Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

A válaszát elolvasva csak egyet tehettem, felkeltem a székből. A mosoly ült ki az arcomra közben a szalvétát illetve a tollat raktam zsebre. Örültem, hogy nem köszönünk el egymástól, hanem folytatjuk az esténket. Megvártam, míg ő is leszáll a székről és amint ez megtörtént már indultunk is a kijárat felé. Csak a hajó járt a fejemben, így a fizetés kiment a fejemből. Mondhatnám, hogy eszem ágában sem volt úgy kimenni a bárból, de kívülről nem annak tűnhetett. A lány hamarabb kapcsolt és elővette a tárcáját… kicsit kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt. – Öhm… bocsánat. – Szabadkoztam az irányába. Visszamentem kifizetni a rendeléseinket, majd a fejemet vakarva tértem vissza Laerielhez. – Megígérem legközelebb én állom… bármiről is legyen szó. – Mondtam ki komoly arccal. Nem így akartam és mit is csinálhattam volna, ha már a kezembe nyomta a pénzt. Azonban ez még jól is jött ki, főleg, ha azt nézzük, akkor az este után lesz második… randink? Akár annak is nevezhetnénk.
Elindultunk a kikötő irányába. Izgultam egy kicsit, hogy vajon mit fog szólni Melody-hoz. Bár buta vagyok, mégis mit szólna, hiszen nem tud beszélni. Mindenesetre kíváncsi vagyok. – Melody... – Szinte fülig ért a szám. – Tudod… régóta csak ő volt nekem. – Bólogatva hagyta el a szavak a számat. – Aztán… – Jöttél Te és berobbantál az életembe… persze ezt csak magamban mondtam. A fejemben hangzott el, de úgy kimondtam volna… bár nem akartam elijeszteni magamtól, ki tudja, mit váltana ki belőle, ha ilyen szavakkal illetném. – Itt is volnánk! – Nyújtottam ki kissé felfelé a karomat, nyitott tenyérrel jelztem felé, hogy: „Íme, a ladik”

Az érzés, ami a hatalmába kerített Felix mellett, felemelő volt. Még így is, hogy szóban nem tudtam vele kommunikálni, olyan különleges volt! Boldoggá tett, pedig sejtettem, hogy ez csupán egyszeri alkalom, egy este és nem több. Hisz mikor látnám őt újra? Vagy mikor tudnék vele érdemben is beszélgetni a hangom nélkül? Már-már frusztráló volt, hogy nem voltam képes hangot kiadni magamból. De most nem éreztem ezt sem akkora bajnak. Táncoltunk, írogattunk… és még folytatódott az este.
Kíváncsi voltam, mit szól, de végül nem írt vissza, hanem elrakta az eszközeinket és a kezét nyújtotta. Lelkesen mosolyogtam, megfogva a kezét. Bólintottam egy nagyot, ahogy lemásztam a székről, kissé közelebb lépve hozzá, mint eddig. Zavartan néztem fel rá. Mivel beszélni nem tudtam, így csak elnéztem a felszolgáló felé. Fizetni nem kellett volna elfelejteni, így Felixre néztem, majd inkább a táskámhoz nyúlva előhúztam a pénztárcámat. Kivettem belőle némi pénzt és a fiú kezébe nyomtam, tiltakozást nem tűrve. Nem akartam, hogy ő állja a részem, nem voltam erre rászorulva.
Ha megvolt a fizetés, akkor indultam el kifelé, vele együtt, újra megfogva a kezét.

