Úgy éreztem, hogy bármekkora ökörséget is nyögtem ki a végén, nem voltam rossz nyomon, és mikor végre elárulja, hogy mivel foglalkozik diadalmas mosollyal dőlök hátra a széken és fűzöm össze az ujjaim a fejem tetején.
– Ez lett volna a második tippem – bizonygatom mielőtt újra a kanalamért nyúlnék, de továbbra sem veszem le a tekintetem róla. Annyira megszoktam már, hogy nonverbális jelekből olvassam ki azt, amit mások nem szívesen árulnak el, hogy már akkor is ezt csinálom, mikor a partnerem egyébként egész beszédes, a téma pedig egyáltalán nem olyasmi, amihez harapófogó lenne. Füttyentek, mikor elmeséli, hogy milyen körökben mozog és egyúttal a jókedvembe is költözik valami, amit nem tudnék megnevezni. Nem azért hívtam meg, hogy felszedjem, tényleg, de szembesülni azzal, egy ilyen nő mellett mennyire eltörpülök a szürkén hétköznapi életemmel... nem kellemes. Ez persze nem jelenti azt, hogy azt gondolnám magamról, hogy jelentéktelen vagyok, szimplán mindig furcsa szembesülni azzal, hogy a világ folytatódik az iskola kapuin túl is és idekint nagyon kevesen vannak tisztában a létezésemmel. – Ez elég klasszul hangzik – szólalok meg, mikor leesik, hogy jó ideje nem szólaltam már meg és őszinte vagyok az előbbi eszmefuttatásom ellenére is. Az, hogy semmi szociális életem nincs nem jelenti azt, hogy mindenkinek olyan nyomorultnak kell lennie, mint nekem. – És van segítséged, vagy teljesen egyedül csinálod? – A fagyimba merítem a kanalat, ami lassacskán elolvad. Jó rég nem beszélgettem már ennyit felnőttel. Elvigyorodom a következő mondatra és hagyom, hogy a fagyi visszacsorogjon a kanálról. – Én nagyon élveznék egy fagyi-bulit.
Eltűnődöm a kérdésén, aztán megrázom a fejem.
– Nincs gond velük, inkább velem – magyarázom, de ez elég szerencsétlen megfogalmazás és egyáltalán nem sajnáltatni akarom magam, szóval gyorsan folytatom a magyarázatot: – Mármint azt hiszem, lélekben nem igazán nőttem fel és ez okoz némi kommunikációs problémát. – Hunyorgok, próbálom elképzelni, hogy ez kívülről hogyan is hangozhatott, aztán ahogy rátér, hogy vele jól elbeszélgetek, valami meggondolatlan csúszik ki a számon: – Persze, mert veled jól érzem magam, így könnyű. – Ahogy kimondom, legszívesebben szívnám is vissza. Jó, hogy azzal poénkodunk, hogy ő a sorozatgyilkos, közben meg én viselkedek úgy, mint valami őrült rajongó. Ha rosszul reagál rá, majd ráfogom ezt is a kommunikációs problémámra. Az a múltkor is olyan nagyon bevált, mikor Aileen dobott...
– Hű, vagy te vagy a legkedvesebb emberrabló, vagy a legpocsékabb – nevetem el magam,  de muszáj válaszolnom  a kérdésre, akkor is, ha végleg valami nyomulós baromnak fog gondolni. – Hát, a diplomatikus válasz az, hogy nagyon úgy tűnik, hogy kettőnk közül te vagy, aki jobban ismeri a várost, biztosan sok jó helyet tudsz a környéken, egy-két helyre talán protekciód is van – somolygok – Az egyszerűbb válasz az, hogy bárhova. – Fogalmam sincs, hogy mit művelek, de még nem kaptam még egy adag fagyit a nyakamba, amit önkényesen most jó jelnek fogok gondolni.
Látom rajta, hogy ő sem igazán tudja hova tenni, amit művelek, így kapva kapok az alkalmon, hogy a téma folyik tovább és nem lovagoljuk meg, a "mit bámulok" kérdést:
– Úgy néz ki. – Megcsóválom a fejem. – Imádom a munkám, de néha érzem, hogy kéne egy kis szünet, vagy valami hobbi... nem is tudom. Mióta szakítottunk  barátnőmmel nem igazán volt hova és kivel kimozdulnom.

