruhám is kapott egy nagy adag festéket. Kicsit olyan ez az egész mint az ötven első randi, ez amolyan második első csók volt. Talán még jobb is mint az első, mert most legalább az a halál gázos feszültség nem volt köztünk. Meg nem is azért csinálta mert én ráparancsoltam, bár tény, hogy kezembe vettem a dolgok irányítását.
A pizza még várhat, ha jól nézem alig a negyede van már hátra a festésnek, szóval lehet, hogy inkább be kellene már fejezni és sietni haza.
- Az még azelőtt volt, hogy megérkezett a kaja. Na meg motivációs puszit sem kaptam… - vonok vállat, miközben már meg is ragadom az ecsetem, hogy folytassam a munkát. Csak nyújtózkodok, hogy a futtában csent puszi minél tovább kitartson, de sajnos nincs választásom: elvégre festeni jöttem, nem turbékolni. - Ha-ha! Inkább festegess szépen, ne a szád járjon hanem a kezed. - játszom továbbra is a hajcsár szerepét, miközben éppen egy pillangó szárnyát igazítom ki. Amikor lecseppen a festék, kibuggyan belőlem a kuncogás, mert én is tudom, hogy az a virág bizony inkább fehér szeretett volna lenni.
- Ha még azt is kifestjük ami amúgy maradhatna fehér, végképp nem végzünk időben. - szívom egy kicsit a vérét, majd az ecsetemmel a kék pötty mellé biggyesztek egy másikat. Utána viszont már tényleg a munkára fókuszálok, hogy minél előbb haza mehessünk végre. Nem is kell sokkal több mint fél óra, és már hátrébb lépve azt nézegetem, hogy honnan hiányzik valami.
- Itt hagyjuk száradni? Vagy valahová el kell tenni? - fordulok Wolf felé érdeklődve.

- Mint valami orgonabokor. - jegyzem meg az első dolgot, amire a hallottak után asszociálok. Mondanám, hogy érdekes színpárosítás, de egyszer mertem ilyesmit szóvá tenni a rajz szakos kolléganőnek, és nem elég, hogy kis híján a fejem is leharapta, de még egy rögtönzött kiselőadást is meghallgathattam arról, hogy valójában milyen csodálatos színkombináció. Inkább elhittem neki, mint hogy leálljak vitatkozni. És most, hogy Lynn hangot adott ezen gondolatainak, végre nekem is feltűnik, hogy tényleg… a lakásában is egész sokszor találkozni ezzel a két színnel, csak nekem nem tűnt fel különösebben. Mondjuk nálam nincs különösebben túlragozva, fehér, aztán jó az, az legalább mindenhez illik.
- Csak nyugodtan! - járulok hozzá a pizzarendeléshez legalább ennyivel, ha már nyakig festékesen nem én intézem a rendelést, helyette pingálom tovább a mindenféle virágokat, addig is haladjunk.
- Osztályonként olyan 25-30 diák, és van három osztály, aki most ballag… ja nem, négy! Szóval lesznek elegen. Tervezek én is benézni még az esti műsor meg buli előtt, de hogy reggel 8-ra nem leszek itt, az is tuti... - legyintek az ecsettel a kezemben, mire egy nem túl apró, kék festékpötty landol a vászon még üres részén. Hoppá… akkor ez is kék virág lesz, nem fehér.
- Ne is mondd, meg az is… bár még csak most közelítünk a tanév feléhez, tavasszal már sokkal erősebb lesz ez a „kirepülnek a kiscsibék” érzés. - adok igazat neki, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a többség valami különös oknál fogva nem utazik el messzi városokba továbbtanulni, hanem marad itt, helyben, nem szakadnak meg a kapcsolatok. Sőt, sokan még a suliba is be szoktak köszönni, ha egy kis idejük engedi.
- Lynn, nagyjából ezer éve ismerlek… azt mondod, hogy még nem láttam mindent, ami a lelkesedést illeti? - kérdezek vissza bizonytalanul, mert legyünk őszinték, ha valamire rápörög, ember legyen a talpán, aki követni tudja, azt meg inkább hagyjuk, mennyire tud néha fárasztó lenni. Erre azt mondja, hogy lesz ez még rosszabb is?! Te jó ég!
- Nem, akkor épp nem volt… a másik osztályból hívtam el egy lányt, valahogy előtte nem sokkal költöztek a környékre, meg került a suliba. Egyedül nem akartam menni, de kihagyni se akartam, ő meg amúgy is szimpatikusnak tűnt, szóval úgy gondoltam, miért ne? - vontam vállat, miközben egész ügyesen sikerült eltüntetnem az előbbi baleset-pacát is – Végül nem lett semmi komoly, de kiderült, hogy amúgy tök jó fej, csak még kb. senki se ismerte. Amúgy ismered is, vele beszélgettél olyan jókat a faházban. - fűzöm még hozzá érdekesség gyanánt, legalább már azt is tudja, honnan ismerjük egymást, és tessék, itt az újabb bizonyíték, milyen röhejesen kicsi is a város valójában, amiben élünk. Pláne, ha az egész életedet itt élted le.