178 words ♡ the night we met ♡ note: ez most ilyen csendes üzemmód 
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Vártam a válaszát, talán még sokkal jobban, mint eddig. Tudni akartam, hogy mégis hogyan dönt. Miképpen fog folytatódni az esténk. Arról viszont hallani sem akartam, hogy ennyi volt… ideje szétválnunk és kész… vége. Oké, persze nem lehettem önző. Nem sajátíthattam ki magamnak őt. Nem egy tárgy, hanem igen is egy érző lélek és okos… humoros, egyszóval egy olyan személy, aki megtestesíti azt, amit én egy nőben keresek. Hogy keresek? Hiszen megtaláltam nem igaz? Külső szemmel bárki azt mondaná, hogy milyen szép pár vagyunk. És nem is lőnének messzire… csak az a bökkenő, hogy nem vagyunk azok… legalábbis… még nem.
A gondolataimban merülök el ismételten, de nem tehetek róla, hiszen csak ő jár a fejemben és hiába nem akarok ennyire előre tervezni vele… mivel még csak most találkoztunk… de ezt váltja ki belőlem. Kész vagyok. A szalvéta és a toll kerül elém… annyira elvoltam magamban, hogy észre sem vettem, de elkészült a válasszal. Lenéztem a tárgyakra, majd vissza rá és ismét a szalvétára. Egy picit ideges lettem, hogy vajon mi vár rám. Azonban a karomon érzékelt simogatása azonnal megnyugtatott. Így már bátrabban merültem bele az üzenetébe.
Nem szóltam semmit, sőt… még a „papírt” és a tollat is a zsebemben helyeztem el. Egy szélesebb mosoly ült az arcomra, végül lemásztam a székről és a kezemet nyújtottam felé. Ezzel jeleztem neki, hogy felkészültem bemutatni Melody-t. – Ha neked is megfelel, akkor indulhatunk a kikötőbe. – Szóban is megerősítettem azt, amit ő maga is szeretett volna, látni a hajót. Mivel így folytatódik az esténk, úgyhogy nem hagyom ki ezt a lehetőséget.

Érzékeltem, hogy néz – nem is tudom, talán az ember egyszerűen érzi, hogyha figyelik. És nekem az érzékszerveim eleve élesebbek voltak. Muszáj volt mindenre figyelnem, hogy időben kapcsolni tudjak. Ha netalántán bajba kerültem volna, időben kellett tudnom segítséget kérni, hiszen hang nem jött ki a torkomon és képtelen lettem volna bárkihez is szólni.
Nem zavart, hogy nézett, csupán zavarba jöttem tőle, amit igyekeztem palástolni, több-kevesebb sikerrel. Aztán megírtam a válaszomat és átnyújtottam neki a szalvétát, meg persze a tollat is. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, így rámosolyogtam, majd próbáltam nem őt bámulni, amíg az olvasásba temetkezett.
Az italomat húztam magamhoz és abból kortyoltam, de ahogy rám nézett, én is ránéztem. Vajon melyik részt olvasta el? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, de feltenni nem tudtam. Kíváncsian vártam, mivel áll elő. Reménykedtem magamban viszont, hogy a kisatírozott részt nem tudja elolvasni. Sosem voltam tolakodó és nem ma akartam elkezdeni, másrészt… azon is elkezdtem gondolkodni, jó ötlet-e nekem bárkivel is „kezdeni”. Nem akartam a terhére lenni és azzal, hogy képtelen voltam a beszédre, egyfajta teher is voltam. Korlátozott… és miegymás. Kissé elgondolkodtam, és csak akkor tértem vissza, mikor odanyújtotta a szalvétát. A mosolyát viszonoztam, majd elkezdtem olvasni.
A mosolyom kiszélesedett és rápillantottam, majd vissza és úgy folytattam az olvasást. Koppantam. Szóval csak sikerült elolvasnia… ahj. Kissé félve olvastam tovább a sorokat, de megnyugodtam, hogy nem vette tolakodásnak. És persze a tudat, hogy nem várta otthon senki: megnyugtatott. Habár a fentebbi gondolatmenetem miatt már nem annyira, mint először gondoltam.
Töprengtem egy ideig, mielőtt újra tollat ragadtam volna.

„Ne haragudj, ha tolakodó volt a kérdés. Nem szoktam ilyen lenni, de most ez kibukott belőlem...    
Örülnék, ha megmutatnád Melody-t! Az este még fiatal, de ha holnap korán kell kelned, akkor nyugodtan mondd.  ”

Ezzel nem azt akartam sugallni felé, hogy zárjuk le az estét, hisz pont nem akartam ezt. Folytatni akartam, mert jól éreztem magamat vele. Túlságosan is jól. Visszanyújtottam neki a kissé rövidke válaszomat és ahogy visszahúztam az immár üres kezem, megsimítottam a karját.

