Hajlamos vagyok a drámázásra, és ha egyszer belelendülök, nincs az a kedves szó, édesség mennyiség vagy drága ajándék, ami meg tud vigasztalni, Leo mégis eléri nálam, hogy ne érezzem nyomorultul magam. Nem ismer, ennek ellenére vagy pont ezért elhiszem neki, hogy nincs világ vége. Egy hangya bokányit derűsebben látom a dolgokat, de valószínűleg ez csak addig tart majd ki, míg vissza nem megyek a munkába.
– Nagyon jólesik, hogy ezt mondod – pislogok hálásan felé, aztán idegesen elnevetem magam. – Olyan bután érzem magam, nem akartam panaszkodni, csak... olyan jól esik kimondani. Tudod, az apukám nem örült, mikor bejelentettem, hogy dolgozni fogok, de életemben először akartam valami olyasmit, aminek hasznát is veszem... mármint nem lehetek örökké a hercegnője, igaz? – ismét belelendülök, meg sem várom, hogy reagáljon a költői kérdésemre – Ő nem így gondolja, szóval nem is mondtam neki semmit arról, hogy mennyire csalódott vagyok, ő úgy tudja, hogy szeretem a munkát és azért vagyok bent késő estig, mert annyira jól érzem magam, pedig ha csak sejtené, hogy másoknak ugrálok és mennyire kicsinál ez az egész, biztosan megpróbálna lebeszélni. Szóval tényleg nagyon jó érzés, hogy valakinek nem kell azt tettetnem, hogy milyen remekül vagyok. – Egy kicsivel még könnyebbnek érzem magam, hogy ezt kiadhatom magamból, amit csak az árnyékol be, hogy ahhoz képest, hogy azt mondtam, nem akarok panaszkodni, végül mégis csak azt tettem.
Örömmel veszem át a papírt tőle, amire a címét írta fel, és az arcomra van írva, mennyire izgatott vagyok. Még sosem volt olyan barátom, aki áthívott magához. Oké, ez nem teljesen olyan, de mégis! Együtt bandázunk és ruhákat válogatunk, vásárolunk is és közben biztosan nagyon jól fogjuk érezni magunkat.
– Alig várom – bukik ki belőlem egy teljes oktávval magasabb hangon, és a szerény szabadkozásra csak legyintek. Ha egy kartondobozba  lakna sem érdekelne. Mármint az, hogy ott lakik, nem ő. – Nagyon jó lesz.
Lelkesen bólogatok, mikor a színekre terelődik a szó. Én már nem jelentek kihívást magamnak, az én ruháim többsége a rózsaszín egy árnyalatában pompáznak, csak egy-egy olyan darab van a szekrényemben, amit azért vettem más színben, mert Szörnyella eredeti terveiben úgy szerepelt.
– Igeeen, szerintem izgalmas kontrasztban lesz így a sötét és a világos – magyarázom és közben úgy bámulok rá, mintha gondolatban épp levetkőztetném, pedig pont hogy öltöztetem. – Olyan dögös leszel, hogy mindenki a számodat akarja majd előételnek – jelentem ki ünnepélyes magabiztossággal. Vigyorogva nézek rá, mikor indokolatlanul, de bemutatkozik ő is. – Igen, azt hiszem, a Leo Tojásai egy életre a tudatomba égett.
Kissé lehervad a vidámságom, mikor azt hallom, hogy nincs megelégedve magával. Elég felszínes embernek tartanak, talán tényleg az is vagyok, de azt vallom, hogy a maga módján mindenki szép.
– Oh... – hirtelen nem tudom, mit mondhatnék. Győzködjem arról, hogy én nem látok semmi olyasmit, amiért oka lenne így érezni? Az úgy sem segítene, sőt, gyakran ellenérzést vált ki az emberekből bármennyire is legyen jóindulat. Neki kell megszeretnie magát, ebben pedig történetesen segíthetek. Elvégre a divat erről szól. – Ezen talán tudok segíteni. Tudod, az emberek nem is gondolnák, de a ruhák csodákra képesek. – Örülnék, ha nem csak egy szuper hétvégi program sülne ki a szombatra lebeszélt dologból, hanem segítenék is vele neki.
Totál belelkesülök amiatt, hogy szerelmes, és csak egy picit sajnálom magam, hogy az egyetlen normális pasi, akit megismertem az elmúlt időszakban – Justint leszámítva, de lehet, hogy őt sosem látom újra – már foglalt. Elkerekednek a szemeim a répás metaforára és a szám elé kapom a kezem, hogy ne vihogjak fel.
