- Pontosan! – Az új kiállítást nem indíthatjuk el addig, amíg Clayton elő nem kerül, ezt Miyoung még nálam is jobban tudja. – Lassan ott tartunk, hogy még én is elkezdem hiányolni, nem csak ti! – vigyorogtam, pedig ha valaki élvezhette volna, hogy a főnök távol van, az tényleg én vagyok.
Nem arról volt szó, hogy nem kedveltem volna Claytont, pusztán csak… a frászt hozta rám. Meg szerintem minden, egészséges túlélőösztönnel rendelkező városlakóra, aki valaha kettesben maradt vele egy légtérben, kivéve talán Miyoungot és Cray-t, akik képesek voltak azonos súlycsoportból kommunikálni vele. Én csak apró halacska voltam ebben az egyenletben.
De még én is beláttam, hogy jobb az, amikor itt van: a dolgok gördülékenyen haladnak a maguk rendjén és nincsenek ekkora kérdőjelek mindenki feje fölött. Ha belegondolok, kissé tényleg aggasztó volt a hosszúra nyúló távolléte és láttam Miyoungon, hogy ő tényleg számításba kezdi venni a legrosszabb lehetőségeket is.
Úgy döntöttem megpróbálom elterelni a figyelmét a borús feltételezésekről.
- Alapvetőleg jobb dolgom nem is lehetne – értek egyet vele. -  Forgalomtól függetlenül nyugtom van egész nap és nem kell attól félnem, mikor nyársal fel valaki a szúrós tekintetével. Kivéve, ha beugrom az ajándékboltba. Láttad már azt a gorillát? Nem lehet, hogy az Clayton? Borzasztóan emlékeztet rá, pont úgy figyel, mintha bármelyik pillanatban rám vethetné magát, hogy „Mit lazsálsz, Ankers, azt hiszed szállóvendég vagy?! Ez egy múzeum!” – kísérlem meg imitálni a főnököm szigorú hangsúlyozását, bár a gorillának biztosan jobban menne. Clayton becsületére legyen mondva, eddig egyetlen ilyen leszúrást sem kaptam, de ez nem jelenti azt, hogy nem nézném ki belőle.
- Igazad van, de lehet, hogy azért csinálok majd egy prototípust. Csak ide a pénztárba – amiatt csak nem kerülhet veszélybe az állásom, mert őrzök egy képet a főnökömről a munkahelyemen. Talán pár pletykát megérne a dolog, de mondja azt bárki, hogy amúgy nem lenne kedves gesztus. – Hogy amikor visszajön, tudja, hogy hiányoltam – teszem a kezem színpadiasan a mellkasomra.
- Egyébként szerintem feleslegesen aggódunk. Nem sok olyan keménykötésű fazont ismerek mint ő, szóval biztos kutya baja, csak megy az orra után. Mikor meg előkerül, bővíthetjük ki a múzeumot – vakarom meg a halántékom gondterhelten, mint aki tényleg el tudja képzelni a jelenetet, amiben a főnöke annyi műkinccsel tér vissza, ami már meghaladja az épület kapacitását. Amilyen régóta távol van, bármilyen hozományt el tudnék képzelni, az aranyelefánttól a világháborús tankig.
Miyoung egy kedves lány - nem először ér ez a felismerés, de mindig jólesik ilyesmiben megerősítést nyernem. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy ezt miért nem látják többen. Össze tudott barátkozni egy olyan alakkal, mint Clayton, őszintén aggódik érte és még velem is jófej, pedig jobbára csak futó ismerősök vagyunk. Akár a fél város loholhatna utána, szép kis kihívás elé állítva ezzel a leendő kérőjét és azon se lennék meglepődve. De mások zárkózottsága olyan dolog, amit mindig igyekszem tiszteletben tartani, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák. Én bőven beérem azzal is, hogy kellemesnek tartja a társaságom.
Még nem sok időm volt eljátszani a neki félretett meglepetésemet, ezért egyszerűen csak leveszem az egyik polcról a kartondobozt és a pultra teszem.
- Kaptam az egyik idős szomszédomtól egy halom régi újságot – vezetem fel a sztori rövidített változatát - és amikor átnéztem elég sok divatmagazint is találtam köztük, amiket aztán különválogattam - kiveszek egy párat a dobozból, hogy meg tudja nézni. Réginek nevezem őket, de relatív kinek mi számít annak, én már egy öt évvel ezelőtti kiadványt is régiségnek tartanék, ha folyóiratról van szó. De múzeumi dolgozóként ezt nem hangoztatom.
- Valaki említette, hogy szereted a divatot, és azt hiszem még a House of DeVilnek is van köztük pár régi katalógusa, szóval arra gondoltam, talán érdekelhet… – vonogatom a vállam, mert kezdem kicsit idétlen ötletnek tartani, mintha a rámsózott régiségeket akarnám továbbsózni rá. - Vagy akár ismersz olyat, aki örülne neki…? – dőlök neki a pultnak a reakcióját figyelve.