331 words ♡ yes to heaven ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Ahogy a pult felé haladtunk mindkettőnkön látszott, hogy zavarban vagyunk. Én mindenképp a váratlan puszitól éreztem magamat úgy, ő viszont amiatt érezhette úgy, ahogyan megfogtam a derekát. Legalábbis az arca pirossága jelezte a zavarát. Leültünk és egyértelmű volt a számomra, hogy a közelében akarok maradni. Mindent megtettem, hogy azt a távolságot megtartsam. Közelebb húztam hozzá a széket és megfogtam a kezét… talán az egy kicsit túlzás is lehetett, de így éreztem jónak. Fogni akartam, valahogy úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Egy megmagyarázhatatlan érzés… mintha ez lenne a helyes… hogy mi ketten… együtt. Megráztam a fejemet… kicsit elkalandoztam. A tollat és a papírt elővettem, majd odanyújtottam neki. Vártam, hogy mit is ír… konkrétan amilyen közel ültem hozzá, akár ahogy írta a szavakat közben olvashattam volna, de akkor az egész beszélgetésünk varázsa tört volna meg, így nem a papírt figyeltem, hanem őt. Őt néztem… sokkal közelebb ültem hozzá, így jobban szemügyre tudtam venni. Az arca teljes egészét, a gyönyörű haját és igen… tánc közben is éreztem, de most tudtam igazán magamba szippantani a finom illatát. Fogalmam sincs, milyen parfümöt használ, mondjuk nem értek hozzá, így egyet sem tudnék felsorolni… de mostantól ez lett a kedvenc illatom. Igen… határozottan ebből látszik, hogy kedvelem Laeriel-t… és még enyhén fejeztem ki magamat. Kár tagadni és nem is akarom.
A gondolataimban úsztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy a lány felém nyújtotta lassan a szalvétát. Magamhoz vettem és elolvastam. Az első mondata csengett a fülemben… lehet furcsán hangzik, de konkrétan mintha hallottam volna a szavakat. Persze nem tudom, milyen hangja van, de akkor is. Tovább olvasva megmosolyogtatott az írás. Szóval hálaképp kaptam tőle a puszit, mondjuk gondolhattam volna. Örültem neki és annak is, hogy nem akarja ennyivel befejezni az estét.
A satírozott szöveget nehezen, de el tudtam olvasni. Felé néztem majd újra a papírra… és megfogalmaztam a választ.

Először is, szívesen! Nagyon élveztem, ha a zene tovább tartott volna, akkor még mindig ott lennénk a parketten és táncolnánk. Sajnos későn kapcsoltam… mindenesetre jó volt, még ha rövid ideig is tartott.
Másodszor pedig, nem… nem vár otthon senki (igen, sikerült elolvasnom a satírozott részt :3), így semmi sem akadályoz bennünket, hogy az esténket folytatni tudjuk. Én sem akarom befejezni. Ráadásul, ha szeretnéd, akkor maradhatunk itt is és iszogathatunk még, vagy akár megmutathatom neked Melody-t. Bár igaz este van, és így nem sokat látsz majd belőle… de ötletnek felvetettem.

A mondatvégi írásjel után csak bólogatni tudtam, gondoltam magamban így megteszi. Bármelyik ötletet is fogadja el, úgy folytatjuk az estét. Mindkét megoldás tökéletes „zárást” adhat az estének. A tekintetemet felé fordítottam és egy mosollyal az arcomon nyújtottam át a szalvétát neki.

Különös érzés volt úgy beszélgetni valakivel, hogy közben egy hang sem jött ki a torkomon – mégis tudtam, hogy tökéletesen érti, mit akarok közölni vele. Mintha csak belém látott volna, vagy ilyesmi. Élveztem Felix társaságát. Kicsit ismerős érzés volt vele lenni, de elképzelésem sem volt, honnan ennyire ismerős, mikor most találkoztunk először. Azonban időm nem volt gondolkodni ezen, mert a tánc és a közelsége elvette némileg az eszem. Hagytam magam sodródni az árral és talán pont emiatt adtam neki a puszit is végül. Ösztönösen. Tetszett a döbbenete, avagy a zavara, ami tisztán látszott az arcán. Engem meg teljességgel megmosolyogtatott. A kérdésre ártatlanul vontam vállat, hiszen egyértelmű volt, miért is kapta. Azért, mert csodás volt vele a tánc és hogy eszem ágában sincs pontot tenni az esténk végére. Még akkor sem, ha nehézkesebb a kommunikáció a számunkra, mint másoknak.
Ahogy a derekamra tette a kezét, halvány pír jelent meg az arcomon és így lépkedtem vissza a pulthoz. Helyet foglaltam, majd a férfira emeltem a tekintetemet. Hamar előkerültek újra az eszközeink: a toll és a szalvéta, így visszavettem tőle egy mosollyal és írni kezdtem.

