Midnight romance

Talán túlzásba viszem és félrekalkulálok, bár igen kicsi az esélye annak, hogy tévednék a nővel kapcsolatban. Különben sem szokásom tévedni, előfordulhatnak apró részletek és tényezők, amiket nem minden esetben kalkulálok bele a lehetséges kimenetelek közé, de ez nem jelentené azt, hogy melléfognék, csupán… Másik megközelítésre van szükség. Lehet, hogy vele szemben is másik taktikát kellene alkalmaznom, de én legalább egyenes és őszinte vagyok.
- Össze akarlak zavarni, hogy elismerd, tényleg vannak érzelmeid. Tudom, Cass, hogy a tüskés páncélod alatt érzelmek lapulnak. Te vagy az, aki játszadozik és nagyon magabiztosnak akarja mutatni magát azzal, hogy elutasít maga körül minden embert. Azt hittem, egyszer már megtanultad, hogy nem cipelhetsz minden terhet – felsóhajtok. Amennyire megörültem a felismerésnek, most épp olyan lemondóvá kezdek válni. Mi történt vele? Miért nem emlékezett? Tényleg ennyire elrontottam volna mindent kettőnk között azzal, hogy elárultam a nyilvánvalót? A fenébe is! Nem akarok mást, mint visszakapni őt. Még azt sem kérem, hogy szeressen. Csak lennénk ismét barátok…
Érzem, hogy elszorul a torkom, de megpróbálom lerázni magamról a negatív gondolatokat és érzéseket. Ha Cass nem is küzd azért, hogy megtaláljuk egymást és a többieket, nem adhatom fel ilyen könnyen.
- Nehezen tudom elképzelni, ha most sem vagy hajlandó elfogadni a segítségemet. És meg se próbálj elrabolni, ismerem a gondolkodásodat – fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat. Egyre reménytelenebbnek tűnik a gondolat, hogy soha többé nem látom őt. Ez megrémít. De kevésbé rémít meg a tudat, hogy tényleg az ösztöneim azt súgják, hogy ismerem a nőt. Szinte látom magam előtt, hogy megvár egy félreeső helyen, leüt vagy elkábít és magával hurcol. Mert ez Cass módszere. Ha más ember lenne, akkor nem járna a szája, hogy megvédje magát, és ha azt mondom, hogy segítek, akkor legalább megfontolja.
- Persze, részletkérdés – forgatom a szemeimet, hiszen hiányolom az észérveket. Nem véletlenül kedvelem Ruddiger társaságát, ő legalább tényleges okok és indokokat sorakoztat fel, és nem nő módjára odavág egy szót, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudna kizökkenteni. Mert Cass képes erre is. Pedig tudhatnám, hogy csak szórakozik velem. Kár, hogy nem tudja belőlem érzéseket vált ki. Vagy pontosan azért csinálja, mert tisztában van vele? Nem tudom, összezavar.
Lezárom magamról a zavar láncait, mielőtt megpróbálna megszökni, a nyomába eredek. Nem ússza meg ilyen könnyen. Nem engedhetem el csak úgy. A szívem a mellkasomban dörömböl, mert tudom, rohadjon meg, de tudom, hogy többet nem fogom látni őt. Ebbe pedig belepusztulnék, hiszen évek óta ő az egyetlen, akivel találkoztam a világunkból.