– De az csak jelent valamit, hogy flörtöltök, nem? – Megöl a kíváncsiság, érdekelnek a legapróbb részletek is, úgy kielemezném őket, de félek, nem vagyunk még olyan viszonyban. De szombaton talán erre is sort keríthetünk. Nem mintha akkora romantika szakértő lennék. Mármint láttam az összes kötelező romantikus filmet, a heppi endesektől a depi endesekig, de ez minden. Egy titokzatos megnyerő srác minden tapasztalatom ezen a téren, de őt még az előtt elnyelte a föld, hogy bármi alakulhatott volna, és mivel a  valóság távolabb nem is állhatna a filmektől, kétlem, hogy a közeljövőben mégis felbukkanna, hogy aztán elvarázsoljon, szóval lelkes laikus vagyok csak a témában.
– Kérned sem kell, simán ráderőszakolnám – kuncogok, de csak azt próbálom leplezni, hogy mennyire jólesik annak ellenére is, hogy csak poénkodunk.
Gyakran hallom, hogy csinos vagyok, általában egyet is értek, mert mindent megteszek érte, de Leótól hallani valahogy egészen más, mint apától, valamelyik munkatársától vagy egy random pasastól az utcán.
– Hát... tényleg nem tudok róla sokat. Csak hogy nagyon helyes. És jófej. A jótékonysági bálon találkoztunk, egész nap ugráltam és totál kiment a fejemből az evés, szóval egy kicsit megszédültem, ő pedig megjelent a semmiből és elkapott – érzem, hogy felforrósodik az arcom. Néhányszor felidéztem már magamban, de így kimondva még inkább úgy érzem, mintha az az este valami tündérmese lett volna. – És aztán beszélgettünk, de annyira el voltam varázsolva, hogy csak semmiségek jutottak eszembe, nem kérdeztem meg, hogy mivel foglalkozik vagy bármi fontosat, ami alapján megkereshetném. Szóval nem hiszem, hogy újra találkoznánk. Talán majd jövőre a következő bálon – lemondó sóhajjal fejezem be. Ennyit a tündérmesémről.
Talán mostanság túl sok inger ér és azért vagyok ilyen érzékeny, de a gesztus, hogy képes volt kiráncigálni azt az izét, hogy beszélgethessünk örömkönnyeket csal a szemembe, amiket heves felfelé pislogással egy pillanat alatt el is tüntetek, mintha sosem lettek volna. Mindkettőnknek elég ciki pillanatokat okoznék, ha zokogva borulnék a nyakába, azt hiszem.
– Fogalmam sincs, hogyan csináltam, nyomkodtam, nem történt semmi, akkor már kicsit idegesebben nyomkodtam... végül bele is rúgtam. Aztán kénytelen voltam szólni az egyik lánynak, mert várta a papírokat – mesélem kissé szégyenkezve. – Mondtam, hogy kifizetem, de senki sem mondott semmit, szóval arra jutottam, hogy biztosan a felmondásomat készítik elő – fújom ki a levegőt és elmerülten figyelem Leo kezeit, amik közben munkában vannak. – Még ha tudnám is, hogy hol keressem, nem égetném be magam azzal, hogy elrontottam egy nyavalyás fénymásolót. Valami életképtelen szőkének nézne... ami mondjuk igaz is – ezúttal nem az öröm csal könnyeket a szemembe, de megint gyorsan megszabadulok tőlük. Durván megdörzsölöm a szemem megfeledkezve arról, hogy reggel kentem magamra némi festéket, hogy eltereljem a szemem alatti karikákról a figyelmet a botrányosan hosszú pilláimmal.
Együttérző mosolyt varázsolok magamra, mikor arról mesél, hogy egyedül él, mert kihallom a hangjából és látom is rajta, hogy nem olyan vidám téma ez számára.
– Tudod, ha szeretnéd, én bármikor szívesen lógok a nyakadon, ha egyedül érzed magad. De te is átjöhetsz hozzánk. Van egy óriási konyhánk, de apa szerintem még sose tette be oda a lábát, én pedig ki vagyok tiltva, mert felgyújtanám a házat. – Remélem, nem hangzik felvágásnak az invitálásom, egyáltalán nem azért hangsúlyoztam ki, hogy nagy a konyhánk, hogy kérkedjek, hanem mert bűn, hogy nem használjuk ki.