„Köszönöm a táncot, Felix! Szinte el is felejtettem, milyen két ballábas vagyok alapjáraton. A puszit hálaképpen kaptad… és mert nem akarom még befejezni az esténket. Te? Remélem, nem vár senki otthon. :P”

Az utolsó mondatot átgondoltam, majd végül átsatíroztam, de talán még így is olvasható volt. Nem akartam tolakodó lenni, vagy túlságosan nyomulós, de azt hiszem, ezen már kár volt aggódnom. Inkább visszanyújtottam neki a szalvétát lassan.

249 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Nem gondoltam volna, hogy komolyan belemegy a táncba. Hihetetlenül boldog voltam. A tánc nekem az életem része. Majdnem minden este miután a munkát leteszem, még fent maradok a fedélzeten és eljárok egy-két táncot. Egy kellemes dalt bekapcsolva táncolok egymagamban. Partner hiányában nem is tehetek mást… viszont, hogy itt és most a bárban találkoztam valakivel, akivel annyira jól érzem magam, hogy vettem a bátorságot és felkérjem táncolni, az elképesztő…
Nagy hatással volt rám… még megszólalnia sem kellett és egyszerűen elvarázsolt. Volt egyfajta kisugárzása, amitől nem tudtam és nem is akartam távolodni. A közelében akartam lenni.
A parkettra kísértem Laerielt, majd egy pillanat alatt elkezdtünk táncolni. A zene tökéletes volt. Egy olyan ember is könnyedén mozgott, aki nem éppen a parkett ördöge. Ráadásul nem is hagytam, hogy a partnerem úgy érezze, esetleg béna. Nem mintha sokat kellett segítenem neki, de miután jobban belejött, konkrétan kijelenthettem, hogy csodásan mozgott. Ezt persze szóvá is tettem. Mondjuk nem csak ezt, mivel azért beszélgettünk tánc közben. Lehet, furcsán hangzik, de így volt. Beszélgettünk. Hiába csak én használtam a hangomat, de ő is úgy tudott kommunikálni, hogy mindent megértettem. Az arcára volt írva minden, hogy mit is szeretne mondani.
A zene végével a táncunknak is vége szakadt. Ahogy azt illik hátradöntöttem és láttam a reakciójából, hogy megleptem. Erősebben is kapaszkodott belém. – Oh, bocsáss meg! Gondolom ez váratlan volt! – Szabadkoztam, utána megköszöntem a csodás táncot, végül felegyenesedtünk. Közöltem vele, hogy ha szeretné, akkor visszaülhetünk. Amit utána tett, azon nagyon meglepődtem. Egy bólogatást vártam volna, vagy éppen odamegy a pulthoz és kész, de nem. Ő… egy puszival válaszolt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ezt hova tegyem. Nagyon zavarba jöttem. Még el is pirultam. – Ezt… miért… kaptam? – Zavaromban csak ennyi jött ki a számon… megfogtam a derekát és úgy kísértem vissza a pulthoz. Megvártam, amíg leül, megsimogattam a hátát, a széket közelebb húztam hozzá és én is felpattantam. A tollat és a szalvétát elővettem és átnyújtottam neki, mindeközben a szabad kezemmel az ő kezét fogtam meg és nem engedtem el. Innentől csak néztem minden egyes mozdulatát. Biccentettem a fejemmel, legalábbis jeleztem felé, hogy ismét az írásos kommunikációt folytatjuk. Izgatottan figyeltem őt és vártam, hogy erre mit lép.

