As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

Hádészt fürkészem és a szavain rágódom, felállítom a saját elméleteim, majd el is vetem őket, logikai buktatókba és összefüggéstelenségekbe botlom, és rá kell jönnöm, hogy még ha nyomon lennénk sem tudnánk biztosan semmit. Kibabráltak velünk, ez pedig szörnyen sérti a büszkeségem.
– Ne légy – mosolygok rá kínomban, és kiszökik belőlem egy gondterhelt sóhaj. – Ennek az egésznek semmi értelme és valószínűleg itt van a kutya elásva. Törhetjük a fejünk, de ha semmi logika nincs a dolgok mögött, aligha fogjuk megérteni. – Nem hiszem, hogy Sera rászorul arra, hogy kifejtsem a gondolataim, de jól esik hangot adni annak a zűrzavarnak, ami elszabadult a fejemben. – A megoldás viszont kézenfekvő, nem gondolod? Meg kell találnunk azt, aki válaszolhat a kérdéseinkre. – Igyekszem leplezni a dühöm és tárgyilagosan kezelni a dolgokat, ahogy azt megkívánja a helyzet, de nem tagadhatom meg önmagam. Nagyon szívesen ízekre szedném a banyákat, de már attól is jobban érezném magam, ha az egyikük a kezeim közé kerülne. Megtörném, beszélne, vagy ha nem megszabadítanám a kínjaitól, hogy többé ne árthasson nekünk.
Nem vagyok biztos benne, hogy a tekintetem nem árul el.
– Erre nem is gondoltam – vallom be ostobán, legalábbis annak érzem magam. Azzal mentegetem magam, hogy még nem volt időm leülni és átrágni magam ezen a káoszon. – Lenne. Ha nem találjuk meg a banyákat, talán egy varázslat... – lázasan töprengek, próbálom felidézni az összes igézetet, ami szóba jöhet, de nem tudhatom, mennyire összetett az átok, még az is lehet, hogy hamis eredményt kapnánk. – Ismerek pár emlék-előhívó és elme-helyreállító varázslatot, de mind hétköznapi átkok ellenszerei. Persze lehetne fokozni a hatásukat, akár a mi átkunkhoz is igazítgatnám őket, de többet kellene tudnom arról, ami idehozott minket. – Egy szóval a hatalmam ide kevés, de sosem mondanám ki hangosan. – Talán találhatunk valakit, aki eredendően képes valami ilyesmire, az egészen más fajta mágia, de hirtelen nem jut eszembe senki. Vagyis, ha eszembe jutna sem tudnám, hogy elérhető-e, szóval avass be, kérlek, hogy kiket ismertél még fel azóta, hogy visszatértek az emlékeid.
Szeretném visszahúzni és az arcomhoz szorítani a kezét, de megállom és a szavaira koncentrálok. Sosem volt még szebb vallomás annál, mint mikor valaki beismeri, hogy hatalmad van felette.
– És ez az erőd is – suttogom, mintha attól félnék, hogy kihallgatják a titkainkat, pedig csak ketten vagyunk ebben a szobában. – Ez az erő vezetett ide és emiatt döntöttem úgy, hogy melletted akarok lenni, bármi áron. Vagyis... – rajtakapott mosolyra görbül a szám – az eredeti terv az volt, hogy kitúrlak, de miután megismertelek és felforgattad az egész világomat – megint késztetést érzek, hogy megérintsem őt, érezni akarom, hogy milyen hatása van a szavaimnak, így a szívére simítom a