Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Szabadkozott, pedig mondtam, hogy nem történt semmi. Ebből láttam, hogy komolyan megijedt, amiért fájdalmat okozott nekem. – Semmi baj. Végtére is… nem üvöltözök a fájdalomtól! – Közöltem vele viccesen, és egy mosolyt is mutattam felé, hogy valóban higgye el, minden rendben van.
Álló helyzetben volt, majd kárpótlásként említette a kórház büféjét. Szinte ragaszkodott hozzá, hogy szeretne nekem hozni valamit és nyugodtan kérhetek… de nem akartam, hogy elmenjen… nem. Talán egy hangyányit megijedtem. Konkrétan a távozásával, lepörgött a szemem előtt a lehető legrosszabb forgatókönyv… elmegy, és sosem jön vissza. Fogalmam sincs miért hittem ezt, és egyébként is miért gondoltam ilyesmire. Nem, hogy nem járunk, de kimondottan idegenek vagyunk egymás számára. Legalábbis még… még? Oké, most fejeztem be.
A kezét ragadtam meg, nem hagytam, hogy kisétáljon az ajtón. Zavarba hoztam saját magamat a cselekedettel, mivel a kezének az érintése nagyon is melegséggel töltött el. Kezdtem érezni iránta valamit… magam sem tudom, hogy és mit, de… valami ott volt a levegőben. Pedig… nem sokat tudok róla… Ahh… a gondolataim… már megint… – Igen… meg… – Nem voltam túl meggyőző, de a szenvedélyről nehezen mond le az ember, ugye? Így, hogy vezetés közben nélkülöznöm kellene… csodálatos. Aprót rázok a fejemen, majd meglátom, hogy a balesettel kapcsolatos mesém után is még mindig fogtam a kezét. Nem engedtem el, mintha muszáj lett volna… azonban, hirtelen húztam el a kezemet tőle, bocsánatot kértem… majd ő… kedves hangon felelt, amitől megnyugodtam. És egyre jobban is éreztem magamat… mert, ismételten leült az ágyra. Addigra megemlítettem neki, hogy senki sem volt velem a balesetkor, és persze nem csak annyit mondtam. Kicsúszott a számon… igazából szándékosan tudatni szerettem volna vele, hogy szingli vagyok. Erősen él még bennem az előző partnerem… lénye. Tudom, el kellene felejtenem, hogy esélyt adjak másoknak… de ez nem egy könnyű lépés. – Valóban? – Kérdeztem vissza, mivel a látvány, ami elém tárult nem arról árulkodott. Vörösebb volt az arca, mint az a bizonyos szín a közlekedési lámpában. Magam sem értem, de nagyon is tetszett, hogy ennyire zavarban volt. Gyönyörködtem volna benne, de tovább haladt a beszélgetés és olyan témához értünk, amit legszívesebben elkerültem volna. – Nem… tolakodás. – Sóhajtok. – Inkább csak… nem könnyű erről bármit is mondani. – Neki döntöm a fejemet a párnának, végül egy nagy levegőt veszek, és úgy folytatom. – Eltaláltad… volt, és annak már másfél éve, de… azóta sem tudtam túltenni magamat rajta. – Egyszerűen a közelsége, hozta ki belőlem a locsogást… vagy, ha nem ő… akkor… most már tényleg hívnom kell valakit, hogy ellenőrizze le a morfium adagolót, mert tuti, hogy más is van benne, ami beszédre késztet. Kíváncsian vártam a reakcióját… és az igazat megvallva, reménykedtem, hogy mélyebben nem szeretne menni a témával kapcsolatban…

Hibásnak érzem magam, vagyis, inkább figyelmetlennek és ez nem rám vall. Főleg, ha a munkámat, jó, másodállásomat nézem. A részletekre kellene figyelnem és mindent tudnom. Olvasni benne, a mozdulataiban, bármiben, de most ez mégsem megy. És az oka számomra totál ismeretlen. Mintha átmosták volna az agyam, lassan úgy érzem magam. Nem akartam neki fájdalmat okozni az imént és kellőképpen megijedtem, ezért is álltam fel. Azonban nem mozdulok mellőle, egyelőre legalábbis nem.
- Sajnálom, tényleg nem akartam. Nem tudom mi ütött belém, nem figyeltem – Magyarázkodom, habár nem haragszik, kiérződik a hangjából, de mégis. Aprót bólintok az ő magyarázatára, majd felajánlom, hogy hozok neki bármit, valamit, akármit, kárpótlásul az előbbiért.
