Who are You?

Don't wait another day, We got a move to make

Nem tudtam volna tükörbe nézni, ha nem ajánlom fel neki a segítségem. A testvérem volt, teszt nélkül is éreztem, tudtam. Nem hagyhattam magára. Furcsa volt, hogy sose találkoztunk még, de olyan volt, mintha ismernénk egymást. Gondolom ezt jelenti a valódi testvéri kötelék. Még ha nem is voltunk mindig együtt, attól még ott volt köztünk. Tetszett, nagyon is. Jó érzés volt a tudat, hogy van egy bátyám.
- Ne hálálkodj, tényleg – Én is próbáltam komolyan nézni rá, de egy halvány mosoly hamar megjelent az arcomon. De végül ráhagytam, ha tovább erősködött.
A vérvétel sosem okozott gondot a számomra – mindig is voltak problémásabb, ijedősebb betegeim, akiknek terelnem kellett a figyelmét a tűről, illetve a szúrás pillanatáról, és érzéséről, így most sem volt ezzel nagy gond. Legalábbis abból ítélve, hogy meg sem érezte, nem végezhettem olyan rosszul a dolgom.
- Orvos vagyok. Ha nem tudnék fájdalommentesen vért venni, ott komoly gondok lennének – Vállat vontam,  aztán gondosan elraktam a kis fiolát.
Bonyolult, igen. Mi mást lehetett volna mondani arra, ami köztem és Meredith közt volt? De nem zúdíthattam rá a bátyámra a kényesebb részleteket.
- Nem hiszem, hogy ő szeret. Úgy legalábbis biztosan nem – Sóhajtottam egy nagyobbat. – Évek óta együtt dolgozunk, a kolléganőm és a barátom. Vagyis nekem többet jelent, de nem tervezem rázúdítani. Van épp elég baja – És ezzel még csak nem is hazudtam. – Nővérként dolgozik egyébként, igen. Csodálom is, hogy még nem futottatok össze… vagy ha igen, akkor nem tudtad, hogy ő az – Ami nem is lett volna kizárt. Elpillantottam az ajtó felé, majd vissza, végül az órámra is vetettem egy pillantást. Nem siettem, csak tudni akartam, mennyi ideig lehetek még a bátyámmal. Végül újra ráemeltem a tekintetemet. – Szükséged van valamire? Ha gondolod, műszak után elugrok neked vásárolni is akár – Enni, inni, nasi… a kórházi koszt nem épp a legjobb, szóval nem csodáltam volna, ha él a lehetőséggel.

ϟ 306 words ϟ dreamin ϟ note: bátyám?   ϟ

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Egyszerűen hihetetlen volt belegondolni, hogy még csak most találkoztunk először, de mégis úgy beszélgettünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Legbelül éreztük, hogy mi összetartozunk… testvérek vagyunk. Igen, testvérek. Pont emiatt volt könnyebb beszélni akármiről. Valóban bármiről… a munkám, a szüleink… még a köztünk levő korkülönbség is szóba került. Vagy éppen az, hogy a kórház után hol húzom meg magamat. Említettem neki, hogy a városba érkezésem nem ment valami fényesen, így azzal eléggé hadilábon vagyok. Szinte szemrebbenés nélkül ajánlotta fel, hogy lakjak nála. – Ez hiába természetes a számodra… attól még meg kell köszönnöm! – Komoly arccal néztem rá. Ezt kénytelen elfogadni. Még csak pár órája ismer, de egyből adna nekem helyet magánál… azért az nagy szó.
A beszélgetés alábbhagyott, főleg miután rátértünk a legfontosabb projektünkre… a tesztre. Rutin vizsgálatnak lehetett volna felfogni… egy kis vérvétel… de a lelkemnek ez nagyon is megterhelő volt. Rühelltem a tűt… a puszta látványától akár a világból ki tudtam volna futni. Ez az utálat már gyerekkorom óta bennem van… nem tehetek róla. A szemem előtt persze az lebegett, hogy igen is, ezt meg kell tennünk, ha ki akarjuk deríteni, hogy mégis mi az igazság. Ezért hagytam magamat, azonban a félelmem nem múlt el és emiatt tűnhetett úgy, hogy viccelődök. De… én azt teljesen komolyan mondtam, hogy inkább altasson el, csak hogy sikerüljön a vérvétel.
Amennyire be voltam parázva, annyira nem éreztem semmit… még meg is jegyeztem. – Te aztán érted a dolgod. – Elképedtem. Nem mondom, hogy már nem félek ettől az egész művelettől, de ha a jövőben bármikor el kell végeznem hasonlót, Leightont fogom kérni. Kész, ezt eldöntöttem. Bólogattam a saját döntésemmel kapcsolatban, illetve az ő kijelentésére is. Ezzel egyet tudtam érteni… így fogunk megnyugodni, hogy hivatalosan papíron is meglátjuk, hogy mi van köztünk.
Próbáltam lenyugodni, és a pamacsot nyomkodtam, végül terelésképp tértem vissza a lakás témára. Hiába fogadtam el az ajánlatát, érdekelt, hogy egyedül él, vagy van valaki az életében. Egyértelmű volt, de éreztem, hogy ezt meg kell kérdeznem. – Hogy tessék? – Meglepett, amit mondott… bonyolult? – Rendben, nem tudom, hogy mi van köztetek, de… – Hatalmas kíváncsiság lett urrá rajtam… tudni akartam, hogy mitől lenne bonyolult. – De… ha szereted és ő is téged, akkor az már egy jó kezdet! – Nyeltem egy nagyot… – Ne haragudj, nem akarok beleszólni vagy ilyesmi… – Inkább nem is folytattam tovább. Azonban a többi mondandójára ráncolni kezdtem a homlokomat. – Ezt mégis, hogy kell érteni? Itt dolgozik? – Néztem rá értetlenkedve, a fejemet is oldalra döntöttem. Logikus lenne, ha valóban itt dolgozna, de mivel nem a nyilvánvalót mondta, így csak egy kérdőjel a számomra…

