Water is memory

- Ne sajnáld! - szóltam rá kissé ingerültebben, hiszen gyűlöltem, ha valaki az irányomba sajnálkozott. Nem kellett senkinek sem a szánalma, s bár egy pillanatra hagytam, hogy hullámként elöntsenek az indulataim, utána egy fáradt sóhajjal eresztettem ki a levegőt.
- Nem a te hibád - próbáltam tompítani az előző szavaim élét. Szerettem volna igen kicsire húzni magamat, eggyé válni a hullámokkal, hogy ne kelljen magyarázkodnom a bennem kavargó érzések miatt. Csak sodródni akartam, játszadozni a buborékok között és messzire keveredni ettől a várostól. Azt visszarántott a felismerés, hogy ha elhagytam volna ezt a helyet, akkor elszakadtam volna Brunitól is, azt pedig nem akartam most, hogy végre mindketten emlékeztünk.
- Persze, hogy igaza volt. Lehet, hogy bolond az a hóember, de néha tud értelmes dolgokról is fecsegni. - A homokba kezdtem rajzolgatni, miközben a hóemberről beszélgettünk. Mindenféle cél nélkül húztam az ujjammal vonalakat a perzselő homokba, csakhogy egy kicsit is lekössem a felszín alatt buzgólkodó, zabolázhatatlan erőt, amely most is haladásra késztetne. Egyébként nem kedveltem a hóembert, mert végtelenül és undorítóan pozitív jellemmel rendelkezett, de ugyanúgy vízből volt, mint én, ezért kénytelen voltam egy kicsit is tolerálni őt. Különben is, Elsa nem nézte volna jó szemmel, ha bántottam volna a kis barátját, még arról sem tudott, hogy mi történt igazán a szüleivel.
Nem mintha a lány ártani tudott volna nekem, mégsem akartam, hogy az ötödik szellemként otthagyja a feladatát majd emiatt az incidens miatt. Már, ha egyszer valami oknál fogva képesek lettünk volna hazakeveredni. Abbahagytam a rajzolgatást, és Solaris felé fordítottam a fejemet.
- Nem tudom, Sol - túrtam frusztráltan a hajamba bele sem gondolva, hogy így még inkább beborítom magam homokszemcsékkel. Attól, hogy visszanyertem az emlékeimet, még nem lettem sajnos okosabb. Sok mindent nem értettem ezzel a világgal kapcsolatban, a kérdéseim pedig csak feszültebbé és szorongóbbá tettek. - Sosem lehetünk elég óvatosak. Nem tudhatja meg senki a titkunkat, amíg be nem bizonyosodunk arról, hogy az illető közülünk való.
Az emberek tele voltak titkokkal, különféle játszmákat játszottak az életben, hogy minél jobban tudjanak érvényesülni és helyezkedni. Azokat a szabályokat ismertem, amelyek a régi otthonunkhoz kötődtek, de mi volt akkor, ha itt más volt érvényben? Ez a város sokban különbözött a világunktól, ezért is intettem óva a barátomat attól, hogy fecsegni kezdjen. Ha bármi történt volna vele… Nem. Ebbe még csak belegondolni sem voltam hajlandó.
- Ez egy nagyon jó kérdés, de nem tudom rá a választ. Az idő… Relatívnak tűnik. Úgy érzem, vannak olyan emlékeim, amelyek valójában meg sem történtek, csupán ködös álomképek immár, amelyek azt szolgálták, hogy ne legyen hiányérzetem az egykori életemet illetően. De… Tényleg nem tudom, hogy most már közülük mi volt a valóság. - Azt már be sem mertem vallani Solarisnak, hogy néha a kettőnk kapcsolatában is elbizonytalanodtam egy kissé, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy az érzéseim az irányába mennyire voltak valóságosak, vagy éppen a barátságunk mennyire állt szilárd lábakon. Most, hogy tudtam, ő volt Bruni ezek a kételyek mintha elolvadtak volna, de még így is fennálltak a magam köré húzott, láthatatlan, de áthatolhatatlan hullámfalak.
- Ugyan, ne nézz ilyen megszeppenten! Tudod jól, hogy ha nem kedvelnélek, akkor már nem élnél – löktem meg finoman a kezét, a magam módján éreztetve vele a törődésemet. Bruni mindig fontos helyet töltött be az életben még akkor is, ha sokan úgy tartották, hogy a tűz és a víz nem férhetett meg egymás mellett.