tenyerem. Mosolyogva bólogatok, mert így már minden érthető, viszont a kérdése meglep. Nem számítottam rá. – Nem voltunk önmagunk az átok miatt, nem teljesen, így megérteném, ha eleinte bizonytalan lettél volna velem szemben úgy is, hogy tudtad, ki vagyok – bólintok, hogy igazoljam a szavaim, aztán felsóhajtok, mert amit mondani készülök, az nem könnyű, legalábbis nekem: – Az én gyengeségem az, hogy hozzád kötöttem az életem. Úgy értem... előtted inkább csak léteztem, vergődtem a világban és azt hittem attól vagyok erős, hogy nem támaszkodom senkire. Mint kiderült, nem sokra mentem vele... – Egyedül néztem szembe Aurora védelmezőivel és elbuktam, ez bizonyítja a szavaimat. – Nem csak arról van, hogy visszaadtad az életem, hanem arról is, hogy megmutattad, miként rendelkezzem vele. Azzá váltál, amit sosem akarok elveszíteni, így aztán ha valaha kétséged is támad, tudd, hogy ezt nem tenném kockára, mert azzal magamnak ártanék a legtöbbet. – Ha egy nap elválnának az útjaink egy újabb átok, vagy bármi más nyomán, ez akkor sem változna. Mindig boldogulnék az életben, de többé nem érezném azt, amit vele. Túl önző vagyok, hogy erről bármiért is lemondjak.
Nem kell közbeszólnom, magától is arra a következtetésre jut, amit fel akartam vetni, így csak helyeselve bólintok.
– Ez jó ötlet. De jól sejtem, hogy igazi szövetségben bízol? – hunyorogva bámulok rá, mert nem tartom jó ötletnek, hogy őszinte szándékokkal álljon Zordon elé. Nem féltem őt, tudom, hogy megoldja, de nem tudom nem észrevenni, hogy talán az itteni barátságuk akaratlanul is fontossá vált Serának. – Nem szólok bele, tudom, hogy tudod, hogy mit csinálsz, de ne feledd, hogy ő Zordon, aki a mancsát nyújtja, hogy aztán a mélybe taszítson. Bár... ostobának kell lennie, ha azt hiszi, hogy hagyom.
Próbálok megnyugvást találni Hádész szavaiban, elhitetni magammal, hogy csak is erről lehet szó, a fejem mégis a megérzéseim tolmácsolja és ingatva tiltakozik.
– Neem, Holló úgy ismer, ahogy senki, még te sem – néz rá komolyan, mert Hádész sosem tapasztalta a legrosszabb oldalamat. – Más oka van. Biztos vagyok benne. – Borzalmasabbnál borzalmasabb ötletek tolakodnak a fejembe, de megálljt parancsolok nekik mielőtt elszabadulna a pokol. Ezt majd lerendezem a madarammal, sokkal fontosabb dolgokat kell megvitatnunk Serával, de még ha nem is kellene, akkor is tudnék jobb elfoglaltságot magamnak, mint a hálátlan szolgám viselkedését elemezgetni. – Gondolom az elszeparálásnak van valami haszna – motyogom a halántékom nyomkodva. – Bár ha az volt a cél, hogy meggyengítsen minket, nem értem, hogy mi mit keresünk egy helyen. És mit csinál itt Zordon, meg még ki tudja ki – hümmögöm. – Jut is eszembe. Finnről is tudod, hogy kicsoda? Bevallom, nem sikerült megfejtenem. – Finn barátsága hasznos, abban biztos vagyok, de hogy a mi világunkban ki volt ő, arra nem jöttem rá. Talán nem is ismertem ott.