- Miért, mi lesz? Megvágsz a kardoddal? Ellöksz a köveiddel? Ketrecbe zársz és kitolsz a tetőn? Az utóbbi kettőt a múltban már kivitelezted, csak szólok – reagálok a fenyegetésére, miközben továbbra sem vagyok hajlandó elereszteni őt, amíg meg nem hallgat. Meg kell hallgatnia. Kérlek, Cass, térj észhez!
- És mi van, ha nekem szükségem lenne rád? Mi van, ha százszázalékig biztos vagyok benne, hogy te vagy az a Cassandra, akit keresek? Mi van, ha azt mondom, hogy amikor elhagytad Coronát, nem vágytál másra csak arra, hogy a saját történeted főszereplője lehess? Sejtem, hogy min mész keresztül, miért kell állandóan makacsnak lenned?! – Nem hagyom, hogy lerázzon. Többé már nem az a kölyök voltam, akit bárki kedve szerint lekoptathatott. Talán túlságosan indulatossá válok. Butaság, de képtelen vagyok megállni, hogy ne álljak ki a saját igazamért. Némi önzőség is vegyülhet belém, de olyan régóta magányosan tengetem a napjaimat, talán ezt nem lehet felróni nekem.
A feltörő kő miatt viszont kénytelen vagyok elengedni őt. Kibillenek az egyensúlyomból, de még sikerül talpon maradnom.
- Csak nekem tennél szívességet vele – emelem fel a fejemet, hiszen ha senki nincs ezen a világon, akit ismernék, akkor mi értelme a létezésemnek? Nem akarok életem végéig hajszárítónak és rúzsnak álcázott kütyüket bütykölni és elvesztegetni értékes perceket anélkül, hogy nem tudnám mi történt a családommal. Talán mind megőrültek, mint Cassandra? Vagy nem is éltek? Mi értelme volt ennek az egésznek?
A szirénák hangjai egyre hangosabbá válnak, én pedig a romhalmaz kellős közepén állok és bámulok a tetőn keletkezett lyukon keresztül az éjszakába. Lassan, eljut az agyamig a káosz, amelyet ez a nő generált, leugrálok a fekete kövek alkotta lépcsőkről és lóhalálában szaladok vissza a műhelyembe. Ha nem is tudom eltakarítani a köveket és befoltozni a tetőt pillanatokon belül, de arra képes vagyok, hogy a terhelő bizonyítékokat, felvételeket meghamisítsam a rendszerben.
Az ujjaim megállíthatatlanul szánkáznak végig a billentyűzeten, tekintetemet a képernyőre szegezem, miközben minden apró képkockát lementek a saját gépemre és a tegnapi felvételekkel összemosom azokat a perceket, amelyeken Cass szerepelt. Képes vagyok úgy manipulálni a képkockákat, mintha a fekete kövek mindenféle előjel nélkül, maguktól törtek volna ki a talajból. Amint ezzel megvagyok, rohanok a biztonságiakhoz. Úgy tűnik, ma is hosszú éjszakám lesz…

