Szerintem el vagyunk átkozva. Vagy lassan vehetném égi jelnek, hogy nekünk semmi nem akar összejönni. Előbb a vacsora aminek a végén a fogászaton kötöttünk ki aztán a faház, a hétvége, a kirándulás a vízesésnél… most meg az, hogy lehetetlen egy normális találkozót összehozni. Talán ha egy estéje lett volna ami felszabadult, aznap meg pont elvállaltam a kórházban az éjszakai ügyeletet. Mondjuk legalább telefonon tudunk néha beszélni, de azt sem annyit mint korábban. Valahogy nem akarnak nekünk segíteni az égiek.
Már éppen beletörődtem volna, hogy ez is egy otthon ülős péntek este lesz, túl a habfürdőn, arcpakoláson, mackó naciban kuckóztam be egy szép nagy adag tésztalevessel a fotelba, hogy nézzem a kedvenc romantikus sorozatoman (igen, van ilyen fétisem is) amikor csörgött a telefon.
- Szia Wolfie! - köszöntem lelkesen, hogy aztán alaposan meg is lepődjek a folytatáson. - Szóval most menjek oda festegetni? …. Tudod te, hogy mindjárt kilenc óra lesz? … Oké, segítek. Hol vagy, otthon?... Jövök, persze. - nyomom ki közben a tévét is - De ezért holnap jössz nekem egy tánccal Mr. Weiss! - dünnyögöm ahogy kibújok a pokróc alól. Az a minimum, hogy egy tánccal. És különben is, mit vegyek fel?! Nem csak holnap, hanem ma is.
- Rendben. Adj negyed órát és ott vagyok. - bontom is a vonalat mindenféle hosszas búcsúzkodás nélkül, és már veszem is fel a kényelmes farmert és pólót, meg egy jó meleg pulcsit, ami olyan mintha plüssmackókból varrták volna. Még egy kényelmes cipő, némi üdítő és már pattanok is a kocsiba. Szerencsére most nem jött közbe semmi, szóval hiba nélkül parkolok le a suli előtt. A portás nagyon kedves volt, én pedig előre szólok neki, hogy ma este várható még pizzafutár is, mert éhes vagyok (elvégre a levesem a konyhapulton hüldögél éppen). Csak szélesen mosolygott rám, bólogatott, hogy majd beengedi. Megkérdeztem, hogy csatlakozik-e hozzánk, de büszkén húzta ki magát: a felesége csomagolt neki, köszöni szépen.
- Szia Wolf! - köszönök rá a terem ajtajából, miközben már veszem is le a kabátomat és táskámat - Szolgálatra jelentkezem, mit kell kipingálni? - megyek egy kicsit közelebb, majd egy puszit nyomok az arcának arra a felére ami MÉG nem festékes. - Ejha! Hát, van még vele dolog. Mindegy milyen színűek legyenek, vagy van valami útmutató hozzá? - tűröm is fel a pulcsim ujját, hogy essünk neki, haladjunk, már így is bőven késő van. Nézelődök, hogy hol találhatnék egy szimpatikus ecsetet, de a többség egy szürkés színű vízzel teli pohárban tengődik. Remélem Wolf majd megmondja, hogy mit csináljak, mert szívem szerint a rendrakással kezdenék!

Tagadhatatlan, hogy kissé sajnáltam, ahogy a kincskeresős kirándulásunk alakult, egyrészt, mert elég sokat készültem rá, erre tessék! Egy olyan dolog miatt borult az egész, amire végképp nem számítottam. Másrészt pedig, mert a szokásos év végi diliházban egyre kevesebb a szabad hétvégém meg időm úgy, hogy év végén az én osztályom is ballagni fog.
Azóta Lynnel is csak egy közös ebédszünetre futotta, mert így, hogy a szokásos fakultációk meg korrepetálások, tanítások mellett még a szalagavatóra készülés is felkerült a listára, csoda, ha este nyolcnál előbb hazaérek. És akkor még ott vannak a szokásos röpdolgozat-javítások, illetve az órákra is illene felkészülni, mert hiába tanítok már jó ideje, és menne anélkül is, azért minden osztály más és más, no meg én is jobb formámat tudom adni az órán, ha kicsit átnézem előtte, mi mindent kéne leadni, megnézni az órán.