1081 ❖ ölel a napfény és nyílik a rózsa... ❖ megszaladt  

❖

Ez a srác csupa jóindulat, igazi édes pofi, akit egyszerűen lehetetlen nem kedvelni. Miért csak most találkozunk?
– Hát, nem is tudom... – suttogom letörten, de a mosolygást nem bírom megállni, a szavai túl kedvesek ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyva őket szomorkodjak – egyelőre totálisan láthatatlan vagyok. Tudod, ilyen még nem fordult elő velem. Mármint... félre ne értsd, nem vagyok valami öntelt liba – mentegetem magam, de már mindegy, kimondtam és hát, talán épp ezzel sikerült öntelt libának tűnnöm. Gondterhelten rágcsálom a szám, azon tűnődöm, ha most elkezdeném beavatni az életem minden unalmas kis részletébe, vajon mennyire tudnám meggyőzni, hogy tényleg nem vagyok az? Valószínűleg csak rontanék a dolgon, így inkább csendben maradok. Legalábbis addig, míg fel nem veti, hogy kezdjek valamit a ruhatárával, mert az minden más gondolatot a háttérbe szorít. Milyen izgalmas ötlet!
– Mondjuk a hétvégén? Persze az is jó, ha küldesz fotókat, nem muszáj átmennem, de talán... mégis. – A homlokom ráncolva bólogatok, nem akarok tolakodó lenni, de profin akarom csinálni, ahhoz pedig pár kép nem lesz elég. Ki tudnék ugrani a bőrömből, amiért még vásárolni is hajlandó velem. Mármint neki lesz, nyilván ott akar lenni, de nekem azért ez egy kicsit többet jelent, apa utál kísérgetni, barátokban pedig nem dúskálok, így általában egyedül szoktam elmenni, ami azért nem akkora buli, mint társaságban. – Hát, egy kicsit tényleg rosszfiús színek, de minden az anyagon és a stíluson múlik – vonok vállat. – Ha valami kevésbé vadat szeretnél, az sem gond, de mindenképp sötét színeket javasolnék – jelentem ki magabiztosan. Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mennyire kiemelné a szemeit egy sötétebb árnyalat. Igazi szívtiprót csinálok belőle, ha engedi. – Úristen – kapok aztán a fejemhez. – Bemutatkoztam egyáltalán? Cami vagyok – ha már divattipeket kap, legalább tudja, hogy kitől.
Igyekszem udvariasan csodálkozni azon, hogy nincsenek tükrei, de nem igazán megy. Hogy lehet anélkül létezni?
– De hát... miért?
Izgatottan felsikkantok, amivel nem kevés tekintetet sikerül magamra vonnom, de kit érdekel? Úgy megölelgetném, de csak most ismerkedtünk meg, így visszafogom magam akkor is, ha végtelenül örülök, hogy ilyesmit hallok egy ilyen szuper sráctól. Megtalálta a boldogságot, minden szavából süt és hát... ez csodálatos.
– Te jó ég, ez tényleg szerelem – támasztom meg a tányérom felett az arcom mindkét kezemmel és csillogó szemmel bámulok rá. – Na és még nem is céloztál neki rá, hogy mizu? – tudakolom izgatottan. – Nem próbáltad elmondani neki, hogy többet is érzel iránta?
Cinkos vigyort küldök, és felé bökök a villámmal, mikor felvázolja az esküvője terveit. – Remélem, rajta vagyok a vendéglistán. Van egy ruhám, amit csak egy ilyen alkalomra tartogatok, meg aztán ezt nem hagynám ki. – A visszakérdezés kicsit kizökkent, na nem azért, mert nem tudom, mit feleljek rá, hanem mert eljutottam oda, hogy időm sincs pasizni. Ez már a vég. – Neeem – nyújtom el a szót. – Illetve, van egy srác, de csak egyszer találkoztunk... és most amúgy is lefoglal a munka... – Sótlan nőszemély lettem az elmúlt egy hétben, nincs mese.
Átadom Leónak a listát és értetlenül figyelem, ahogy anélkül tűnik el a konyhában, de nem kell sokat várnom, vissza is tér a kávéfőzővel. Hitetlenül bámulok rá. – Képes voltál kirángatni ezt a masinát, hogy beszélgessünk? Mazochista vagy? – nevetgélek zavartan, de csak mert annyira jól esik, hogy hirtelen azt sem tudom, mit mondjak.
Teszek róla, hogy megbánja, kéretlenül rázúdítom a hülyeségem minden átvezetés nélkül, de ő még sem néz hülyének, vagy csak nagyon jól titkolja, hogy az agyára megyek.
– Hááát, ha tényleg így van, akkor megszívtam – bámulom a kávégépet gondterhelten. – Elrontottam a fénymásolót – vallom be szégyenkezve. – Mentségemre, most használtam először és senki sem mondta meg, hogy mit kell, szóval magamtól próbáltam rájönni. Szerinted kirúgnak? – nézek rá kerek szemekkel.
Valami ilyesmi választ vártam egy olyan energikus fickótól, mint amilyen ő. Valószínűleg erre a munkára született, mert közvetlen, jófej és az olyan őrültekkel is elvan, mint én.
– Egyedül élsz? – fürkészem érdeklődve és a kissé összeesett hóemberemet döfködöm a szívószálammal. – Csak azért kérdezem, mert... tudod, magadnak főzöl vagy valaki másnak?