Így még sosem éreztem magam talán senki közelében sem, mint az övében. De tetszett ez az érzés, és kíváncsi voltam, mi fog még történni az este. A tánc ötlete egyben megrémített és lelkesített is. Nem voltam jó táncos, nem is nagyon próbálkoztam vele. Az énekléssel annál többet – mikor még volt hangom. Figyeltem, ahogy a tollért nyúlt, majd elrakta a zsebébe, így kérdőn kezdtem figyelni, mégis mire készül. Nem kellett sokat várnom rá, mert leszállt a székről és felém fordult. A kérdése nem lepett meg, de így hangosan is hallva az ötletet zavarba is jöttem. Mégis mosolyogtam és bólogattam, majd megfogtam a kezét és így álltam fel én magam is. Nem ellenkeztem, követtem őt a táncparkettre. Tulajdonképpen körbe sem néztem, nem is érdekelt, figyelnek-e minket, én csak Felixet figyeltem. Más nem számított. A szabadkozására tovább mosolyogtam, megráztam a fejem és szabad kezemmel legyintettem is, jelezve ezzel felé, hogy nem gond, sőt. Így talán még aranyosabb. Közben pedig igyekeztem a tánclépésekre is figyelni, le-lepillantani a lábára, hogy követni tudjam. Nem is volt annyira nehéz, mint elsőre gondoltam. Amikor Melodyról kezdett beszélni, újfent mosolyogtam. Aranyosnak találtam, egyáltalán nem tartottam butaságnak. Még a fejemet is megráztam erre a kijelentésre, aztán pedig hagytam, hogy megforgasson, majd közelebb léptem hozzá akaratlanul is. Nagyot nyelve néztem rá, így hallgatva őt. Kissé bosszantott, hogy érdemileg nem tudtam válaszolni neki, csak mosollyal és a tekintetemmel, de reméltem, hogy valamennyire érti a reakcióimat. Ahogy a zene haladt, úgy jöttem bele egyre jobban a táncba és a végén már nem is nagyon kellett figyelnem az ő lábát, a lépéseit, hogy esetlegesen ne lépjek rá. Ekkor jegyezte meg, hogy jól mozgok. Rámosolyogtam és ártatlanul vontam vállat.
Megpörgetett még utoljára, majd hátradöntött, így kicsit meglepődtem és jobban kapaszkodtam belé, így pislogva fel rá. Elvarázsolt teljesen, de nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki. Ezt leírni elég kiábrándító lett volna. A kézcsókra elpirultam, majd a szavakra elgondolkodtam és ösztönösen közelebb hajoltam hozzá. Puszit nyomtam az arcára, ezzel adva meg a válaszom. Ennél többet nem is tettem, csak zavartan néztem őt.