Who are You?

Don't wait another day, We got a move to make

Nem lett volna ellenemre, ha beszélgetünk és bele kell mennem a családi sztoriba, de azért a másik részem úgy volt vele, hogy nem itt és nem most kellene. Talán majd máskor. Azért is volt furcsa, hogy ennyit beszéltem, mert Meredithnek csak most, több évnyi ismeretség után meséltem. Bár megvolt az oka. Ahogyan annak is, Lincolnnak miért beszéltem minderről. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nincs mit köszönnie; hiszen így volt. Ha a testvérem, akkor kutya kötelességem segíteni neki. De csak akkor, ha ő maga ezt elfogadja. És úgy tűnt, nem ágál ellene.
- Tényleg nem kell hálálkodnod. Ez csak természetes, nem? – Hozzátettem volna, hogy én nem vagyok olyan, mint apánk: nem hagyom őt cserben, de inkább jobbnak láttam nem firtatni a témát.
Jólesett kicsit másféle témáról beszélni, kis semmiségekről, minthogy ki hány éves. Mosolyogtam.
- Hat év van köztünk. Nem olyan sok – Akaratlanul is elgondolkoztam azon, mi lett volna, ha együtt növünk fel. Ha lehetett volna egy bátyám, akire számíthatok vagy akivel együtt megvédhettük volna anyát. Ahh, nem akartam ilyenekbe belegondolni, amúgy is butaság volt, hisz gyakorlatilag csak féltestvérek voltunk, vagyis lehettünk, nem édestestvérek. A közös anya szóba sem jöhetett, így az is furcsa lett volna, ha együtt tudunk felnőni.
Nagyot nyeltem arra az egy mondatra: „bízok benned”. Reméltem, hogy így van és nem csak úgy mondja. Habár nem feltétlen az orvosi szaktudásomra értettem, hanem valóban magamra vettem, amit talán nem kellett volna.
- Elaltatni? Ne butáskodj! Megoldjuk ezt itt – Közöltem mosolyogva, majd el is végeztem a műveletet, miközben meséltem neki a kisfiúról. – Úgy, hogy nem egy olyan orvos vett tőled vért, akinek nem számít a betege – Néztem rá és ezúttal rákacsintottam, aztán elraktam a kis fiolát. – Igen, tudjuk, de mégis… nyugodtabb leszek egy teszt eredménnyel – Magyaráztam, majd a kérdésre elgondolkodtam. Nem a válaszon, hanem sokkal inkább azon, hogy úgy ajánlottam fel a lakhatást, hogy Meredith-t meg sem kérdeztem. Bár ezzel ráértem foglalkozni, hisz Lincolnt nem holnap fogják kiengedni.
- Nem, hanem… velem él egy lány. Meredith. De mielőtt kérdeznéd: nem a barátnőm... – Sajnos. – Bár ez kissé bonyolult – Kínos mosoly jelent meg az arcomon, majd megráztam gyengén a fejemet. – De nem is lényeges. Az viszont igen, hogy nem fog nemet mondani arra, hogy meghúzd magadat nálunk. Nem mellesleg szerintem találkozni fogsz vele még a napokban – Tekintettel arra, hogy itt dolgozik ő is és ha megtudja, hogy itt a bátyám, akiről eddig nem is tudtam… nem tartottam kizártnak, hogy a kíváncsiságából kifolyólag meglátogatja a férfit.

