Minden olyan hirtelen történt. Váratlan volt és egyben csodálatos is! Igazából, ha lehetek őszinte, sosem gondoltam volna, hogy mindez megtörténhet velem. Úgy voltam vele, hogy építgetem az életemet, a jövőben, dolgozok, és majd ha a sors úgy hozza, rátalálok a másik felemre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a főnököm lesz az, aki végül megérint. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Nem kellett sok idő, hogy beadjam a derekam és engedjek az érzéseknek. De tudtam, mit kockáztatok: a munkámat. A pénz nem feltétlenül jelentett gondot, hisz a szüleim mindig is segítőkészek voltak, de már nem voltam gyerek. Nem akartam rájuk támaszkodni.
Végül nyertem – tudjátok, hogy van a mondás, ugye? Aki nem mer, az nem nyer. De mertem.
- Hozzám jönnél feleségül, Florencia? – Álmaim férfija előttem térdelve tette fel ezt a kérdést és a szívem csakis az igent kántálta. Nem mondhattam nemet. Nem akartam, hiszen szerelmes voltam belé.
- Igen! – Boldogan adtam tudtára a válaszom, majd mielőtt a gyűrűt egyáltalán az ujjamra húzhatta volna, megcsókoltam és megöleltem.
Aztán hetekkel később azon kaptam magam, hogy a terhességi tesztet szorongatom a kezemben. Leraktam a mosdókagyló szélére és fel-alá járkáltam. Aznap fontos tárgyalásai voltak Enriquenak, így nem akartam telefonhívásokkal zavarni.
Késő este volt már, én a kanapén ücsörögtem, és csak a tévé képernyője adott némi vibráló fényt. Aggodalmaskodtam, képtelen voltam elaludni. Hallottam a kulcsot a zárban, majd az ajtó nyitódását, így felkaptam a fejem.
- Enrique? – Kitakaróztam, majd felkeltem a kanapéról és elindultam kifelé. Ő volt az, hála az égnek.
- Te még fent vagy, Flor? Kedvesem… - Magához ölelt, puszit nyomott a fejemre, miközben én szorosan átöleltem. Igazából tartottam attól, hogy nem fog örülni a hírnek. Nem rég kérte meg a kezem, minden annyira gyors volt és most itt álltam ezzel a hírrel, amit még ki sem mondtam neki.
- Én… Enrique… figyelj – Elszakadtam tőle. A mellkasára csúsztattam a kezem, végigsimítottam rajta, majd hátrébb léptem. Felnéztem rá.
- Mi a baj? Jól vagy? – Láttam rajta, hogy aggódik és tudtam, hogy nem kellene máris letámadnom őt, de nem bírtam magamban tartani.
- Terhes vagyok. – Kinyögtem végül és vártam az ítéletet, ami elsőnek csak a csend volt. A szemeit figyeltem és látszott rajta a döbbenet. Én meg, néhány hosszabb másodperc után egyre kínosabban éreztem magam. – Mondj már valamit… bármit. Tudom, nem így terveztük, de… vagy ha akarod, én… - Hebegtem-habogtam. Nem akartam elszúrni azt, ami kettőnk között volt. A legtöbb pasi hanyatt-homlok menekült volna, ha megtudja, a mennyasszonya terhes. Nem akartam így járni.
- Flor, ez… ez csodálatos! – Magához ölelt gyengéden, majd egyre szorosabban, én pedig kezdtem megnyugodni.
- Nem haragszol? – Nem mintha csak az én hibám lett volna! A kettőnk bűne…
- Dehogy, ne butáskodj! Csak meglepődtem. De örülök, nagyon! – Megcsókolt, időt sem hagyva, hogy tovább aggodalmaskodjak.