Péntek lévén normális esetben már egészen hamar otthon lennék, most azonban késő délutánig segítek a dekorációval a srácoknak, pláne, mert náluk még egy utolsó táncpróba is közbejött. Holnap késő délutánra mindennek kész kéne lenni, és aludni se ártana éjjel, az idő pedig rohamosan fogy, egy rakás tinédzser akármennyire is bírná az éjszakázást, inkább tartalékolják az erejüket holnapra – ahogy közeleg az este, szépen haza is küldöm őket, megnyugtatva, hogy ne aggódjanak, én maradék még, minden időben kész lesz.
És még a plafon se szakadt rám! Ahogy a hatalmas, több összetolt asztalra terített félkész lepedő-festményt nézegetem, amit szintén holnapra kéne befejezni, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy egy kicsit elszámoltam magam. Lehet, hogy sikerülne befejezni mire kéne, de a manóba is, valamikor még meg is kéne száradnia! Annyira gyorsan meg nem tudom egyedül befejezni, pláne, hogy néhány egyéb apróság is rám várna még… Elkél némi erősítés, na!
Miközben egyik kezemben az ecset, és bőszen festegetem az előrajzolt virágokat, másik kézzel a mobilomért nyúlok, hogy kikeressem Lynn számát, és felhívjam, remélve, hogy nincs semmi jó programja estére. Mondjuk ettől mi lenne jobb?!
- Szia, itt Wolf, remélem, hogy nem zavarok… tudom, eszembe juthatott volna előbb is, de… úgy tűnik szükségem van a segítségedre. Igen, most… Igen, tudom, hogy hány óra van… Nem, nem otthon vagyok, még a suliban, kissé elúsztunk a díszítéssel meg a készülődéssel holnapra… Számíthatok rád? Cserébe meghívlak a holnapi műsorra, meg az utána levő bálba, mit szólsz hozzá? - oké, részletkérdés, hogy nekem a bál se lesz túl nagy buli, lévén, mint felügyelő tanár leszek jelen, de ha érdekli, akkor úgy is lesz bőven időnk cseverészni, mire elkészülünk mindennel, inkább akkorra tartogatnám a kisregényeket, ha már neki is ecset van a kezében.
- Szuper, alig várlak! A címet tudod, ha ideérsz, csak szólj a portásnak, hogy hozzám jöttél, aztán megmutatja, hol van a termünk. Mindjárt szólok én is neki, hogy tudjon rólad. - teszem még hozzá, néha hajlamosak kötekedni a portásaink az idegenekkel, de lévén, hogy Bertie már akkor is portás volt itt, amikor én idekerültem, azon kevesek egyike, akikkel kimondottan jóban vagyok a kollégáim közül.
- Ja, és Lynn? Olyan ruhában gyere, aminél nem bánod, ha utána a kukában köt ki. Vagy mást nem váltásnak hozz olyat, amit nem sajnálsz… - jut még eszembe, mielőtt bontanám a vonalat, kár, hogy nekem nem jutott ez eszembe, mielőtt az egyik újabb farmeromban és pólómban álltam neki pingálni, amin máris több kisebb-nagyobb festékfolt díszeleg. A diákjaim szerint simán ki lehet mosni, de őket ismerve… azért vannak fenntartásaim ezen információval.
- Itt várlak! Köszi még egyszer, életmentő vagy megint. Akkor viszlát nemsokára! - köszönök el végül, még néhány ecsetvonás, és az egyik virág készen is van. Meg se merem számolni, hogy hány másikat kéne még megfesteni, de mielőtt teljesen belemélyednék a pingálásba, gyorsan el is sietek a bejárathoz, hogy a portást se érje váratlanul a felmentőseregem.