674 ❖ ölel a napfény és nyílik a rózsa... ❖ remélem, tetszik!

❖

Jól esik, amit mond és ahogy mondja, pláne most, hogy úgy érzem, senkit sem érdekel az, amit szívvel-lélekkel csináltam, amibe annyi értékes órát öltem, mint talán még soha semmibe.
– Köszönöm! Csak szeretnék. Egyelőre gyakornok vagyok a House of DeVil divatáruházban – motyogom kissé kevésbé lelkesen, mint ahogy egy hete tettem volna. Mert hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy ruhát maximum magazinban fogok látni, vízhólyag nő a lábujjaimra a sok mászkálástól és az alvást is minimálisra csökkentem majd. Mielőtt megint bőghetnékem támad, a srác mond valami olyasmit, amitől ismét felvillanyozódom. Vajon hogy csinálja? Én szinte sosem tudom, mit kell mondani, de neki nagyon jó érzéke van hozzá.
– Uhh, még sosem próbáltam, de izgalmas lenne – dörzsölöm össze a tenyereim és úgy bámulok rá, mint egy érdekes, új játékra. Egyből beindul a fantáziám – na nem úgy! –, azon gondolkodom, hogy mi állna neki jól, mi mihez passzolna igazán és persze a kiegészítőket is sorra veszem. Azok nagyon fontosak. – Látnom kéne a teljes ruhatáradat – dobolok az ujjaimmal az alsó ajkamon elmerengve. – És lehet, hogy vásárolnunk is kell – teszem hozzá boldogan, imádok vásárolni. – A piroshoz mit szólsz? Vagy a feketéhez. Mindkettő nagyon passzolna a szemedhez, csak úgy virítana tőle. Egyébként nagyon szép szürkés árnyalata van, olyan, mint egy téli reggel. Vagyis gondolom. Sosem láttam még téli reggelt, de épp ilyen kellemesnek képzelem – csacsogok megfeledkezve magamról, aztán eszembe jut, hogy kérdezett még valamit, így gyorsan arra is válaszolok: – Hát, van néhány praktika. Az anyagtól függ, de a többnyire a szódabikarbóna a legjobb választás. Önts hozzá annyi vizet, hogy ilyen pasztell állagú legyen, dörzsöld a foltra és fél óra múlva öblítsd hidegvízzel és mosd ki mosógépben – hadarom. Hozzátenném, hogy nekem is ez vált be, de szeretem meghagyni az új ismerőseimet abban a tudatban, hogy nem szoktam ilyesmiket csinálni.
Miután visszatér a reggelimmel és a fánkokkal, amikre aztán rá is vetem magam, de közben a mondat második fele megüti a fülem és gyorsabban kezdek rágni, hogy ki tudjam bökni a kérdést, ami ilyen kijelentés után talán másban is felmerült volna.
– Csak nem szerelmes vagy? – sóhajtok ábrándosan. – Ki az? Van neve? Mármint persze, hogy van neve, miért ne lenne? De tudod is? Beszéltetek már? Megmondtad, hogy szereted? Szerinted ő is szeret? Nagy eksüvőben gondolkozol vagy inkább kis családiasban? – zúdítom rá a kérdéseim és talán még eszelősebbnek tűnhetek, mint mikor a ruhákról beszélek. A szerelem is rajta van az öt kedvenc dolgom listáján, megelőzve a ruhákat, mert hogy ez már régebbi szenvedélyem. Mindig is imádtam azokat a történeteket, amik a tiszta, mindent elsöprő szerelemről szólnak, mert hiszek benne, hogy létezik, épp csak meg kell találni.
Szinte sajnálom, hogy elszalad az epres forrócsokimért, mert még szívesen faggatnám tovább is, de közben az is eszembe jut, hogy meg kéne rendelnem a munkatársaim kávéját, ami azt jelenti, hogy szegény Leo egy fél évre be is költözhet a konyhába, mire ezt mind megcsinálja.
– Ez milyen cuki – nevetem el magam, mikor elém teszi az italomat. Gyorsan meg is kóstolom és elismerően biccentek. – Hű. Ez... hű! Na jó, hol voltál eddig az életemből? – vigyorgok hitetlenül. Mondjuk, ha jobban belegondolok, ha rendszeresen Leo csinálná a reggelimet, valószínűleg könnyebb lenne átugrani, mint megkerülni. Veszélyesen jó a srác.
– Mhhhp – csukok egyet válaszul, de csak mert épp nekiálltam a tojásnak, mikor felteszi a kérdését. – Jó is, hogy szólsz – rángatom ki a tányérom alól a cetlit, amire a rendeléseket firkáltam és elé tolom. – Ezért jöttem. A munkatársaimnak lesz – tisztázom mielőtt végérvényesen valami falánk sütiszörnynek titulál. – Én vagyok, akit ugráltatnak. Javíts ki, ha tévedek, de ez mióta a gyakornok dolga? Mármint mikor aláírtam a szerződést nem láttam feltűntetve, hogy hivatásos kávé-futárnak jelentkeztem. Vagy ez ilyen beavatás? Ha túlélem, nevetünk egy jót és oszlopos tag leszek? – tárom szét a karjaimat értetlenül, és várakozva nézek rá, hogy ő ehhez mit szól. Azt hiszem, ha most a képembe mondaná, hogy egy hisztérika vagyok és csak felnagyítom a dolgokat, el tudnám viselni, nem várok teljes egyetértést, csak jól esik, hogy nem a falnak beszélek.
– Tényleg csak téged láttalak még itt – töprengek hangosan. – Nem fárasztó? Azt látom, hogy élvezed a sütés-főzést, ügyes is vagy, de nem szokott tele lenni a... bukszád?