1 esküvővel és 9 hónappal később… immár feleségként

- Gratulálok, egy gyönyörű kislány! – Hallottam a szülésznő hangját, de kezdtem eszméletemet veszíteni. Kimerült voltam. Nem volt erőm felnézni, és hallottam a műszerek sípolását, és azt is, hogy a szülésznő nővérekért kiabál, miszerint azonnal jöjjenek.
Oké, nem így terveztem, de a szervezetem majdnem feladta – sürgős ellátásra volt szükségem a szülés után, de a lényeg, hogy túléltem, nem?
- Enrique! Annyira gyönyörű, ugye? – A karomban tartottam a csöpp kis életet. Én Enriquemellkasának voltam dőlve, a karjaiba bújva. Biztonságban éreztem magam és Otthon. Igen, amolyan nagybetűs Otthon. Mi többet kívánhattam volna még ennél?
Enrique a karomat simogatta és túlontúl is csendes volt. Zavaró volt.
- Enrique? Minden rendben? – Felnéztem rá, ő pedig rám, majd a kislányunkra. Mosolygott, de egyre halványabban.
- Van valami, amit még… sosem mondtam el neked.– Érdeklődve emeltem fel a fejem, hogy rá tudjak nézni. Reméltem, nem most akarja bejelenteni, hogy … oké, azt nem mondhatta, hogy nős, mert hát persze, az volt, mert én voltam a felesége! De más nő nem jöhetett képbe. Ugye?
- Igen…? És mit? – Próbáltam ezúttal nyugodt maradni, mert ahogy elkezdtem volna idegesebb lenni, úgy a kislány a kezemben mocorogni kezdett és görbült lefelé a szája, mintha csak megérezte volna, hogy az anyja frusztrált. Nagyot nyeltem.
- Nem tudom, hol kezdjem. Az igazság az, hogy én nem teljesen az vagyok, akinek megismertél. – Látszott rajta, hogy nagyon megrágja a szavakat, és fogalmaz. Máskor mindig annyira összeszedett, határozott, de most valahogy ez eltűnt belőle. – Nem vagyok… ember. – Hogy mi? Tágra nyílt szemekkel figyeltem tovább, mégis mit akar ebből kihozni. – Figyelj csak, múltkor megnéztük azt a mesét… emlékszel még rá? Az Encanto – Pislogtam.
- Amiben az a varázs gyertya volt? Persze, emlékszem, de ez hogy jön ide? – Már főleg ahhoz, hogy ő nem ember. Nem is értettem, mit akar ebből kihozni.
- Igen, az. Szóval ott volt egy Bruno nevezetű fickó – Keresgélte tovább a szavakat, de mintha csak eldöntötte volna, hogy lesz, ami lesz, kimondja, hát rám zúdította. – Ő én vagyok. Vagyis én vagyok ő. Egy mesehős vagyok – Sóhajtott és nem nézett rám, hanem a kislányunkat vizslatta, ahogy megsimította ujjbegyével a kis pofiját.
- Most ezt komolyan mondod? – Nem hittem a fülemnek. De tényleg nem. – Ne butáskodj már. – A fejemet csóváltam, aztán elmosolyodtam és felnevettem. – Egy pillanatra megijedtem, hogy valami komoly baj van, de ezek szerint felesleges volt aggódnom – A gond az volt, hogy ő nem nevetett. Enrique komoly maradt.
- Nem viccelek, Florencia. Bruno vagyok és látom a jövőt… - A szemeit kezdtem figyelni, majd frusztráltan fújtam ki a bent tartott levegőt.
- És én ki vagyok? Mirabell? Nem vagyunk már gyerekek, Enrique – Vállat vontam. Az a mese egyébként jó volt, tetszett, különösen az, hogy a családról szólt és az összetartásról. – Amúgy sajnáltam Bruno-t a mesében. Kitagadták lényegében azért, mert pont olyan különleges volt, mint a többiek… csak épp mindenkinek fájt az igazságot hallania – Ingattam a fejem. – Inkább átok volt a képessége, mintsem áldás.
- Te nem veszel komolyan, igaz? – Elszakadt tőlem és hirtelen állt fel.
- Hogy gondolhatod, hogy elhiszem, amit mondtál? – Már-már szikrákat szórtam a szememmel. Nem akartam veszekedni, főleg nem egy ilyen nap után.
- Azért, mert igaz! És szerettem volna, ha tisztán látsz, Flor, de úgy tűnik… - Azt hiszem, tovább veszekedtünk volna ezen a gyerekes ostobaságon, ha a nővér nem lép be a szobába és véget nem vet ennek.

Később rá kellett jönnöm, hogy valami tényleg nem volt minden rendben sem Enriqueval, sem a kislányunkkal… sokkal gyorsabban fejlődött és nőtt, mint azt szabadott volna.
Mi van, ha Enrique igazat mondott aznap, de én figyelmen kívül hagytam őt?

*Szándékosan írom Enrique-ként Bruno-t, hisz Flor így ismeri és később lesz a számára Bruno.