- Akkor is utálom a változásokat – húztam vissza a kezemet egy kelletlen fintor kíséretében, ahogy a tenger felé fordítottam a fejemet. Pedig a hullámok is változtak és formálódtak, az egekig törtek, majd a mélységekbe szálltak, de annak volt egy ritmusa, amelyet olyan jól ismertem. Az a fajta változás valamelyest kiszámító volt. Ez a világ azonban távolállt mindentől, amit ismertem.
- Fogalmam sincs. Nem ismerek sok embert – vontam meg a vállamat, majd a felhúzott térdeimre helyeztem a fejemet. Hogy kicsoda volt Ragnar Rosenkrantz? Nem tudtam és nem is érdekelt túlzottan. Ha bármi közöm is volt hozzá, ő biztosan nem tartozott az Elvarázsolt erdőhöz, sem pedig a többi szellemhez. Innentől kezdve pedig számomra lényegtelen volt a létezése.
- Nem is fogok, nem ér annyit az az ember. Csak annak adom vissza az emlékeit, akik közülünk valóak – fordítottam oldalra a fejemet Solaris irányába. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzések ültek ki az arcára, de pocsékul olvastam az emberekben. Sokkal érzékenyebb voltam apró rezonálásokra, vagy a ténylegesen kimondott szavakra, mint a szavak mögött megbúvó rejtett utalásokra, vagy titkos gesztusokra.
- Utána jövök és lehűtelek a Suncrestben valaha látott legnagyobb hullámmal – nyújtottam ki kacagva a lábaimat, miközben a hullámok is megnyúltak az irányunkba. Sose esett nehezemre eloltani a Bruni által keltett lángokat, az teljesen más kérdés volt, hogy száműzni akartam-e az általa gerjesztett lángerdőt.
- Komolyabbra véve a szót, nem lenne szerencsés, ha a képességeinket nem tudnánk kontrollálni – köszörültem meg a torkomat, bár pontosan én beszéltem, aki különösebb szívfájdalom nélkül képes volt vízbe fojtani embereket, de mint korábban mondtam, féltem attól, hogy elkapnak minket és kísérleti patkány akarnak minket tartani. Csak ez az egy gondolat tartott vissza attól a féktelen pusztítástól, amelyre képes lettem volna, ha kitörnék börtönömből és elárasztanám a várost.
- Valóban nem, de valami árulkodó jele biztos van a jelenlétüknek – fújtam ki frusztráltan a levegőt, miközben feltápászkodtam a földről. A víz segítségével lemostam magamról a rám tapadt homokszemeket, aztán a kezemet Solaris felé nyújtottam.
- Ha lábra tudsz állni, akkor vissza kellene indulunk. – Elvégre fogalmam se volt arról, hogy a távollétemben ma még hányan terveztek megfulladni, de nem örültem volna neki, hogy rám kenték volna egy olyan embernek a halálát, amihez kivételesen semmi közöm nem volt.

◉ 915 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Hálásan pillantok Brunira, hiszen ezért a titokért ölni tudnék, ha kellene. Nyilvánvalóan nem ő lenne az áldozatom, ahhoz túlságosan megkedveltem őt, de ez nem jelenti azt, hogy másokat megkímélnék a haragomtól. Pontosan tudja ő is, hogy milyen pusztítást tudok végezni, ha valaki felbosszantott.
- Köszönöm – töröm meg a csendet az én oldalamról, elvégre nem tagadhatom, de jó érzés úgy beszélgetni, hogy nem kell megtagadnom önmagamat. Szörnyen szorongtam azért, mert nem lehettem a közelében az a személy, aki valójában vagyok, de így… Minden mássá válik. Nem tudom mennyire érezhető, de hajlandó vagyok megnyitni előtte az engem védőfalakon lévő kaput, és beengedni őt abba a világba, amelybe eddig egyedül éltem.
- Neked legalább az álmaid az sugallták, hogy ki vagy. Nekem csak azt mutatták mi történik velem, hogy nem vagyok elég óvatos – húztam fintorra a számat, hiszen bármikor el tudtam volna mesélni neki milyen érzés volt egy áttörhetetlen falú tartályban lebegni. Teljesen mindegy, hogy mit csináltam, miután elkaptak és bezártak nem volt menekvés. Azonban a történetét hallva összeráncolom a homlokomat.