857 szó

As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

– Hát persze, hogy az védi – csóválom meg a fejem, mert egyszerre bosszant és valahol le is nyűgöz a dolog egyszerűsége. – És milyen jól teszi – teszem hozzá némiképp kiábrándultabban, mert ennél többet vár az ember olyantól, akinek ekkora hatalma van. Ha már megkeserít pár ezer életet, legalább vállalja fel magát. – Nyilván retteg a következményektől, vaaaagy – nyújtom el a szót, mert eszembe jut más lehetőség is, amitől kacagnom kell – Fogalma sincs az egészről.
Értek a varázsláshoz, a téma szakértőjének még sem vallanám magam, hiszen a mágia rendkívül képlékeny dolog, annyi mindenentől függ, hogy még mi, akik a határokat feszegetjük sem érthetünk mindent, mégis megkockáztatom, hogy Hádész téved, vagy félreérti a kérdésem:
– Arra gondoltam, hogy valaminek történnie kellett, ami miatt most... felébredtünk – nem jut eszembe jobb szó, ezt is idézőjelbe teszem, mert tényleg úgy hangzik, mintha vakon tapogatóznék a saját terepemen. – Gyanítom, mindannyian – teszem még hozzá, hogy pontosítsak. Az az elméletem, hogy mindenki emlékei és varázslata visszatért még megállja a helyét, azonban csak találgatni tudok, hogy miért lehet ez, mert mint mondtam, a varázslatnak számtalan formája és feltétele van, még az is lehet, hogy ebben a világban másképp működik. Szívesen letesztelném a dolgot, de momentán arra is nehezen veszem rá magam, hogy a társalgásra koncentráljak. Ha valami ilyen régóta várat magára, az ember kapkodva ugrana fejest a közepébe, én mégis türelemre intem magunkat.
Tényleg dühös voltam, de ahogy elképzelem a felvázolt jelenetet és megpróbálom azt is hozzá képzelni, hogy mindez akkor történik, mikor még nem voltam tudatában annak, hogy ki vagyok... ismét felkacagok, ezúttal szívből.
– Azt hiszed, hogy megijedek egy kis őrülettől? Szeretem, ha a szövetségeseim nem golyóznak be, de azt hiszem, elég ideje kínozzuk már egymást mindkét életben, hogy egy ilyen apróság ne tántorítson el semmitől, amit a fejembe vettem. De nem ez minden, nem igaz? – ismerem jól, tudom, hogy hogy működik az a zseniális agya, és tudom jól, hogy én mit tettem volna, ha hozzá hasonlóan bizonyíték van a kezemben arra, amit csak feltételeztem a körülöttem élőkről: – A lehető legjobban fel akartad térképezni, kikkel osztozunk a város ezen részén – nem kérdezem, állítom és meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg bennem sem bízott.
Zordonra nem számítottam, azt gondoltam, hogy ha valahol van, dél lenne az ideális környezet neki meg az egész idegesítő pereputtynak, de kezdem azt hinni, hogy a varázslat jobban összekavarta a dolgokat, mint elsőre hittem.
– Honnan tudod, hogy nem ismert fel? – billentem kissé oldalra a fejem és az arcát fürkészem. – Nekem is voltak benyomásaim, amik miatt azt gondoltam, hogy te vagy Hádész. Zordonnal van múltad, nem lehet hogy ő is felismert pusztán a személyiséged alapján? – simítom meg a vállát. Szeretném oldani a feszültségét, ahogy ő az enyémet, de sosem voltam jó az ilyesmiben.– Szerintem alábecsülöd Zordon kétségbeesését – ingatom a fejem, mert nem értek vele egyet kivételesen. – Zordonnak is épp annyira szüksége van szövetségesekre, ahogy nekünk és amennyire tudom, a kis dögevőit leszámítva sosem volt túl sok barátja. Felteszem a családja sem adogatja a kilincset körbe, így mondhatni... eléggé ki van szolgáltatva. A helyében bármilyen segítségnek örülnék. – Igaz, hogy nem vagyok túl tájékozott a témában, a barátságok számomra sosem végződtek jól, így mindig többre tartottam egy erős szövetséget, ami a kölcsönös kihasználáson alapszik, mint ezt a bizalmakra épülő gyenge verzióját, de tudom azt is, hogy Hádészt nem kell féltenem. – Hass rá, mondd el neki, hogy barátnak mindig is jobb volt, mint ellenségnek, és említsd meg neki, hogy rajtad kívül kevesen vannak, akik egy csettintéssel megoldhatják a problémáit. Én így csinálnám.
Az, hogy az elején ellenséget láttott bennem többet jelent számomra minden fajta nyálas bóknál, amit kibökhetett volna. Ő sosem becsült alá, ezért is kedveltem meg.
Jó volt végre beszélni valakivel és tudom, hogy neki is hiányzott ez, így bármennyire is akarom, még nem engedem, hogy elcsábítson. Vannak kérdéseim, az egyik Hollót érinti, pontosabban Cameront, és a sejtésem beigazolódik általa. Örvendeznem kellene, hogy életben van, hogy itt van mellettem, ahol a helye van, mégis keserű ízt érzek a számban.
– Csakugyan – idegesen nyúlok az üvegért, hogy újra megtöltsem a poharam, de túlságosan remeg a kezem, hogy ne törjem össze valamelyiket, így nem foglalkozva azzal, milyen illetlen dolog, az üvegből iszom. – Hát, úgy látszik olyan jó dolga van itt, hogy megunt Holló lenni, máskülönben miért nem sietett hozzám? – fortyogok. – Hálátlan – sziszegem magam elé lesújtva, de vannak még nevek a listámon, akikről tudni akarok: – Na és Aurora? Fülöp? Ők is itt vannak valahol?