513 ✦ jelsa ✦  végreee  ✦ kredit

❝ Elsa & Jack ❞

In the dark we we We stand apart we we
Never see that the things that
we need are staring right at us

Már reagáltam volna, miszerint jogos: legalábbis egyrészről, mikor visszakérdezett. Aztán azon nyomban meg is akadályozott abban, hogy reagáljak, így egy rövid nevetést nem bírtam elfojtani. Megmosolyogtam a lelkességét és a pörgését. Vagy nem is tudom, minek nevezhettem volna. Túlbuzgó volt, sokkal inkább, mint én, de nem zavart. Tetszett. Még mintha töltött is volna egy kicsit, energiával és lelkesedéssel engem is.
- Érdeklődve hallgatlak – Oldalra döntöttem egy pillanatra a fejem, miközben hallgattam az okfejtését, de egészen hamar eljutottunk oda, hogy már csak sületlenségeket beszélt össze-vissza. Újabb nevetés hagyta el a számat. – Mondanám, hogy igazad van és most csúnyán lebuktattál, de… sajnos nem. – Vállat vontam alig láthatóan, majd felidéztem magamban, miket mondott. – Egy valamiben igazad van. A kreativitás az én asztalom. Már ha épp olyan felkérést kapok, ami kicsit szabadabb teret nyújt nekem – Magyaráztam, de végül a lényegre tértem. – Rendezvényszervező vagyok. Frostcallban majdnem minden rendezvényhez közöm van, persze, ami nagyobb szabású. Nem olyan rég Beast Motel vezetője, Maverick Macnair kért fel, hogy szervezzem meg a Motel évfordulójának összejövetelét – És ezzel elég sok dolgom volt. Aztán valamiért félbemaradt az együttműködés. Nem is baj, hogy most ez így eszembe lett juttatva. Fel kell hívnom a férfit! – Úgyhogy nem jártál annyira messze… lehet legközelebb fagyival díszítem a rendezvény helyszínét – Nyilván nem gondoltam komolyan, de Jasper mellett egyszerű volt „bolondozni”. Nem mintha annyira jól ment volna ez nekem. Honeymarentől már sokszor megkaptam, hogy túl komoly vagyok. De nem tehettem róla.
- Nézd a jó oldalát: valaki sem a gyerekekkel, sem a felnőttekkel nem jön ki. De egyébként… mi a gond a felnőttekkel? Velem is most jól elbeszélgetsz a kezdeti kínos indítás után is – Utaltam itt arra, hogy szépen összekentem a fagyimmal.
A visszakérdezésre meglepődtem, egy fél pillanatra talán még zavarba is jöttem, mielőtt szóra nyitottam volna a számat.
- Nem is tudom. Hova jönnél velem szívesen? – Egy picit közelebb is hajoltam, miközben feltettem a kérdést.
Aztán elbambult, ami kicsit megtörte a pillanat varázsát. Mi volt ez az előbb? Mintha ő meg én… nem, kizárt.
- Igen, én is így vagyok ezzel. Szóval mindketten a munkánk rabjai vagyunk, huh? A felnőttek világa már csak ilyen és sehol a szórakozás. – Sóhajtottam egy nagyobbat, majd újra őt kezdtem figyelni. Jólesett beszélgetni és távol lenni a mindennapi teendőimtől.

