"Én nem értettem miért adtak ennek a helynek 4,9-es értékelést. Hisz tudod! Ennyire jó semmi sem lehet! De a házi süteményük, amit az érkezésünkkor adtak? Na az tényleg valami isteni! Szerinted ha kérem, ideadják a receptet vagy..."


"...elmondtam neki, hogy én ezt így nem akarom tovább folytatni, és ha nem hagyja abba akkor..."


"...nem akartam elvenni a kedvét, tudod te is, hogy milyen, amikor nem az van, amit ő akar. Nem, nem, kerülöm a konfliktusokat... Te ezt sosem értetted, az anyám nem engedné és biztos hogy mindenki más is..."

"...apu, szerinted ezt hazavihetjük?" "hagyd már abba!" "sosem figyelsz rám" "haza akarok menni" "miért nem maradhatunk még pár napig?" *szirénázás* "hova tettem a papucsomat" "én is kérek még" "már százszor megmondtam" "az apád majd befejezi" *tányércsörömpölés* "köszi drágám, szeretlek" "add át anyáéknak, hogy hiányoznak" "már megint mit csinálsz?!" "elegem van ebből" *valakinek rezeg a telefonja* "meghallgatnál végre?"


"kapcsold azt ki" "köszönjük a vendéglátást, nagyon..." "gyere ide, Carrie" "nem hoztad magaddal a töltődet?" *kutyaugatás és egy macska felborítja az üres dobozokat* "szerintem a London Eye-nál most rengetegen vannak" "tegnap is ezt mondtad" "nem hiszem hogy ez illik ahhoz a ruhához" "nincs nálunk esernyő, mi lesz ha..."

- Eléggé beborult az idő. Szeretnének kölcsön kérni egy esernyőt? Mindig tartunk párat a vendégeinknek, vigyenek magukkal nyugodtan, nehogy megázzanak! - Ajánlom fel a lépcsők felé menet az ajtóban ácsorgó idős házaspárnak, megkönnyebbült mosolyukon látom, hogy élni fognak a lehetőséggel. Azt persze már én sem tudom, hogy vissza fogják-e hozni az esernyőt, vagy örökre nyoma vész, de mindig felejtenek itt egy másikat, amit a következő vendégünk magával vihet, ha szüksége van rá. Itt semmi nem vész el, legfeljebb új gazdára talál.

"Már tegnap is kértem új ágyneműt, mégis mit fognak gondolni, ha megint ezzel megyek le? Tudom, hogy nem tehet róla, de... Oh... Igen, tessék?"

- Jó napot, Dolores vagyok! Visszahoztam a kimosott ágyneműt a kiságyba, ha esetleg szükségük lenne rá!

"Már tegnap is elfogyott mire leértünk, nem hiszem, hogy ma többet tennének ki! Pedig egyre több embernek kell odafigyelnie a diétájára..."

- Julieta, kérlek, tennél félre egy tányérral este a mindenmentes sütijeidből? Köszönöm, angyal vagy!

"Tudom, hogy már vagy ezerszer elmondtam, de olyan gyönyörűek voltak azok a virágok a vacsoránál! Ez volt a kedvence. Neki is biztos nagyon tetszene ha itt lehetne..."

Leteszem a cserepet a kisasztalra és megigazítom a vörös gerbera leveleit, amit az előbb hoztam Isabela-tól. Felkapom a szemetet és távozom mielőtt a testvérpár visszaérne a reggelizésből.

Hallom az örömhíreket és hallok tragédiákról, hallom a kávészünetben megosztott pletykákat és tudom, hogy a családom épp kivel veszett össze vagy békült ki. Tudom, hogy a legtöbb konfliktus megoldása az lenne, ha mindenki szemtől szemben vállalná az érzéseit - tudom, az esetek többségében miért nem tesz senki semmit. Annyi hang kolompol néha a fejemben, hogy a sajátomat meg sem hallom.
Néha hiányzik a csend, de ha csend lenne, vajon nem vesznék el én is?


