I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 3 Bots
Érzem, hogy szorul a hurok a nyakamon, ahogy igyekszünk a kijárat felé. Egyáltalán miért vagyunk itt, mi ezzel az egésszel a célja annak a fránya bábmesternek, aki felelős mindezért? Egyértelmű, hogy valaki idehozott minket, hogy tegyünk valamit, de mégis mit? Egy átlagos orvos vagyok, aki az utóbbi időben alig mert a betegeihez érni, mióta megölt egyet. Egy átlagos orvos, aki olyan mély depresszív hajlamot őriz és titkol, hogy naponta hord magánál ciánkapszulát, de azt is fél bevenni. Félek a haláltól, félek a gyilkosságtól, ugyanakkor félek az élettől is. Ha választani lehetne, hogy melyik az ijesztőbb, az életet mondanám, mégis foggal-körömmel harcolok, hogy élhessek. Akár itt, akár az álmaimban. Vagy az egy és ugyanaz? Amikor meglátom a kislány egyre kövesedő testét, letérdelek mellé, és kedvesen nyúlok az érintett terület felé. - Megengeded, hogy megnézzem? - nehezen hiszem el, hogy valamiféle varázslat ilyesmire lehet képes. Egyszerűen nem létezik... Mondjuk, ha ez valóbn egy álomjelenet, akkor kevesebbet kellene kételkednem. Próbálom elengedni magam, és befogadni ezt a lehetőséget, de tudományos munkát végző személyként ez kifejezetten nehéz feladat. Két lábbal kell állnunk minden nap a földön, csak úgy, mint most a kövek tetején. Én is segítek takarítani a kijáratot, de előtte igyekszem biztosra menni, hogy Clara biztonságban van. Nem szeretném, ha eltalálná egy kő, amit éppen dobálunk. - Mit tudsz az Egérkirályról? Minden információ fontos lehet, ha egyszer sikerül magunkat kiásni innen. A társaim rendőrök, én orvos vagyok, mindent meg fogunk tenni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet, és biztonságban kijuss innen, rendben? De ehhez az kell, hogy tudjunk minden részletet, az Egérkirály gyenge pontját, valamiféle fegyvert vagy tervet tudjunk ellene kitalálni. - miközben beszélek, nem hagyom abba a kövek pakolását. Valamennyire edzett vagyok, elég jó tempót sikerül tartani magamhoz képest, de inkább a mentális sztresszhelyzetekhez szoktam - amiből valljuk be, azért itt is akad bőven. Fogjuk rá, hogy ezt már megszoktam. - Nálatok van valami, aminek hasznát vehetjük fegyverként? - kérdem a rendőröktől. Teszem azt egy igazi fegyver, gumibot, amivel le lehet csapni azt az istenverte kártevőt, vagy valami egérfogó, sajt. Ki tudja, mit tartanak maguknál az emberek... Én pár ciánkapszulát tudok bedobni a közösbe, ha esetleg úgy adódik, hogy az lesz a legnagyobb ütőkártyánk.
The Nutcracker: Feed him walnuts and he will crack open a tale!