Úgy mosolygok, mint akit rajtakaptak, és széttárom a karjaim amolyan "ez van, ezt kell szeretni" stílusban.
– Minden munkának van unalmas oldala. Ezért hívjuk munkának és nem... mókának – vonok vállat. – Te mivel foglalkozol? — teszem aztán fel a kérdést, mert arra még nem tértünk ki. – Ne. Várj. Ne mondj semmit, kitalálom! – Átható tekintettel vizslatom őt, mintha a veséjébe tudnék látni, pedig csak rövidke találkozásunk részleteit idézem fel magamban. – Ha már így leszóltad a papírmunkát, azt mondanám, hogy a kreatívitás a te asztalod. Ez elég sok minden lehet. Nem hiszem, hogy gyerekekkel foglalkoznál, nem említetted, mikor én igen, de persze tévedhetek. – Ezen a ponton elakadok. Elvileg sokat elárul az emberről az, amit eszik, de akkora Sherlock nem vagyok, hogy ilyen merész terepre evezzek. Még abban sem vagyok biztos, hogy az eddig elhangzottak találtak-e, de azért folytatom. – Kiakadtál a zakóm miatt. Tehát szereted ha rend van körülötted. És nem kerülte el a figyelmed a fagyis lány, mi több, rá is kérdeztél, szóval nem vagy épp nyuszi. Mármint hallgatag – javítom ki magam, néha akarva-akaratlanul gyereknyelven kommunikálok, a megszokás. Erősen agyalok, még így is túl sok lehetőség van. A Mentalista ezt hogy csinálja? – Tudom már – csettintek. – Szerintem – nyújtom el a szót – te egy kezdő diktátor vagy, aki hobbiból csendéleteket festeget... fagyikról... vagy nem is, fagyival. Mikor épp nem diktátoroskodik. – Elnevetem magam, mert bár ki akartam találni, a válaszom tökéletesen elárulja, hogy képtelenség.
Nem tudom, honnan ez a jókedv, de örülök, hogy végül még sem haza mentem, mert tuti egész este a plafont bamultam volna, vagy ami rosszabb a tükörképem, keresve valamit, ami talán ott sincs.
Mikor bemutatkozunk, már mindkettenőnk előtt ott egy kehely fagyi, én hozzá is látok a sajátomhoz, és közben újabb filozófálásba kezdek arról, hogy simán lehet pszichopata. Biztos nagyon mély nyomot hagyok benne. Én voltam a pasas a fagyizóból, aki elöbb diktátornak, majd pszichopatának nézte. Ezért vagyok szingli. Na jó, nem ezért. Hanem mert egy barom vagyok.
– Hát, inkább csak igyekszem, hogy megértsem őket – finomítok a véleményén, mert sokszor épp az ellenkezőjét érzem. – A gyerekekkel könnyen boldogulok, a felnőttekkel már kevésbé. – Sokan épp ellenkezően gondolják, főleg ha kamaszokról van szó, de nekem mindig sikerül kibogózni őket, a felnőtekkel viszont már más a helyzet. Tökéletesen prezentálja ezt az is, hogy nem duskálok barátokban.
A megjegyzésére felszalad az egyik szemöldököm, a szám sarka pedig megremeg.
– Hanem? – kérdezem ártatlan kíváncsisággal, és azon kapom magam, hogy tényleg kíváncsi vagyok a válaszra. – Csak mert lehet, hogy hagyom magam. A választól függ. – Most flörtölünk?
Azt hiszem, sejtem, miért nem vettem észre korábban. Barátnőm volt, ami persze nem jelenti azt, hogy megvakultam volna, de azért mégis csak számít. De ezt nem árulom el, inkább tanácstalan képet vágok, mert nincs kedvem felidézni ezt a mesét. Talán egy nap majd jót nevetünk rajta Aileennel, de egyelőre annak is örülhetek, ha nem jelenik meg az éjszaka közepén nálam egy kis bosszú-gyökérkezelésre.
Kissé tovább bámulom, mint illene.
– Nem, bocsánat, csak... elbambultam. – Kamuzom, mert hát az, hogy "érdeklődő pillantásom rajtad felejtettem és iszom a szavaid" nem olyan könnyed, mint az, hogy "elbambultam, mondtál valamit?". Inkább a témára koncentrálok.
– Talán ha előbb rám öntöd a fagyid... – somolygok, de nem akarom, hogy megint szabadkozni kezdjen, így azonnal hozzáteszem: – Én általában eléggé el vagyok merülve a magam kis világában, a munkán jár az eszem meg hasonlók. Ami azért vicces, mert ide épp kikapcsolódni járok. – Elhúzom a szám, és megvonom a vállam.