- Hozhatnék valamit a büféből, nem tudom, ettél-e már valamit, de állítólag a kórházi koszt nem a legjobb – Kezdek bele és elindulnék kifelé, de ekkor érzem meg a kezét, így meglepve állok meg, majd fordulok felé. Elpirulva nézek rá, bármennyire is igyekszem leplezni a zavaromat. Ha most látna valaki minket, biztos azt hinné, hogy van valami köztünk. Vagy nem olyan? Még a légkör is. Ami furcsa.
Mégis, ha már megállított, akkor nem vagyok rest rákérdezni még dolgokra. A részletekre, hogy úgy mondjam, hiszen érdekel, miképp sérült meg.
- Gondolom egy életre megtanultad, hogy nem dohányzol útközben – Jegyzem meg egy félmosollyal, miközben le-lepillantok a kezünkre. Nem húzom el, nem is akarom, valamiért jó érzés, hogy fogja a kezem. Viszonzom a kézfogást végül, de ekkor enged el ő, így én is elengedem őt.
- Hagyd csak, nem történt semmi, mármint semmi rossz – Azt hiszem. Gondolkozok egy ideig, mielőtt visszaülnék mellé az ágyra, ezúttal ügyelve rá, hogy ne okozzak fájdalmat neki. A válaszra felpillantok rá, majd ahogy befejezi, még vörösebbé válok. – Mi? Én nem is… nem is azért kérdeztem! Csak érdekelt – Lebuktam volna? Ezek szerint. Vagyis minden jel erre mutat és ez most totál égő! Vagy nem? Mit gondolhat rólam? És miért érdekel ez engem? Nagyot nyelek, majd ahogy az arcát kezdem figyelni, megint elfog az az érzés, mint amit akkor éreztem, mikor először láttam őt a folyosóról. – De volt és mély nyomot hagyott benned, ugye? – Nem tudom, miért nem vagyok képes befogni a számat, de már kicsúszott a kérdés. – Nem muszáj válaszolnod, csak ez az érzésem. – Tényleg túl sokat beszélek. Nem akarok belemászni a személyes terébe, hiszen nem ismerem, ő sem engem és nem tudhatom, hol az a határ, amit még enged és mi az, amit már. – Szólj rám, ha túl tolakodó vagyok. Nem akarok belemászni olyan témákba, amikbe nem kellene. – Nézek rá ezúttal komolyan, már amennyire képes vagyok, mert hát a zavarom még mindig jelen van és az összkép emiatt talán mégse annyira komoly. Nagyot nyelek, majd veszek egy mély levegőt, igyekezve kissé kiüríteni a fejem, mert érzem, hogy baj lesz ebből. Talán mennem kéne, mielőtt még inkább elvarázsol ez az idegen.

459 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Bevált a produkcióm... el tudtam varázsolni, nem csak az érmét, hanem őt is. Hasonlóképp megvolt lepődve, mint mindenki más, aki előtt végzem a munkámat. Az arcáról le lehetett olvasni mindent. Ráadásul miután eltűntettem a tárgyat a kezemből, úgy viselkedett, mint egy gyerek. Imádni való volt. Faggatózott, hogy áruljam el a titkomat, de nem tehettem... nem, bármennyire is akartam. Szinte kölyökkutya szemekkel nézett... egyszerűen megbabonázott... a szemét figyeltem, ahogy közelebb jött és leült az ágyra. Gyönyörű kék szempár nézett vissza rám, már majdnem elvesztem bennük, amikor egy eléggé éles fájdalom nyilallt belém. Rátámaszkodott a lábamra... nem akartam megbántani, így kedvesen szóltam neki, hogy fájó pontot érintett... - Ne-nem nagyon, mivel a morfium megteszi a hatását. Azonban a kezedet, megéreztem. - Sóhajtottam, amint láttam hirtelen felpattanni az ágyról... - Nem történt semmi. A pillanat hevében én sem figyeltem oda, hogy most milyen is az állapotom. - Nagyon megrémülhetett, mert csak úgy záporoztak belőle a kérdések... - Igen... autóbaleset... és fogjuk rá, hogy nem olyan nagyon... - pislogtam párat, mikor az időjárást említette meg... konkrétan nem éreztem magamat hibásnak a történtek miatt... mikor megérkeztem egyáltalán nem volt furcsa, hogy beköszöntött a tél, de attól még nem számított rá az ember... valljuk be. - Sajnos, elfelejtettem átváltani téli gumira. - Ezt a baromságot mi az ördögért mondtam... Mondjuk még mindig hihetőbb volt, mintha azt mondtam volna, hogy ahonnan jöttem ott még vadul tombolt a nyár.