"Fata Morgana, mi? Eléggé fura hely…"

Kiesik a kezemből az asztalterítő, amit az előbb hajtottam össze. Önmegrovó mosollyal nyúlok érte, hiszen ezt bárki mondhatta bárkinek. Csak egy kicsit hasonlított Camilo hang---


Hegyezem a fülem, hátha hallok még valamit, de semmi. Mennyire lehet messze? Biztos nem véletlen, hogy Bruno is erről a helyről beszélt. A jóslata óta semmi sem a régi, és bár mindenki tőle vár válaszokat, tudom hogy neki már új élete van.

"Drágám, szeretnél megismerkedni a családommal? Valami azt súgja, hogy a Pöttömnek hamarosan egész rajongótábora lesz" Egyszerre lettünk többen, és kevesebben.

Bruno megtalált minket, mi rájöttünk, hogy nem teljes a család, és hogy lehet, hogy nem ott vagyunk ahol lennünk kellene. Hogy valahol történni fog valami, amit talán nekünk kéne megoldani? Azt hiszem, ezt a sok kérdőjelet mindenki másként dolgozza fel.

"Mennem kell, meg kell találnom az utamat..."
Isabela-ról mindig is úgy hittem, nála jobban senki sem tudja, mit vár az élettől. Belegondolni, hogy elbizonytalanodhat, legalább annyira ijesztő, mint a testvéreim hiánya. De tudom, hogy végül mindig azt teszi, ami szerinte helyes és hogy ebből a magabiztosságából kérés nélkül ad kölcsön nekem is, vagy bárkinek, akinek szüksége van rá.

Megjöttem, hol van az a 3 bőrönd, amit le kell vinnem?
Hééééj, sietek ám, mennem kell dolgozni! Áhh, megvannak. Ez… tizenöt darab.
Igen, tudom, hogy bármit jó szívvel rám lehet bízni, de akkor is sietnem kellene. Na mindegy, gyorsan lehordom őket, aztán már itt se vagyok…
Mindig is Luisa volt az, aki akkor is félredobott mindent, amikor neki is ezer más dolga volt, aki magára vállalta a nehéz feladatokat és aki kikapta a kezemből a munkát, ha túl magasra polcoztam az ágyneműket vagy a mosatlanokat. Most is ő volt az, aki rendíthetetlenül állt a változás elé, és csak a hangja árulkodott néha azokról a kételyeikről, amik titkon az ő lelkét is nyomták.
Persze, leviszem még azt az utolsót, de utána tényleg tépnem kell dolgozni, mert el fogok késni!

Aztán persze a panzió minden zugában hallottam Mirabel szóváltásait és elsuttogott aggodalmait. Legalábbis, eleinte. Olyan érzésem van, hogy amióta visszatértek az emlékeink és újra birtokunkban vannak a képességeink ő egy kicsit... szétesett. Nem tudom mi jár a fejében, hogy velünk akar-e jönni, kicsit olyan érzés, mintha nem is akarná hogy tudjam, mit gondol erről valójában. Az unokatestvérem, aki mindig nyitott könyv volt számomra, bezárkózott volna előttem? Szándékosan ügyel arra, nehogy véletlenül megtudjam, mit gondol erről az egészről? Talán titkolnia kell valamit? Látom, hogy bizonytalan, az arcára van írva. Mégis szeretném, ha úgy érezné, megoszthatja velünk amit gondol. Szükségünk van rá, de sosem akarnám, hogy azt érezze fel kell adjon ehhez valamit. Én meghallgatlak, Mirabel.


"Dolores vajon hall engem? Dolores, ne hallgatózz!"

"Ki az a Camilo? Hol van Camilo?"

"El kell mennünk megkeresni őt!"

"Abuela? Abuela, merre vagy?"

"Nem lesz semmi baj. Végig veled leszek."

"Oké, Dolo, légyszi, inkább hallgatózz, nagyon egyedül vagyok."


A szüleim szóváltását máskor vicces volt elkapni, tele volt "Szerencséd van hogy nem egy hurrikánról lettem elnevezve, mert akkor már tető se lenne a fejünk fölött!" féle színpadias megszólalásokkal, amiket apa és én is szelíd mosollyal hallgattunk. Anya mindig is drámai volt, apa pedig menthetetlen romantikus, most azonban ők is féltek. Én is féltem. Camilo messze járt, Antonioról pedig még én sem hallottam semmit.