ϟ 403 words ϟ dreamin ϟ note: bátyám?   ϟ

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Valamilyen szinten örültem a válaszának, de hiába mondta, hogy túltette magát rajta, valahogy éreztem a hangján, hogy nem teljesen... vagy csak az emlékek hozták elő belőle az átélt borzalmakat... Hmmm... Persze az is előfordulhatott, hogy csak én láttam bele olyan dolgot, amiről egyáltalán szó sem volt...
A fiatal betegéről tett említést, amit döbbent tekintettel fogattam. Lincolnnak hívták a srácot... mint ahogy engem is... erre mekkora volt az esély?... Nem mintha ez bármit is jelentett volna... attól még hihetetlenül kicsi a világunk. Persze az is lehet, hogy nem is olyan ritka név a Lincoln... és csak ennyi lenne a magyarázat...
Meglehetősen érdekesen viselkedett... a mondatát sem fejezte be... így nem is értettem mit akar, legalabbis elsőre. Utána persze leesett. Kedves volt tőle... amint megérkeztem a városba rögtön itt kötöttem ki a kórházban... még lehetőségem sem volt körülnézni, vagy albérletet keresni, de még akár munkát sem... Felépülés után az lett volna az első lépés, hogy lakást keresek, viszont így, ha nem teher a számára, akkor azzal le is van a gond. - Köszönöm szépen még egyszer a felajánlást! - Hálálkodok ismét, majd az öcsi szó hagyja el a számat... nos, igen... nem tudhattam hány éves, de az biztos, hogy nem nézett ki többnek, mint amennyi én vagyok... nem sokáig maradtam ebben a bizonytalanságban, mert hamar kiderült az életkora. - Tehát 31 vagy! Akkor nincs is sok év köztünk! - Tettem hozzá megállapítva. Hat év az valóban nem sok. - Gondolom... feleslegesen mondanám én mennyi vagyok... hiszen az adatok alapján, már rég tudod. - Egy fél mosoly görbülete mutatkozott az arcomon. De nem is maradt ott sokáig... Amint visszafordult a fióktól, megláttam azt, amit nem kellett volna... injekcióstű... utálom. Mondjuk logikus, hogy a teszthez azt kell alkalmazni... de... inkább használnék kést vagy bármilyen más eszközt...
Próbáltam viccelődni, hogy megnyugtassam magamat... Még őt is megkértem, óvatosan tegye azt, amire éppen készül. - Bízok benned! - Mondtam ki remegő hanggal... és még a szégyen is kerülgetett, a kis Lincoln említése után... még ő sem sírt... na, nem mintha szándékomban állt volna nekem... - Már későn szólok, hogy altass el, ugye? - Tudtam, mi lenne a válasza, de azért reménykedtem, hogy belemegy... viszont egyértelmű, hogy nem az történt. Hallgattam a tanácsára és nem néztem oda... féltem... de nem is kellett... nem éreztem semmit... - Kész? Az, hogy lehet? - Értetlenül néztem rá és úgy szorítottam a pamacsot a karom hajlatához. - Rendben, akkor holnap! - Nem agyaltam tovább... megkönnyebbültem, hogy már túl vagyok rajta... és az eredmény? Az meg majd kiderül nem zavart, hogy várni kell. - Kíváncsi vagyok azért, bár tudjuk az eredményt, ha úgy vesszük. - Hol rá néztem, hol pedig a karomon lévő pamacsra. El-elvettem onnan, hogy megnézzem begyógyult az apró seb vagy sem. - Egyébként... egyedül élsz? - Kérdeztem rá óvatosan, mivel nem tudhatom, hogy mibe tenyerelek bele... bár ha meghívott magához, akkor gondolhattam, hogy nincs senki, akivel osztozik a lakáson... ezért is vártam a válaszát.