553 ✦ jelsa ✦      ✦ kredit

Fogalmam sem volt róla, mit csinál egy tanácsadó, így az, amit mondtam, egyszerűen csak tipp volt. Ami be is jött. Elmosolyodtam és kíváncsian hallgattam végig a kiegészítését.
- Kiértékelés? Nem hangzik túl izgalmasan – Erről a saját munkám jutott eszembe, pontosítva a papírmunka, ami tényleg csak felesleges írogatás és dokumentáció. És tulajdonképpen én is szoktam egyfajta kiértékelést írni a rendezvények után, de inkább szempontsor, mintsem valódi kiértékelés. Inkább amolyan… hogyan sikerült, min kellene változtatni, mi maradjon meg mindenképp lista. – Ez igaz. A bor nem jönne ki – Sóhajtottam. Még jó, hogy nem egy szórakozóhelyen futottunk egymásba, ahol épp bort iszogatok. Nem, egyébként nem vagyok a bor híve, de úgy annyira az alkoholnak sem. Nem is tudom, milyen hatással lenne rám, ha egyszer többet innék a kelleténél. Pedig Honeymarennel párszor már elmentünk szórakozni, kiengedni a fáradt gőzt, de mindig igyekeztem mértéket tartani. Mindennel.
Aprót bólintottam, majd vártam, hogy visszaérjen. Aztán bemutatkoztunk egymásnak és nem tudom, miért, de valahogy a beceneveknél kötöttünk ki. Nem voltam rest elárulni, hogy az egyik barátnőm Angelnek hív néha. Jasper szavaira egyszerűen felnevettem, ami tőlem nem volt túl megszokott.
- Sosem tudhatod, kivel állsz szemben. De tényleg – Még bólintottam is hozzá, de a mosolyom sem lankadt. Legfőképp a bókja miatt nem, ami nyilván nem kerülte el a figyelmem. Elbűvölőnek tart? Furcsa volt ilyeneken gondolkozni. Jobban mondva az volt furcsa, hogy valaki ilyet mondott nekem. Újabb nevetés hallatszott tőlem, de igyekeztem rövidre fogni azt. – Már értem, miért foglalkozol gyerekekkel. Jól értesz az emberekhez, és ahhoz, hogy megnevettess másokat – Mindezt bóknak szántam, nem tudtam, mennyire veszi annak. – Egyébként én nem a pincébe vinnélek – Jegyeztem meg csak úgy, mellékes információként, komoly arccal, majd pillanatokkal később elmosolyodtam.
A fagyizó nem volt annyira közkedvelt alapjáraton, mint a mi köreinkben úgymond. Nem is gondoltam volna, hogy van valaki, aki hasonlóképp hideggel igyekszik „felmelegedni” ebben a jégkorszakban.
- Igen, én is úgy fogalmaznék, hogy te meg én. És az tényleg furcsa, hogy még sosem láttuk egymást mostanáig. Úgy értem, én sem vettelek észre egyszer sem… pedig kizárt, hogy ne jöttünk volna ide máskor is egyszerre… - Folytattam volna a mondandómat, de feltűnt, hogy nagyon bámul, így elkezdtem azon aggódni, nincs-e valami baj. – Jasper? Van valami az arcomon? – Nyúltam is az arcom felé, mert hát, nem nagyon tudtam, mi lehet a baj. Arra még véletlenül sem gondoltam, hogy azért néz, mert… esetleg… nem is tudom. Nem, nem akartam túlgondolni, hiszen nem voltam az a fajta.

Nem szabadott volna ennyire közvetlennek lennem, de ösztönös mozdulat volt a részemről, hogy megigazítottam a kósza tincseit. És egyben ostobaság is, tegyük hozzá. Egy idegen hajához nyúlkálni… mi van, ha utálja, ha hozzáérnek? Nem tudhattam előre.
Meglepődtem, mikor azt mondta, tanácsadó. Mármint nem azért, mert ne tudtam volna elképzelni, csak váratlan volt.
- Oh, szóval gyerekeknek segítesz? Beilleszkedési vagy viselkedési problémákban, meg hasonlók…? – Nem nagyon tudtam pontosan elképzelni, mit csinál egy ilyen tanácsadó, de ilyesmire tippeltem volna. A továbbiakra elmosolyodtam, majd a fejemet csóváltam. – Azért egy ilyen munkához talán mégis jobb egy zakó… és én sikeresen tönkretettem. Remélem, kijön belőle… - A fagyi. Az én fagyim, ami a zakóján landolt. Továbbra sem tudtam elhinni, hogy ennyire figyelmetlen voltam.
A közönyös „aha” a részéről kissé észhez térített. Igazából az ő dolga volt, hogy kivel milyen a kapcsolata, nekem pedig meg sem kellett volna említenem, még csak viccből sem. Ha volt is valami szikra közte és a lány között, az rájuk tartozott, nem rám. Nagyot nyeltem.
- Maradjunk az epernél és a vaníliánál – Igazából fogalmam sem volt már, mit kértem eredetileg. Az eper és a vanília viszont jó választásnak tűnt. Talán pont ezt kértem elsőre is?
A neve különleges volt, legalábbis nem hallottam még ezt sehol máshol.
- Őszintén? Nem nagyon becéznek, így fogalmam sincs. Az egyik barátnőm néha Angelnek szólít, de ez ritka – Tettem hozzá elgondolkodva, mikor ez eszembe jutott, de megráztam végül a fejem. – De közel sem vagyok angyal – Na, nem arra utaltam, hogy olyan rossz lány lennék, csak épp nem tartottam magamat olyannak, akire ráillik ez a becézés. Ezért sem kértem soha, hogy becézzenek. Evangeline az Evangeline.
- Szóval… nem csak az én hobbim a fagyi evés ebben a nagy hidegben? – Nem jutott eszembe jobb téma, így abból kellett építkeznem, ami adott volt. Bár erről eszembe jutott, hogy hóembert is lehetne építeni, ha már annyira építkezni akarok… de ezt nem vethettem fel, még a végén túl gyerekesnek tartott volna. Habár gyerekekkel foglalkozott, nem lehettem biztos benne, hol van nála az a bizonyos határ. – Mások előbb mennek el a Teaházba, mint ide. Néha nem tudom, hogy van még nyitva ez a hely – Jegyeztem meg halkabban, hisz nem akartam senkit megbántani, főleg nem az itt dolgozókat, de tény volt, hogy többen választották a forró tea különlegességeket, mint a jéghideg fagylaltot.