- Nem hiszem, hogy én lettem volna, bár… Mindketten vízzel érintkeztünk, amikor visszanyertük az emlékeinket, és… A víz emlékszik… - Olyan hirtelen ér a felismerés és ragadom meg Bruni, hogy magam is meglepődöm rajta. – Hát persze! A víz emlékszik! Bizonyára a tenger felismert, és visszaadta az emlékeimet, utána pedig valahogy együtt visszaadtuk a tiéidet! Ez magyarázat lenne mindenre! Szerinted lehetséges volna, hogy a többiek sem emlékeznek arra mi történt velük?
Az együtt összerakott kirakósdarabkák még inkább arra ösztönöznek, hogy megtaláljam a többieket, mert ezek szerint valahogyan képes lennék rábírni őket, hogy emlékezzenek. Ez a gondolat izgatottsággal tölt el egészen addig, amíg szóba nem hozom, hogy miért hagytam ott a gyermekotthont.
Homlokráncolva figyelem Brunit és nem értem, hogy mégis hirtelen miért döntött úgy, hogy elfordul tőlem. Minél tovább beszél, annál zavartabban meredek rá, egészen addig, amíg a mondanivalója után ki nem bukik belőlem a nevetés.
- Nem erről volt szó, különben is, ha idegesítenél, már rég vízbe fojtottalak volna – vigyorodok el, bár nem igazán tudtam hová tenni a „nyomulást”, amit ő emlegetett. Nekem nem tűnt fel, hogy nyomult volna, de talán csak azért, mert túlságosan is lekötöttek a saját gondolataim. – Szóval, emiatt ne aggódj.
Némi hezitálás után teszem hozzá a nyugtatásképp szánt szavaimat, hiszen nem volt szép dolog, hogy kinevettem, de valahol aranyosnak találtam a viselkedését.
- Pusztán csak annyi volt a bajom, hogy túl sok választ kerestem önmagamban, így nem volt időm megbirkózni mással – szólalok meg némileg szelídebben, hiszen tényleg nem volt kapacitásom az egzisztenciális krízisem közepén ezzel foglalkozni. Ez nem jelenti viszont, hogy utálom őt, sőt… Magam sem tudom megmagyarázni, hogy mi köt bennünket össze, de a kapcsot nem tagadhatom. Soha nem is próbáltam így tenni.
- Nem szeretem azokat a változásokat, amelyekre nincs hatásom – sóhajtok fel, hiszen ezt a húsbörtönt is utálom. Nem én választottam, vagy döntöttem róla, valaki belekényszerített ebbe a szerepbe, amellyel nem óhajtok együtt élni.
- Túl intelligens ahhoz, hogy troll legyen – vonom meg a vállamat, mert bár nem kedveltem Ragnar képét – még nálam is többet tud szenvedni -, de attól még nem tartom ostobának. Vele kapcsolatban is azt súgják az érzéseim, hogy nincs teljesen rendben. – De nem ér annyit, hogy megpróbáljam visszaadni az emlékeit.
- Szóval most, hogy visszanyerted az emlékeidet, megint gyújtogatni fogsz, hogy ha felbukkanok? – cukkolom őt, mert… Mert ha flörtölni szeretne velem, akkor én olyat nem tudok. Tudom, Laeriel megölne érte, sőt mondaná, hogy szedjem össze magam, de engem nem azért alkottak meg, hogy szerelembe essek. Azt se tudom milyen szerelmesnek lenni, vagy éppen szabad volt-e éreznem bármit az egyik szellemtársam iránt.
- Meg kell találnunk őket. Muszáj! Ha ők még alszanak, akkor fel kell ébreszteni őket valahogy – rágódok ismét ezen az egészen, hiszen most egy újfajta tudás az, ami nyomja a vállamat, de ezúttal nem egyedül kell megbirkóznom vele.

◉ 627 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Számtalan ember fuldoklását végignéztem a múltban, ahogy azt is tudom, hogy a túlélők miként reagálnak a tüdejükbe áramló sós vízre és magára a traumára, amit rendszerint én okozok másoknak. Most nem teljesen ezek a körülmények, mert Solt magam rángatom ki a vízből, de attól még az érzet ugyanaz lehet neki. Ezért is vágom rá határozottan, hogy nincs jól. Különben is, attól, hogy szemet hunyok mások problémái felett, nem jelenti azt, hogy nem látom őket.