Mindannyiunkat kétségek gyötörtek, idegenekké váltunk a saját életünkben és hirtelen senki se tudta, mi lenne a jó döntés.
Én úgy tettem, mintha tudnám, mert a testvéreim megtalálása tűnt az egyetlen helyes válasznak. Camilo egyedül volt és azt akarta hogy megtaláljuk. És míg az otthonunk elvesztésekor és Mirabel eltűnésekor nem támaszkodhattam a képességemre, most minden eszközt bevetettem, hogy megtudjam, merre van.


Szerintem anya kiakadna, ha közölném vele, hogy induljunk el "északra". Inkább idehozza nekünk a hóvihart ha arra vágyunk, de szerette az egyenes válaszokat. Bruno vajon tudja, hol van Fata Morgana? Camilo, mondj valamit! Áruld el hol vagy!


"Az a csaj elég jól néz ki. Vajon mit szólna hozzá, ha udvarolnék neki?" Köszönjük Camilo, örülök, hogy jól szórakozol (amíg nyakon nem csíplek), de ennek a csajnak esetleg vannak koordinátái is? Most jól jönne.
Meg egy ölelés is jól esne.


Tekintve hogy a családomból mindenki tudta, hogy többet is meghallok, mint azt ők szeretnék, úgy vettem, hogy nem fognak olyan dolgokról beszélgetni, amikről nem akarják, hogy tudjak, és ezért otthon nem is féltem elengedni magam. De Mariano titkai után hallgatózni már más lapra tartozott. Helytelennek tűnt, amire csak akkor vettem rá magam, amikor egyedül ültem éjszaka a recepción és nem volt velem a jobbik énem, hogy közölje: nem hallgatózhatok egy pasi után csak azért, mert láttam párszor és történetesen tetszett a hangja.
Az nem tetszett, hogy őt is bizonytalanság gyötörte.
De még mielőtt nyugalomban tovább hallgatózhatnék és romantikusan sóhajtozhatnék álmaim pasija után, mint valami szerelmes regény hősnője, kinyílik a panzió ajtaja és a huzat (vagy a beözönlő társaság) óvatlanul nekilöki a falnak. Összerezzenek a hangos csattanástól és a füleimre tapasztom a tenyerem, ahogy a nevetgélő társaság bezsúfolódik az előtérbe.

"Jó estét, elnézést, van még szabad szobájuk? Lekéstük a buszunkat." Miután a fülem csengése elhalkul és megkértem őket hogy legyenek kicsit csendesebbek, mert a vendégeink már pihennek, biztosítom őket arról, hogy minden vészhelyzetet meg tudunk oldani.  


Mert mi minden vészhelyzetet meg tudunk oldani. Ha kell romokból építünk várat vagy útra kelünk egy ismeretlen helyre, hogy megtaláljuk azt, akit elvesztettünk. Apától tanultam, hogy még ha lemondással, vagy áldozatokkal jár, akkor is a család az első. Anyától tudom, hogy néha kézbe kell venni a dolgok irányítását, ha szeretnénk, hogy történjen valami.
Ezért írok egy levelet mielőtt elindulunk.


"Hé, Dolo… Lehet nem mondtam mostanában, de amúgy hiányzol."
Te is hiányzol, öcskös. Ígérem, már nem kell sokáig várnod.


✦ Azon szerencsések közé tartozom, akiknek Fata Morgana belső határai nem okoznak akadályt. Ugyanolyan átjárásom van, akár a kívülállóknak, azaz az embereknek.
✦ Bármilyen messzire elhallok... ha valahol titkokat suttognak, vagy épp a világ másik felén ordibálnak, én mindent meghallok. Ez egyszerre áldás és átok is... Persze, képes vagyok arra, hogy befolyásoljam a képességem aktívságát, de néha így is kicsit túl sokan vannak a fejemben.
✦ Képes vagyok olyan kilincs megalkotására varázslattal, ami pontosan illeszkedik azon különleges ajtókhoz, amiket Geppetto készít. Az ajtó csakis így működik, ez nyithat átjárót más világokba.