◉ 770 words ● youtube ● note:  köszönöm a randit <3  ◉

Midnight romance

- Lovagnak nem feltétlenül mondanám magam, hiszen magad mondtad, hogy kocka lennék – vágok vissza, hiszen nem tudom megállni, hogy ne javítsam ki a helytelen állításait. Sose álmodoztam lovaglétről, a könyvekben olvasott kalandor életet talán egyszer kipróbáltam volna, de sokkal jobban foglalkoztat a tudomány és találmányaim. Ez természetesen nem zárja ki a tényt, hogy apám által normális neveltetést kaptam, még akkor is, ha a múltban a kétségbeesettségem miatt ez nem mindig érződött így.
Ettől függetlenül szeretném hinni, hogy az előttem álló nő tényleg Cassie. Bármennyire is szórakozik azon, hogy keresem azokat az embereket, akikhez a valódi múltam fűz, nekem igenis fontos lenne megtalálni azt a nőt és a többieket. Az a közösség a hibáim ellenére befogadott és adott nekem egy második esélyt, az itteni világban nem hibázok akkorákat, mégsem érzem azt, hogy kötődni tudnék ezekhez az emberekhez. Néhányan úgy viselkednek, mintha ezer éve ismernék egymást, a belső vicceik és közös élményeik pedig csak lelomboznak, ugyanis emlékeztetnek arra, amit én elveszítettem.
- Én legalább hajlandó vagyok elismerni, hogy vannak érzelmeim. Ezt te elmondhatod magadról, vagy érzéketlennek mutatod magadat, mert nem akarod, hogy gyengének higgyenek? – kérdezek vissza rezzenéstelen arccal, ha tényleg Cassie, akkor is tudom jól, hogy kötekedni akar. De elfelejti azt, hogy ismerem őt – vagy legalább is a hozzá hasonlóakat -, és a nagykönyvben megírtak szerint az ilyen személyek a sebezhetőségüket a nagy szájukkal próbálják elrejteni.
Nem akarok egyébként harcolni vele, de szeretném elkerülni a kirúgásomat is, így attól tartok, nem engedhetem őt tovább. Ezért is dőlök a falnak, és a testbeszédemmel jelzem neki, hogy bár összemérhetnénk az erőnket, de az értelmes kommunikációt még mindig többre tartom.
- Legyen, én csak felajánlottam – tartom fel mindkét kezemet visszakozás szempontjából. Ha egyedül akar küzdeni az emlékeiért, ki vagyok én, hogy ráerőszakoljam az egyszerűbb megoldásokat?
- Nos, azt nem hagyhatom, hogy kirabold a céget, de ha megmondod mi kellene, megcsinálhatom neked, ugyanis én foglalkozok ezekkel az eszközökkel. – Csak azért ajánlom fel neki a segítségemet ebben, mert kevesebb mint egy százaléknyi hibalehetőségem van arra, hogy az előttem álló ne Cassandra lenne. Nyilvánvalóan ezt a felajánlást is el fogja utasítani, azt viszont nem mondhatja, hogy ne lennék segítőkész annak ellenére, hogy megfenyegetett, szórakozik velem és még az állásomat kockáztatja.
Nem mintha annyira érdekelne egyébként, hogy mi lesz a WHOOP-pal, szimplán szerettem, ha a találmányaimat nem saját pénzből kellett finanszíroznom, ha már nem éreztem magam komfortosan ezen a helyen, legalább ennyit megengedhettem magamnak.