- Igenis, értettem… - akkor a kéztörlés helyett marad a kézmosás, a mosdó felett lógó kis tükörbe pillantva pedig meglepett tekintettel könyvelem el magamban, hogy ejha, tényleg jól kidekoráltam magam festés közben. Mondjuk abból kiindulva, hogy már a könyökömig is befolyt a festék, lehet egyszerűbb lenne egy rendes zuhanyt venni, mint ez a cicamosdás… Csak érjek haza!
- Hála az égnek. Nem tudom mihez kezdenék, ha pont az arcomról nem bírnánk levakarni a kék különböző árnyalatait. - mert az, hogy máshol milyen színes foltos vagyok, pont nem érdekelne, a ruha úgy is takarja, a kezemet meg egyszerűen zsebre lehet vágni… de maszkot még se húzhatok már egy ilyen eseményre!
- Igaz… meg a kisangyal diákjaim. - mert nem kell ám őket se lebecsülni, lehet, hogy imádom őket, de néha azért úgy érzem, néhány perc alatt éveket öregedek mellettük, ha épp belelendülnek a bajkeverésbe.
- Jajj, ugyan már, hülyeség. Te azért nem mernél hozzám szólni, mert jól nézek ki, mások azért, mert milyen mogorvának tűnök, a harmadik csapat azért, mert salátát ebédelek és ez már gyanús… Mint ha a külső bármit befolyásolna, hogy milyen valaki valójában. Csak kifogások. - oké, rémlik még valami az egyetemi pszichológia órákról, hogy van az a jelenség, miszerint a tetszetős külsejű embereket egyből szimpatikusabbnak képzeljük el, a kevésbé vonzókat meg mindenféle rossz tulajdonsággal ruházzuk fel anélkül, hogy megismernénk, de… az igazság az, hogy ezen túl tényleg nem sok összefüggés van. Sőt… néha az elsőre szimpatikus emberekről derül ki, hogy mennyire elviselhetetlenek tudnak lenni.
Mindenesetre valahol megnyugtató a tudat, hogy Lynnek se a ráncaimmal, se a sokak által kritizált modorommal nincs különösebben nagy gondja, mondjuk ha lenne, esélyesen mi sem lennénk ilyen régóta ismerősök, barátok… Mert imádom a kis baráti társaságunkat, de azért mégse tartom mindenkivel heti szinten a kapcsolatot.
Még mázli, hogy az előbb kezet mostam, így legalább Lynn is megúsz jó pár festékfoltot, ahogy a csók közben magamhoz ölelem, még ha mindet nem is… hiába bukkan fel Bertie, és lépünk hátrébb egymástól, a pólónkon nagyjából ott virít az árulkodó, egyforma árnyalatú folt, ha a rajta kapás ne lenne elég bizonyíték önmagában is.
Lynn szavaira bőszen bólogatok, mígnem végül imádott portásunk visszatér a főhadiszállására, én pedig lepakolom a pizzát az asztalra. Már épp szedném elő a fiókból a szalvétákat, amikor meghallom a kiadott utasításokat, és némileg megtorpanva fordulok a festőtársam felé.
- Ejha, milyen sürgős lett hirtelen, pedig az előbb még a többi dekoráció iránt is egészen lelkesedtél. - jegyzem meg, majd ahogy folytatja, veszem a lapot, akkor majd otthon eszünk – „Jó, jó, csinálom. Nem kell hajszolni.” - idézem a nemrégiben elhangzott szavait, ahogy magára hagyom a pizzát az asztalon. Helyette a festékhez, ecsetekhez visszafelé menet még lopok egy gyors csókot tőle vigaszdíj gyanánt – persze csak miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem áll az ajtóban – aztán újra belevetettem magam a festésbe. Mennyi az idő egyáltalán? Lynn szerint ez tényleg olyan gyorsan kész lesz? Hát, meglátjuk...

- Jó, jó, csinálom. Nem kell hajszolni. - mosolyodok el miközben a lapot is tanulmányozom és a következő lépésen gondolkodom. Az biztos, hogy egy kis rendrakás nem árt, sőt valószínűleg átláthatóbb lesz tőle az előttünk álló feladat is. Nem mondom, nagyon sok van még hátra, de tényleg száradnia is kell, és persze biztos fontos a gyerekeknek is. Nincs mese, neki kell zuhanni.
- Lila és zöld. - bólintok. Szeretem a zöldet, olyan mint maga a természet, erdők színe. Nagyon szeretem, mindig megnyugtat. A lakásomban is, a vendégszoba lila, a hálószoba zöld, legalábbis ezek az uralkodó színek. Tudom nem a legvidámabb vagy általánosabb de mégis, nekem így otthonos.
- Akkor kikeresem ami a legközelebb van és tőlük rendelek. A te nevedre, ha azt előbb felismerik. - teszem hozzá, majd a telefonomon hamar ki is keresem a számot, és kérek egy brokkolis, gombás paradicsomos vegán pizzát, szerintem ezen megosztozunk majd ketten. Wolf nevét már ismerték, benne volt a rendszerben így könnyebb volt a rendelés is, én pedig már otthagytam az árát borravalóval együtt Bertie-nél szóval ez is letudva. Állítólag egy órán belül már itt is lesz.