Valamiért mégis próbálom meggyőzni arról, hogy a tenger közel sem olyan ártó szándékú, mint gondolja. Persze, akadnak emberek, akik közösen gyűlölünk, de neki nem tudnék ártani, ezáltal pedig a tenger sem. Mondhatnám, hogy a vízzel egyek lennénk, de szeretek úgy gondolni rá, hogy egymást formáljuk és egészítjük ki. A viszonyom a hullámokkal hasonlít a Sollal való kapcsolatomra is: ő az, aki képes pótolni az én hiányosságaimat.
Nem tudom megállni, hogy ne reagáljam le a következő szavait, hiszen magam is magányos vagyok. Keresem a helyemet egy olyan világba, amelybe nem tartozok, mégis sóvárgok azután, hogy rátaláljak a társaimra. Nélkülük olyan lennék, mint egy elhagyott kiscsikó. Ezért igyekszem tartani azt a határozott képet magamról, amelyet másoknak mutatok, mert nem akarom, hogy lássák a gyengeségeimet.
Amikor a nevemen szólít, óvatosan oldalra fordítom a fejemet. Még mindig óvatosan járom körbe a témát, hiszen olyan kényes kérdéseket feszegetünk, amelyekről mások előtt nem szívesen beszélnék. Megkönnyebbült sóhaj bukik ki belőlem, amikor Bruniként mutatkozik be, sőt talán még egy halvány mosolyt is megengedek magamnak.
- Csak akkor, ha kettesben vagyunk – reagálok arra, hogy szólíthat-e Nokknak. Nem szeretném, ha a jövőben mindez kitudódna. Nem azért, mert nem bízok Bruniban, az emberekkel szemben voltak és vannak mind a mai napig fenntartásaim.
- Azt hittem, nem emlékszel semmire – billentem oldalra a fejem kíváncsian, miközben a vízzel játszadozok. – Én egészen addig nem emlékeztem, amíg egy nap úszni mentem és a tenger segített emlékezni. Az első… Az első átváltozásom olyan felszabadító volt! Aznap mindent megértettem önmagammal kapcsolatban, amire addig választ kerestem, viszont nem tudtam ezzel a tudattal együtt élni, ezért döntöttem úgy, hogy felmondok.
Az arcom felderült, amikor mesélni kezdek arról, hogy micsoda élmény volt ismét megtalálni önmagamat, majd egészen kicsire húzom össze magamat, amikor azt kezdem taglalni, hogy a tudás bármilyen szabadságot adott számomra, ezáltal csak még több terhet cipelek magammal.
- Együtt vagyunk egy egész – mosolyodok el halványan, ahogy magamba szívom a friss levegőt és búcsút intek a fehérhaboknak.
Amikor tovább faggat, egy halk sóhaj kíséretében bólintok, és a lábaimat a még nedves homokba bújtatom. Némán hallgatom őt, viszont amikor arról beszél, hogy a félelmem alaptalan lenne, megrázom a fejemet.
- Nem tőled félek. Szimplán… Emlékszel arra a napra, amikor az arendelle-iek látogatóba jöttek, és azt mondtam, hogy rossz érzésem van velük kapcsán? – utalok itt azokra a férfiakra, akik miatt az erdőből nem lehetett kijutni, amíg Elsa és Anna el nem jött hozzánk. – Ez pontosan olyan megérzés. Zsigerből jön, vagy álmok súgják. Lehet, hogy nem vagyunk egyediek, de fenyegetés biztosra veszem, hogy valós…
A hangom elhalkul, akár paranoiásnak is gondolhat, de biztosra veszem, hogy ez az érzés nyomós okkal fojtogat. Arra, hogy Ragnar ki lenne, megvonom a vállamat.
- Nem tudom. Biztosan nem a bolond hóember, ahhoz túl komoly. Gale-hez nem elég játékos. Kristoff és Ryder nem lehet, mert nem hiszem, hogy rajongana a rénszarvasokért. Légy vele óvatos, Bruni! Nem tudhatjuk, hogy ki ő, de az biztos, hogy nem közülünk való – ingatom a fejem, miközben az ujjaimat használva sorra veszem az összes általam gondolt lehetőséget. Fogalmam sincs, hogy ki lehet a férfi, de mivel nem hozzánk tartozik, így nem is érdekel igazán.
- Szerinted a többiek is itt vannak, vagy kik lehetnek? – töprengek hangosan, miközben van valami azt súgja nekem, hogy elsiklok egy apró, de lényeges részlet felett.