- Ha nem kell, nyugodtan itt hagyhatod, vagy csak vidd el azt, ami érdekel.

Nem szoktam panaszkodni a nyugis napokon, hiszen számos kreatív vagy moderáltan hasznos módja volt annak, hogy elüssem az időt. De azért még így is reménykedek, mikor az utcára lesve látom, hogy elsétál a múzeum előtt egy párocska, vagy őket követve két néni. Utóbbiak igencsak felkorbácsolva a reményeimet, el is indultak a bejárat felé, de csak annyit kérdeztek, megnyílt-e már az új kiállítás?
Lemondóan közöltem velük a nemleges választ, adtam mind a kettőnek egy-egy szórólapot és visszatértem a sepregetéshez. Bevallom, nem kapkodtam vele, a körülmények nem követeltek meg tőlem ennél nagyobb hatékonyságot.
Reggelente, még nyitás előtt, be szoktam kapcsolni a jegyirodában lévő régi, de még működő rádiót. Szívem szerint most is ezt tettem volna, de mivel úgy sejtem, hogy még elég próbaidős vagyok Clayton szemében, ezért a távollétében sem próbálkozom ilyesmivel – pedig mégis kinek ártanék vele…? Feltételeztem egyébként, hogy a múzeum minden helyiségében fellelhető néhány olyan régiség, ami nem elég különleges ahhoz, hogy kiállítási tárgy legyen, de elég használható, hogy senki se akarjon megválni tőle. Ez a csak a helyi adót fogó rádió, pont ilyen volt. Rám jellemző szerencsével persze éppen akkor sikerült elbambulnom, amikor valaki tényleg határozott szándékokkal közelíti meg a múzeumot, de az ismerős hang kellemes szelídséggel ránt vissza a valóságba.
- Miyoung! – örülök meg a lánynak egyből és derűs mosollyal az arcomon fordulok felé. Abbahagyom a levelekkel való küzdelmemet, a fel-feltámadó szél így is rég nyerésre állt. – Áhh, üresjárat van! Az új kiállítást várja mindenki – legyintek a partvis nyelén támasztva meg a karomat.
- Még mindig nem sikerült elkapni a főnököt? – teszem fel a lassan már költőinek szánt kérdést, sejtve, hogy Claytont keresi. Fel sem merült bennem, hogy esetleg engem szeretett volna elkapni egy csevejre - bár kellemes gondolat, de nem állunk egymáshoz olyan közel, és a csinos lányok egyébként is ritkán keresik az olyan srácokat, mint én.
- Ma sem jött be – válaszolom meg a fel sem tett kérdést. – Lehet, hogy kerestetnünk kéne? Szerinted csináljak plakátokat? „Eltűnt Igazgató! A nyomravezetőt ingyen tárlatvezetéssel jutalmazzuk!” – vázolom fel a rám jellemző eltúlzott dramaturgiával. - Mit szólsz? Talán a szörnyű marketingérzékem megidézné, hogy jöjjön és elővegyen amiatt, hogy rombolom a múzeum hírnevét a távollétében – vigyorodom el szemtelenül, de leginkább csak abban bízva, hogy a jobb napokat is látott humorérzékemmel és kellő kitartással, idővel el tudom érni, hogy megkedveljen. – Bár ha engem kérdezel, én látnék fantáziát egy „Hol van Clayton?” játékban. Mint egy éjszakai kincskeresés a múzeumban!
Leállok mielőtt túlzásba esnék, pedig hirtelenjében ezernyi ötletem támad arra, hogy miként tehetnénk népszerűvé egy ilyen programot. Szerintem lendítene a múzeum forgalmán, főleg ha a végén egy morcos múzeumigazgató a főnyeremény. Egyébként tudtommal nem ez az első eset, hogy Miyoung nem jár szerencsével és felfoghatatlan számomra, hogy a kedves főnököm hogy képes megvárakoztatni a város egyik legkeményebb csaját. Bár a helyében lehet hogy én se merném visszatolni ide a képem, mert ki tudja mi vár rá, ha Miyoung egyszer végre elkapja.  Ha lenne valaki, aki hajlandó velem fogadni, én arra voksolnék, hogy vitás helyzetekben a lány még Claytont is helyre tudná tenni. Talán ezért bírom ismeretlenül is annyira.
- Én tehetek esetleg érted valamit? Sziporkázó társaságom bármikor fel tudom ajánlani – vigyorgok, aztán eszembe jut, miért is villanyozott fel annyira a látogatása. – Oh, félretettem neked valamit! – azzal a lendülettel el is indulok az apró kis irodámba.