- Az igaz, végül is nem csak a te gyerekeid ballagnak majd. Hányan is lesznek? Osztályonként kábé harminc gyerek, az összesen… - számolgatok a ballagó osztályok számával. Tulajdonképpen nagyjából hatvanan vannak, bőven lesz munkaerő akik befejezzék a dekorálást, akár egy-két óra alatt.
- Szóval inkább magával ragad az érzés. Azt hittem osztályfőnökként egy kicsit benne van az is, hogy felnőnek, kirepülnek a kis lurkók. - osztom meg vele a gondolatom festés közben - Bár jövőre úgyis jön helyettük egy másik osztály, másik gyerekek, nincs idő azon keseregni, hogy mi az ami elmúlt. - mosolyodok el halványan. Talán ez lehet a titok nyitja, hiszen úgyis megállítják az utcán, a boltban, bárhol ahol találkoznak. Nem örökre mennek el, csak tovább lépnek, mennek a sorsuk és álmaik felé. Nekem egy kicsit mégis mindig szomorú amikor egy gyerekből felnőtt lesz és már kinövi a meséket és álmodozást.
- Szerintem majd lesz alkalmad egészen közelről is megismerkedni a lelkesedésemmel. - jegyzem meg egy vállvonás kíséretében. Igen, hajlamos vagyok felpörögni, ha valami felkelti az érdeklődésem. De egy kapcsolatban az egész átalakul, nagyon… fontossá tesz mindent, és a legtöbbet akarom kihozni magamból, hogy működjön. Mindig az az első, hogy a kapcsolat működjön, fejlődjön, haladjon valamerre. Az exemnek talán ez volt túl sok, nem tudhatom, hogy Wolf hogyan fog rá reagálni hosszútávon. - Természetesen az elsőre, amikor még saját szórakoztatásodra voltál ott. - válaszolok a jogos kérdésre. Esetében ez jogos, elvégre már jóval több szalagavatója volt mint bármelyik ismerősömnek.
- Kivel mentél? A barátnőddel vagy akkor éppen nem volt olyan? - kíváncsiskodok tovább. Érdekel, milyen volt Wolf a gimiben, vajon menő srác volt-e vagy inkább egy kis szemüveges könyvmoly?
- Dehogynem. De rendben, mosd meg a kezed is. - kuncogok ahogy megpróbálja letörölni a maszatot ezzel egy újabbat szétkenni az arcán. Amikor végzett a kézmosással, óvatosan törölgetem a nedves kendővel, és szerencsére egész jól lejön, már csak halványan látszik. A többit meg majd egy kiadós zuhany és szappan remélhetőleg megoldja.
- Egész könnyen. - bólintok amikor már majdnem végeztem, de beszippantott a pillanat, most valahogy nem érdekel a festés. Sokkal érdekesebb az ő arcát, szemét nézni, felidézni mennyire mások voltunk még amikor megismerkedtünk.
- Nem hinném, hogy mindet én okoztam. Elvégre nem is egy csajod volt ez alatt az idő alatt. - cukkolom én is egy kicsit, majd viszonzom a mosolyát - Nekem így jobban tetszik. Ha ezek nem lennének, lehet meg se mernélek szólítani, túl szép lenne hogy igaz legyen. - ez van, valahogy a szuperdögös adoniszok sosem estek a látóterembe, mert nem voltunk egy súlycsoport. Ha hiszi, ha nem.
Megnyugtató érzés, hogy viszonozta a közeledésem, és úgy tűnik most nem is torkollik katasztrófába. Lassan bújok közelebb a csók közben, mit sem törődve azzal, hogy most már az én ruhám is csupa maszat lesz. Ruhából van még több tucat a szekrényben, de ilyen pillanat csak egy van.
Mint egy rajtakapott kisgyerek, úgy szeppenek meg amikor csatlakozik a társaságunkhoz a portás is. Elég ciki, elvégre segíteni jöttem, nem feltartani.
- Sietünk. - teszem hozzá én is, majd csak elmosolyodok a kacsintást látva. Bizonyára nem Wolf az első akit hasonlón kapott rajta, de valószínűleg a tanárok közt azért ritkaság. Inkább a diákok szoktak az iskola falain belül egymásra találni.
- Szerintem gyorsan fejezzük ezt be, már nincs olyan sok hátra. - pillantok a festményre, szerintem kicsit több mint fél óra és már meg is lesz. - A pizzát meg vigyük haza, annyit már kibírok én is éhen. - Egy ilyen csók után én inkább már mennék mielőbb haza, ahol nem nyitja ránk senki sem az ajtót váratlanul. Inkább meg is ragadom újra az ecsetemet, hogy végre kész legyen ez a virágos-pillangós remekmű.

- Hé, már egy ideje egyedül tartom a frontot! Az legalább látványosabb haladás volt… - tárom szét a kezem, mert nem sokkal ezelőttig még azt se tudtam biztosra, hogy sikerül-e valakit befűzni, hogy segítsen, így meg ez tűnt a legcélravezetőbbnek. De tény, hogy a nagyon aprólékos részletekhez se sok türelmem lenne a két-szál-szőr ecsetekkel, pláne így, abban a tudatban, hogy szorít az idő.