- Tegyük hozzá, hogy te szegeztél nekem először kést. – Világítottam rá egy apró, ám nem elhanyagolható tényezőre a kapcsolatunk során. Amíg normálisan viszonyulnak hozzám, addig én sem mutatom ki a rosszabbik oldalamat, azonban ő az első pillanattól fogva gúnyolódik velem. Ezt is megszoktam már egyébként a környezetemtől, nem veszem magamra, mégis valahol bosszant és értetlenséget vált ki belőlem, hogy ha valóban ő Cassandra, akkor miért nem ismeri el. Ennyire rosszat mondtam volna az elszakadás előtti estén?
Nem mozdulok a fal mellől, amikor ő közelít felém, hiszen egyáltalán nem érzem magamat veszélyben. Végtére is, ha minden kötél szakadna, meg tudnám védeni magamat. Arra azonban nem számítok, hogy ennyire a személyes terembe férkőzik – nem szeretem és szokatlan, ha valaki ennyire aurámba mászik -, így aztán nem csoda, hogy elakad a lélegzetem és döbbenten pillantok utána, amikor elhúzódik tőlem.
Az ajkai nyomán ég a bőröm, zavartan nézek rá. Ebből az állapotból a feltörő fekete kövek zökkentenek ki, amelyek hatására tucatnyi emlékkép furakodik az elmémbe. Automatikusan lépek az első fekete lépcsőfokra, és nyúlok utána.
- Cass, kérlek… Nem kell egyedül lenned. Nem vagy egyedül ebben világban. Miért nem ismered el, hogy emlékszel rám és miért nem segítesz megkeresni a többieket? Neked nem hiányzik Bagoly, Fidella, Maximus, Rapunzel, Eugene és a többiek? Nem akarod tudni mi történt velünk és miért nem találjuk a többieket? Ismerd el, hogy szükségünk van egymásra! A te képességeid és az én tudásom együtt mindent meg tudott oldani a múltban. – Egyre tisztábban törnek elő az emlékeim, és nem akarom elengedni őt. Jelenleg ő az egyetlen személy az életemben, akinek a kapcsán azt érzem, hogy ténylegesen ismerem és nem felületes ismeretségről van szó. Ismét úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, egyfajta régi barátként üdvözöl, ahogy próbálom itt tartani, de közben nagyon is jól tudom, hogy lehetetlenre vállalkozom. Mégis, bármilyen megállíthatatlannak is tűnik, én ettől függetlenül megpróbálok hatni rá. Nem számít, hogy cserébe mekkora pofont fogok tőle kapni, ha tényleg ő Cassandra, nem fogok lemondani róla. Sose mondtam le róla, még akkor sem, amikor mindenki más elengedte őt.
- Cassandra, ha azt hiszed, hogy nincs veszítenivalód, akkor nagyon tévedsz. Nem emlékszel arra, hogy egyszer eljátszottuk ugyanezt? A fekete kövek között, az éjszaka kellős közepén… Nem ismerős? – teszek még egy lépést óvatosan előre, bár előre látom, hogy fel fogja idegesíteni magát, és repülni fogok, mégis kockára teszem a saját épségemet. Keresem a tekintetét, azt akarom, hogy észhez térjen és emlékezzen kettőnkre. Azt akarom, hogy felidézze azt az éjszakát, amely azzal végződött, hogy ketrecbe zárt, majd a kövekből emelt trónjára ült. Emlékeznie kell és tanulnia az egykori hibáiból. Nem hagyhatom ilyen könnyen elsétálni. - Kérlek, ne kövesd el ugyanazt a hibát, és egyszer az életben fogadd el a segítséget. Nincs szükséged sem a kardodra, sem a kövekre, azok nélkül is elég erős vagy akár egyedül, akár a barátaid oldalán. Nincs minden elveszve, csak ne legyél ilyen vak.  