Sajnáltam, hogy a sérülésem miatt a hangulat megváltozott a szobában. A nő kartávolságon belül volt, de mégsem olyan közel mint mikor az ágyon ült... Lehet ez egy jel volt, hogy még túl korai belevágni egy... kapcsolatba? Rázom meg a fejemet... majd a szavaira kezdek koncentrálni. Hihetetlenül édes volt, ahogyan mindenképpen kedveskedni akart nekem a tette miatt... - Ugyan! - Ha esetleg indult volna az ajtó felé, rögtön megfogtam a kezét. - Nem kell semmi. Csak... maradj... - Magam sem értem miért csináltam, de a testem magától mozdult meg. Néztem rá némán, majd a balesettel kapcsolatban érdeklődött. Én viszont, ha nem engedte el a kezemet, akkor úgy válaszoltam neki. - Dohányoztam vezetés közben, egy bukkanónál a cigi kiesett a számból az ülés alá. Nem akartam lehajolni, így sem láttam rendesen az utat az időjárás miatt, de valahogy meg kellett keresnem... - Remegő hangon folytattam tovább. - Lepillantottam, csak és kizárólag két másodpercig és amint visszanéztem az útra pont megjelent egy gyalogos... szerencsére ki tudtam kerülni, így ő megúszta, de én meg az árokban kötöttem ki... - Fürkeztem a tekintetét, majd a kezünkre tévedt a szemem... Nagyot nyeltem... teljesen kiment a fejemből, hogy a kezét tartottam. Elengedtem és kissé elpirult arccal lehettem, mert éreztem, hogy szinte lángol. - Bocsánatot kérek! - Karbatett kézzel feleltem a sokadik kérdésére. - Nem volt velem senki, ha jobban belegondolok jobb, hogy így alakult, mert semmiképp sem szerettem volna veszélyeztetni az utastársam testi épségét. - Bólogadtam... és elgondolkodtam azon, hogy ezt... miért is kerdezte meg... - Ha arra utalt a kérdés, akkor... nincs senki az életemben. - Nincs... bár az előző emléke még nagyon is jelen van...

Különös hatással van rám, magam sem értem, tulajdonképpen miért. De a figyelmem azonnal az övé lett, ahogy megláttam és úgy tűnik, nem is igazán akarja elereszteni. Főleg, hogy még egy trükköt is mutat, amire sehogyan sem tudok rájönni. Úgy értem, a megoldásra. Értetlenül figyelem őt, majd oldalra döntöm a fejem. Varázslat nem létezik, legalábbis a saját szememmel még nem láttam, így nehezen hiszek neki. De hát hamar rájövök, hogy tényleg csak trükkről van szó és persze esze ágában sincs megosztani velem a titkot. Halványan elmosolyodok, még inkább vizslatva őt, meg kicsit el is feledkezve arról, hogy nem jókedvéből van bent, azaz nem lehet teljesen jól. Épp mondanék valamit, mikor rossz helyre téved a kezem és egyből rám szól, na nem durván, de azért mégis.
- Úristen, ne haragudj! Nagyon fáj? Nem akartam fájdalmat okozni – Elhúzom a kezem, miközben automatikusan fel is állok és a trükkről is elfeledkezek, csak az aggodalom az, ami marad bennem. Aggódva figyelem és hallgatom, majd nagyot nyelek. – Autóbaleset? Bár ebben az időben nem csodálkozom. – Nézek el egy pillanatra az ablak felé, a kinti hózáporra, majd vissza rá. – Nagyon megsérültél? – Úgy értem, a repedt csonton túl. Nem lehet kellemes neki és eldöntöm magamban, hogy meglátogatom még, és hozok is neki ezt-azt. Habár fogalmam sincs, van-e valaki, aki bejár hozzá, de ha nekem, egy vadidegennek ennyire örül, akkor feltételezem, nincs senkije a városban. – Szükséged van esetleg valamire? Kárpótlásul, amiért… – Érdeklődöm, ezzel is jelezve, hogy bármire is van szüksége, szóljon, én meg behozom neki. A mondatot szándékosan nem fejezem be, hisz sejtheti, mire gondolok. A figyelmetlenségemre.