674 ❖ ölel a napfény és nyílik a rózsa... ❖ remélem, tetszik!

❖

Csak mikor meglátom a mosolyát fogom fel igazán, hogy mennyire ki vagyok éhezve egy kis kedvességre, amiből sajnos nem sokat kapok a munkahelyemen. Mindenki olyan komoly és frusztrált, amit persze megértek valahol, a nagy munka nagy felelőséggel jár. Vajon én is ilyen leszek, ha egyszer közelebb kerülök ahhoz, amit igazán szeretnék csinálni? Mert azt nem akarom. Mielőtt az aggasztó gondolatok teljesen elvehetnék a kedvem, a srác megszólal és ezzel eléri, hogy csak rá figyeljek. Valahogy annyira ragadós a belőle áradó energia, hogy azon kapom magam, hogy én is vigyorgok, pedig öt perce még ahhoz sem éreztem magamban elég erőt, hogy feltornázzam magam erre a bárszékre.
– Köszönöm – pislogok rá hálásan, ugyanis a felső az én kreálmányom. Átalakítottam egy régi ruhámat, ami az eredeti formájában már túl kicsi lett volna. – Igazából én csináltam. Azaz nem teljesen, inkább csak átalakítottam, de az sem volt egyszerű – magyarázom lelkesen, aztán mielőtt még nagyon belemerülnék (mert hajlamos vagyok rá), inkább befogom. A hasam egyébként is méltatlankodva jelzi, hogy másra használjam a számat, de a srác – mint kiderült Leo – nem csak édespofa, hanem nagyszerű felszolgáló is, mert a csacsogásban nem feledkezett meg arról, hogy éhes vagyok. Majd jatt formájában is meghálálom.
– Igen, a "Le-Tojás" végül is sokkal jobban hangzik– kuncogok. Arra a néhány pillanatra, amíg eltűnik a konyhában megint eszembe jut, hogy egyébként miért is jöttem és emlékeztetem is magam, hogy ne felejtsem el odaadni a papírost, de aztán felbukkan ismét, ezúttal kajával és megint csak megfeledkezem róla. A tojás már önmagában is roppant érvágygerjesztő, de ezek a fánkok!
– Uh, nagyon jól néz ki. A rózsaszín a kedvenc színem – osztom meg vele ezt a teljesen érdektelen infót és nagy dilemmába kerülök. Melyiket egyem meg először? A tojást lenne logikus, de nem bírok ellenállni a fánknak sem, így gyorsan leharapom a szívecske sarkát. Leo közben újabb finomságokkal akar elhalmozni, de nekem tele a szám, így csak hevesen bólogatok, aztán miután lenyeltem a falatot felé fordulok. – Az az epres forrócsoki nagyon jól hangzik. Kérhetek dupla adagot?
Oké, ha eddig nem gondolt valami éhenkórásznak, majd most. De mit tehetnék, ha egyszer ilyen remek a kiszolgálás és a kaja?
– Egyébként isteni ez a fánk– sóhajtok fel boldogan és bár csak megkóstolni terveztem, pillanatokon belül el is pusztítom az utolsó morzsáig. – Zseniális vagy – nyalom le az ujjamról a cukormázat, ami nem valami elegáns hölgyhöz méltó, de mivel nem az angol királynővel reggelizek, ezt most megkockáztatom. Nem csak a kávékról feledkezem meg időközben, hanem a rosszkedvemről is, ami teljes mértékben Leo érdeme. És a kajáé.