A fejemet ráztam a döntetlen szó hallatán – én voltam az ügyetlen és figyelmetlen is, és én kentem össze a ruháját. Nem is értettem, miért nem akadt ki rám úgy igazán, sőt, teljesen lazán kezelte az egészet. Én a helyében talán… jó, nem biztos, hogy kiakadtam volna, de akkor is megérdemeltem volna. Nem csak most, vele, hanem amúgy is figyelmetlen voltam és ez kezdett frusztráló lenni. Talán egy alapos fejmosás jót tett volna a lelkemnek, hogy visszazökkenjek. Talán. De közel sem biztos.
Az érintése valahogy furcsa érzést keltett bennem, zavarba is hozott. Idejét sem tudom, mikor volt személyesebb kontaktom bárkivel. Mintha féltem volna mások érintésétől, pedig ez nem volt így. Azt hiszem. Figyeltem, ahogy a hajába túr, és egy kicsit elmosolyodtam ezen. Úgy tűnt, nem csak én jöttem kissé zavarba, hanem ő is. Legalábbis a testbeszéde erről árulkodott.
- Várj… - Önkéntelenül nyúltam a hajához, hogy megigazítsak egy tincset, ami az előbbi mozdulatának hála teljesen kilógott a többi közül. – Így már jó. – Visszahúztam a kezem, majd azon kezdtem töprengeni, hogy miért csináltam mindezt.
A szavait hallva elnéztem az asztalán heverő fagyikehelyre, majd kínosan felnevettem.
- Igaz… mármint, a tiéd sértetlen. Az enyém viszont… - Sóhajtottam egy aprót, miközben hallgattam őt és kezdtem belátni, hogy úgysem mondhatok neki nemet. – Muszáj? Hol dolgozol, hogy muszáj zakót viselned? – Ha a ruhát nézem, azt is mondhattam volna, hogy üzletember, de a stílusából ítélve nem lehetett az. Egy üzletember mogorva és szigorú, ő viszont a teljes ellentéte volt ennek. – Oké, elfogadom a meghívást. – Adtam be végül a derekamat, mielőtt esetleg újra rákérdezett volna.
Aprót bólintottam a „jól vagy?” kérdésére, de nem volt ez igazán őszinte. De mégis hogyan mondtam volna el egy idegennek, hogy nem vagyok jól, mert egy fura rajzfilm figura néz vissza rám mostanában a tükörben, az esetek 90%-ban? Lehet elküldött volna egy pszichiáterhez.
Elgondolkodtam egy kicsit, majd aprót rándítottam a vállamon.
- Tudod. Láttam, hogy nézett rád – Magyaráztam, miközben közelebb léptem az asztalához és ha nem bánta, végül le is ültem. A fagyi már nem is volt annyira fontos, talán csak arra volt szükségem, hogy valakivel beszélgethessek és eltereljem a saját gondolataimat arról a fura tényről, amit már említettem. A tükör.
- Egyébként, Evangeline vagyok – Eddig fel sem tűnt, hogy ezt a formalitást szépen átugrottuk. De itt volt az ideje pótolni.