- Hajrá-hajrá! - mondanám, hogy én már elég rég elkezdtem, így csak folytatnom kell, de mielőtt még újra belevetném magam a pingálásba, csak értetlenül nézek Lynnre… most komolyan rendet akar tenni? Majd a végén kiöntögetjük őket, meg bevágjuk a szelektívbe az üvegeket, el ne kezdje mindet tisztára sikálni nekem!
- Igen? Ezt nem is tudtam. - jegyzem meg meglepetten, mert nem sok olyan emberrel találkoztam, akinek pont a zöld különböző árnyalatai lennének a kedvencei… valahogy a kékek és vörösök, lilák sokkal inkább népszerűek szoktak lenni, generációtól függetlenül.
- Húha, már ennyi az idő? - vetek egy pillantást a tanári asztal mögött, a falon függő órára, és igazat kell adnom Lynnek, vagy most rendelünk, vagy marad a kesudió meg a tea – Támogatom az ötletet. Intézed te? Legalább még nem vagy nyakig festékes, mint én… Nem tudom, van-e konkrét hely ahonnan rendelni szeretnél, de itt a szomszéd utcában akad egy pizzéria történetesen… - azt nem tudom, hogy ismeri-e, de tanári körökben egész felkapott hely, már ami a kaja lehetőségeket illeti. Alkoholt azt nem lehet kapni, viszont cserébe egészen finom pizzákat készítenek, és tuti, hogy nem fog kihűlni, mire ideérnek vele. Ha kell, akkor mondom a nevüket és címüket is, hogy Lynn rá tudjon keresni a neten az étlapra, ha meg nincs kedve pepecselni ilyesmivel, akkor ott a telefonom, csak a számot kell kikeresnie belőle… Esetleg még Bertie-nél ott hagyni a pénzt, hogy átvegye nekünk, aztán viszont nincs kegyelem, munka ezerrel!
- Lesz, lesz… de ha idecsődül az összes ballagó osztály, akkor meglesz az gyorsan, mindig így szokták a díszítést. Meg az a része már egész haladós. - teszem hozzá, erről függetlenül nem bánom, besegíthetünk abban is a lurkóknak. Majd meglátjuk, mennyi kedv meg energia, életkedv marad, mire ezt a virágos rétet megfestjük itt a felirattal, meg minden pillangóval, szirszar díszével együtt.
- Erre nehéz lenne konkrét választ adni. Igen is és nem is. - osztom meg vele, miközben épp egy újabb kékes árnyalatot keverek az egyik próbalapon – Igazából sok változatosság nincs benne, olyan, mint valami brazil szappanopera, ha egy részt láttál belőle, láttad az összeset. Viszont annyiból szeretem, hogy legalább egy kis változatosságot visz a tanévbe, no meg egész jó buli együtt készülni rá a fiatalokkal, látva a lelkesedésüket, akaratlanul is átragad az emberre. - tuti, hogy nem lenne türelmem valami irodista melóhoz, ahol a szokásos mókuskereket taposod egész évben, annyi különbséggel, hogy néha 1-2 munkanap becsúszik… Az iskolai tanévnek legalább megvan a maga íve, lendülete, a rövidebb-hosszabb szünetekkel, évnyitóval, évzáróval, vizsgákkal, meg mindenféle egyéb rendezvényekkel, megemlékezésekkel, osztálykirándulásokkal… nem mondhatja senki, hogy túlzottan unalmas lenne.
- Ezt valahogy kinézem belőled. - jegyzem meg mosolyogva, mert ha egyszer valami iránt belelkesedik, akkor tényleg nagyon rá tud pörögni a témára, a mai napig, amikor viszont az enyémre kérdez vissza, akaratlanul is elnevetem magam – Melyikre gondolsz a sok közül, drága? - elvégre szinte majdnem katonás pontossággal, négy évente mindig kijut nekem a jóból, mióta elkezdtem tanítani… Néha-néha azért becsúszik egy év szünet, amikor nincs saját osztályom, de általában élni szoktam a lehetőséggel, ha lehet.
- De ha az elsőre gondoltál, akkor valami hasonló itt is… a lázas készülődés meg szervezés majdnem, hogy jobb volt, mint utána maga a buli, de azért az se volt rossz. - azt azért nem tagadom, jól esik időről időre kicsit nosztalgiázni, amikor az osztályommal készülődünk.
- Ugyan már, nem értem, miről beszélsz, annyira nem is vagyok maszatos. - kérem ki magamnak, majd a kézfejemmel meg is törlöm az arcom, hogy bizonyítsam, annyira nem is rossz a helyzet. Hát… Egyrészt az is csak utólag tűnt fel, hogy már nem csak az ecsetem hegye, de az egész nyelére lefojt a festék, ebből adódóan a kezem is csupa festék, másrészt az arcomra is sikerült egy szép nagy csíkot húzni vele a meglévő pacákon felül.