Nem találtam jobb szót, csak azt, hogy érzéketlen. Számomra apám az volt és még ezernyi jelzőt fel tudtam volna sorolni rá. Mégis, talán ez az egy szó volt a lehető legkifejezőbb a jelen esetben. Sajnáltam Lincolnt, hogy apánk úgy bánt vele, ahogy. Nem tudom, én mit tettem volna fordított esetben: talán én nem álltam volna meg, hogy ne rendezzek jelenetet a bevásárlóközpont közepén. Miközben ezt újra átgondoltam, beugrott, hogy egy részlet felett átsiklottam. Volt katona? A mai világban azért meglepő volt, ha valaki tényleg bevonult egy időre. A legtöbben ugyanis kiskapukat keresve inkább kihúzták magukat alóla. De ő nem. És én sem húztam ki magam alóla, hanem mentem és tettem, amit kellett. Bár a magam részéről az orvoslást részesítettem akkoriban is előnyben. A harcmezőn nem volt szerencsém, sőt, mondhatni, az nem az én asztalom volt. Nem is akartam túlságosan elmélyedni ebben, mert több volt a rossz emlékem, mint a jó.
- Nem kell sajnálni, hiszen már vége van. Amint hivatalosan nagykorú lettem, magam mögött hagytam. – Ezt jobb volt kimondani, habár kételkedtem benne, hogy fel akarná keresni George-t.
A teszt volt mindenre a válasz, a megerősítés, de egy kicsit tartottam attól, hogy mit fog mondani. Nem tudom, miért, de ez a rövid idő, amíg beszélgettünk, máris közelebb hozta hozzám a férfit és már szinte akartam is, hogy megbizonyosodjunk róla: testvérek vagyunk. Csalódás lett volna, ha kiderül, hogy tévedtünk és valójában két George Lockhart van a világon, akik mind a ketten ugyanolyan gyarlók és érzéketlenek… Talán ekkora véletlen azért nincs.
- Ühm. Az egyik legaranyosabb kisbetegem volt. Kíváncsi vagyok, kihez került, miután eljöttem – Tettem hozzá merengve, inkább saját magamnak, mintsem neki. Aztán csak úgy… felajánlottam, hogy hozzám költözhet, helyesbítve hozzánk, de mégsem fejeztem be a mondatot. Nem akartam ráakaszkodni, de mégis szerettem volna, ha tudja, számíthat rám. Nagyot nyeltem a visszakérdezésre és reagáltam volna, de folytatta.
- Nem teher, dehogy. Pont azért ajánlottam fel – A hangom némileg megremegett, majd megköszörültem a torkomat. Felnevettem röviden. – Igen. 31 vagyok – Tettem hozzá válaszként arra, hogy az öccse vagyok-e vagy inkább a bátyja.
Felé fordultam, hogy nekikezdhessünk életünk talán legfontosabb vérvételének, mikor megszólalt. A hivatalos forma meglepett, hisz tegeződtünk, de hamar rájöttem, hogy csak poénnak szánja.
- Nem panaszkodott még senki, hogy fájdalmasan csinálnám – Magyaráztam, miközben lefertőtlenítettem a bőrfelületet. – A névrokonodtól is kellett egyszer vért vennem és még ő sem sírt, szóval te se tedd – Mosolyogtam, majd az injekciós tűt vettem a kezembe. – Ha nem bírod a tű látványát, akkor ne nézd, rendben? – Néztem rá komolyan, némileg aggódva, majd ezt követően szúrtam a bőrébe a tűt, egészen addig, míg el nem értem, amit akartam: a vörös folyadék, avagy a vére lassan folyni kezdett a fiolába. Amint megvolt a megfelelő mennyiség, abbahagytam és kihúztam a tűt, majd azonnal vattapamacsot nyomtam rá. – Meg is vagyunk – Ránéztem, azt vizslatva, jól van-e. Ezután tapasztottam le a ragtapasszal, aztán gondosan elraktam a fiolát a vérével, miután lezártam. – Ma már nem biztos, hogy kapunk eredményt.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Örültem, hogy Leightonra találtam, vagy éppen ő talált rám... vagy esetleg egyszerre találtunk egymásra... nem lehet ezt megmondani... A kapcsolatunk teljesen idegen volt, azonban egy rövid beszélgetés után úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném. A közös pontokat felsorolva egyre jobban tudatosult bennem, hogy rokonok vagyunk... sőt testvérek... Bár ez nem volt véletlen... már nem, és ő is belátta, legalábbis a Georgeról említett történetem alapján. - Érzéketlen... találó jelző... - Helyeseltem... nem ismertem azt az embert, de az első találkozó után hasonlóan neveztem volna el, és... mégsem tettem. - Őszintén sajnálom, el sem tudom képzelni min mehetett keresztül. - Ráztam meg a fejemet, hiába mesélt el pár dolgot, az nem tudta visszaadni azt, ami valójában történhetett..
A tesztre terelődött a téma... végül mindketten azt láttuk helyesnek, hogy belevágunk... igen, legyen megerősítve, hogy egymás vérei vagyunk. Még akkor is, ha tudtuk, hogy teszt nélkül is mi a helyzet velünk.
Mosolyogtam mikor a nevemet mondta ki... persze, furcsa is volt egyben... viszont amit egy másik páciensről említett, az még furcsább volt. Nagyra tágult szemekkel néztem rá. - Őt is Lincolnnak hívták? Micsoda véletlen! - Összeráncoltam a szemöldökömet. Valóban érdekes egy szituáció lehetett... és, hogy a neve egyezett az enyémmel... egyszerűen hihetetlen. A fiókok között matatott, majd rátalált egy fontos eszközre, ami elengedhetetlen volt a DNS vizsgálathoz.... injekcióstűt vett elő... meg persze minden mást is, ami kellett. Eközben eléggé sejtelmesen beszélt... valamit mondani akart, de elharapta a végét... inkább még szabadkozott is, úgymond feleslegesen... - Kedves vagy! Így elsőre felajánlani... egy... mit is? - Kérdezek vissza, amire nem várok választ és nem is hagyom, hogy megtegye, mivel kapcsolok, hogy mire is utalt... - Hogy lakhatásra gondoltál... nos, mivel a balesetem napján érkeztem, így senkit sem ismerek. - Vakarom meg a fejbúbomat. - Örömmel fogadom el a felajánlást, persze ha nem lesz teher... a számodra! - Fogalmam sincs miért tettem hozzá, de valóban nem akartam teher lenni. - Természetesen van helyed az életemben, bevallom mindig is szerettem volna egy... öcsit? - A mondatomat sikerült kérdéssé alakítanom, azonban jogos volt, oké... nem látszott rajta, hogy idősebb lenne nálam, de konkrétan nem tudtam hány éves is lehet.
Amíg figyeltem a tevékenységét, ezalatt fordult felém, mellyel jelezte, hogy készen áll. - Rendben van, Doktor Úr! - Hivatalosra váltottam a poén kedvéért, majd egyet kacsintottam is rá. Felhúztam a ruhám ujját és odanyújtottam neki a karomat... - Kezdheted! Azért, ha kérhetem, légy óvatos... - A mosolyom lankadt, de próbáltam fent tartani... Nem igazán szerettem a tű látványát...