719 szó

As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

Nem szerettem nem tudni valamiről és tetszett vagy sem, ennek a történetnek túl sok homályos részlete volt. Hiányzik a súly a vállamról, az ében tollak simogatása az arcomon; hiányzik Holló. Ő volt a szemem, ő volt a fülem és a szárnyam, és csak arra tudtok gondolni, hogy ő nincs itt, ha még nem sietett hozzám. Nélküle csonka vagyok. Eszembe jut Cameron, aki ebben a világban igen közel áll hozzám, de... ő nem olyan alázatos, mint az én madárkám volt, hogy is lehetne ő az?
– Gondolod, hogy ők is itt vannak valahol? – kérdezem elbámulva, egészen a gondolataimba feledkezve. – Úgy értem, a boszorkányok. Logikus lenne, nem? Négy boszorkány, négy égtáj, négy évszak, négy városrész... – fintorgok, mert túl nyilvánvaló, túl amatőr munka. Persze a maga módján zseniális, érdekelne milyen komponensekből állhat egy ilyen erős varázslat. – Ha valaki tud válaszokat arra, mi történt egészen pontosan és mi várható még, azok ők... – fűzöm tovább a gondolatmenetet, majd végül Hádészra nézek. – Ha az elmélet stimmel, egynek itt kell lennie valahol. – Nem azzal fejezem be, amivel szívem szerint szeretném, hogy "keressük meg a ribancot", mert az elhamarkodott volna. A boszorkányok erősek, ezt nem vehetjük félvállról.
Fizikai fájdalmat érzek, hogy le kell állítanom, mikor egyikünk sem arra vágyik. Túl nagy a kísértés a közelében lennem, így megtöltöm mindkét poharat.
– Szóval nagyjából egyszerre történt – biccentek. – Vajon jelent ez valamit? – töprengek hangosan és felé nyújtom az újratöltött poharat.
Épp az ajkamhoz emelném a poharat, mikor azt mondja, hogy az az adottsága, hogy mindenkit lát, így félúton meg is áll a kezem és értetlenül bámulok rá:
– Akkor miért csak most szóltál róla? – vonom kérdőre. – Hogy bírtad megállni, hogy ne szólj róla? – Ha belegondolok, hogy mennyit vergődtem, persze megértem, nyilván nyomós indoka volt rá, hisz' ez neki sem lehetett egyszerű, ahogyan azt az iménti meghitt pillanatunk is prezentálta, de akkor is rossz érzés van bennem. Mondtam, hogy nem szeretek nem tudni dolgokról.
A következő bejelentését megint akkor teszi, mikor épp innék:
– Várj, azt akarod mondani... Zordon... Seth Dearborn?
Ez eddig miért is nem jutott eszembe? Talán annyira azon voltam, hogy a saját történetem résztvevőit megtaláljam, hogy Zordon, aki inkább Hádészhoz kapcsolódik elkerülte a figyelmem. Pedig olyan nyilvánvaló! – Akkor a kis vakarcs, aki nekünk dolgozik... a kölyke? – rakom össze a képet és kelletlenül csettintek a nyelvemmel. Szívem szerint pokollá tenném az életét, és épp arról vagyok híres, hogy ártatlan gyerekeken élem ki a bosszúm, de bármennyire is fűtt az indulat, ez Hádész ügye, amit bonyolít, hogy az ellensége vált a barátjává. Most rajta látom azt, amit magamon nem rég és segíteni akarok.
– Kellenek a szövetségesek. Zordon és mindenki, aki hozzá kapcsolódik... kezdetnek megteszi. Nem akarom megmondani, mit tégy, vagy ne tény – fordítom magam felé az arcát, ahogy ő az enyémet. – de Seth... vagyis Zordon a hasznunkra lehet még. – Megsimítom az arcélét az ujjammal és halványan elmosolyodom. – Tartsd közel a barátaid, de az ellenségeid még közelebb. Közhelyes, de igaz. – És ha már így felvetődött ez, muszáj volt tudnom, hol lehet Holló, illetve azt, hogy Cameron-e az. – Láttad már Cameront azóta, tudod, hogy ki ő?