◉ 866 words ● youtube ● note:    ◉

Midnight romance

A vegyületen kellene dolgoznom. Számtalan összetevő és variáns akad, amelyeket még nem próbáltam és a mostani teszteredmények közül talán az egyik sikerhez vezethet. Semminél nem vágyok jobban arra, hogy áttörhessem az üvegfalakat és megtaláljam a szeretteimet. Noha a gyakornokom időnként ismerősnek tűnik számomra, de fogalmam sincs arról, hogy merre járhatnak a többiek. Vajon életben vannak? Nem esett komoly bajuk? Visszanyerték már az emlékeiket, vagy a sötétben tapogatóznak a kilétük kapcsán?
Mindezekre nem kapok egyhamar választ, hiszen el sem jutok a laboromig az éjféli látogató miatt. Akaratlanul is elnevetem magam a válasza hallatán.
- Tisztában vagy vele, hogy a statisztikák szerint hány ember sérül meg azért, mert valaki nem tud késsel bánni, vagy nem teszik el, amikor kellene? Arról nem is beszélve, hogy mennyire ember válik késelés áldozatává… - Az emberek figyelmetlenek és könnyen megsérülnek. Tudom jól, hiszen megannyi alkalommal tapasztaltam már a saját bőrömön, hogy egyetlen apró baki milyen katasztrófához tud vezetni.
- Másoknak lehet, hogy nem számít, de nekem igenis fontos – vonom meg a vállamat. Nevezhet akár régimódinak, azonban a múltbéli döntéseim ellenére apám jó embernek nevelt engem. Ha pedig az előttem álló nőnek bármilyen köze lenne Cassandrához, akkor végképp nem akarok ártani neki.
A válasza elhallgattat, elvégre nagyon is igaza van. Sosem tudtam meg Cassandra válaszát vagy reakcióját, mert elszakadtunk egymástól. Bármennyire is tudni szeretném, hogy ő mit gondol kettőnkről, valahol félek is tőle.
- Nos… Ez kétségtelen – köszörülöm meg a torkomat, amikor ismét rátalálok a hangomra. Fáj beismerni, de tényleg nem volt az enyém, és soha nem is lehetne, hiszen szeszélyes, határozott és öntörvényű. – De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos számomra, vagy hogy ne csodálnám őt azért, aki. Egyébként pedig úgy értettem, hogy az a Cassie, akit én ismerek, szintén így reagálna.
Amióta ismerem Cassandrát, azóta rajongok érte. Szerintem egy nagyon talpraesett nő, aki mindig tudja, hogy mit akar és mer küzdeni az álmaiért. Ismerem már annyira, hogy tudjam azt is, a zord külseje és a csípős szavai érző lelket rejtegetnek. Tudom róla, hogy mennyire vágyik az elismerésre, csak azt sajnálom, hogy nem sikerül vele eléggé érzékeltetnem, hogy számomra az elsők közé tartozik. Talán többet tudok annál, mint amennyit ő gondol, hogy megmutatott magáról. Az előttem álló nő pedig kétségtelenül olyan falakat húz maga köré, amelyek ráemlékeztetnek.
A ragacsban állva is hiszem, hogy nyerésre állok, tulajdonképpen Milton még mindig bevethető lenne, de valami furcsa oknál fogva nem érzem azt, hogy veszélyben lennék a közelében. Még akkor sem, amikor elkerekedő szemekkel hőkölök hátra a kezéből áradó varázslat és a karddá formálódó kés láttán. Ez nem lehet… Erre csak Cassandra volt képes, amikor még birtokolta a Holdkő erejét. Ezek szerint ő az, csak a bolondját akarja járatni velem?
Pimaszul elmosolyodom, és leakasztom az egyik borostyánszínű üveggolyót az övemről. Ha tényleg ő Cassie, akkor emlékezni kell a képességeimre is.
- Valóban, Milton nem élné túl, hacsak nem semlegesítem a kardodat ezzel – tartom fel a borostyánt tartalmazó üveggolyót. Ha tesztelni akar, állok elébe. Nem vagyok már egy gyámoltalan kölyök, aki ne tudna vigyázni magára. Apám is hajlandó volt ezt belátni, másoknak is ideje lenne másként tekinteni rám.
Mindenesetre, nem akarok harcolni, így egy könnyed mozdulattal megcserélem a borostyános golyót azzal, amelyik a ragacsos semlegesíti, és magam elé ejtem. Ahogy az üveg eltörik, sisteregve áramlik ki belőle az ellenanyag, amely pillanatok alatt eltünteti a cipőmet megkötő ragasztót.
- Először is, nem vagyok Kocka. Itt Antoine-nak hívnak és egy tudós feltaláló vagyok. Segíthetek az emlékeidet visszaszerezni, azonban, ha a WHOOP ellen kémkedsz, akkor eszközökkel nem szolgálhatok. Nem akarok az állásommal játszadozni – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, és vele szemben hasonlóképpen dőlök a falnak. Így is kockáztatom a saját irhámat, de ha csak egy apró esély is megvan arra, hogy előző életemben közünk volt egymáshoz, akkor nem akarom elszalasztani őt.
- Ha pedig nem is tudod, hogy ki voltál, csak akad neved, amin szólíthatlak. Ennyit megérdemlek, ha már nem hívom rád a biztonságiakat, nem igaz? – Igyekszem megütni vele egy barátságosabb hangnemet, elvégre sose volt az a célom, hogy ártsak másoknak. Lehet, hogy betört a munkahelyemre és lopni akar innen, de ha ennyire fontosak neki az eszközök, akkor otthon is össze tudok rakni neki valamit.