Lehet, sőt, biztos, hogy nem az én hibám volt apánk viselkedése, de mégis rossz volt hallgatni azt, miképp bánt vele. A fiával. Persze, velem sem bánt jól, de… nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mit miért tett ez az ember. Miért volt ellenséges nagyjából… mindenkivel? Mit ártott neki a világ, hogy a saját vérét kitagadta, vagy épp a feleségére kezet emelt? És nem egyszer, nem kétszer… állandóan. Szinte éreztem, hogy a feszültség tombol bennem, kívülről mégsem látszódott semmi. Az élet igazságtalan volt és ezt tényleg be kellett látnom. Mármint azt, hogy ez semmiképp sem fog változni. És csodák sem léteznek. Nem véletlenül veszítettem el lassan a hitem a gyermeki ártatlanságommal együtt. Lassan nyílt fel a szemem és ami elém tárult, az nem volt épp mesébe illő.
- Tudom, de mégis… azt hittem, csak velem és anyával bánt úgy, ahogy. De ezek szerint mindenki felé érzéketlen volt – Sóhajtottam. Nem is bántam, hogy évekkel ezelőtt faképnél hagytam. Azóta sem beszéltem vele, és nem is akartam, ezek után főleg nem. El is gondolkodtam kicsit ezen, de végül nem hoztam szóba. Kételkedtem ugyanis benne, hogy Lincolnt érdekelné, hol van az az ember. Engem sem érdekelt különösebben.
Furcsa volt kiejteni a számon a testvér szót, még ha csak félig is voltunk azok. Legalábbis minden jel erre mutatott, és már csak egy igazi megerősítésre volt szükségünk. Halványan elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkomat. Nem tudtam, miképp kellene kezelnem mindezt. Örültem, tényleg, de nem tudtam, ő hogyan van ezzel. Nem terveztem ráakaszkodni, bármennyire is ezt akartam mélyen legbelül. Aprót bólintottam, mikor belement a tesztbe, viszont a kérdésre meglepve pillantottam vissza rá. Nem azért nem válaszoltam rögtön, mert át kellett gondolnom, hanem mert váratlan volt inkább.
- Az jó lenne, …Lincoln – Elmosolyodtam újra, majd felálltam és az ággyal szembeni fiókokhoz sétáltam. Néhány fontosabb dolog mindig a szobákban volt, ha esetleg szükség lett volna valamire. Elkezdtem kutakodni a fiókokban, és miközben ezt tettem, újra megszólaltam. – Egyébként… Denverben volt egy kisfiú, aki állandóan hozzám akart bejutni a kórházban. Nem volt különösebben beteg, csak figyelmet akart, gondolom – Megvontam a vállam. – Lincoln volt a neve – Elnéztem felé a vállam felett, majd néhány másodperc után vissza a fiókokra, mikor végül megtaláltam, amit kerestem. Injekcióstű. A saját véremet ráértem a laborban leszívni, de az övé nem. Előszedtem még azt a vackot is, amivel el kell szorítani a kart, majd vattapamacsot is vettem magamhoz, végül pedig egy kis ragtapaszt is. Na és persze a fertőtlenítő sem maradhatott el. Ezekkel fordultam vissza Lincolnhoz. – Viszont… most, hogy kiderült, közünk van egymáshoz… számíthatsz rám. Nem tudom, vannak-e itt ismerőseid, de ha nincsenek, akkor akár… - Nem mondtam ki, de sejthette, mire gondolok. Nem akartam, hogy az utcára kerüljön vagy valami motelbe, mikor ott volt az én lakásom. Még ha csak albérlet is volt. – Bár nem akarok rád erőszakolni semmit, nem tudom, hogy… egyáltalán van-e helyem az életedben – Tettem hozzá egy fokkal halkabban.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A kijekentésemre csak a fejét rázta... ezért sem akartam tovább faggatni... így sem tudtam értelmesen reagálni az egészre. Bevallom nagyon is sajnáltam, mivel a hallottak alapján eléggé súlyos volt a betegsége. Gondolom, hogy még gyógyszert is kell szednie... ami rám nézve szerencsés... mivel nekem nem függ az életem bármiféle pirulától. Az államat vakartam, miközben ezen agyaltam. A hozzánk hasonló emberek tudják milyen az, ha valamilyen betegség korlátozza őket. Egyik sem játék, és mégis... minden nap felkelünk és hatalmas erőt veszünk magunkhoz, mellyel bebizonyítjuk, hogy igen... így is lehet élni. Némán figyeltem tovább, majd egy merőben komolyabb beszélgetésbe kapcsoltunk át...
A kapcsolat köztünk... nos, egyre biztosabb volt. Hiába csak pár közös pont állt rendelkezésünkre... mégis, amint mesélni kezdtem a George-al való találkozásomról... nagyokat nézett. - Ne sajnálja... nem a maga hibája. - Feleltem szinte rögtön a sajnálkozására... majd az azt követő mondatára nem tudtam válaszolni... a nyakamat masszíroztam és hunyorogva figyeltem az arcát. Igaza volt, és amiket átéltek az anyjával... borzalmas... ő már csak tudja, hogy milyen ember is volt George Lockhart...
Megállapítottuk ezáltal, hogy ugyanarról a személyről esett szó, azonban amit utána kérdezett, attól szinte leesett az állam. Már bennem is megfogalmazódott ez a dolog... féltesvérek... hmmm, így hangosan kimondva, nem is tűnt olyan idegennek. - Nagyon úgy tűnik. - Válaszoltam neki, bár inkább hallatszott költőinek a kérdése... de úgy éreztem reagálnom kell rá... elvégre akár még a teszt sem kell, mivel mindketten azon az állásponton tartottunk, hogy ez már biztos. Rokonok vagyunk. - Jól van, benne vagyok, legyen róla "bizonyíték" is. - Sóhajtottam egyet... - Szerintem már vagyunk olyan viszonyban, hogy tegeződhetnénk... Nem gondolja? - Nyelek egy nagyot. - Vagyis nem gondolod, Leighton?... - Furcsa érzés volt letegezni a kezelőorvosomat... de ez a magázás nem mehetett tovább, főleg... hogy... testvérek vagyunk... vagyis elméletben...