Ez a nap nem lehetett volna ennél rosszabb – habár nem akartam elkiabálni, hisz bármi megtörténhetett, mint azt a mellékelt ábra is mutatta. Jobban kellett volna figyelnem, koncentrálnom, de nem ment, régóta nem és kezdett ténylegesen kikészíteni. Lassan megérte volna beutalót kérni valamelyik orvoshoz. Áh.
- Én sem figyeltem, az én hibám is – Vágtam vissza, hisz én voltam mégis az, aki lefagyizta őt, nem pedig fordítva. Amennyire tudtam, a szalvétával töröltem le a fagyit róla, de közben azon gondolkodtam, mivel kárpótolhatnám igazán. Egy új zakóval? Ahogy megállította a kezem, zavartan kaptam fel a fejem és néztem rá. A gondolataimba voltam merülve, így a szavainak nagyobb része el sem jutott hozzám. – Ühm, jól van. – Visszahúztam lassan a kezem, majd körbenéztem és amint megtaláltam a szemetest, megszabadultam a fagyis szalvétáktól.
- Várj-várj, nem neked kellene meghívni engem… az én hibám volt túlnyomórészt ez az egész – Fordultam vissza hozzá és komolyan néztem rá, majd halványan elmosolyodtam. – De köszönöm, tényleg. És sajnálom… a zakód… - A számat húztam, ahogy újra odatévedt a tekintetem a csoki foltra az anyagon. – Mostanában nem stimmel velem valami, nehezen figyelek – Magyaráztam, majd le is esett, hogy egy idegennek panaszkodok a saját ostobaságaim miatt. Ahogy kiért a fagyis lány, hogy feltakarítsa a törött kelyhet és a fagyit, képes lettem volna elsüllyedni szégyenemben. Nem rám vallott ez a figyelmetlenség.
Az viszont nem kerülte el a figyelmem, ahogyan a fagyis lány nézett a férfira – szinte adott volt a kérdés, hogy van-e valami köztük, legalábbis kialakulóban. A tekintetem kettejük közt váltakozott és amint a fagyis lány távozott, kérdőn néztem rá.
- Te és…? – Nem fejeztem be a kérdést, úgy véltem, egyértelmű. Bár nem akartam tolakodni, nem voltam az a fajta, de most valamiért érdekelt mindez. Talán csak nem akartam arra gondolni, amire egész nap: hogy mi a baj velem.

Nem voltam képes összeszedni magam, hogy folytassam a mai napot, a munkát, így hát elnézést kértem Honeymarentől és magára hagytam. De azt hiszem, ő is pontosan látta rajtam, hogy időre van szükségem. Bár azt nyilván nem tudta, hogy miért vagyok tényleg ennyire szétesve: honnan is tudhatta volna? Ami engem illet viszont, kezdett tényleg zavaró lenni mindez. Örültem volna, ha nem férkőzik a fejembe mindenféle fura kép, jelenet, hang… arcok. Nem tudtam velük mit kezdeni, nem álltak össze egy egésszé, hogy értsem őket. De a gondolataimat mégis lekötötte teljesen.
Szükségem volt a forró tea után valami hidegre. Valahogy a hideg mindig is jobban vonzott, annak ellenére, hogy Frostcallban más sincs, csak hó és jég. Másnak örömet jelentett hazaérni a meleg lakásba, én meg szívesen sétáltam a hóesésben. Furcsa. Mindig is furcsának, különcnek gondoltam magam, amióta az eszemet tudom.
Ahogy kikértem a fagyikelyhemet, a csoki-tejkaramell-nutella trióval és a csokiöntettel, elmosolyodtam. Talán ezen a napon először őszintén. Valamiért a csokoládé nagyon nagy kedvencem volt, már maga az illata is, ahogy belemászott az orromba. Imádtam. Elindultam, hogy helyet keressek magamnak valamelyik asztalnál, de ekkor állt fel valaki és egyszerűen beleütköztem úgy, hogy a fagyikehely kibillent a kezemből, én magam pedig még az egyensúlyomat is kissé elvesztettem. Az volt a szerencsém, hogy elkapta a karomat, de ekkor tudatosult bennem, hogy a fagyikehely viszont már nincs a kezemben és… ahogy végignéztem rajta, láttam, hogy a fagyim a zakóján. A kehely meg a földön csattant ezután, hatalmas zajt csapva, miközben szilánkokra tört.
- Jaj, ne haragudj! Én voltam a figyelmetlen… - Az asztalról azonnal szedtem vagy 6-7 szalvétát, hogy megpróbáljam eltüntetni a férfi zakójáról a fagyit. Ez az én szerencsém, ugye? Ez a nap… ez az egész már nem is lehetne ennél rosszabb.