335 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Türelmesen vártam. Tudni akartam, hogy a „papírt” elolvasva a felkérésemre egy elfogadással vagy éppen egy elutasítással fog válaszolni. Így csak figyeltem, hogy mi is lesz a tényleges felelete. Néztem őt, ahogyan pislogott meglepetten. Ebből tudtam, hogy pont annál a kérdésnél tarthatott. Rám szegezte a tekintetét, majd ismét vissza a szalvétára. Semmi kétség ott járhatott… a pulzusom az egekben lehetett… a forróság kerülgetett, még az volt a szerencsém, hogy nem kezdtem el izzadni. Furcsa érzés volt, azonban féltem a választól. Féltem, hogy elutasít, bár ez csak egy tánc semmi más… nem randira hívtam meg… vagy… ilyesmi. Öhm… randira? Milyen gondolatok járnak a fejemben. Mondjuk, ha jobban belegondolok, ez a randi gondolat, nem is tűnik annyira hülyeségnek.
A kezébe vette a tollat, majd a választ fogalmazta meg. Figyeltem és miközben írt, az arca minden rezdülését próbáltam leolvasni. Mivel elképzelésem lehetett, így csak sejthettem, hogy mit fogok válaszolni. Egy ponton azonban megállt és agyalhatott, hogy mit is írjon. Ebből levágtam, hogy a táncos kérdésen gondolkodhatott annyit. Végül letette a tollat a szalvétára és felém csúsztatta. A szememet a kendőre szegeztem, majd a zenegépre. Még szólt a dal, így a tekintetemet visszafordítottam a kendőre. Elolvastam gyorsan, és kimondottan tetszett, ahogy bánt a szavakkal. Ismételten használt szmájlit, majd amint elértem a várva várt válaszhoz, elmosolyodtam. Legszívesebben felpattantam volna és azonnal a parkettre húztam volna, de nem… nem akartam megijeszteni. Mikor átnyújtotta a „papírost” már akkor láttam rajta, hogy picit félt, és a leírtak alapján közölte velem az okát… viszont meg voltam győződve, hogy semmi hasonló nem fog előfordulni.
A tollért nyúltam, azonban nem írás céljából, hanem az ingem zsebébe raktam. A szalvétát a farzsebembe helyeztem, majd leszálltam a székről és felé fordultam. – Hölgyem! Szabad egy táncra? – A kezemet nyújtottam neki, és udvariasan felkértem. A leírtak alapján elfogadta, de így volt „hivatalos”, tehát amint megfogta a kezemet, vezettem is a táncparkett felé. – Bocsánatot kell kérnem, amiért szóban is felkértelek, de ösztönösen jött. – Szabadkoztam, majd ha hagyta, akkor a bal kezemet a csípőjére tettem, a jobb kezemmel viszont fogtam az ő kezét. A zenére kezdtünk el mozogni. – Mivel nem válaszoltam az üzenetedre, így most köszönöm meg a kedves szavakat. Illetve Melody nevében köszönöm. Szeretem őt, nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Tudom butaság. – A fejemet ráztam meg egy kicsit. Elengedtem a csípőjét, majd ha hagyta, akkor a másik kezének a segítségével megforgattam kétszer is, végül ismét visszatettem az oldalára a kezemet. – Nagyon örülök, hogy nem tekinted hátránynak a némaságodat. Nem is kell annak venned, hiszen teljesen jól boldogulsz hang nélkül is. – Elismerően válaszoltam neki. Rákacsintottam. Mindkét kezét fogtam majd a ritmusra, ha hagyta, közelebb húztam és végül eltoltam magamtól. Ezt a mozdulatsort megcsináltuk legalább négyszer. – Az üzenetedben említetted, hogy nem vagy jó táncos. Nos, azt kell mondanom, hogy jól mozogsz. Le a kalappal. – Persze, próbáltam irányítani, mivel a táncban a férfi az, aki irányít. Viszont, ha a nő is hozzátesz a történethez, akkor megkönnyíti a férfi dolgát. És pont ez történt. Tetszett az egész. Sajnálattal hallottam, hogy a dal a végéhez közeledett, ezért megpörgettem ismét, ha hagyta és a dal végén hátradöntöttem. – Köszönöm szépen a táncot! Egy élmény volt! – Felegyenesedtünk és a kezét fogtam meg, majd egy csókot leheltem a kézfejére. – Ha szeretnéd folytatni ezt a szép estét, akkor visszaülhetünk. Rajtad áll! – Közöltem vele és vártam a válaszát. Úgy voltam vele, hogy bárhogyan is dönt, akkor azt fogjuk csinálni.

Feltűnt, hogy néz, de nem álltam meg sem a gondolkodásban, sem az írásban. Aztán visszacsúsztattam neki és vártam a reakcióját. Ezúttal őt figyeltem kíváncsian és mikor rám nézett, félrekaptam a tekintetem. Nem tudom, miért, ösztönösen néztem félre.
Hallottam a zenét, amit felcsendült a háttérben és habár tetszett, nem fordítottam rá túl nagy figyelmet. Felix jobban érdekelt, még ha nem is mertem ezúttal ránézni.
Aztán láttam a szemem sarkából, hogy visszacsúsztatná az üzenetet, de hamar meggondolta magát és még írt hozzá. Teljesen ránéztem újra, értetlenül és egyben mérhetetlenül kíváncsian is, hogy mi az, amit elfelejtett. Lelkesnek tűnt, ahogy írt, így egyre inkább érdekelt, mivel egészítette ki az üzenetét nekem.
Azonnal olvasni kezdtem, de közben észrevehető volt, hogy valamit kitalált a fiú, így igyekezni akartam az olvasással és a válasszal is. Már a kezemben volt a toll és készen álltam az írásra, főleg a Melody nevet olvasva, de aztán a kérdése ledöbbentett. Táncolni? Pislogtam a szalvétára, majd a fiúra, végül újra a leírtakra. Nem voltam egy jó táncos, legalábbis sosem tartottam magamat annak. A hangom annak idején szép volt, úgy értem, az énekhangom, de a tánc… nem. Inkább mondtam volna magam két bal lábasnak, mint bármi másnak. Mégsem akartam nemet mondani. Akkor sem, ha leégetem magam előtte.
Elkezdtem megfogalmazni a válaszomat. Írni kezdtem lassan.