Ugyan még nem lehettem biztos abban, hogy bármi közöm is van ehhez a férfihez, ahogy mesélt, nos, valamiért jó érzéssel töltött el a tudat, hogy volt valaki, akire számíthatott. Talán pont azért, mert nekem ez nem adatott meg és örültem, ha másnak jobb sora volt nálam.
A szavakra csak gyengén ráztam meg a fejem, de többet már nem fűztem hozzá. Egyik betegség sem jobb a másiknál, így az már félsiker, ha valami kezelhető vagy kordában tartható. Az angina ilyen volt. Szerencsésnek mondhattam magam, még ha el is kapott olykor a halálfélelem, mikor rám tört egy-egy roham. Ez főleg akkor történt meg, mikor túlhajszoltam magam. Hosszú, stresszes műszakok, nem alvás, állandó rohanás, magánéleti stressz… ezek könnyen elő tudják idézni a bajt.
Érdekelt minden, amit mondott. Illetve amit mesélt, mert úgy éreztem, közelebb hoz minket a megoldáshoz. Vagy csak… talán. Ráncoltam némileg a homlokom, főként arra, hogy észrevettem a remegését. Pont ettől tartottam. Nem akartam felkavarni, a szervezetének pihenésre volt szüksége, nem erre. Meg is állítottam volna a sztori mesélésben, de ekkortájt ejtette ki a száján, hogy az a férfi ittasan ment el a találkozóra. Nagyot nyeltem. Valahogy ennél több információra már nem volt szükségem ahhoz, hogy tudjam, tényleg közöm van Lincolnhoz. Méghozzá nem is kevés. Értetlenül pislogtam rá, felfogva ezt az egészet. Azt, hogy vele is ugyanolyan volt, ha nem rosszabb.
- Én… sajnálom. Nem ezt érdemelte – Elsőre ennyit tudtam kipréselni magamból. – De talán csak nyert azzal, hogy nem ismerte igazán őt – A fejemet ingattam, majd a visszakérdezésre újabb mély levegőt vettem, amit lassan fújtam ki. Bólintottam. – Ami azt illeti, nem lehetnék ennél biztosabb abban, hogy ugyanarról beszélünk – Gondolkozni kezdtem. Igazából próbáltam felfogni valamennyire a helyzetet. – Féltestvérek lennénk? – A tudat, hogy van valaki, akinek az ereiben szinte ugyanaz a vér csörgedezik, mint az enyémben: jó érzéssel töltött el. Mégsem tudtam, hogyan kellene valójában közelednem hozzá, hisz nem ismertük egymást. Nem tudtam, egyáltalán szüksége lehet-e úgymond rám, mint egy betoppanó vadidegenre. – Azért, hogy mégis csak száz százalékig biztosak lehessünk ebben, elvégezném a vértesztet. Ha engedi – Tettem hozzá komolyan, hisz nem ártott letisztázni teljesen. Vagyis megerősíteni a tényt, amit már tudtunk.