Egy pillanatra elnémultam… hogy valódi a… Diótörő. Ezt a mesét senki sem tudta volna bemesélni nekem, azonban egy gyerekről volt szó. Tudjuk, hogy ritkán hazudnak. Ráadásul teljesen komolyan mondta ki. Csak nyeltem egy nagyot és úgy hallgattam tovább a mondandóját. Még mindig szkeptikusan álltam az egészhez, de annyit elért, hogy egy picit elhiggyem a történetét. Répa illetve a Doki is kérdésekkel fordultak a kislány felé, én csak a libasor végén kullogtam utánuk és figyeltem minden információra. Nehéz, hogy csak úgy belecsöppentünk egy helyzet közepébe és konkrétumot nem tudtunk. Clara ahogy mesélt ismétlő szavakat használt… legalábbis az egér szó valamilyen formában megjelent, már majdnem elnevettem magam, mikor Judy nézett rám. Ő sem értette, legalábbis ahogy levettem a nézéséből. Visszaszorítottam az ingert és csak a fejemet ráztam… jelezve neki, hogy hagyja a lányt beszélni. Amúgy sem tudtam másra koncentrálni, mint erre az egér témára. Csak az járt a fejemben, hogy miként lehetne az Egérkirályt „legyőzni”. Az egér legfőbb ellenfele az a… macska, ugyebár. Nos, ha ezen a vonalon haladunk… Judy és én kiestünk ebből a szerepből, úgyhogy marad a mi társunk a Doki. Ő lehet macska, már ha mesebeli lény… persze ha azt nézzük, hogy a mesénkben is rendőrök voltunk és itt is, akkor a Dokinak is hasonló szerepköre lehetett odaát. Hmm, hmm… Amíg ezen agyaltam Clara felhúzta a ruhája ujját és megmutatta nekünk a sérülését. – Az meg micsoda? – Fakadt ki belőlem. Csúnya látvány volt, ahogy említette a lány, egy varázslat okozta. Kicsit olyan volt, mint valami pikkelyes réteges horzsolás. Persze nem értettem hozzá, és ugye megkaptuk a választ, hogy kővé változtató varázs érte. – Nem nehéz? – Csodálkozva néztem a kislányra. Eddig a pontig jelét sem adta, hogy bármi baja lenne. Viszont elismerésemet mutattam felé, azért a kérdésem inkább hatott költőin, minthogy választ vártam volna tőle. Biztos van súlya és azt mindannyian fel tudtuk mérni, hogy ha nem cselekszünk, akkor ő is áldozatául esik annak a patkánynak. Időm sem volt feldobni a macskás gondolatmenetemet, mivel a kijárathoz értünk. Csalódásunkra el volt torlaszolva… és itt jött csak a rémálom része az egésznek. Clara visszhangja hatására először halk, majd hatalmas robaj hallatszott. – Csak nem? – Néztem fel, végül érezni kezdtem a földrengés szerű dolgot. – A fenébe! – Pánikba estem… láttam, hogy Bolyhos is elkezdte visszafogottan ásni a kijáratot, de én nem tudtam türtőztetni magamat. Vadul próbáltam a kezemmel félredobálni a köveket.
Egészen furcsa minden, és nehezen akar minden összeállni. Olyan az egész helyzet, mint egy kirakós. Csak a gond ott kezdődik, hogy sok idő, mire minden darabot megkaparintok. Elmosolyodok a lány bókján, de nem tudom sokáig kiélvezni ezt a pillanatot, hisz kiejti a száján azt, hogy a Diótörő. Értetlenül ráncolom a homlokomat, hisz beugrik, hogy a tévében már párszor belefutottam a Diótörőbe. De az a képzelet műve volt. Na és ez? Hallgatom a kislányt, de el-elpillantok az én rókám és az ismeretlen felé. Nem tudom hova tenni Clara meséjét. Lehet, igazat beszél, de mi van, ha mindannyian át vagyunk vágva? Lehet ez egy átverés show is – a tévében legalábbis szoktak ilyenek lenni, ugye? - Minket…? Mi is csapdába estünk, Clara? – Vagy mire érti ezt pontosan? A kislányt kezdem nézni újra, a kezét is tovább fogva. Még meg is szorítom kicsit. Nem hagyom magára, bármi is történjék, ebben biztos vagyok. Túl ártatlan lélek ahhoz, hogy elengedjem. A doktorra nézek a szemem sarkából, aztán hallgatni kezdem Clara válaszát. Egy újabb történet, ami továbbra is furcsának hat. Már majdnem hangot adok a kétkedésemnek, de ahogy Narielre nézek, inkább összepréselem az ajkaim. Nem törhetem össze egy kislány tévképzetét, ugye? Szinte