◉ 612 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Védekező mechanizmusok tömkelegén kell annak átverekednie magát, akik szeretnének közelebb kerülni hozzám. Nem irigylem Solt sem, amiért velem akar időt tölteni, de egyszer talán megérti, hogy én nem ebbe a világba tartozom, ahogy azt is, hogy kevesekkel fűzöm szorosra a kapcsolataimat. Csapongó és szeszélyes vagyok, ezek pedig olyan tulajdonságok, amelyeket nem túlzottan kedvelnek barátságokban.
- A fenéket vagy jól – forgatom a szemeimet, amikor meghallom a mormogását, hiszen ahhoz még nem vagyok öreg, hogy süket is legyek. Persze, biztosan jól van azok után, hogy majdnem megfulladt. Ráadásul továbbra sem tudom hová tenni ezeket a kétségbeesett kérdéseket. Miért most? És ki lenne ő? Vagy valaki csak játszadozna az elmémmel, és azt akarja, hogy teregessem ki a titkaimat? De valami azt súgja, hogy minden kételyem ellenére Sol talán nem akar ártani nekem. Mégsem tudom megmagyarázni, hogy milyen fenyegetést érzek, amely álmaimban köszönt vissza.
- Vagy szimplán csak ismerem a tengert, mert sokat járok ki, és mivel engem egyszer sem akart megölni, így arra gyanakszom, hogy te is a hőségtől lettél rosszul – vonom meg a vállamat egykedvűen. Még mindig tagadok, pedig nagyon szeretnék rátalálni a társaimra, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő tényleg egy közülünk. Így amikor azt említi, hogy meg kell találnia Nokkot, igyekszem, hogy az arcom se rezzenjen, pedig a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Viszont nem akarok erről beszélni, az emlékek áradatáról, vagy hogy milyen kényelmetlenül érzem magam ebben testben.
Mégis amikor megérintem Sol kezét, olyan mintha égetne. A reakcióját ítélve azonban ő mindezt nem érzi, ami még inkább elgondolkoztat. Tényleg ő lenne Bruni? Egész végig ő volt az, én pedig kizártam az életemből?
Keserű érzés kerít hatalmába, mások talán bűntudatnak neveznék, de ritkán tapasztalom ezt, így pontosan magam sem tudom micsoda az. Talán tényleg jobb lenne beszélni róla. Csendben figyelem hát, ahogy letelepedik mellém, és mesélni kezd. Az erdőről, Bruniról, rólam, Gale-ről és Elsáról. Szótlanul meredek rá, főleg a gyenge kifogása hallatán szökik magasba a szemöldököm. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, miközben a jobbomat előre nyújtom, és magam felé húzom. A tenger fokozatosan, egy csíkban nyúlik ki felénk, hogy a lábainkon keresztül hűsítsen minket.
- Ismerem az erdőt, a kék szalamandrát, a táncoló szelet és a hercegnőt. Azért hagytam ott a gyermekotthont, mert elkezdtem emlékezni rájuk. Valahol mindig is éreztem, hogy nem tartozok oda: nem értek az emberekhez, főleg nem a gyerekekhez, arról nem is beszélve, hogy nehezen viselem a kötöttségeket. Vadőrnek lenni más érzés. Közelebb vagyok a természethez, kevesebb itt az ember és kedvemre keresgélhetek – töröm meg végül a csendet, miközben az ujjaimat mozgatva a hullámok már Sol lábszárát cirógatták. Nem nézem rá, egyszerűbb beszélni, hogy nem látom a reakcióit.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el. Csak rossz érzésem van, mintha itt nem lennénk biztonságban, ezért nem tudtam, hogy kiben bízhatok. – Leengedem a kezemet, és ismét átkarolom a térdeimet. Nehezemre esik bevallani, hogy félek, sőt egyenesen rettegek, ha mások tudomására kerülne a kilétem. A fehérköpenyesek az álmaimban nem ismernek határokat, én pedig nem akarok az áldozatukká válni. Figyelem, ahogy a víz szépen lassan visszakúszik a helyére, és azt kívánom, bárcsak vele tarthatnék, de hát ebben a világban feltűnő lenne az eltűnésem.
- Egyébként, mint mondtam, a tenger nem feltétlenül akart megölni. Ő vezetett el engem hozzám – helyezem az állaimat a térdeimre, ahogy a tekintetem a horizont irányába vándorol.