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Ahogy a munkámról megállás nélkül beszéltem, és persze próbáltam valahogy elhitetni vele, hogy még ő is képes lenne elsajátítani a trükköket... csak mosolygott. Önkénytelenül rám is rám ragadt az a jókedv, ahogy figyeltem őt. Így azért elég nehéz volt komolyan beszélni, pedig biztos voltam benne, hogy meg tudná csinálni. Nem véletlenül lett a művésznevem Xander Yosef, röviden XY... mivel "bárki" el tudja sajátítani ezt a szakmát. - Igen, ezt magam is így látom... Nagybátyám apám helyett is apám volt. - Válaszoltam azzal a görbülettel az arcomon. Valahogy nem akart eltűnni, azonban a betegsége hallatán, mégis csak lefagyott az a mosoly. Komoly arcot vágtam... nem is. Inkább lesokkolt a mondandója. Fel nem tudtam fogni, hogy lehet ilyen betegséggel élni. - Nem lehet valami kellemes... - Nem akartam tovább faggatni és természetesen nem is tettem, így csak némán hallgattam, amit még közölt velem.
A másik téma mindkettőnket erősen piszkált... legfőképp ez a rokoni kapcsolat... már ha még egyáltalán annak lehetett nevezni. Még mindig kérdéses volt a számunkra. Semmi sem volt biztos, de konkrétan semmi. Néhány szalmaszálba kapaszkodtunk mindketten... a hasonló betegség, a közös név, illetve a közös apa lehetősége... nagyon is élt bennünk az a remény, hogy ezek a véletlenek nem is annyira véletlenek. Persze... a DNS vizsgálat rögtön megadná nekünk a magunkban vagy éppen a hangosan feltett kérdésekre a választ. Bár lehet nem csak én, de ő is úgy érezheti, hogy ha belevágnánk, akkor az már hivatalos lenne, az eredménytől függetlenül... most viszont még addig jó, amíg bizonytalan a dolog... de... de nekem ez nem elég... én tudni akarom, hogy van közünk egymáshoz vagy nincs.
Ráncoltam a homlokomat, mikor azon agyalt, hogy George vajon, hogy lehetett velük illetve velem. Ezt semmiképp sem hagyhattam szó nélkül, így válaszoltam is. Meséltem, hogy egy percig sem volt az apa szerepben... igaz kicsit több infót is elárultam a kelleténel, ami azért halványan felkavart. - Nos, nagybátyámtól kaptam egy telefonszámot... felhívtam, majd megbeszéltünk azzal az emberrel egy találkozót. - Egy kicsit remegni kezdtem, ahogyan meséltem a történetet. - Egy bevásárlóközpontban ejtettük meg a találkozót. Röviden és tömören... Ő is eljött, de eléggé ittasan... és... odajött hozzám... belesúgta a fülembe, hogy szégyent hoztam rá, és hogy soha többé nem akar látni... - Sóhajtottam. - Megfordult és elment. Én meg csak áltam ott, mint egy marha... - Ráztam meg a fejemet kissé. - Akkor töltöttem be a tizenkilencet... elújságoltam volna neki, hogy bevonulok, de így... mit tud erre mondani az ember... - Vontam vállat, közben a tekintetét figyeltem... - Megmondom én... egy jó nagy semmit! - Morgolódtam George miatt és nem csak a saját, de a doki története miatt is... hogy milyen volt... nem csak engem hagyott cserben, de még velük sem úgy viselkedett, mint egy családfő... ez egyszerűen hihetetlen volt a számomra... vagy pont a természete miatt nem... - Javítson ki, ha tévednék, de... nekem úgy tűnik ugyanarról a személyről beszélünk, vagy ön nem így látja? - Kérdeztem vissza, majd a reakcióját kémleltem... nem semmi, ami a családunkkal történt...

Értékeltem a bizalmát, ugyanakkor meg is mosolyogtatott, hiszen nem tudhatta, sikerülne-e. Azért ez a bűvész szakma úgy gondolom, nem mindenkinek való – kellett hozzá tehetség és elhivatottság. Mondhattam volna, hogy egy kis hit is, de az igazából pont nem kellett. Mégis mosolyogtam, figyeltem őt, azt, ahogyan valójában… hogy is mondjam? Az igazság az, hogy látszott rajta, mennyire benne van a témában és mennyire szereti azt, amit csinál. Annak örültem viszont, hogy nem vette magára. Tényleg nem megbántani akartam. Oh, szóval van egy nagybátyja? Szép lassan raktároztam magamban az infókat, hátha jól jön később.
- Szerencsés, hogy volt maga mellett valaki, aki tovább segítette az úton. – Nekem tulajdonképpen nem volt senkim. Apámról kár szót ejteni, anyát pedig maga alá temette apám habitusa.
Habár nem láttam az arcát, mikor a szívbetegségemet fejtegettem, nem is volt rá szükség. Tudtam, hogy ledöbben, és nem feltétlen a betegség milyensége miatt, hanem alapból azért, mert nekem is baj van a szívemmel. Ez már több volt, mint puszta véletlen. Már… tényleg nem nevezhettük véletlennek ezt az egészet.
- Hát, nem. De igyekszem együtt élni vele, hisz nem tehetek mást. – Magyaráztam. – Szerencsére ritka, amikor tünetileg előjön, bár… akkor nem épp kellemes. – Nem tudom, miért meséltem erről, nem volt okom rá. De az biztos, hogy szerencsém volt a betegséggel kapcsolatban, hisz nem sűrűn jött elő. A gyógyszer pedig mindig nálam volt, ami enyhítette és megszüntette a rohamokat.
A fejemet ráztam gyengén. Nehéz lett volna megmondani, miért lehetetlen, mert azt is nehéz lett volna elmagyarázni, miért lehet igaz mindaz, amit feltételezünk. Viszont a fejrázással hamar megálltam, főleg, mikor azt emelte ki, hogy sok közös van bennünk. Igaza volt.
- Gondolja? – Ennyit voltam képes visszakérdezni, majd a vérvizsgálattal hozakodtam elő. Ha valamivel, akkor ezzel meg tudtuk volna oldani a kérdéskört. – Tulajdonképpen igen, viszont… - Próbáltam volna ellenérveket felsorakoztatni, ha nem adom be végül magamtól a derekam. Igazából egyértelmű volt, hogy mindketten tudni akartuk az igazat, viszont még fennállt egy apró bökkenő, ami boríthatott volna minden. Ha George mindkettőnk apja, akkor hogyan lehetett volna egyszerre két helyen? Ostobaságnak tűnt. Ahogy végül belekezdett a válaszba, meglepve kezdtem figyelni őt. Nem volt két helyen? Akkor az ő életében… nem is volt jelen? Elképedve hallgattam a szavait és egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Bár amikor a végéhez ért, hogy már szinte száz százaléknak veszi ezt az egészet… meg kellett mosolyognom.
- Mikor… találkozott vele? És milyen volt? – Sóhajtottam. – Velünk… mármint velem és anyával elég viharos volt a viszonya. Ivott, és nem volt túl beszámítható… szinte soha. Nem tudom, ugyanarról az emberről beszélünk-e – Ingattam a fejem, majd egyre csak azon kezdtem agyalni, tényleg be kellene vállalnunk a tesztet. Ha lett volna róla egy fotóm, vagy a mobilomban elmentve egy kép róla, könnyebben dűlőre juthattunk volna, de miért tartogattam volna egy olyan személyről bármit is, aki tönkretette a családunkat?