- Oké, lehet mégsem olyan hülyeség… de akkor lehet nem ártana kezet is mosnom, mert 2 perc múlva megint ugyanígy fogok kinézni. - teszem le az ecseteket, hogy a kezemet törölgetve közelebb sétáljak, hagyva, hadd varázsoljon újra tisztává.
- Könnyen lejön? - jut eszembe egy kérdés, amire mondjuk történetesen előbb is gondolhattam volna… lövésem sincs, hogy egészen pontosan milyen festéket is vettek a kölykök, lejön ez egyáltalán?!
- Hmm? - hümmögök vissza kérdő tekintettel, mit szeretne, ám ahogy beszélni kezd, akaratlanul is elmosolyodok. Még hogy a tanári pálya stresszes? Áh, dehogy!
- Akkor most gondolj bele a másik oldalról… Csak mióta ismerlek, hány új, apró kis barázdám meg ősz hajszálam lett lett! Gondolj bele, ha nem találkoztunk volna, lehet, hogy még mindig egyetemistának néznének. - cukkolom komolytalanul, némi túlzással, amúgy különösebben nincs semmi bajom a kinézetemmel, ennyi év alatt már bőven volt időm megbékélni vele.
Ahogy közelebb hajol, kényelmesen-ráérősen viszonzom a csókját, úgy is magunk vagyunk, körülöttünk csend, béke, nyugalom, nem sietünk sehová, meg egyébként is, lehetne ennél kellemesebb pihenő a nagy munka közepette?
- Khm. Zavarok?, - csak akkor rezzenek össze, meg lépek hátra sietve egyet, mint valami rajta kapott kisdiák, amikor az ajtó felől torokköszörülést hallok, majd kedvenc portásunk lép bentebb a terembe, a már korábban megrendelt pizzával – Nem mint ha az én dolgom lenne, de sokáig akartok még maradni? Mert ha nem muszáj, nem szeretnék itt éjszakázni. – vet egy sokatmondó pillantást kettőnkre, majd azt követően a félkész festményre.
- Köszi, Bertie. Ne aggódj, annyira sokáig nem fog tartani, szerintem éjfél előtt végzünk… - próbálok nagyon meggyőző lenni, miközben az órára pillantok és átveszem tőle a pizzát, ő azonban csak vállon vereget, rákacsint (?!) Lynnre, majd szó nélkül megy is vissza az őrhelyére...

- Azt látom, de most már itt vagyok erősítésnek. - elég nagy felületet kell még kifesteni, de szerintem nem lehetetlen. Így, hogy ketten vagyunk, akkor talán ha kieszelünk egy jó stratégiát, talán egy-két óránál nem is lesz több. Legalábbis remélem, mivel nagyon rég festettem utoljára.
Bólintok és egy kis ideig nézem a tervet. Wolf egyébként büszke lehet rájuk, mert nagyon is kitttek magukért a lurkók, már csak meg kell valósítani. Igazság szerint kitalálni valamit sokkal nehezebb, mint megcsinálni.
- Egész jó, de úgy látom, hogy neked a nagyobb részek mennek jól. - eszemben sincs bántani vagy ilyesmi, de mégis csak biológia és nem rajz tanár. Nem mintha én az lennék, de valahogy ezekben a festegetős dolgokban valószínűleg egy kicsit jártasabb vagyok mint Wolf. Régebben legalábbis koptattam a vízfestéket rendesen.
- Rendben, akkor kezdjük is. - mosolyodok el végre. Való igaz, hogy ezzel keresem a kenyerem, hogy aprólékosan, icipici mozdulatokkal gyógyítom a fogakat. Szerintem néhány porzó és bibe, meg a körvonalak sem okoznak majd gondot, aztán ki tudja. Lehet, hogy végül mégis cserélnünk kell majd.
- Dehogy kell minden. - ellenkezek azonnal, ahogy begyűjtök néhány koszos vízzel teli poharat. Amíg még itt voltak a diákok is, addig valóban mindent használtak itt az asztalon, de már csak ketten vagyunk. Szerintem egyikünk sem akarja, hogy egy pohár felboruljon és az tegye tönkre a munkát.
- Az egyik kedvencem nekem is. - bólintok egyetértve, miközben az ecsetekből próbálom kimosni a kéket. Már most megfogta egy kicsit a kezemet a festék, és nem tudom… szóljak Wolfnak, hogy szerintem jobb lenne mielőbb letörölni az arcáról is mielőtt még holnap ő lenne a Hupikék Törpapa?
- A kesudió jól hangzik, de azért ennél éhesebb vagyok. - rápillantok az órámra - Sőt, talán jobb lenne megrendelni most, hogy még ki is szállítsák, azt hiszem tíztől már nem vesznek fel új rendeléseket. - elvégre az éjszaka közepén már ne tömje a fejét az ember. Meg persze az étteremben dolgozóknak is jár a pihenés, szóval lehet jobban járunk ha már most megrendeljük a zöldséges csodát.
Aztán nekilátok én is a festésnek, ami egészen jól megy még néhány év kihagyás után is. Előbb a már meglévő virágok széleit simítom el terveim szerint, de azért munka közben lehet beszélgetni is, természetesen. Annyira azért nem kell koncentrálni.