500 szó

As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy egyedül fogok meghalni, mert hideg és üres a szívem, a magam fajtákat senki sem siratja meg, és igaza volt. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy épp a halál vált majd meg. Szeretem az iróniának ezt a fajtáját. Persze ez több volt annál. Kezdem azt hinni, hogy valóban lehet ez a sorsunk, hogy nem kell magányosan tengődnünk a világban csak mert mások vagyunk, mint az álszent csőcselék, akik a jót képviselik. És kik a jók? Mi a jó? A hercegecske, aki megölt? A hercegnő, akit már akkor odaígértek neki, mikor meg sem született? Vagy a tündérek, akik kétszer is ellenem törtek? Ez volna a jó?
Szélesebb lesz a mosolyom, ahogy kijelenti, hogy újra visszahozna az életbe. Megnyugtat, hogy ilyen hatalom van a kezében, de nem ezért esik jól, hanem mert ez az a vallomás, amire vártam, ami itt feszül jó ideje közöttünk ebben a világban és még régebb óta odaát. Nem mondhatok semmi olyant, ami csak a közelében lenne ennek, és igaz, tenni sem tudnék érte hasonlót sem, hiába kaptam vissza a varázslatot, de én a hűségemet adtam neki cserébe, pedig nem vagyok egy túl hálás teremtés, ami azt illeti.
– Remélem, hogy igazad van, Sera... – sóhajtom kissé ellazulva. Még nem nyugodtam meg teljesen, de az, hogy így gondolja és ennyire biztos benne, hogy a sorsunk összefonódott, sokat könnyít a szorongásomon. – Nem tetszik, hogy kedvükre szórakozhatnak velünk – morgom. – Sem az, hogy ekkora hatalommal bírnak. – Most igazán nem a banyákról akarok vele beszélni, de tényleg jó kimondani mindazt, ami egy ideje már nyomasztott. A győzelem csak részben érdekelt. Persze fontos számomra a birodalmunk és minden, amit itt elértünk, de ha csak őt és az emlékeimet tarthattam volna meg mindebből, már azzal is beértem volna. Egy időre mindenképp. – Meg kell védenünk magunkat – jelentem ki és a mellkasán nyugvó kezem egy kissé megfeszül.
Bármi is nyomasztott még, abban a pillanatban megfeledkezem róla, ahogy átszeli azt a lehelet vékony határt közöttünk. A csók nem volt különösebben gyengéd vagy romantikus, de nem is akartam, hogy az legyen. Nem egy nyálas gesztusra vágytam, hanem arra, hogy mindazt, amit nem tudunk vagy nem akarunk szavakba önteni, kimutassuk. Sosem kell olyasmit mondania nekem, ami idegen a természetétől csak azért, hogy bármit is bizonyítson számomra, és valószínűleg én sem fogok soha szerelmesen suttogni a fülébe, mint egy szánalmas csitri. Elég, hogy érzem, milyen nehezére esik uralkodnia magán, hogy milyen lehetetlenül hevesen ver a szíve és remélem, ő is érzi az én jéghideg, szeretete képtelen szívem dübörgését.
Bármeddig képes volnék így maradni, összeolvadva vele, sőt most már azok a víziók sem tűnnek annyira távolinak, ugyanis érzem, hogy akar engem és biztosan nem kezdenék méltatlankodásba, ha meredekebb vizekre eveznénk, de sok mindent kell még megbeszélnünk, így erőt veszek magamon, hogy kibontakozzak a csókból. Nem kapkodom el, hagyok időt mindkettőnknek lecsillapodni mielőtt elhúzódnék, hogy a szemébe nézhessek.
– Lesz még időnk erre, de tényleg muszáj beszélnünk – simítom meg az arcát és csak hogy egyikünk se essen újabb kísértésbe, elfordulok tőle, hogy újra megtöltsem a poharainkat. Szíverősítő, az kell most. – Mióta tudod, hogy ki vagy? És azt, hogy én ki vagyok honnan...? – kezdek is bele, ugyanis ez az a két kérdés, ami a leginkább foglalkoztat. Kíváncsi vagyok, egyszerre történt-e meg és mennyi időbe telt rájönnie mindenre.