◉ 685 words ● youtube ● note:    ◉

Midnight romance

A gondolataim ezerfelé szaladnak, nemcsak a falnál végzett vizsgálataim miatt, hanem most már utat tör magának a rejtélyes idegen kiléte, akkor semmiképpen nem dolgozhatott nálunk, vagy eddig szimplán elkerülte a figyelmemet. Mindenesetre, mivel nem látok nála belépőkártyát, sem pedig olyan uniformist, ami arra utalna, hogy az egyik kémünk lenne, így inkább titulálom egy szerencsétlen betörőnek.
- Nem én tehetek róla, hogy úgy tartod azt a kést, mintha a mellkasomba akarnád döfni – pillantok le a fegyverre sokat sejtetően. - Különben is, ki az az őrült, aki késekkel rohangál? Miért, talán nem vagy gyilkos?
Otthon más lenne a helyzet. Abban a világban megszokottak voltak a kardok, szablyák és buzogányok, de ez a hely teljesen más: itt a modern technológia uralkodik, ha valaki kést tart a másik irányába az a statisztikák szerint 97,65%-ban sosem jelentett jót.
- Ha tehetem, kerülöm az erőszakot, különben is, nem lenne úriemberhez méltó kezet emelni egy nőre – vonom meg a vállamat egykedvűen. Emlékszem arra az időre, amikor bántottam őket: fizikailag és lelkileg is ártottam nekik. Nem vagyok magamra büszke, de azóta visszataláltam a helyes ösvényre. Nem tervezek letérni róla. Rapunzel, Cassie és a királynő… Egyikük sem érdemelte meg, amit tettem…
- Tudod, vicces… Az én Cassie-m is pontosan ezt mondaná – mosolyodok el a válasza hallatán, bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy bármi is lenne köztem és Cassandra között, hiszen… Hagyjuk is inkább. Az viszont tagadhatatlan, hogy abból a világból, amelyből én származok, Cassandra teljesen így viselkedne. Már-már belovallom magam a gondolatba, hogy az előttem álló nő talán Cassie lehet, ezért talán nem is meglepő, hogy döbbenetemben sikerült szabadjára engednem a ragacsot.
- Nyugi, minden rendben. Nem fogja lemarni a bőrödet, vagy ilyesmi… Ez csak ragacs. Arra van, hogy megfogja a rosszfiúkat… - A biztonság kedvéért, amennyire a ragacs engedni, hátrébb húzódok. Ez a tekintet… Miért emlékeztet benne minden Cassie-re? Mondjuk, ha valóban ő lenne Cass, akkor elég lenne csak magamat adnom, hogy rám ismerjen.
- Jézus! Ne nyúlj hozzá! – Átugrom a kérdéseit, amikor az övemen lévő gömböket veszélyben érzem. A kezeimmel próbálom eltakarni az üveggolyókat, hogy még véletlenül se következzen be egy nagyobb katasztrófa.
- Mi lenne, ha mondjuk alkut kötnénk? Te elmondod, hogy ki vagy és mit keresel itt, én cserébe elengedlek és jófejségből nem riadóztatok senkit, csak kikísérlek az épületből. Ez így megfelel? Cserébe átugorjuk azt a részt, hogy valamelyikünk megég, megmarja a bőrét az egyik kemikália, megmérgeződik, vagy borostyánba záródik. – Az egyik kezemmel a hajamba túrok, miközben belengetem neki, hogy milyen csúfos vég vár ránk, ha hozzányúl a cuccaimhoz, és a rossz üveggolyót töri össze. Az egy dolog, hogy némi újrarendezéssel, de tudom mit hol találok, de sose szerettem, ha hozzá nem értők nyúltak hozzá az eszközeimhez. Egyszer kértem szívességet Lance-től, és annak is mi lett a vége…
- Ha nem bólintasz rá, akkor hívnom kell Miltont, és hidd el, nem akarsz találkozni vele. Milton naaagyon dühös és megfékezhetetlen tud lenni. – Említettem már, hogy Milton megfékezhetetlen? Remélem, ő is veszi a lapot, hogy hiába tart a kezében kést, nélkülem nem fog szabadulni. Legalább is, épségben biztosan nem.

