Legtöbbször vagy mi nyitjuk, vagy mi zárjuk a sort a személyzeti ebédlőben az étkezések terén, amelyet sokkal inkább a konyha egy apró sarkának nevezhetnénk méretét és elhelyezkedését tekintve. Ez azonban soha nem szegte kedvemet, hiszen ha csúcsidőben érkezünk, bár láb alatt lehetünk, elképesztő belecsöppenni ebbe az emberi forgatagba, figyelni őket, ha a készülődés kezdetén, akkor látni a fokozódását, ha a végén, akkor pedig az apadását, s Callával mindig ekkor társalgunk a legmélyebben vagy legüdítőbben, akár egy mosogatólány társaságában is.
Keresztet vetek, mielőtt a kezembe venném a kanalat, hogy hozzálássak az előttem fekvő teli tányér  betűtésztával teli paradicsomleveshez.
- Merre van a tésztaszűrő? - kér segítséget az egyik új konyhás fiú mellettünk.
- Bal alsó fiók - válaszolom meg a kérdést a magától értetődés természetességével, megelőzvén az egyik kukta levegővételét is.
- Azta… És tényleg! Kösz, Mary Grace.
-Szívesen - sütöm le a szemem, és jövök a kelleténél jobban zavarba, talán még el is borít a pír, elvégre ennek az információnak nem kellene, hogy a birtokában legyek.
- Ühm… Ez egyszerűen mennyei! - dicsérem az aktuális menzakosztot az első kanál után. - Tényleg olyan, mintha egy palotában élnénk, ahol az evés lenne az est csúcspontja. Fenséges! - magasztalom a mai ebédet, mert valóban nagyon finom. Mindent százszorta jobban megbecsülök, mióta egyedül kell boldogulnom. Minden sokkal finomabb, sokkalta ízletesebb, sokkalta szebben csillog és varázslatosabb, hogy más készíti el, s nekem csak a saját dolgomra kell összpontosítanom. - Kérsz? - tartom Calla felé a tányérat a csokoládés aprósüteménnyel, hogy megkínáljam vele, ezzel egyszersmind eltereljem a figyelmét. Régebben nehezebben engedtem meg magamnak az ilyesmit, így ez a mostani tulajdonképpen dőzsölésnek minősül, viszont most nincs albérletem, amit fizetnem kell - bár így mindig elhagyok néhány penny-t a Motelben, és igyekszem megtömni a titkos ittlakásomért a gyűjtőperselyt is. Ha véletlenül én magam borravalót kapok, azt félreteszem egy jövendőbeli ismeretlen kis zug lakbérére, hogy egyszer majd legyen hova hazatérnem, sőt, nekem és Brúnónak. Ám emiatt az átmeneti kényszerállapot miatt meglehetősen sok pénzemet hagyom ott különböző adománygyűjtő perselyekben is, hiszen vissza kell adjam a világnak mindezt, mert az albérletem ára nem az enyém.
Ahogy az ebédidő a Motel vendégei számára a végéhez közeledett a konyha lassan kezdett kiürülni. Az éléskamrák lassan elnyelték a konyhai személyzetet, hogy előkészítsék a következő étkezés alapanyagait, a többiek a takarításra fókuszáltak, vagy cigarettaszünetet tartottak, s ami fél órával ezelőttig maga volt a nyüzsgő, csörömpölő, forró hangyaboly, az maga lett a béke szigete elveszett lelkeknek.
A tányérom szélén szavak kezdenek gyűlni, egymáshoz válogatom az összeillő betűket, hogy tetszetes falatokat alkothassak jóérzések egész kavalkádjából, s mindegyik szót magamévá tehessem abban a pillanatban, amint lenyelem. Grimaszolva keresem az újabbakat, amikor felfedezem a prince szót a betűleves kavargó tengerében, összekavarom az ételt.
- Szerinted milyen képet vágna Mr. Macnair, ha látná ezt a tétlenséget a Motelében? - mosolyodom el játékosan, és sandítok oldalvást a barátnőmre, hogy elkapjam a reakcióját. - Nem is kérdeztem, hogy szolgál az új ruha. Hordtad már azóta, vagy még vársz vele? - Mindig boldogsággal tölt el, ha sikerül valakinek örömöt szereznem, különösen, ha az a valaki Calla, emellett érzek valami gyermeki izgatottságot afelett, hogy valaki olyasmit visel, amit én készítettem. És képzeld, azt sem tudom, ezúttal milyen kötet lapul nálad, amiből alig pár oldal maradt csak… Szóval? Ments meg a délutáni műszak portörlésének és porszívózásának unalmától!

♛ ♛ ♛ & ♛ ♛ ♛