a tekintetemmel kérdezem ezt tőle, ha éppen engem néz. Megtorpanok arra a néhány másodpercre a kislánnyal, érdeklődve kapva rá a tekintetem. Ráncolom a homlokom. - Jézusom! – Bukik ki a számon, meglátva a sérülését. Szabad kezemet még a számhoz is kapom. Narielre és a doktor úrra nézek. – Ha nem teszünk valamit, akkor ő… - A rókán állapodik meg a tekintetem. Aggódom ezért a kislányért, még akkor is, ha nem ismerem. Aztán gyorsan pörögnek tovább az események, látom az egeret és a zsákutcát is. Clara kétségbeesése bennem is némi félelmet kelt, de uralkodok magamon. Ha én is elkezdem kimutatni a félelmem, azzal nem mutatnék jó példát neki. A fiúkra nézek, közelebb húzva magamhoz a kislányt védelmezőn. Közben körülnézek és ekkor veszem észre, hogy baj van. Elengedem a kislány kezét. - Mennyi időnk lehet…? 10 perc? 5…? – Amíg ránk nem omlik ez az egész barlang. Miért is jöttünk be a kislány után? Kezdek kétségbeesni, de cselekszem, próbálok kiutat találni és ásni, a puszta kezemmel, hisz nincs nálam semmi.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
- Milyen csodálatos neved van, Jessamine – pillantott fel Clara a nőre, és még párszor halkan maga előtt elmotyogta azt, annyira megtetszett neki. Volt valami Judy kisugárzásában, amiért azt érezte, hogy mellette biztonságban lehet. Talán az anyukájára emlékeztette őt, talán valami más oka volt a nő iránti feltétlen bizalomnak. - Igen, a Diótörő – fordult határozottan Nick irányába a kislány, majd fásultan felsóhajtott. – Tudom, butaságnak hangzik, de nem az. Ő igenis valódi. Szerette volna bebizonyítani a nőnek és a két férfinak, hogy bizony, ha a tündérek léteztek, akkor a barátja lehetett Diótörő is, azonban talán a saját szemükkel kellett látniuk ahhoz, hogy elhiggyék. - A gonosz Egérkirály elragadta magával! Ha nem segítünk neki, akkor az Egérkirály tönkreteszi az egész birodalmat és a Diótörő sose fog felszabadítani minket – magyarázta tovább a felnőtteknek számára. Ami a szívén, az a száján. Szólt a mondás a gyerekek kapcsán, és ez Clarára is igaz volt. Ahogy a járat felé indultak, Clara továbbra is Judy kezét szorongatta. A nő szavai megnyugvással töltötték el és bátorságot öntött belé, olyannyira, hogy még ebben a kellemetlen helyzetben képes volt elmosolyodni. - A bácsikámtól kaptam karácsonyra, doktorbácsi. Amikor felébredtem, akkor magukkal vitték az egerek. Utánuk eredtem, de egyedül idáig jutottam. A tündérek nem mertek tovább kísérni, mert félnek az Egérkirály haragjától. Azt mondják, hogy aki nem engedelmeskedik neki, azt kővé változtatják, viszont csak a Diótörő az, aki le tudja győzni. Egérvárba hurcolták magával… Én… Azt hiszem, megmaradok – halt el a kislány hangja, és egy pillanatra megtorpant a járat közepén, hogy feljebb húzza a jobb karján a ruhaanyagot. Még a félhomályban is látni lehetett, hogy a jobb felkarja olyan volt, mintha kőből lett, volna ez a lassan terjedt végig a testén. - Az Egérkirály egyik varázslata eltalált. Ha nem sietünk, és nem szabadítjuk ki a Diótörőt, akkor mindennek vége - Könnyek gyűltek a szemeibe, viszont képtelen volt befejezni a mondatot. Kimondhatatlanul lebegett a levegőben a tény, hogy a kislány kővé fog változni, ahogy a király többi áldozata is. Elrántotta a ruhája ujját, megtörölte az arcát, és addig csimpaszkodott Judy kezébe, amíg el nem érték a járat végét. Azonban nem volt lehetőségük megtapasztalni a kinti tájat, ugyanis a kijáratot hó és kőtörmelék torlaszolta el. - Jaj, ne! Tud rólunk! – kiáltott a kislány, amikor meglátta a zsákutcát, illetve a törmelékek között eltűnő egeret. Arra azonban nem gondolt, hogy a váratlan kifakadása visszhangot ver a barlangban, beleremeg az egész járat, s nem ássák ki magukat gyorsan, akkor talán rájuk szakad a mennyezet.