Egyébként sem értem, mi az, ami ennyire hatással van rám a közelében. Nem csak bűvész, de tényleg varázslatos is? Áh, miket gondolok. Bár engem nem nehéz levenni a lábamról. Azt hiszem. Úgy értem, a legtöbb esetben elég egy mosoly és a szívem olvadásnak indul, de az ő esetében ez más. Nem a mosolya vonzza a tekintetem, hanem, nos, jó lenne tudni, valójában micsoda. Ó, és azt sem ártana tudnom, van-e valakije. Jó, máris előrerohanok, pedig nem kéne. Na meg amúgy sem tudom, hogyan kérdezhetnék rá úgy, hogy ne tűnjön fel neki. Túl sokat agyalok.
- Hogy történt? Volt veled… más is? – Talán ez félig-meddig rákérdezés, bár ki tudja, minek veszi. A végén még kotnyeleskedőnek tart vagy csak szimplán túl kíváncsinak.

377 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Csak beszéltem össze-vissza... valóban örültem neki... a társaságának... és nem csak azért, mert jobb volt, mint az unalom... igen, éreztem a mondatában, hogy nem úgy gondolta, de válaszolnom kellett rá. Amit azután mondott egy kis megnyugvás volt, hogy ő sem úgy értette.
Nem sokáig éreztem rosszul magamat a saját viselkedésem miatt... az érméért nyúltam, végül a kezét is megfogtam... viszont a kérdését előtte meg sem hallottam. Csak utólag, de arra már késő lett volna válaszolni... Elmerengtem. Rengeteg minden járt a fejemben, legfőképp Leighton... de a közelemben lévő nő is a gondolataim mélyén lebegett. Nem is értem, hogy... miért... de valamilyen érzelmet kiváltott belőlem... pedig ezt nem lenne... szabad... nem... még nem vagyok túl az előző kapcsolaton... és mégis... olyan kellemes a jelenléte...
A gondolataimból térek vissza, majd a tegeződés után egy trükkre hívom fel a figyelmét. - Igen, nézd! - Belekezdtem a mutatványba... szinte meg sem kottyant az eltűntetős varázslat... számtalanszor csináltam már. Ideges voltam, hogy sikerül egyáltalán "rajta" elvégeznem, de nem kellett aggódnom. Tökéletesen ment. Végig figyeltem közben a reakcióját. Egyértelműen a döbbenet ült ki az arcára, bár nem volt csoda... a közönségemet is meg szokta lepni az egész előadás. Jeleztem felé, hogy nála van az érme... de mire hagytam volna, hogy elvegye, a trükk részeként én húztam elő az apró tárgyat. - Ahogy már említettem, varázslat! - Ismételtem meg újra. Elárultam volna, hogy mi is volt a produkcióm titka, de rögtön az jutott eszembe, hogy nem mondhatom el... így titokzatos maradhattam a szemében... Ráadásul, milyen csodálatosan nézett ki amikor eltűrtem a haját... és még az illata is tökéletes volt... Na már megint mikre gondolok... - Sajnos, nem mondhatok semmit. És plusz pont, mivel igen... bűvész vagyok! Ügyesen kitaláltad! - Zavarba hozott, és nem csak azzal, hogy milyen csinos is volt, hanem a közelsége is rátett egy lapáttal az egészre... kérdezés nélkül leült az ágyra majd a kezét a lábamra tette... Tette? Egy picivel erősebben nyomta meg a kelleténél... - Ohh! Az ott nem éppen egy biztos pont, legalábbis a jelen helyzetem miatt! - Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát, ezért közöltem vele finoman, hogy a lábam fáj. - Autóbalesetem volt. Nem tört el a lábam, de megrepett a csontom. - Sóhajtva mondtam neki. Reméltem, hogy a hír hallatán nem hagy magamra... és élvezhetem tovább a társaságát...

Feltűnik, hogy nem néz rám és nem értem, miért nem. Habár csipkelődő a válaszom, mégsem hiszem, hogy mondtam volna bármi rosszat. Vagy máris nem akarja, hogy itt legyek? Nem hibáztatnám érte. Nem ismerjük egymást. A komoly éle a szavainak bólintásra késztet.