„A Melody csodaszép! Nem tudom, miért, de akárhányszor látom, mindig olyan, mintha megbabonázna. Gyönyörű hajó!”

És ezt nem csak azért írtam, mert esetlegesen Felix kedvében akartam járni, hanem mert tényleg így gondoltam. Valamiért a Melody különlegesen csengett nekem és maga a hajó is gyönyörű volt. Felszerelt, szép, formás… már ha egy hajó lehet „formás”.

„Ha hátránynak élném meg, nem tartanék ott, ahol. Úgy értem… valószínűleg a szobámban kuksolnék egyedül az örökkévalóságig, ami azért nem túl jó móka, nem? x_x”

Újabb szmájlit véstem a szalvétára feszültségoldás gyanánt. Tényleg elsülhetett volna másképp, avagy kezelhettem volna rosszabbul a hangom elvesztését.
Aztán végül a kérdésén kezdtem újra rágódni. Én és a tánc… huh. Nehéz volt egy mondatban elképzelni és meg is tenni, de végül némi töprengés után meglett a válaszom.

„Nem vagyok jó táncos, így előre is sajnálom, ha rálépek a lábadra… de persze, szívesen táncolnék veled.”

Visszacsúsztattam felé egy bátortalanabb, félénkebb mosollyal és ha ezek után felállt, majd felém nyújtotta a kezét, akkor a következő pillanatban lemásztam a székből, miközben megfogtam a kezét. Nem tudtam, mire vállalkozok, de féltem, hogy leszerepelek majd Felix előtt.

393 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...

Laeriel & Felix

Feelings change, but memories don't!

Kicsitt aggódva nyújtottam át a szalvétát. Egy barom vagyok, hogy egyáltalán leírtam azt a kérdést... Figyeltem őt, ahogyan olvasta az üzenetet. Meglepett a reakciója. Először a tekintete, biztosan a foglalkozásom miatt vetett rám pár pillantást. Olyan kedvesen nézett... gyönyörű volt. Másodszor pedig a mosolya volt még meglepő. Most éreztem úgy, hogy fogalmam sincs mi járhat a fejében. Félreírhattam volna valamit? Vagy... oh, tudom már... a kérdés lehet az oka...
A tekintetemet ismét a poharamra fordítottam. Végül a bárban néztem körül... megint. Egy picit zavarba jöttem. Próbáltam leplezni. Mikor írtam az üzenetet, közben figyeltem Laerielre, ezért én is megnéztem az egyik pincért, mivel érdekelt, vajon miért nézte percekig. Nekem nem tűnt fel semmi különös a csaposban... jó, persze leszámítva azt, hogy sokkal idősebb az itteni munkához. Vállat vontam és annyiban hagytam az egészet.
A lány felé fordítottam a fejemet. Éppen a választ fogalmazta meg. Pislogtam párat, mert a szalvétát megfordította és ott folytatta tovább. Érdeklődve figyeltem... láttam, hogy nagyon koncentrál... még a tollat is a szájába vette... hihetetlenül aranyos volt. legszívesebben csináltam volna róla egy képet... de az nagyon furcsán jött volna ki. Ráztam meg a fejemet. Mire észbe kaptam már csúsztatta is elém a "levelet". A tollat megtörölgette, majd azt is odahelyezte. Az arca innentől mindent elárult. Olyan volt, mint aki valami rosszat tett volna... Pedig egyáltalán szó sem volt ilyesmiről. A levelet rögtön magamhoz vettem és olvasni kezdtem. Hasonlóképpen néztem rá, ahogy ő tette korábban... a tollat a kezembe vettem és írni kezdtem a választ.