◉ 503 words ● youtube ● note:    ◉

Midnight romance

Némi késéssel kapcsolok, hogy a szemrevaló hölgy, akit magammal sodortam, nem dolgozik itt. Ráfoghatnám a koccanás erejére, a szabadon szárnyaló gondolataimra, vagy a nő szépségére a figyelmetlenségemet, de amint az arcára téved a tekintetem feléleszti bennem a gyanakvást. A válasz, amit a nőtől kapok épp úgy üt arcon, mint egy gépből nagy nyomásra kirepülő csavar. Elég fájdalmas tud lenni, főleg, ha váratlanul ér.
- Ezt úgy mondod, mint egy ismerősöm – csúszik ki a számon, hiszen ha ő nem is tudja, hogy Cassie-re gondolok, én nem tudom kiverni őt a fejemből. Ha nem fagyasztott volna meg a döbbenet, akkor talán vigyorogva túrnék a hajamba, vagy igazítanám a védőszemüveget a fejem búbján.
A nő szavai és hanghordozása ismerősen cseng, szinte azonnal Cassie jut eszembe róla, pedig Cassandra nem volt velem. Nem tudom mi történt vele, de borzasztóan hiányoztak a megjegyzései meg úgy az egész személyisége. A gondolataim megint visszavándorolnak az utolsó, együtt töltök napunkhoz, így késve döbbenten pillantok a nőre, amikor lelöki a kezemet.
Talán ez a momentum a második, ami feléleszti azt a bizonyos kis hangot bennem, ami óvaint a nőtől. A kezemet az övemre csúsztatom, miközben egykedvűen megvonom a vállamat. Pedig én megpróbáltam lovagiasan viselkedni, bár tudom jól, hogy nem minden nő díjazza az udvariasságot.
A fenyegetésére akaratlanul is elnevetem magam. Igen, Cassie is ezt mondaná ebben a helyzetben, vagy már rég gyomron vágott volna. A késre felvont szemöldökkel pillantok. Valahogy nem akarom elhinni, hogy teljesen sikerült volna kiiktatni a biztonságiakat és meg akarna ölni azért, mert egymásba botlottunk.
- Komolyan azt gondolod, hogy ha megkéselsz, akkor nem fogja felvenni egy kamera sem? Egyébként szeretném kiemelni, hogy attól függetlenül, hogy a fizikumom alapján lehet, hogy nyerésre állnál, de túlságosan is agresszív vagy, nem cselekszel és alábecsülsz. Nem szép dolog alábecsülni a másikat, főleg nem engem – emelem rá a tekintetemet, hogy a szövegelésemmel megpróbáljam elterelni a figyelmét, miközben a mutatóujjammal és a hüvelykujjammal lecsippentem az övemre tűzött egyik üveggolyót. Riadóztathattam volna Miltont, de mégis adni akarok neki egy esélyt, hogy megmagyarázza magát. Milton átgázolt volna rajta, sajnos egyelőre a benti verziója csak egy prototípus, és ha meghallja a vészcsengőt, akkor kellemetlenül drasztikus eszközökhöz folyamodott, pedig nem is programoztam belé ilyen mértékű kegyetlenséget. Rudigert is visszakapcsolhatnám, bár ő tudományos célokra lett kifejlesztve, szóval nem sok hasznát venném. De nem féltem magamat, bőven akadnak eszközeim önvédelemre.
- Cassie? – Meglepettségemben elengedem a kezemben lévő üveggolyót, hiszen a bájos betörő személyében bárkire gondoltam volna csak őrá nem. Az üveggolyó a földön landol, és abban a pillanatban kiáramlik belőle az a rózsaszín, ragacsos anyag, amit arra használok, hogy embereket tartsak egyhelyben.
- Ó, basszus – pillantok le a lábaimra, amikor látom, hogy mindkettőnk cipőit beteríti az anyag. Természetesen nálam van az ellenanyag is. Valahol…
Mindenesetre, így legalább kényszeríthetem arra, hogy válaszoljon a kérdéseimre, és csak reménykedek benne, hogy félreteszi a kését.
- Látod? Mondtam, hogy nem szabad lebecsülni az alkímia erejét… - Bármennyire is küzdök azért, hogy féken tartsam a számat, mégis kényszeresen az orra alá kell dörgölnöm a mesterségemet. Lehet, egyszer ez fog a sírba vinni, de nem tudom letörölni az arcomra kiülő vigyort, ahogy a rózsaszín anyaggal szemezek. Tagadhatatlanul büszke vagyok magamra, amiért ezen a helyen is képes vagyok reprodukálni azokat a kemikáliákat, amelyeket régen fejlesztettem ki.

◉ 532 words ● youtube ● note:    ◉