- Én sem úgy értettem, ahogy vette. – Mondom halkabb válaszként, majd elgondolkozok és az érmét szedem fel a földről, ami annyira értékes a számára. Vagy csak unaloműző. Jó, ha tippelnem kéne, akkor inkább az utóbbi. Hiszen mire lehet jó egy érme? Még ha sokat érne. Erről eszembe jut, hogy még be is kellene vásárolnom, ha itt végeztem. És most már megjegyzem, nem tudom, mikor is fogok végezni. Annyira nem sietek. kezdem magam ostobán érezni, amiért nem viszonozza a kézfogásom és épp elhúznám a kezem, mikor hirtelen megfogja. Nagyot nyelek.
- Valami baj van? – Érdeklődöm, mert hát, eléggé a gondolataiba merült és a világért sem akarom zavarni. Még akkor sem, ha ő hívott be. Annak azért örülök, hogy a tegeződésbe belemegy. Így egyszerűbb a kommunikáció és könnyedebb is talán. Legalábbis nem azon kell törnöm a fejem, hogyan beszéljek, hanem mondhatom, ahogy megfogalmazódik bennem. Sosem szerettem magázódni, olyan távolságtartó és borzasztó. Azt hiszem, Lincolnt sem magáztam volna, ha nem így kerülök kapcsolatba vele, ahogy. Úgy értem, ha magamtól próbálkozok be nála, akkor hagyom a formalitást, ami talán bunkóvá is tett volna kicsit. De nem így lett.
- Trükköt? – Felvonom a szemöldökömet, azon agyalva, mire beszélhet. Nem mozdulok mellőle, a lábaim szinte földbe gyökereznek, ahogy minden figyelmemet neki szentelem. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek valami nagy dolgot mutatnak. Hiába nézem a kezét, nem látom, hova tűnik az érme és értetlenül ráncolom a homlokom.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy „elvarázsoltad”? – Ujjaimmal idézőjelet formálok, majd a fejemet csóválom. Ekkor pillantja meg az érmét. Várjunk, nálam? Micsoda? – Tessék…? – Mozdulnék, hogy én magam vegyem el az érmét, mikor megérzem a kezét, hogy félretűri a hajamat. Valamiért zavarba hoz ez a hirtelen közvetlenség, bár meg kell mondanom, nem kell hozzá még a közelsége se, valahogy zavarban vagyok. Talán mert most először fordul elő, hogy nem én kezdeményeztem? Az érmére pislogok, majd rá, végül nem bírok elfojtani egy mosolyt. – Ezt hogy csináltad? – Nem kérdezem meg, hogy leülhetek-e az ágyára, hanem egyszerűen megteszem és kissé talán közelebb is merészkedek hozzá a kelleténél. – Elárulod? Vagy egy bűvész sosem fedi fel a titkait, igaz? Úgy értem, az vagy, nem? – Érdeklődöm egyre kíváncsibban, majd észre sem veszem, de az egyik kezemmel a lábára támaszkodom a takarón keresztül.

409 words ••• aláfestő ••• note: idegen  ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Képtelen voltam ránézni... szégyelltem magamat a viselkedésem miatt, amit az ő jelenléte válthatott ki belőlem. Ez meg is rémített egy kicsit... rég volt, hogy valaki iránt bármit is éreztem és mivel az előző kapcsolatom tragédiával végződött, így nem biztos, hogy fel vagyok készülve egy újabbhoz. - Nem úgy értettem... - Válaszoltam egy kissé komoly hangsúllyal... éreztem a hangjában a csipkelődést, ami eléggé imponált nekem... de még mindig nem tekintettem rá. Egészen addig, amíg oda nem nyújtotta az érmét, amit még a megpillantásakor ejtettem le. - Valóban? - Meglepetten szemeztem vele. - Köszönöm... Charity! - Nyúlok a zsetonért, majd közben megállapítom, hogy milyen különleges is a neve. Charity Callaway! Elmerengek kicsit ezen... végül későn kapcsolok és hirtelen fogadom a kezét. - Elnézést kérek ismét... természetesen nem zavar a jelenlétével. - Lezajlik a kézfogás és ahogy elengedjük egymást, már jön is tőle egy kérdés. - Öhm... rendben. - Ha tegeződni szeretne, ám legyen. Kedves volt tőle, hogy szinte azonnal felhozta ezt a dolgot. Valljuk be sokkal egyszerűbb, ilyen módon kommmunikálni. - Nos, egy trükköt gyakoroltam. - Felhúztam a ruhám ujját, hogy még véletlenül se tudja mondani, hogy csalok. - De a legegyszerűbb ha megmutatom. - A tenyeremre helyeztem az érmét, összezártam a kezemet, majd a másik tagommal csettintettem egyet és amint kinyitottam újra a kezemet az érme eltűnt onnan. - Látod? Eltűnt! - Mutattam a kezeimet, hogy valóban üresek, eközben egy mosoly nőtt az arcomra. - Ilyenkor van az, hogy fogalmam sincs merre találom. Teljesen véletlenszerű helyeken bukkan fel... mint ahogyan most is. - Pillantok Charity arcára. - Nézzenek oda, hát ott van. - Mutatok felé... pontosabban a füle mögé. - Ott díszeleg a fülednél! Várj, elveszem! - Nevetve közlöm vele. Végül, ha hagyja és közelebb jön, akkor szépen eltűröm a gyönyörű szőke haját és az érmét húzom elő a semmiből. - Tádám! Varázslat! - Hajolok meg, ahogyan képes vagyok az ágyon ülve. A reakcióját figyelem... remélem nem volt túlságosan gyenge a trükköm a számára...