412 ❖ ölel a napfény és nyílik a rózsa... ❖ remélem, tetszik!

❖

Ki hitte volna, hogy álmaim melója a rémálmaim melója is lehet? Az elképzelésem igen egyszerű volt: besétálok, mindenkit lenyűgözök és a példaképem oldalán meghódítom a divatvilágot, egy nap – nem túl soká – pedig mindenki azokban a ruhákban fog járni, amiket én terveztem. Számoltam azzal is, hogy esetleg egy kicsit nehezebb dolgom lesz és esetleg a lenyűgözéshez valamit fel is kell mutatnom, ezért is adtam be a kedvenc vázlataimat az önéletrajzommal, de rien, semmi. A leghalványabb jelét sem mutatta senki, hogy egyáltalán megnézte volna azokat a terveket, amiket nem mellesleg szerettem volna visszakapni. De tudom még fokozni ám! Mikor azt gondoltam, hogy kapok valami nyugis kis elfoglaltságot, ami közben tudok figyelni és tanulni, szintén durva tévedésben voltam. A napom abból áll, hogy fel-alá rohangálok hol az épületben, hol Stormreachben anyagok, eszközök, kaja és kávé után. Én lettem az a bizonyos  "menjmár", akihez mindenki így intézi a mondatát "menj már el ezért vagy azért". Szörnyen kiábrándító, sírhatnékom támad minden reggel, mikor munkába indulok, de tudom, hogyha most feladom, az álmaimnak is búcsút inthetek. Csak olyan nehéz! Nincs egyetlen barátom sem, akinek kiönthetném a szívem, az talán elviselhetővé tenné ezt a poklot. Apucit nem akarom ezzel terhelni, ő úgyis azt mondaná, lépjek ki, nincs szükségem munkára, pláne ilyenre nem, de nem akarok örökké kislanyként élni egy palotába zárva.
Fáradtan lépek be a kis étterembe, ma már lejártam a lábam, ilyenkor pedig semmi kedvem elkullogni a város másik végébe kávéért, hanem megspórolom magamnak az utat. Az őszikabátom zsebében turkálok és előszedem a kissé megviselt papírt, amire egy kisebb falunak elegendő rendelést írtam fel. Tudjátok, hogy megy ez, kinyitod a rágót és úgy gyűlnek oda, mintha aranyat osztogatnál. Megállok a pultnál és a tekintetemmel az eladó srácot keresem, de mikor megérzem valami nagyon finom illatát, azt kezdi keresni a szemem. Ja, igen. Ma még nem is ettem. Talán nem ártana harapnom valamit, amíg elkészül ez a sok mindenféle kávé.
– Szia – csillan fel a szemem, mikor végre megpillantom a srácot. Még nem beszélgettünk soha, egy-egy szót váltottunk, de ennyiből is szimpatikusnak tűnik, szóval megajándékozom a legszélesebb mosollyal, amit a fáradt izmaimmal még ki tudok préselni magamból. – Megmondanád, hogy minek van ilyen isteni illata? Aztán adnál belőle kettőt?
A kávés listáról egy pillanatra meg is feledkezem, a hasam korgása minden másról eltereli a figyelmem.

376 ❖ ölel a napfény és nyílik a rózsa... ❖ remélem, tetszik!

❖