Leighton & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Szakmai ártalom, hogy kényszeresen is valamivel babrálni szerettem volna, amíg a doki megérkezett a szobába. Nem is volt véletlen, hogy mesélni kezdtem az egészről… ezt is be lehetett tudni annak. Igen, nekem ez az életem. Igaz, van is tehetségem hozzá, de persze a rengeteg gyakorlásnak köszönhető… – Igen, Ön! – Néztem rá kissé zavartan. – Teljesen őszintén mondtam, hogy bárki képes lenne rá… Ne becsülje le magát. – Karba tettem a kezeimet, úgy figyeltem tovább. – Amint már említettem, minden a gyakorláson múlik… egyébként nem vettem magamra. – Ráztam meg a fejemet… elég sok közös van bennünk, ezért gondoltam, hogy neki is menne. – Viszont a hitelességgel, én is hadilábon álltam. Legalábbis még fiatalabb koromban, ha nem lett volna mellettem nagybátyám, akkor lehet fel is adtam volna az egészet. – Ismételten csak a számat járattam… már kezdtem azt hinni, hogy a morfium mellé egy kis igazságszérum is került, mert lassan tényleg kikotyogom minden titkomat. Bár… egyáltalán nem bántam, és igen, tudom… fura… de valahogy könnyedén meg tudtam nyílni előtte. Meglehet, hogy az is közrejátszott, ami ott volt a levegőben. A rokoni kapcsolat. Már ha valóban azok vagyunk egymásnak. Testvér. Pontosabban féltestvér… ez olyan hihetetlennek tűnik. Abból a szempontból, hogy egyszer sem találkoztunk ezelőtt… és mégis…
A szívbetegségéről esett szó, és kíváncsivá tett… mivel ez is egy közös pont volt, ami azt is jelenthette, hogy az apánk miatt örökölhettük. Hallgattam a szavakat, amit mondott… és ledöbbentem… az egy dolog, hogy velem mi a helyzet, mert rendben, a gyenge szívbillentyű sem játék, de ami vele van, az sokkal súlyosabbnak hangzott. – Doki! Ezek alapján magának sincs könnyebb helyzete. – Az arcomat simítottam meg és végül a tekintetét követtem, de amint elárulta a betegségét, rám sem nézett…
Én sem akartam tovább faggatózni, így annyiban hagytam az egészet… majd kettőnkre terelődött a téma. Az álláspontomat közöltem vele, melynek hatására ismét rám figyelt. – Miért gondolja azt… semmi sem lehetetlen. Persze, meglehet, hogy még mindig csak merő véletlenség az egész, hogy annyi minden közös bennünk… – Elharaptam a végét. A vérvizsgálat hallatán összeráncoltam a homlokomat. – De igen is fontos. Mivel ezt a témát járjuk körül már egy ideje, nem is lenne akkora marhaság. – Bólogattam… Kíváncsi voltam mindenképp… ki akartam deríteni, hogy egyáltalán közünk van egymáshoz vagy sem. – Én jól leszek itt, úgysem megyek sehova, a vizsgálathoz meg csak a véremre van szükség, nem igaz? – Ezzel jeleztem felé, hogy akár most rögtön bele is vághatnánk a DNS vizsgálatba.
Egyik pillanatról a másikra egy széket húzott az ágyam mellé és leült rá. Fogalmam sem volt, hogy mi változott hirtelen, azonban egy csöppet sem zavart a dolog. Egy kisebb mosolyra kerekedett a szám. – Az az ember… nem volt két helyen. – Neki az apja volt, nekem azonban csak papíron… mégsem nevezte annak, ami nem is volt meglepő. Láttam rajta, hogy feszült állapotba került, legalábbis a lábmozgása erről árulkodott. – Úgy értem, amióta az eszemet tudom, George nem volt a családom része. Elhagyott minket… anyám öt éves koromig nevelt, majd nem bírta tovább egyedül… és ő is elhagyott. – Már lassan megszoktam, hogy sokat beszélek, így nem volt mit tenni… – Így kerültem nagybátyámhoz. – Nagy levegőt vettem és úgy folytattam. – Nos, „apánkkal” kapcsolatban nem is nagyon vagyok meglepve, ha ezt így mondhatom. Ő már az első találkozásunknál furcsa volt számomra, így a jelenleg kialakult helyzetünk miatt meg végképp nem vagyok… meglepett – A két kezemmel idézőjelet formáltam és úgy közöltem felé a mondandómat. Először fel sem tűnt, hogy mi is hagyta el a számat, csak később kapcsoltam… apánk… már közös nevezőként említettem… – Oh, elnézést kell kérnem… még semmi sem biztos… én meg már úgy kezelem ezt a helyzetet, hogy száz százalék. – Masszíroztam meg a homlokomat, végül a reakcióját figyeltem…