Lehet azt mondja, nem zavartam meg semmiben, mégis, az a leeső érme valami egészen mást jelez a számomra. Valamit csinált, még ha nem is volt fontos és igenis megzavartam benne. Elgondolkozok egy kicsit, majd ahogy hallgatom őt, nagyot nyelek.
- Még egy vadidegen társasága is jobb a semminél, igaz? Mondjuk megértem – Ingatom a fejem, majd a bókra elpirulok kicsit. Alapesetben ilyenkor szoktam bezsongni, de most kínosan érzem magam, hogy egy betegre törtem így rá az imént, mondhatni. Az én szemszögemből legalábbis. Közelebb lépek, majd megrázom a fejem és lehajolok azért az érméért, amit aztán odanyújtok neki.
- Nincs okom haragudni – Rámosolygok, majd bólintok, jelezve, hogy az imént már megtudtam a nevét. – Az én nevem Charity Callaway – A kezemet nyújtom neki újra, ezúttal kézfogásra és nem pedig az érme miatt. – Ha nem zavarom, maradok egy kicsit – Magam sem tudom, miért mondom ezt, de tény, ami tény, hogy felkeltette az érdeklődésem és szívesen maradnék egy kicsit, amíg megtudom, ki is ő valójában. Úgy értem, meg akarom ismerni, csak azt nem értem, miért. Valószínűleg ahhoz van köze, hogy mennyire jóképű és bevallom, a modora is megnyerő. Itt valami sántít, szokták mondani. De vajon mi?
- Mit akart azzal az érmével? Ha szabad kérdezni – Elképzelésem sincs. Még unalmamban sem pörgetnék érmét az ujjaim közt, mert nincs értelme. – És mi lenne, ha tegeződnénk? Nem néz ki öregnek – Jegyzem meg egy nagyobb mosollyal, habár ő dönt. Ha inkább magázódna, nekem úgyis jó, csak egy idő után talán kényelmetlen úgy társalogni.

244 words ••• aláfestő ••• note: hello, idegen  ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A nővérke az ajtóban állt és az idegen hölgynek intett, hogy jöjjön vissza. Izgatott voltam, hogy mégis ki lehet… eközben az érmét ismételten az ujjaim között forgattam. – El sem tudom képzelni, hogy nézhet ki. – Dünnyögtem magamnak. A cipője hangjára figyeltem majd, amint megjelent a tekintetemet hirtelen rántottam oda. Lentről felfelé haladtam a szememmel és amint az arcához értem, úgy ejtettem le az érmét… megint. A nővérnek igaza volt… Roppant mód csinos volt. – Egyáltalán nem tudott semmiben sem megzavarni! – Tártam szét a karomat, jelezve, hogy nem nagyon tudok elmenni sehova… – Csak unatkozok itt, így ebből a szempontból, bárkinek a társaságára vevő vagyok. – Kacsintottam rá… Nem is tudom mi üthetett belém… éreztem, hogy melegség fog el… ráadásul a tenyerem is izzadt. Lehet, hogy a nő jelenléte váltotta ki ezeket a tüneteket? Az ki van zárva… főleg, hogy nem is ismerem… még. Na, jó… most kell leállnom. – Nem ismerjük egymást… sajnos. – És folytattam… ráadásul ki is mondtam hangosan… – Egy ilyen csinos arcot nem is felejtettem volna el. – Nyelek egy nagyot. Most jött el az a pillanat, hogy valakinek le kellene engem lőnie… Konkrétan nem tudom visszafogni magamat? – Kérem, ne haragudjon rám. Nem is tudom mi történt velem az imént. – A homlokomat simítottam meg, utána azonban már rá sem tudtam nézni. Viszont a szemem sarkából figyeltem a reakcióját… – Egyébként Lincoln Lockhart vagyok, bár ezt gondolom tudta… és… Őn pedig? – Még mindig nem néztem rá, úgy kérdeztem rá a nevére. Fogalmam sincs vajon a viselkedésem mit váltott ki belőle, de reménykedtem benne, hogy nem üldöztem el teljesen… viszont ha ezek után még maradt, akkor azt hiszem, lekopoghatom, hogy nem vagyok annyira elviselhetetlen… alak...