//Legyetek bátran kreatívak és ha úgy érzitek, nyugodtan használjátok a karaktereitek képességeit! Határidő a vizsgák, költözések, ünnepek egyebek miatt: 2024.02.03. éjfél (külfödieknek a saját ideje szerint éjfél) //
Van arra egy egészen radikális, sokak által elvetendő, mégis olykor-olykor hatékony módszer arra, amikor az emberek valami földöntúli csodát vélnek látni, és akár még szót is adnak ezen gyanújuknak. Hitel helyett mondjuk egy kényszerzubbonyt, nyugtatót, de legjobb esetben is egy receptre írt pszichiátert érdemes neki utalni. Persze van olyan is, aki nem beszél róla... A kislányra pillantok, majd a két rendőrre, akiket látomásból ismerek csak. Szerencsénkre ők sem kerültek a műtőasztalra és én sem vezettem ittasan az utóbbi időben, mióta a városban vagyunk, de azért a hatóságokat érdemes mindig szemmel tartani. Ahogyan a csöpp lányt is, aki a tündérek tánca után segítséget kér tőlünk. Az egész helyzet furcsa. Tekintetemet fel-alá jártatom a két zsaru között, de látszólag ők sincsenek a helyzet magaslatán. Talán a nő egy fokkal talpraesettebb, mint a pasi, aki hozzám fordul tanácsért. - Az utóbbi időben sokszor van ilyen érzésem - mormolom neki, majd elindulok a vélhetően kijárat felé. Nem igazán tudom, hogy orvosként a a vonulás melyik részén lenne érdemes mennem, de talán ha a két rendőr között és a kislányhoz közel vagyok, akkor az egy optimális felállás lehet. Ugyan nincs nálam semmi néhány iratkapcson és a dögcédulámon kívül, talán a lélekjelenlétem is elég lesz erre a vélhetően hamarosan véget érő álomra. - Mesélj egy kicsit a barátodról, Clara. Hogy kerültetek ide, kik rabolták el? - néhány kérdést azért feltétlen megejtek felé ebben a különös szituációban, hiszen nem lenne túl kellemes továbbra is a teljes sötétségben tapogatózni. Holott akárhogy is nézem, percről percre mélyebb tudatlanságba taszít a helyzet. - Téged nem bántottak?
The Nutcracker: Feed him walnuts and he will crack open a tale!
Tündérek tánca? Valami biztos volt az italomban, amiért ezt hallucináltam, legalábbis mással nem tudtam megmagyarázni. – Fogalmam sincs, hol vagyok, ez talán egy… varázslat? Vagy csak szimplán álom… akkor viszont gyorsan fel kellene kelnem. – Mielőtt bármit csinálhattam volna, megpillantottam… Répát? Meg egy elsőre idegennek tűnő alakot, de ha jól rémlenek a rendőri akták, akkor egy orvos volt még velünk. – Jess… mi… – A kérdésemet fel sem tudtam tenni, mert egy kislány szakította meg a bemutatkozásával. Ittam a szavait és próbáltam rá koncentrálni… de amit mondott az valahogy lehetetlennek tűnt. – A Diótörő? – Fejeztem be Bolyhos mondatát. Ahha… persze, meg a Mikulás és a Húsvéti Nyuszi, ja és ne felejtsük ki, hogy ott van a Fogtündér is, nem igaz? A felsorolt neveket csak magamban tettem hozzá. Butaságnak tartottam, hogy miért is segítsünk egy… mesebeli lénynek? Oké, mi is azok vagyunk, de az más… Ezek csak történetek… ugye? Jess eléggé tanácstalanul fordult felénk. Hirtelen nem is tudtam mit mondani neki. Teljesen megbabonázta a lány… nem tetszett. – Hé, doki! Ön nem érzi, hogy itt valami nem stimmel? – Közeledtem hozzá és súgtam neki. Kíváncsi voltam ő vajon hogyan mérte fel a helyzetünket. Azonban még ha válaszolt is, addigra már a kijárat szó ütötte meg a fülemet. – Oh, ezt örömmel hallom. Jöjjön! – Megvártam, míg elindult, és ha így tett, csak akkor indultam el Jessék irányába.