Nem tévedtél, van sajátom. Melody a neve. Azt viszont örömmel olvasom, hogy nem érzed hátránynak azt, hogy nincs hangod.
Egyébként pedig nem bemagyarázás. Olvastam róla valahol, így van alapja, hogy a többi érzéked erősebb lett. :P

Az üzenet végét fel akartam kicsit dobni, mivel ő is használt hangulatjeleket. Legalábbis az a szivecske, meg a szmájli arra utalt. Nagyon aranyos volt tőle. Viszonozni akartam. Nyújtottam volna vissza neki az üzenetet, de a levegőben megállt a kezem és visszahúztam magamhoz. Egy nagyon kellemes dalt kezdett el játszani a zenegép. Egy pillanatra odafigyeltem, utána Laerielre, majd a szalvétára és kiegészítettem egy kicsit.

Meglehet, hogy őrült kérdés, de... Lenne kedved táncolni egyet... velem? Persze teljesen megértem, ha nincs.

Kicsit izgatottan toltam felé a "papírt"... kíváncsi voltam, vajon mit fog csinálni... persze reménykedtem, hogy belemegy... így csak akkor szálltam le a székről és nyújtottam felé a kezemet, ha valóban elfogadta a felkérést.

Reméltem, hogy nem égetem le magam – igen, a szivecske miatt! Ösztönösen írtam, mintha kötelező lenne vagy valaki fogná a kezem és leírná helyettem. Nem, igazából, aki ismer, tudja, hogy ilyen vagyok. Mivel szavakkal nem tudom kifejezni magam, így írásban igyekszem, meg persze kézzel-lábbal, ahogy sikerül. Nehéz kifejezni magam néha.
Kíváncsi voltam, mit ír vissza, de nem türelmetlenkedtem, csak vártam a soromra. Közben néha körbenéztem. A tekintetem eltévedt az egyik pincérre. Nem arra, aki felszolgálta nekünk a koktélt, hanem egy idősebb férfi. Elgondolkodtató volt, hogy egy hozzá hasonló miért itt tengeti a napjait, miért nem egy hozzá sokkal méltóbb helyen. Úgy értem, a felszolgálás általában lányok munkája, nem? Ritka a férfi felszolgáló. Legalábbis szerintem.
Észrevettem, hogy Felix majdnem odanyújtotta nekem a szalvétát, de végül meggondolta magát, mert folytatta az írást. Tényleg kíváncsivá tett, mit is ír ezúttal.
Amint végül megkaptam, nem is az üzenetre figyeltem fel, hanem a kölyökkutya szemekre. Érdekelt, miért néz így rám, és volt egy olyan érzésem, hogy a leírtakban találom meg a választ. Aztán olvasni kezdtem, mert hát minél hamarabb tudni akartam, mit írt.
Szóval halász. Felpillantottam rá, próbáltam elképzelni egy hajón, majd hamar rájöttem, hogy egészen passzol hozzá. Eszembe jutott az egyik hajó a kikötőben, amit gyakran láttam. Melody. Tovább olvastam, majd elmosolyodtam. Igazából mindkét kérdésre. Nem vettem magamra. Többször is megkérdezték már tőlem, nem nehéz-e így nekem, de őszintén? Megszoktam. Tényleg. És nem éreztem azt, hogy bármiben gátolna az, hogy nem tudok beszélni.

„Ezek szerint van saját hajód is? Vagy tévednék? Van egy hajó, amit mindig látok a kikötőben. Kíváncsi vagyok, a tiéd-e.”

Megfordítottam a szalvétát, mert már annyit írtunk, hogy betelt az egyik oldala és ott folytattam az írást.

„Nem kell bocsánatot kérned! :) Az élet nem nehezebb így, hidd el. Az, hogy nincs hangom, valahogy sokkal… kifinomultabbá tette a többi érzékem. A hallásom vagy épp a látásom… de lehet, csak bemagyarázom magamnak. Az viszont biztos, hogy hallgatni néha aranyat ér.”

Rágcsálni kezdtem a toll végét, azon agyalva, mit írhatnék még le. De végül nem jutott eszembe semmi, így visszacsúsztattam neki a szalvétát és majdnem a tollat is, de előtte gyorsan megtöröltem. Bűnbánóan néztem rá, miközben leraktam a szalvétára, avagy az üzenetre a tollat. Ezután visszatértem a koktélomhoz. Kezdtem érezni, hogy kezd kicsit fejbevágni a benne levő alkohol, de nem zavart.

377 words ♡ ariel x eric ♡ note:  
...Like a barge at sea
In the storm I stay clear...