Hallom, hogy valaki utánam szól és hamar összerakom, mégis ki lehet az. Látott volna? Megfordulok, értetlenül pislogva el a szoba ajtó felé, ami továbbra is tárva-nyitva van, majd a következő pillanatban meglátom a nővérkét, aki az imént kifaggatott, ismerem-e Lincolnt. Igen, nem csoda, hogy megragadt a fejemben a neve. Különleges.
- Ühm. Valami gond van? – Kérdezek rá, de válasznak csak egy intést kapok. Ráncolom a homlokom, majd újabbat kérdezek. – Menjek oda? – Minek is? Oké, biztos, hogy a férfi észrevett és tudni akarja, miért bámultam úgy meg? Másra aligha tudnék gondolni. Néhány hosszabb másodperc után lépek vissza az ajtóhoz, lényegében a nővér és az ajtófélfa közé ékelődve. Onnan nézek először a nőre, majd el a férfi irányába.
- Bocsánat, nem akartam zavarni, vagy ilyesmi – Jó, egy kicsit talán igen, mert felkeltette az érdeklődésem, de most talán mégis szívesebben süllyednék el. Nem tudhatom, minek vette azt, hogy figyeltem őt itt alig két perce. Talán három. Amíg a válaszára várok, végigmérem kíváncsian, bár talán megint túlságosan bámulni kezdem, így végül visszavezetem a tekintetemet az arcára. – Nem hiszem, hogy ismerjük egymást – Teszem hozzá elgondolkodva, bár talán csak egy kész tényt közlök, amire ő maga is rájött már.
A nővérkére nézek a szemem sarkából, aki viszont ekkor hagyja el a szobát, mintha csak kettesben akarna minket hagyni. Ez mondjuk furcsa, de végül nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Lincolnra nézek. Ennyi előnyöm van: én tudom a nevét, de ő az enyémet nem. Még.

237 words ••• aláfestő ••• note: hello, idegen  ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Sok mindenen járt az agyam, de legfőképp a doktor… vagyis Leighton és a köztem lévő kapcsolaton. Hiába beszélgettünk sokat, hiába veséztük ki… és hiába rágtuk át többször is a témát, akkor sem hagyott nyugodni a dolog. Tudni akartam az egészet. Azonban nem csak ez volt az egyetlen gondolat, ami foglalkoztatott. Persze, hogy nem. A sérülésem… Nos, igen... ha nem épülök fel minél hamarabb, akkor hamar elveszíthetek mindent. Nem véletlenül utaztam városról városra, csak egy dolog miatt, hogy hírnevet szerezzek. Ez volt az egyik ok, amiért ebbe a városba keveredtem, na meg persze a véletlen műve is, mivel nem szerepelt a térképen. A másik okot inkább nem is hozom fel… lényegében felejteni jöttem… igen, igazából ez volt a legfőbb okom. Ráadásul egy ismeretlen város… a célnak teljesen megfelelt…
Egy érmét forgattam az ujjaim között, amit az éjjeliszekrényben találtam. Magam elé tekintettem eléggé bambán és végig a gondolataim mélyén barangoltam. Hirtelen tértem észhez, amint valaki belépett az ajtón… még az érmét is kiejtettem a kezemből. – Jajj… – Néztem a nővérkére meglepetten. Azonban nem ez volt az igazán meglepő a számomra, hanem amit közölt velem. – Hogy maga, milyen szerencsés! Egy ennyire csinos látogató érdeklődését felkeltette! – Mondta egy mosollyal a száján. – Hogy… Tessék? – Értetlenkedtem… senkit sem ismertem itt, ráadásul senki sem tudta, hogy itt vagyok az ismerőseim közül. Így teljesen érthető volt a reakcióm. – Jól hallotta! – Folytatta