536 szó

As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

A kérdés feltevésekor már beigazolódott, de ahogy megválaszolja a kérdést és bizonyosságot nyer minden... nem igazán tudom megfogalmazni az érzést, mert sosem éreztem korábban. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy kimerítő nap után hazaérkezel. Kényelmes, biztonságos és csak erre vágytál. Tényleg vágytam rá, hogy a két férfi ugyanaz a személy legyen. Ez mindent leegyszerűsít, egyúttal nagyon bonyolulttá is tesz. Vagy csak én teszem azzá. De nem hagy nyugodni a gondolat továbbra sem.
Belebozongok az érintésébe és nem tiltakozom, mikor finom erőszakkal kényszerít, hogy rá nézzek. Úgy térképezem fel az arcát, mintha most látnám előszö, miközben erőtlen mosolyra húzom a szám.
– Mindenre emlékszem. Rád, ránk... arra, amit értem tettél – felelem és a mellkasára simítom a kezem, oda, ahol a szíve dobog jelezve, hogy az életemet köszönhetem neki, de aztán a fejemet rázom. – Nem tudom. Talán ez a hely mégis megváltoztatott, egy részem mindenképp. Amit itt felépítettünk, amik lettünk egymás számára enélkül, hogy tudtuk volna... nem akarom elveszíteni, de folyton ez történik. Neked nem tűnt fel? Mi van, ha most is csak arra vár valami, hogy mi... – nem fejezem be, mert én is érzem, hogy mekkora butaság. De akkor miért fojtogat?
Elakad a lélegzetem, mikor hozzám hajol, várom a folytatást, akkor is, ha közben elpusztul a világ, de végül nem teszi, más módot talál arra, hogy eloszlassa a félelmeim. Kimondja, azt amit tudtam és ha akarnám se tudnám boldogtalannak érezni magam. És talán igaza van, nem dőlt ránk a ház attól, hogy megengedtem magamnak ezt.
– Én pedig Demóna – suttogom válaszul, és eszembe jut a legelső találkozásunk. Elhúzódom, de épp csak annyira, hogy ismét a szemeibe nézhessek. A mellkasán felejtett kezem feljebb simítom a vállára és onnan a tarkójára. – Köszönöm – búgom, ahogy akkor is, mikor megmentett, de most azért hálálkodok, hogy segített megnyugodnom és felfedte magát előttem. Hirtelen annyi kérdésem volna, de azok várhatnak egy kicsit. Ha csak nem lép ő előbb, megteszem én: olyan közel hajolok, hogy egyértelmű legyen a szándékom, de nem támadom le, meghagyom neki a döntést, hogy ennek itt van-e az ideje, vagy még nem.

336 szó

As the tale was told over and over throughout the kingdom, Maleficent became evil once more.