◉ 541 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Tagadni akarok, mert könnyebb így élni, mint szembenézni a valósággal és azzal, hogy már hosszú ideje titkolózok előtte. Valahol a lelkem mélyén kicsit kételkedek abban, hogy valaha is megértené, amin keresztül megyek. Ez nem ellene szól. Sose ellene szól. Szimplán nehéz bármit is megosztani a környezetemmel, ha úgy érzem, hogy nem állnak a megfelelő eszközök a rendelkezésemre. Nem vagyok a szavak embere és tudom jól, sose leszek az.
Mégis, ahogy Sol kérdezgetni kezd, védekezően húzom össze magamat. Kerülni akarom a témát, de nem hagyja annyiban, ha tehetném egybe olvadnék a tengerrel és elmenekülnék a kérdés áradat elől, ezzel viszont csak őt igazolnám. Lehet, hogy nem is hallottam jól korábban, és csak én szeretném hinni azt, hogy egy másik világban is közünk egymáshoz. Bizonytalanul préselem össze az ajkaimat, és fordulok a hullámok irányába.
- Nagyon napszúrást kaphattál – sandítok rá a szemem sarkából utalva arra, hogy az imént rosszul lett a hőségben és majdnem megfulladt, most pedig a semmiből furcsa neveket kezd mondogatni. Legalább is, ezt akarom elhitetni vele, mert magam sem értem mi történt. Én csinálnék valamit, vagy szimplán a véletlen, vagy a rosszullétének a műve, hogy ezek a nevek előkerültek?
Bizsergő érzés fut végig a karomon, ahogy a bőrömhöz ér, és a nevemen szólít. Hiába fordít maga felé, én dacosan a tengert bámulom.
- Sigrid a nevem. – Legalább is, ebben a világban és testben így szólítanak az emberek. Nem ismerik azt a fenséges paripát, aki egykor voltam és akitől rettegett a tengerek népe. Patáimmal hajók oldalait zúztam be, fogaimmal emberekkel rántottam le a mélybe, örvényeket generáltam, versenyt futottam a habokkal… Mindez a múlté volt. A homok égeti a tenyeremet, és emlékeztet gyengeségeimre. Lemondó sóhajjal pillantok fel a barátomra, amikor azt mondja, hogy nyugodjak meg.
- Nem kell félned. A tenger nem bánt, sosem bántana igazán – töröm meg ismét a csendet, ezzel félig-meddig elárulva magamat. Mert a tenger egy része én vagyok, és ha valami számomra fontos, azt a víz megóvja, ahogy cserébe én is védelmezek minden élőlényt, amely nem elég erős, hogy megvédje magát az emberek gaztetteitől. Ezt a feladatot bízták rám, s attól a naptól fogva mindig is becsületesen elvégeztem a feladatomat.
- Én ismerem. Sokat úszok, és a vadőri munka mellett is bőven van időm barangolni, szóval ne aggódj, nem tudunk eltévedni – pillantok Solra, és hátat fordítok a valódi otthonomnak. A szívem zokog, amiért nem merem elmondani az igazságot, de félek, hogy csupán képzelgek, és a rémálmaim valósággá válnak. Éjjelente azt álmodom, hogy ismeretlen emberek magukkal ragadnak, hogy kísérletezzenek rajtam. Nem akarok mások kísérleti patkánya lenni, és azt se szeretném, ha őrültnek titulálnának azért, aki vagyok.
- Induljunk akkor, mielőtt még másnak is kedve támad megfulladni – ragadom meg a csuklóját, de abban a pillanatban, hogy az ujjaimmal megérintem őt, felszisszenve kapom el a kezemet. A homlokomat ráncolva emelem Solra a tekintetemet, hiszen nem értem, hogy mitől ilyen forró. Ekkora hőség nincs idekint.
- Jól vagy? Olyan égető a bőröd. – A tekintetembe aggodalom költözik, hiszen vele kapcsolatban még nem tapasztaltam ilyet, és nem mondhatom rá, hogy a hőség ennyire hatással lenne rá. Mindenesetre így nem akarok elindulni, mert félek, hogy félúton összeesne, ezért változtatok az eredeti irányomon, és leülök az egyik árnyékos fa tövébe. A lábaimat felhúzva ölelve át egyik kezemmel a térdeimet, miközben a másikkal megpaskolom magam mellett a földet, hogy aztán összefonva az ujjaimat teljessé tegyem a védelmemet.