a mondatát. – Egyáltalán ki volt az? Hogy nézett ki? Miért nem engedte be? – Nem volt elég a helyzetem, illetve a dokival kapcsolatos mizéria, még ezen is agyalhattam, hogy vajon ki akart meglátogatni. – Hahó! Itt van még? Nyugodtan jöjjön be! – Nem vártam meg a nővér válaszát, a szobán kívüli idegen felé intéztem a szavakat. Fogalmam sincs… hogy itt van még, vagy már rég elment, de meg kellett próbálnom. – Elnézést nővérke, de ide tudná hívni azt a hölgyet, aki az ajtónál állt? – Megkértem az ápolónőt erre a hihetetlenül nagy feladatra. Szélesebb mosolyra váltott és egy szó nélkül ment ki az ajtón. Azonban nem ment túl messzire, ugyanis az ajtóban megállt és intett az idegen felé. Ebből rögtön levágtam a helyzetet… meghallott engem. A léptei által izgatottá váltam és persze kíváncsi, hogy mégis ki lehet ő…

A kórházi folyosón végiglépkedve először nem tudom, pontosan mit keresek. Ismerősöket, kollégákat, akik beszélhetnének nekem Sebastianról? Pletykálhatnának? Őrültségnek tűnik, hogy ilyesmi megtörténhetne. Úgy értem, kétlem, hogy Sebastiannak itt lennének komolyabb, bizalmi kapcsolatai. Ez elvégre a munkahelye, vagy nem? Bár abból kiindulva, hogy elméletileg az apjáé volt a hely és sok időt tölthetett itt… jó, ki tudja. Nem nagyon látom át a dolgot de az biztos, hogy ideje lesz a dolgok mélyére ásnom. Kezdve mondjuk azzal, hogy akár nővérnek is álcázhatnám magam. Sebastiannal sosem találkoztam még szemtől-szemben, így kétlem, hogy felismerne… bár belegondolva hülyeség. Felismerne. Mármint felismeri az alkalmazottait jó esetben. Oké, álruháskodás kuka, pedig jó ötletnek tűnt.
Adjam ki magam egy beteg hozzátartozójának? Nem is rossz. Csak meg kellene tudnom egy beteg nevét, aztán mehetnék panaszkodni, hogy jobb ellátást kapjon, közben pedig próbálnék a hely főnökéről kérdezősködni. Azaz Sebastianról. Hmm, járhatóbb útnak tűnik, végül is, miért is ne?
Ahogy viszont elhaladok az egyik kórterem előtt, aminek nyitva van az ajtaja, akaratlanul is megakad a szemem valamin. Valakin. Így két pillanat múlva vissza is hátrálok, hogy újra a szobába nézhessek. Egy férfi van bent. Olyan, mintha különlegesebb bánásmódot kapott volna. A szoba… elég felszerelt. Nem mintha azt nézném! Ő jobban leköti a figyelmemet. Ki lehet ő? Egészen addig ácsorgok az ajtóban, míg mellém nem érkezik a nővérke.
- Elnézést, ön esetleg a hozzátartozója? – Néz rám nagy szemekkel, mire én talán még nagyobbal.
- Én? – Magamra mutatok, értetlenkedve.
- Igen, ön. Ismeri Lincoln Lockhartot? – Tovább néz engem, én pedig lassan megrázom a fejem. Amit ezután mond, már el sem jut a tudatomig. Csak azon merengek, milyen különleges név. Aztán figyelem, hogy a nővér belépked hozzá. Nyilván ellenőrizni jött, hogy jól van-e, minden rendben van-e vele. Vajon mi lehet a baja? Olyan magányosnak tűnik. Oké, nem kéne analizálnom ismeretlenül, sem téves következtetéseket levonni, de a megérzéseim ezt súgják. Veszek egy mély levegőt és tovább indulnék, hiszen dolgom van és nem kellene, hogy a figyelmem elterelődjön, de megszólít valaki…

325 words ••• aláfestő ••• note: hello, idegen  ••• kredit