- Igaz - helyeslek, mert egy garázs kétségtelenül nem ilyen sok ember számára élhető terület, viszont egy zenekar számára pont megfelelő. Garázsbanda... milyen menő. Érdekes módon sosem kérdeztem meg Liamtól, hogy hírek szeretne-e lenni, vagy ez csak valami hobbi számára. Szerintem inkább az utóbbi állhat közelebb a valósághoz.
Miután ellátom a sebét, vetek egy kósza pillantást a többiekre, akik még mindig üde állapotban vannak, majd vissznézek Liamra kissé meglepett szemekkel, mikor kijelenti, hogy nem engedne el velük. Jó érzés fog el, amiért ennyire számítok neki, még ha az aggodalmai talán annyiranem is helyénvalók. Persze tudom, hogy sok tolvaj és gazember ólálkodik a környének, akikkel nem szívesen találkoznék. Nem akarok elkezdeni kifogásokat keresni, ha csak egy olyan fiú lenne, aki teljesen hidegen hagy, akkor bizonyára azt tenném, így viszont miért úsznék árral szemben?
Mindig óvatosan fogalmazok, ha a szüleimet hozom szóba. Azt tudom, hogy ő elvesztette az övéit, de sosem beszélt még a velük kapcsolatos emlékeiről, amiből azt vonom le, hogy még mindig nem teljes mértékben dolgozta fel a történteket. Megértem, én sem tudnám, talán egy életen keresztül sem. Elkomolyodó arcát figyelem és már kezdek elszomorodni, hogy kellemetlen pillanatokat hoztam neki, ám ő hajamhoz ér és roppant romantikus mozdulatot tesz. Az arcom is elpirulna, ha a következő két szava nem ejtené szabadesésbe a szívemet. Szemeim kikerekednek a felvetéstől, meglepettségem láttán pedig kifejti, hogy milyen gondolatok vezérlik.
- Ohh... ő, persze! - némi meglepettséggel még a hangomban, de természetesen nem utasítom vissza és biztosra vehetné, hogy nem azért, mert nem szeretem az éjszakai sétákat. Az meg, hogy itt maradjunk a garázsban, vagy bevigyen a szobájába már csak hab a tortán. - Nem lesz mérges a bácsikád, ha bemegyünk? -  utalással kérdezek, mert nagyon szívesen megnézném a szobáját, azt mégsem telítette már el az alkohol egyeseknek kellemes, számomra inkább kellemetlen szaga. Arról nem is beszélve, hogy valaki hálószobája a legintimebb helyisége az életében. Én sem szűrűn engedek be oda másokat és Liamtól sem kérném ezt, ha ő maga nem ajánlotta volna fel. Fordított esetben szerintem engem otthon eléggé leszídnának, ha reggel Liammal együtt jönnék ki a szobámból, de tudom, én lány vagyok, ez teljesen más szituáció a szülők számára.
- Naná! - vigyordom el válaszként, hát persze, hogy igent mondok! - Rúgd ki a többieket, én addig összeszedem a szemetet és kicsit rendet rakok itt. - Ez a legkevesebb, már úgyis elkezdtem a rendrakást a beszélgetésünk előtt is. Egy gyors, inkább hálás baráti ölelést adok Liamnak, nem most ölelem meg először ilyen módon, úgyhogy remélem mosts sincs ellenére, aztán miután ő is feláll, én összeszedem a szemetet, beleértve a törött szilánkokat is.