◉ 551 words ● youtube ● note:    ◉

Water is memory

Remélem, hogy Solban nem merülnek fel további kérdések azzal kapcsolatban, hogy a partról miként értem olyan gyorsan hozzá, illetve hogy honnan tudtam hol kell keresnem őt, hiszen az áramlatok könnyedén magukkal sodorhatnak egy eszméletlen embert. Ahelyett, hogy a válaszára egy újabb csípős replikával készülnék, inkább csak az ujjaimmal köröket kezdek rajzolgatni a homokba, miközben időről-időre a homokos partot nyaldosó hullámok felé lesek. Még mindig bennem él a vágy, hogy megmártózzak a vízben, de ilyen állapotban nem hagyhatom magára Solarist.
Muszáj támogatnom őt, hiszen egy-egy ehhez hasonló alkalom után úgy gondolom, hogy vigyáznom kell rá, különben kicsinálja magát, s bár neki nem szívesen ismerném el, de egyébként hiányozna a társasága. Annak ellenére, hogy egy ideje kerülöm őt, elhihetné nekem bárki, aki tudná, hogy mi zajlik le bennem, hogy mindezt nem puszta szórakozásból teszem, csupán mióta visszanyertem az emlékeimet, így láttam a legjobbnak.
- Csak nem férsz a bőrödbe, tudom – forgatom meg a szemeimet, hiszen továbbra sem értem, hogy az iménti mutatványa miatt miért nem tud még egy kicsit pihenni. Bizonyára a teste még nem dolgozta fel azt a sokkot, amely érte őt, ráadásul csodálkozom milyen jól kezeli azt, hogy majdnem megfulladt. Bár, teszem hozzá, nem igazán szoktam beszélgetni olyanokkal, akik átéltek akár mástól, akár általam hasonlót, hiszen az esetek többségében azok a személyek nem élik túl. Solnak is az a szerencséje, hogy kedvelem őt, különben lehet, hogy jótékonyan elsiklott volna a tekintetem felette.
Értetlenül összeráncolom a homlokomat, és készen állok arra, hogy elkapjam, ha esetleg megszédülne. Mi a fene történik vele? Most ütközne ki rajta a tényleges rosszullét, vagy valami komolyabb baj van? Nem tudom, hogy mit csináljak, így csak a kezemet a hátán pihentetem és az arcvonásait fürkészve próbálom megállapítani, hogyan érzi magát.
Amikor felpillant, inkább elhúzom a kezemet, és magamat kitámasztva hátra dőlök a forró homokba. A kérdése nem ér váratlanul, hiszen ezek szerint tényleg jól hallottam őt korábban, az arcom meg sem rezdül azonban a Nokk név hallatán, úgy teszek, mint aki nem érti miről van szó, de amikor meghallom a másik nevet, az ajkamba harapok, elfordítom a fejemet, és feltápászkodok mellőle.
Összefonom magam előtt a karjaimat, hogy aztán Solnak hátat fordítva tegyek néhány lépést a víz irányába. Meztelen talpaimmal a partra verő hullámok közé lépek, lemosom magamról a ruhámra és testemre tapadó homokszemeket.
- Miért teszel fel ilyen kérdéseket? Ezek nem is rendes nevek – térek ki a válaszadás elől, miközben megannyi érzelem mindent elsöprő hullámként zúdul rám. Honnan tud rólam? És Bruniról? Miért éppen ezekre a nevekre kérdezett rá? Ő lenne Bruni? Feleslegesen próbáltam távoltartani magamat tőle? Ha valóban ő lenne Bruni, hogyan jutott eszébe mindez? Én csináltam valamit?
Mégis a bennem háborgó érzelmek nem rajtam mutatkoznak, hanem az egyre nagyobb hullámokon. Konokul a tekintetemet a víztükrön tartok, amíg nem eszmélek arra, hogy a víz már olyan messzire nyúlik, hogy csiklandozhatja Sol lábait.
Úgy lépek ki a vízből, mintha megcsípett volna valami, és egyre inkább távolodni kezdek tőle, hiszen a tenger átveszi az érzelmeimet, ezzel pedig könnyedén lebuktathatom magamat.
- Vissza kellene mennünk. Mit gondolsz? Talpra tudsz állni? – próbálok Solaris felé, mintha az iménti beszélgetés meg sem történt volna.

◉ 512 words ● youtube ● note:    ◉