- Akkor még lesz dolguk holnap is! - pislogok elképedve. Nem mondom, szép lesz az iskola így feldíszítve, de még nem kevés meló vár a dekoráló csapatra.
- Ne aggódj, elkészül a festés is, és ha még nem esünk össze a fáradtságtól akkor szerintem a többivel is tudunk haladni, hogy segítsünk nekik. - nem mintha annyira égimeszelő lennék, hogy lampionokat szereljek fel, de adogathatom hozzá a holmikat, meg tartom a létrát szívesen.
- És te? Várni szoktad ezt a napot? - tudom, hogy a szőrös szívéhez nőttek a gyerekek az évek alatt. Persze jó érzés lehet nézni ahogy kirepülnek az iskolából, de ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy már nem találkoznak olyan gyakran, és már nem hozzá fordulnak a csippcsupp dolgaikkal.
- Én? Neeem… - ingatom a fejem egy kis mosollyal - Az igazság az, hogy nem én voltam a legnépszerűbb lány a suliban, szóval nem igazán tolongtak a jelentkezők. Végül az egyik barátom hívott el a bálba, de elismerem, hogy amint lett párom már lelkesebben válogattam a ruhákat is. Arra emlékszem, hogy aznap már úgy be voltam sózva, hogy majdnem eltéptem a szoknyát miközben próbáltam felvenni. - vigyorodok el merengve, mielőtt folytatnám. - De nem volt akkora élmény így utólag belegondolva, azt hiszem a várakozás meg az izgatottság nagyobb volt mint maga a bál. Neked jobb élményként maradt meg? - vallom be. Nem tudom ő hogy van vagy volt vele, szerintem ez a szalagavató is olyan mint minden más esemény az ember életében: utólag belegondolva nem is biztos benne az ember, hogy megérte azt a sok idegeskedést, aggodalmat meg a feszült várakozást.
- Lassan olyan leszel mint egy indián törzsfőnök harci arcfestésben. - jegyzem meg félig nevetve, majd magamhoz ragadok egy tiszta rongyot - Gyere ide, leszedem! - intem közelebb, hogy le tudjam törölni az arcáról a kék és a valahogy időközben rákerült sárga festéket. Ha hagyja magát, akkor óvatosan dörzsölgetem, hogy ne nyúzzam le a bőrét de a festék is távozzon. - Hmmm… - hümmögök egyet elgondolkodva, amikor már majdnem kész vagyok a tisztogatással. Minden iskolában, minden osztályteremben van egy jellegzetes illat, amihez most keveredik a festék is, de így, hogy közelebb áll hozzám már érzem Wolf illatát is, ami határozottan kellemes, és elnyomja az előbbi kettőt. - Amikor megismertelek, még sokkal kevesebb apró barázda volt itt - érintem meg a szeme környékén kialakult ráncokat finoman - Meg persze itt is. - simítok végig a szája körüli időbélyegeken. Más volt ezek nélkül, szinte már túlságosan szépfiús, de így, valahogy megjött az az érett sárm, amitől igazán jóképű lett. Tekintettel arra, hogy hányszor és hogyan baltáztunk már el mindent, nagyon óvatosan hajolok közelebb, nem tudom alkalmas-e a pillanat vagy csak bennem teng túl ez a sok érzés, de én most érzem azt a kis szikrát. Ettől még tartok tőle, hogy a dolog nem kölcsönös, szóval hagyok neki teret, ha esetleg mégse hagyná, hogy megcsókoljam.

- Mit szépítsek, elkél belőle… - vonok vállat, mert tudom, szép dolog abban a hitben ringatni magunkat, hogy bármire képesek vagyunk, de a fenébe is, van amikor akármennyire is szeretné az ember, sajnos képtelenség segítség nélkül teljesíteni a kitűzött célt. Abból a korból meg már rég kinőttem, amikor ciki ezt belátni és segítséget kérni.
- Jól van, ott találod az asztalon. - mutatom, merre keresse, amikor azonban a precízségemet említi, akaratlanul is megáll az ecset a kezemben, hátra is lépek néhány lépést, hogy távolabbról megcsináljam az eddigi művet.
- Nem értem, miről beszélsz. Szerintem egész jó. - méregetem a virágokat. Nem mint ha ne lehetne szebb, vagy jobb, de mégis csak első próbálkozás, annyira tragikusnak sem mondanám.
- Jól van, megegyeztünk. Az ilyen aprólékos, pepecselős dolgokkal úgy is te vagy a jobb. - mégis csak fogorvos, a kezeivel keresi a kenyerét, ha úgy nézi, ahhoz képest én csak a piros tintát fogyasztom dolgozatjavítás közben időről időre. Kicsit más műfaj.
- Hogy érted, hogy ami nem kell? Kell minden. - állok értetlenül, amíg le nem esik, hogyan is értette – Ja, hogy úgy… - világosodok meg, majd csatlakozok én is néhány koszos ecset meg vizes pohár társaságában.