XX szó ✦ ♪ zene ✦  I can make love not war ✦ kredit

Miért Liam? Már rengetegszer tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést. Imádom benne, hogy kedves és közvetlen, mégis van benne valami kiismerhetetlen. Nem tudok belelátni se a fejébe, se a lelkébe. Egyszerűen csak érzem, hogy ő több annál, aminek látszik. Erős srác, de mégis mást sem szeretnék, csak támogatni őt, mellette lenni és széttépni azt, aki rossz szót emel rá. Márpedig a mi baráti társaságunkra gyakran mondanak rosszat. Van hogy személyesen támadnak minket, máskor meg csak az öregnénik szídnak minket mint fiatalokat. Pedig nem érdemeljük meg a szitokszókat, Liam pedig végképp nem, talán ő a legbecsületesebb közülünk a stílusa ellenére is. Sokban hasonlítunk, mindkettőnkben ott a vadság, de egyúttal a támogatókészség is. A kérdés csak az, hogy kellünk-e egymás mellé annyira, amennyire szívem dobogása érzékelteti velem. Nem nagyon tudok épeszűen gondolkodni, mióta billiárdoztunk.
A társaság még ittmaradt tagja látszólag részeg. Én is az voltam, de már kiment belőlem a hatás nagyrésze, úgyhogy az arcomon lévő mosoly lankadni kezd Liam arcának változását figyelemmel kísérve. Észreveszem, hogy elérkezett az a pont, amikor már nem szabad tovább erőltetni a bulit. Szép volt, jó volt, de a házigazda is fáradt már, a szemétszedés közben pedig az ujja is megsebesül. Látom, hogy nem olyan seb, amibe belehalna, viszont minden lehetőséget megragadok, hogy a többiektől elszakadva vele legyek.
- Én szeretem, ha sok ember gyűlik össze, de ez a garázs tényleg szűkös érzetet kelt egy idő után - érzek együtt vele teljes mértékben, még a ki nem mondott szavaival is. Mivel sokszor vagyunk mindannyian együtt, ezért kiismertem már a csapat tagjainak tűrőképességét. Liam sem véletlenül ment ki az ilyen alkalmakkor annyit... nem is tudom, talán cigizni?
Közelebb hajolok hozzá, amíg beragasztom a sebét, ám az illata újra megcsap. Érzem, hogy a pulzusom növekedni kezd, nyelek egyet, s végül megnyalva alsó ajkaimat kiegyenesedve adom tudtára, hogy a tapasz fixen a helyén van. Válaszára kissé gonoszan elmosolyodom. Nem tudom miért, de nem érzem azt, hogy engem is páros lábbal akarna kirúgni, ellenben a határozottsága újra érezteti velem azt, amit képes vagyok elfelejteni: ő a jég hátán is képes lenne megélni, nem kellene ennyire féltenem. Ellen magamat érdemes lenne most, mert tényleg úgy tűnik, hogy egyedül fogok átsétálni a városon ilyen késő éjjel.
- Nincs - húzom el szám sarkát. - Hacsak nem kérem meg az egyiküket - mutatok a kirugandó részegekre -, de szerintem inkább nekem kellene őket hazajuttatnom, mintsem fordítva. - Újra elmosolyodom. Engem nem zavarnak a részegek, általában nagyot nevetek rajtuk, mert akkor a leghülyébbek. Imádom őket, jól érzem magam a társaságukban.
- Szerintem apa teljesen kiakadna, ha felhívnám ilyen éjszaka, anyát nem akarom nyaggatni ezzel, biztosan már alszanak. Az ikertesómmal meg jelenleg nem egészen olyan a viszonyom, hogy ilyen szívességet szívesen kérjek tőle. - Valószínűleg mindhárman egyből ugranának, ha sírva hívnám fel őket és jelezném, hogy bajban vagyok, de így... aki bulizni tud, az legyen elég nagylány haza is jutni, ugyebár.
- Hacsak nem fagyott már jéggé ez a sok hó és akkor hazáig csúszhatok - újra felnevetek. Jó, lehet, hogy még kicsit tart az alkohol hatása, bár nem egy lelombozott, folyton sirdogáló lánynak gondolom magam. Előre dőlök a kanapéban, hosszú, fekete hajam félig eltakarja az arcom, úgyhogy enyhén oldalra döntöm fejemet, hogy ismét Liam szemeibe nézhessek ezúttal bíztató és meghittebb tekintettel.
- Megleszek, ne aggódj! - halvány, bájos mosollyal fogom meg alkarját, amolyan nyomatékosítva, hogy nem lesz bajom az úton, úgyhogy ne rágódjon ezen.