Varázslat vesz körül – a tündérek kecses tánca, de sajnos észrevesznek minket. Oh, nem vagyok egyedül! Nariel… és egy idegen. Ki ő? A gondolataimba nem tudok mélyebben elmerülni, mert egy lány megszólít minket. Clara. - Engem Jessamine-nak hívnak – Válaszolom egyből, hisz úgy illik. Kezet fogok vele. Apró, törékeny, ő mégsem tűnik annak. Furcsállom, hogy nem enged el, de egyelőre nem húzódom el tőle. Meglepve hallgatom, mikor újra megszólal. – Veszély? Fogságba esett a…? – Hirtelen soknak tűnik az információ. Kérdőn nézek hol Narielre, majd a másik társamra. Mit kellene tennünk? Mit javasolnak? - Segíteni? – Nagyot nyelek. Rendőr vagyok, a legfőbb dolgom pont ez. Tehát nem áll messze tőlem mindez, csak furcsa ez az egész helyzet. – Mutasd az utat, Clara! Ne félj, amíg mi itt vagyunk veled! – Ezúttal megszorítom a kezét és úgy indulok utána, még akkor is, ha Narielék nem követik a példámat. Egy fél pillanatra átfut az agyamon az, hogy mégis hogy kerültünk mi ide, de az, hogy a kiutat keressük, tereli a gondolataimat. - Ott a kijárat! – Mutatok el az adott irányba, ahonnan a szelet is érzem.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
Karácsony. Micsoda rémséges ünnep! A hetek óta zajló készülődés, sütés-főzés és az őrült ajándék hajkurászás felettébb bosszússá varázsolta a férfit. Nem mintha kivette volna a részét az őrületből, szimplán bosszantotta a tény, hogy ez az ünnep mekkora népszerűségre tett szert. Sosem kedvelte North ünnepét, hiszen minden a szeretetről és a családokról szólt. A férfi azonban nem látott benne mást, mint képmutató mosolyokat, édesnek tűnő hazug bókokat és túlzott költekezést. A szeretet ünnepén nem volt helye a terrornak, de elhatározta, hogy idén ez másképp lesz. - Ha már annyira ünnepelni akarják ezt az ostoba napot, akkor ideje lenne móresre tanítani őket – morfondírozott magában, miközben az éjszaka leple alatt fel-alá mászkált a lakásában. A férfi mindennél jobban gyűlölte, ha másokat boldognak látott, azonban nem tagadhatta le azt a picike tényt, hogy ő is szeretett szórakozni. - Itt az ideje, hogy mi is mókázzunk, kicsikém – mosolyodott el sötéten, miközben ujjaival végigsimított a fekete homokból szőtt lovon. Az árnyékok a lakáson kívül nyújtóztak, s amíg Fata Morgana lakói az igazak álmát aludták, a sötétség rátelepedett a városra és láthatatlanul beférkőzött az emberek álmai közé.
*
[A Diótörő-megmentő akció]
Nem mindenkit érhetett olyan szerencse az életben, hogy szemtanú volt a Hótündérek táncának, Judy,Nick és Alec azonban ezáltal ritka kivételt képeztek. Ők végignézhették a tündérek előadását, de amint az apró lények észrevették őket, elillantak, mintha soha nem is lettek volna jelen. Clarának nem volt ilyen képességei, azonban hamar feltűnt neki, hogy valami nem stimmelt. Meglepetten nézett az idegenekre, hiszen sosem találkozott még velük. - Szép estét! Én Clara vagyok – nyújtotta apró kezeit, hogy illendően bemutatkozhasson. Ábrándos tekintettel pillantott abba az irányba, amerre az utolsó tündért látta, majd megrázta magát, és Judy kezét megfogva halkan a következőket mondta: - Nem maradhatunk sokáig egy helyen, különben megtalálnak minket. Veszélyben vagyunk, egyedül a Diótörő segíthet, de ő fogságba esett. Az Egérkirály vára szigorúan védett épület volt, Clara félt odamenni, mégis tudta, hogy meg kellett védenie a barátját, ha pedig a váratlan jövevények biztonságban szerettek volna lenni, akkor pedig segíteniük kellett megdönteni a gonosz Egérkirály hatalmát. - A barátomat elrabolták. Segítenének? – fordult reménykedve a felnőttek irányába, azonban a gyermek nagyon hasonlított Mabelre, mégse ő volt az. Vagy ha ő is volt, teljesen másképp viselkedett, mint ahogy valójában szokott. Továbbra is Judy kezét szorongatta, de finoman megpróbálta a nőt mozgásra késztetni. A barlang túlsó feléből nyílt egy járat, ahonnan légmozgás lehetett érezni. Ha ki akartak jutni a barlangból, akkor meg kellett bízniuk a lányban, és követni őt.
//Legyetek bátran kreatívak és ha úgy érzitek, nyugodtan használjátok a karaktereitek képességeit! Határidő a vizsgák, költözések, ünnepek egyebek miatt: 2024.01.17. éjfél (külfödieknek a saját ideje szerint éjfél) //
Legutóbbi képek
Egészen furcsa minden, és nehezen akar minden összeállni. Olyan az egész helyzet, mint egy kirakós. Csak a gond ott kezdődik, hogy sok idő, mire minden darabot megkaparintok.
[A Diótörő-megmentő akció]
