Axel & Deliah

Olyan ismerősen idegen ez az egész szituáció. A testem emlékezni akar a régmúltra, míg az elmém próbálja egybe tuszkolni a múltat a jelennel, ami nem kis feladatnak bizonyul. Mégis olyan jó érzés mellette lenni, mintha a kirakós egy jelentős darabkája a helyére került volna. Izgatottan hallgatom az elméletét és reménykedek benne, hogy igaza van és Atlantisz itt van az orrunk előtt. Az otthonunk, a népünk és az egész kultúrám, amit annyira próbáltunk megmenteni közösen. Mindaz, ami összehozott minket régen.
- Talán újjászületésről nem feltétlen beszélhetünk, de azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy itt is lett egy életünk és évek óta abban létezünk. Mintha csak egy kis eszmélésre lett volna szükség - gondolkodom hangosan vele együtt, kicsit vissza vezetve a valóság talajára. Aztán, ahogy szóba kerül a kristály egyből észbe kapok és meg is mutatom neki az életet adó követ, ami annyira sokat jelent számomra és a népemnek egyaránt. Ennek hála hosszú életre tettem szert és a Bábeli zűrzavar előtti időből származhatok így. A fél szavamat teljesen érti és további kérdésekkel bombáz, mire elmosolyodom. Egyből látom benne az én tudósomat, akinek mindig ennyi kérdése volt.
- Igen, mióta az eszemet tudom a nyakamban lóg, egészen eddig csak egy szívemnek kedves ékszernek gondoltam. Bár az utóbbi időben sokat piszkáltam gondolkodás közben. Talán ez az apró darab a segítségünkre lehet - gondolkozom hangosan megint, ahogy ő játszadozik a kristályommal. Nem zavar, hogy fogdossa, hiszen régen is engedtem neki, mielőtt az apám az övét neki nem ajándékozta. Sajnos én már nem tudtam elbúcsúzni tőle, az emlék kissé fájdalmasan érint, de nem hagyhatom, hogy maga alá gyűrjön a múlt. Sokkalta fontosabb, hogy Axel kulcsával bejussunk a múzeumba és jól átnézzük az atlantiszi táblákat. Kissé megforgatom a szemem, ahogy a főnökre terelődik a szó.
- Nem, nem szeret jobban csak én nem tudok térképekbe, régi könyvekbe bújni, mint te. Nem is tudod, hányszor kaptam tőle fejmosást a kitalált történetek miatt, amiket előadok a túrák során - próbálom megnyugtatni, hogy sosem lehetek a főnök kis kedvence. A "második" találkozóra egyből igent mondok, hiszen nem akarom még elengedni és a közös kis kutatásunk mindennél fontosabbnak tűnik jelenleg. Mosollyal az arcomon veszem fel a kabátom, hogy aztán a táskámmal a kezemben egyből a kijárat felé induljak. Axel úriemberként előre enged, hogy aztán a múzeumba vezető úton folytathassuk a beszélgetésünket.
- Rosszalkodik, mint mindig... ugyanakkor nem lehet haragudni rá. A nehéz helyzetekben eddig csak rá számíthattam. Gondoltál rá, hogy őket össze engedjük? - megmosolyogtat a gondolat, ugyanakkor egy megmagyarázhatatlan melegséggel tölt el - De ez azt jelentené, hogy közelebbi viszonyba kerülünk - teszem hozzá rá emelve a pillantásom. Nem tudom leesett-e neki, hogy mit is mondott az előbbi szavaival. Talán itt is lehetünk többek mint munkatársak, barátok? Hevesebb ütemre vált a szívem séta közben és finom megérintem, mintha véletlen összeérnének az ujjaink menet közben.
- Bolyhos még mindig olyan puha? - teszem fel a kérdést, miközben lassan a múzeum hátsó bejáratához érünk.