XX szó ✦ ♪ zene ✦  I can make love not war ✦ kredit

Nem szokásom sokat hálálkodni, de ma két vodka között elmeséltem a srácoknak, hogy mennyire sokat jelent nekem a társaságuk, az, hogy ők kitartanak mellettem és támogatnak még akkor is, ha a családom sem épp mellettem áll, vagy nem jut idejük rám. Persze, jött a kérdés, hogy szóvá tettem-e nekik már, hogy mennyire elhanyagolva érzem magam és meg is mondtam, hogy a testvéremnek igen, de szüleimet nem akartam ilyenekkel bajgatni. Van nekik elég bajuk és vagyok már annyira érett, hogy felfogjam, az én problémám jelenleg nem a legnagyobb probléma számukra. Szóval meghúzom magam a barátaimmal, mint jelenleg is és még akkor sem próbálok elindulni hazafelé, mikor a többiek már fontolgatják ezen ötletet. Oké, lehetséges, hogy nem csak az otthoni elrettentő erő az, mely maradásra késztet. Én is elköszönök pár távozó embertől, akik egyikük fel is ajánlja, hogy hazakísér, de nekem nem ér annyit, hogy elszalasszak pár alkalmat, amikor kettesben tudok lenni Liammal. Bármennyire is könnyűnek hangzik, eddig nagyon kevésszer tudtuk kettesben lenni, mivel hol az ő bandatársai, hol az én barátőim voltak a társaságunkban. Emiatt egy kicsit izgatott is vagyok, hogy vajon ő hogyan viszonyul hozzám. Sok bennem a kérdőjel, de ez nem bátortalanít el annyira, hogy befolyással legyen a cselekedeteimre.  
Látom rajta, hogy kezd ő is kissé magánakvalóbb lenni, ismerem már annyira, hogy feltételezhessem, ez nem ellenünk irányul, nem bántották, hanem csak véges az extrovertáltsága, nem úgy, mint nekem. Neki egy idő után kell a nyugalom.
Őt figyelve azonnal alkalmazkodom és a garázs másik oldalánál én is elkezdem összeszedni a szemetet mindenféle kérés vagy jelzés nélkül. Miután nem tudok már többet a kezemben tartani, odalépek hozzá, hogy beledobjam őket a nála lévő szemetessákba. Még nem ére telejsen mellé, de jól látom, ahogy kezét felsérti az egyik vodkásüveg üvegszilánkja, amit akkor törtünk el, mikor én és barátnőm a kanapén táncoltunk. Kérdésére beszívom alsó ajkamat és meglapulok. Tudom, hogy nem kell rá válaszolnom és amúgy sem az a válasz erre, hogy én voltam, mert nem, mások tették rossz helyre az üveget, de azért kissé hibásnak érzem magam.
- Gyere, segítek - jelzem,hogy nálam kell lennie valami tapasznak, úgyhogy gyorsan a zsákba helyezem a kezemben lévő szemetet, aztán tartva vele a szemkontaktust a táskámhoz lépek és előtúrom belőle a tapaszokat.
- Elég rossz helyen vágtad meg - veszem tudomásul és első körben kezébe nyomok egy zsebkendőt, hogy legalább a kibuggyant vért felitassa. Míg a test tisztul, leülök a kanapéra és arcát kezdem vizsgálni. Néha van, hogy annyira lehetetlen megjósolni az érzéseit, máskor pedig minden az arcára van írva.
- Fáradtnak tűnsz - nézek rá aggódó tekintettel, de mielőtt túl kínossá válna a szituáció, eszembe jut a ragtapasz. - Szeretnéd, hogy megsiettessem a többieket? Én is rendet rakok, aztán megyek utánuk - kérdezem, miközben vágására teszem a tapaszt. Tudom, hogy ő is gond nélkül hazaküldené a társaság még röhögcsélős részét, de azt már megtapasztaltam, hogy az én hangom is tud egészen erős hatást kelteni. Így meg nem neki kell kirúgnia őket, az mégiscsak máshogy érződik.

XX szó ✦ ♪ zene ✦  I can make love not war ✦ kredit