Azt hinnéd, hogy egy múzeum ajándékboltja barátságos hely. Egy zsúfolt, színes apróságokkal teli kincsestár, ahonnan hazaviheted a kiállítási tárgyak zsebbarát méretre szabott másait, képeslapok arzenálja közül válogathatsz a nagyinak és előre tudod, hogy erőszak alkalmazása nélkül, nem távozhatsz üres kézzel, ha gyerek is van nálad.
De azt kell hogy mondjam, hogy ez az egyetlen hely a múzeumban, amitől a frász kerülget. A cápafogsor a tizenhármas teremben? Valami rég elhunyt uralkodó jobb keze a hármasban? Ugyanmár… Még Clayton irodájának ajtaja is sokat veszít horrorisztikus értékéből, ha napokon át egy élethűre legyártott majom néz farkasszemet veled. Gorilla volt, azt hiszem. Egy időszaki kiállítás dísztárgya lehetett, és fogalmam sincs mikor került ide, de megfordult a fejemben, hogy kiragasztok az ajtóra egy „nyugalom megzavarására alkalmas berendezés” feliratot, mert határozottan nem volt barátságos ábrázata. És nem volt eladó, szóval nem bízhattam abban sem, hogy valaki kegyesen megszabadít tőle a közeljövőben.
Szerencsére az ajándékbolt nem tartozott a fennhatóságom alá – ahogy semmi más sem, ami nagyobb volt egy belépőjegynél – de egész gyakran megfordultam itt, mivel stratégiailag igen közel volt a jegypénztárhoz. Olyan hasznos dolgokat tudtam innen kölcsön venni, mint olló (nem, nem én tüntettem el, ami a pénztárban volt) vagy épp ragasztószalag (igen, én szakítottam el a falinaptárt, de biztosra veszem, hogy senkinek sem tűnt fel), de ha felesleges üres kartondobozra volt szükségem, mint most is, akkor is itt járhattam a legnagyobb szerencsével. Na, nem költözni akarok, pusztán csak bele akartam tenni valamibe azt a nagy rakat újságot, amit a szomszédomban lakó idős asszony sózott rám egy kora reggel.
Mindenképp szerette volna, ha a gyűjteménye a múzeumban végzi, és valamiért ezzel épp engem talált meg. Az nem lepett meg, hogy tudta, hogy a múzeumban dolgozom, a nénik szociális hálózata néha az internetet is lepipálja, de arról sehogy sem tudtam meggyőzni, hogy a jegyek árulásán kívül semmilyen más hatásköröm nincsen és ilyen szándékkal szerencsésebb lenne egy magasabb fokon, vagy esetleg egy könyvtárban próbálkoznia. Sanda gyanúm, hogy vagy nem akart a kedves igazgatónkkal találkozni vagy a kényelmi szempontok nyertek és én csupán két ajtónyira voltam. De az is lehet, hogy az újságok semmit sem érnek, és csak meg akart szabadulni tőlük.
Így lettem gazdagabb öt köteg gyűjteménynek is beillő magazinnal, amiről fogalmam sem volt, Clayton szerint érhetnek-e bármit is – valószínűleg nem sokat, ha eddig a néninél porosodtak és a szemfüles igazgatónk nem csapott le rá már réges rég.
Éppen ezért vettem a bátorságot és átmeneti tulajdonosuk lévén átnéztem mik is kerültek hozzám. Találtam közte néhány érdekes darabot, amit szándékomban állt megmenteni akkor is, ha a többi enyészetre lesz ítélve és a szomszéd nénitől ellesett nagylelkűséggel gondoltam közben másokra is. Ezért kellenek a dobozok.
Kiválogattam pár művészeti magazint, ami talán érdekes lehet Cray számára, és találtam pár réginek tűnő divatlapot is, ami elég ritka kincsnek tűnt ahhoz, hogy meg akarjam mutatni a múzeumunk egyik leghűségesebb látogatójának, Miyoungnak. Bevallom nem ismertem túl jól a lányt, de elég gyakran próbálta levadászni a főnököm fejét ahhoz, hogy néha szóba elegyedjünk és ha sokat nem is mesélt magáról, pár érdeklődési körét nem volt nehéz kideríteni. Nem mertem volna kijelenteni, hogy barátok lennénk, de valahogy ebben a témában mindketten elég balszerencsésnek tűntünk ahhoz, hogy önkéntelenül is szimpatikusnak tartsam.
Mivel nem tudtam, hogy mikor jön erre legközelebb, ezért félretettem az újságokat egy kisebb dobozba és jobb dolgom nem lévén felsepertem a múzeum előterét, ahova a szél folyton befújta a száraz faleveleket. Szokatlanul napsütéses délután volt Stormreach-ben, ezért nem sok látogató volt, aki tehette, inkább a szabadban keresett programot magának.