Néha határozottan látom benne Hádészt, de már magam sem tudom, hogy mi a valóság és mi az, amit csak próbálok belemagyarázni ebbe az egészbe. Sosem ismerném be, de félek. Rettegek attól, hogy valaki ismét feldúlja az életemet, ugyanis valahányszor kezdett jól alakulni számomra a történet, jött egy herceg vagy négy álnok banya és megfosztott mindentől. Odaát épp csak kezdtem megtalálni a helyem Hádész mellett, mi... igazán egymásra találtunk és nem csak átvitt értelemben. Életemben először úgy éreztem, nem gyengeség, ha van valaki az oldalamon. Most is ezt érzem Serával, de nem merem beleélni magam semmibe vele kapcsolatban.
Somolygok a megjegyzésén, vagy inkább azon, hogy egyáltalán nem ütközik meg azon, hogy vakarcsnak neveztem az egyik barátja lányát, más talán kikérte volna, hogy ne beszéljek így egy édes kislányról, de nem Sera. Mivel őt figyelem, le tudom olvasni a szájáról azt, amit olyan halkan motyog el, hogy nem hallom. Egy kicsit tudatos volt részemről a kétértelműség, de azt gondoltam, nem fog feltűnni neki, így most elmosolyodom. A feministák ettől a hajukat tépnék, de én... egy kicsit beleborzongok a gondolatba, hogy számára evidens, hogy hozzá tartozom.
– Csakugyan?
Jó lenne, ha végre ki is mondná ezt és nem az orra alatt motyogná el, mint egy pirulós kamasz. Bármennyire is pártolom a női szabadelvűséget és azt, hogy nem mindig a férfi dolga kezdeményezni, a lelkem mélyén azt akarom, amit minden lány: hogy ő tegye meg a lépést. Van néhány pikáns vízióm, de ez a bevonulás nem azt sejteti, hogy ma lenne a napja annak, hogy forrón nekem esik.
Megkönnyebbülök, mikor azt mondja, az üzlet rendben van, ugyanakkor tanácstalanná is válok: ha nem az üzlet, akkor mi a gond? Elveszem a felém kínált poharat, de csak türelmetlenül forgatom az ujjaim között arra várva, hogy bökje már ki végre, mire fel ez a felhajtás. Még a mosolyát sem viszonzom, úgy festhetek, mint egy durcás kisgyerek, aki feltette a nagy kérdést, de még nem kapta meg a választ.
– Sera, nem vagyok valami jó passzban, szóval mondd már, hogy mi van. Mire ez az egész – lötykölöm meg a poharat jelezve, hogy a  szíverősítő és "beszélnünk kell" számomra valami baljósat ígér. A kérdést először nem értem, illetve mivel a gondolataimat különböző katasztrófák töltik ki, nem arra gondolok, amire ő, de rövidesen pontosít.
– Te... tapasztaltál? – kérdezek vissza zakatoló szívvel, s bár örülök, a tarkómon érzem a láthatatlan fenyegetés fagyos leheletét is, hogy ha most megtörténik, ha megint megkapom a pillanatnyi boldogságom, valaki elragadja tőlem. – Úgy érzem, önmagam vagyok, hosszú idő után először. – Az asztalnak dőlök és lázasan fürkészem őt. – És nem tudom, hogy ez jó dolog-e. Eddig mindig ugyanaz lett a vége, ha egy kis elégedettséget éreztem, megfosztottak tőle és ha most... ezt kimondom és te azt mondod, amit már sejtettem, akkor... talán... – a vége erőtlen habogás. Bármilyen bizalmas is a viszonyom ezzel a férfival, még neki sem tudom kimondani, hogy félek. – Nekem ez van megírva. – Lehúzom az ital maradékát egyben és ezúttal nem nézek a szemébe. Nem akarom látni az arcán a szánalmat, ha esetleg megvet azért, mert megijedtem attól, hogy mit jelent a Sötétség Úrnőjének lenni. Hádésznak királynő kell, nem valaki, aki elbújna a sorsától, csak mert belefáradt, hogy folyton veszít.

522 szó