- Pedig szép szín a zöld is. - vonok vállat, de attól függetlenül még értem a problémáját az egésszel. Először csak zöldülnének a színek, majd ha még tovább koszolódnak, egész szép moslékbarna árnyalatnál kötnénk ki… Volt egy pohár amiben egész délután áztak a festékes ecsetek, valami hasonló színű volt az is, amikor kiöntöttem.
- Milyen figyelmes vagy! Jól hangzik a pizza is, gondoltam rá én is, de úgy voltam vele, hogy van még néhány zacskó mandula meg kesudió a fiókomban. - árulom el, ha esetleg nasizni támadna kedve… Kedvem mondjuk nekem is volt, csak túlságosan belemerültem a munkába ahhoz, hogy csupa festékesen elmásszak a tanáriig.
- Igenis, értettem! - veszem el az egyik pohár vizet, egyszerűbb, ha itt marad a közelemben, akkor esélyesen ezt találom meg az ecsettel, nem pedig a másik színhez valót.
- Húha… A teremnek nem lesz túl sok, elvileg csak a tábla lesz kidekorálva kicsit, némi fenyőág, virág, meg fényfüzér, valami idézet… A nagyobb meló inkább az aula lesz, de azt meg már elkezdték délután a lurkók. A fényfüzérek már fent vannak, holnap reggel jönnek a zöldek, meg pár lampiont akarnak még felrakni… Azok is ott sorakoznak már dobozokban, csak meg kellett keresni a hosszabbítókat hozzá, aztán a tánccal elment az idő, úgyhogy marad az is holnapra. - ahogy eljutott a bejárattól idáig, biztosan kiszúrta a hatalmas kartondobozokat a fal mentén, több helyen is gyülekeznek, talán feltűnőbbek a gyér világítás mellett is, mint a kikapcsolt, felpakolt égősorok.
- Szóval van még mit csinálni, de elvileg a végzős osztályok holnap reggel 8-ra mint jönnek, remélhetőleg elkészül minden időben. Ez a festés a kritikus, ennek még száradnia is kell. - részben ezért is zavartam haza őket, ma is dolgoztak már eleget, inkább pihenjenek… holnap is szükségük lesz az energiára.
- Hajjaj… de még mennyire! Tisztára be vannak sózva, de nem is csodálkozok, valahogy minden diák várni szokta ezt a napot. - mosolyodok el szórakozottan, miközben egy újabb virágot kezdek pingálni – Vagy te nem így voltál vele annak idején, amikor te voltál végzős? Te milyen voltál sulis első bálozóként? Ment a versengés, hogy melyik srác hívjon el a bálba? - kérdezek vissza kíváncsian, mert oké, hogy az egyetemen a könyvtárban gubbasztó stréberek táborát erősítette, de ki tudja? Nem jelenti feltétlenül azt, hogy a középsulis éveit is így töltötte.

- A jobb programom egy tál leves meg a sorozatom. Erre rá tudsz licitálni gyakorlatilag bármivel. - sóhajtok beletörődve. Igazi szingli lettem alig pár hónap alatt, nincs mit szépíteni ezen. - Szavadon foglak! - nagyon remélem, hogy nem valami idétleg kacsatánccal szúrja ki a szemem hanem tisztességesen megpörget majd a parketten. Amíg készülődök a kényelmes ruhámba amit nem sajnálok, biztos ami biztos bedobok egy tekercs szemetes zsákot is a táskámba. Festés közben mindig jól jön egy kis fólia! Vezetés közben pedig már azon jár az agyam, hogy holnap mit vegyek fel. Nem mintha az én szalagavatóm lenne, szóval nem élet-halál kérdés, de ha már elhívott a bálba ilyen felelőtlenül Wolf, akkor megadom a módját én is. Szerencsére van pár csinos ruhám, amik a szekrényben kóborolnak. Szeretek ilyesmit venni, igaz, ebben a kisvárosban nem igazán van olyan hely ahová ennyire csinibe kéne járni így többnyire csak a szekrényt díszítik.
- Hát, azt mondtad segítségre szorulsz, tudod, hogy ilyenkor sietősre fogom én is a dolgokat. - mosolygok rá miközben lepakolom a holmimat.
- Oda se neki, majd megölelsz holnap. - már ha kibírja addig. Én nem biztos, de nem szeretném az első percben összefestékezni magam. Ahogy körülnézek, nincsenek illúzióim, úgyis mocskos leszek, de őrizzük a békét amíg lehet.
- Megnézem a vázlatot, elvégre ha már megcsinálták biztos olyanra szeretnék az egészet. - bólintok, és megyek is az asztal felé, ahol a Wolfgang féle ismerős kupi fogad. Döbbenet, hogy ezt a pasit még nem nyelték el a papír gombóc halmok!
- Hát, elnézve, hogy milyen precíz vagy… - pillantok végig a már “kész” területeken - Szerintem te fesd meg a nagyját, én meg majd megyek utánad az aprólékossal meg kiegyengetem a széleket. Azt hiszem így lesz a leggyorsabb. - vetem össze a vázlatot az eddig elkészült művel.
- Szerintem pakoljuk el ami nem kell… - állok neki összeszedni a fölösleges poharakat, és a terem sarkában árválkodó mosdókagyló felé indulok vele - Kimosom az ecseteket is, ha megnézed még egy csomó sárga is kell. A srácaid biztos nem akarnak zöldet helyette. - miközben ezt mondom, már jókedvűen mosom is az ecseteket, és öblítem ki a szürkés trutyit a poharakból. Egy fél fokkal már jobb is a lelkemnek.
- Köszi, hoztam üdítőt. Meg neked is, egy kis sport ital. - nem szoktam energiaitalt inni, az túlságosan felpörget. De ezek az elektrolit pótló sport löttyök egész jók, és kis szerencsével segítenek is az éjszakázásban. - Már megbeszéltem Bertievel, hogy rendelnék pizzát, engedje be a futárt. Gondolom te se vacsoráztál, szóval megfelezhetünk egyet. - tudom, hogy van olyan pizzéria a városban, ahol csinálnak vegán pizzát is, szóval majd onnan rendelünk. Én amúgy se ragaszkodom hozzá, hogy tele legyen pakolva hússal ez az olasz étel. Meleg legyen és szénhidrát, más kérésem nincs is. Közben végzek is az ecsetekkel, és két pohárnyi tiszta vízzel térek vissza az asztalhoz.
- Kéknek és a sárgának. Ne keverd össze vagy minden zöld lesz. - teszem le őket óvatosan, majd megragadok egy kisebb ecsetet. - Addig mesélj! Milyen lesz a terem dekorációja? Nagyon izgatottak a srácaid a holnap miatt?

- Csak ha nincs jobb programod. Ha van, majd összeszenvedem egyedül valahogy. - érzelmi manipuláció? Ugyan, dehooooogy – Viccelsz? Ezen ne múljon, akár kettővel is! - felelem talán kissé könnyelműen, amilyen reménytelen a helyzet egyelőre, így egyedül, még ez a legkevesebb.
Addig is, amíg Lynnre várok, bőszen pingálom tovább a virágokat, egyik színűt a másik után, egészen belemerülve az alkotásba – lehet, hogy többet kéne festegetnem? Valahol egész megnyugtató tud lenni – egészen addig, amíg meg nem hallom a hangját az ajtóból.
- Hé, szia!  Tényleg egész gyorsan ideértél. - ismerem el, mert bár bevallom, az órát nem annyira figyeltem, de azt se mondhatnám, hogy túl sokat haladtam a munkával.
- Szívesen megölelnélek, de pont az előbb sikerült ráhajolnom az egyik frissen festett kék virágra, amivel még néhány fehéret is sikerült összekenni, szóval… - nincsenek nagy illúzióim, valószínűleg ő sem lesz sokkal tisztább, mint én, a nap végére, de azért nem akarom egyből nyakig összefestékezni, hogy meggondolja magát. Marad a puszi, mielőtt kezemben az ecsettel meg egy üveg festékkel hátrébb lépve hagyom, hadd csodálja meg az eddigi művünket.
- A srácok csináltak hozzá valami vázlatot, de őszintén? Annyira szorít a határidő, hogy már én se nagyon foglalkozok vele… anélkül sokkal gyorsabb. Legyen benne sok kék, hogy színben passzoljon a dekoráció többi részéhez, azon túl meg bízok a szépérzékedben. - adok neki szabad kezet, miközben azon agyalok, mégis, hogyan lehetne gyorsabbá tenni ezt az egészet?
- De ha érdekel, ott a vázlat a tanári asztalon. - intek a fejemmel abba az irányba, ahol a papírlap hever, a bögrémmel, telefonommal, meg néhány egyéb kacattal együtt.
- Az eddigi években valahogy sikerült kimaradni az ilyesmi pingálásból, szóval valami tipp, hogyan csináljuk? Egyikünk festi a gyorsan haladós nagy virágokat, a másik meg a kicsiket meg a részleteket, vagy tiéd az egyik szín, enyém a másik? - fordulok felé kíváncsi tekintettel, hátha több tapasztalata van, mint nekem.
- Elvileg azon a szomszéd asztalon van minden ami kell, ecsetek, festékek, víz, néhány zsepi meg rongy, próbapapír… nyugodtan szolgáld ki magad, szabad kezet kapsz, engedd szabadjára a benned rejlő Picassót. - intek az emlegetett asztal felé, amin nem kis káosz uralkodik, nagyjából hasonló, mint otthon az íróasztalomon, ha épp nem rosszabb. Mondjuk ott legalább nem folyik a festék ezer felé, meg szimplán kupi van, semmi víz meg egyéb, amire figyelni kell, nehogy felborítsd.
- Jut eszembe, ha kérsz valamit inni, akkor csak szólj! A tanáriban van egy kis konyha-étkező helység is, főzhetünk egy kávét, vagy teát, ha szeretnél. Meg van valami csokiautomata is a folyosón. - ajánlom fel, mert bár egyelőre még jól bírom, de tekintve, hogy már így is mennyi az idő, egy pár órát meg még biztosan itt leszünk, valószínűleg jól fog jönni.