I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Nem értem magam. Nem vagyok épp a legjobb passzban, erre fogom magam, és beülök egy teaházba, ahol elég sok ember van egy helyen. Ezzel gyakorlatilag adok magamnak egy pofont... olyan, mintha feljogosítanám a többieket, hogy nyugodtan le - és beszólhatnak. Akkor most mit csodálkozok, ha akaratomon és engedélyemen kívül odajönnek hozzám rákérdezni, hogy ugyanmár, mégis mi bajom van, hogy ennyire lógatom az orromat? Azt hiszem ezt hívják öngólnak. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy hogy jön ez az ismeretlen ahhoz, hogy belemásszon a személyes terembe és idegesítsen? Abba most inkább ne menjünk bele, hogy egyébként nekem most majdnem minden idegesítő. - Miért fojtanám bele magam a teába? Ennél még nekem is több eszem van... na meg nem kívánok még meghalni, efelől nyugodt lehetsz. Fura grimaszt mutatok az ismeretlen érdeklődő felé nemtetszésem jeléül. Hátha észreveszi, hogy nem igazán illik rá a szívesen látott vendég szerepe. Úgy tűnik nem igazán vészre észre magát, és tovább feszíti a határaimat - olyannyira, hogy le is ül velem szemben, úgy várja hogy végre elmondjam neki mi bajom. Legszívesebben odamondanám neki, hogy nem magamat akarom a teába fojtani, hanem téged... de egyelőre semmi okom nem lenne ilyesmire, legfeljebb a harag. Az pedig nem jó tanácsadó. Így aztán ezt a lehetőséget inkább elvetem, megforgatom a szemem értetlenkedésem jeléül, de azért válaszolok neki, mégiscsak létezik jómodor is. - Elég sok probléma akadt mostanában, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni... és van, amikor már túl sok lesz. Azt hiszem, nálam most érte el a túl sokat. Vagy legalábbis elég közel jár hozzá. Valószínűleg úgysem úszom meg a további kérdezősködést, de azt se mondhatja, hogy hú de udvariatlan vagyok, még válaszolni sem vagyok képes. Vagy hajlandó. A kettő jelen esetben egyremegy.
Szeretem beleütni az orrom olyan dolgokba amelyek nem feltétlen tartoznak rám. Ha pedig még idegesíthetek is ezzel valakit, akkor kétszer annyira elszánt leszek a dolog érdekében. Egyszer megadtam neki a lehetőséget. Elsétáltam mellette, de annyira lehetetlen volt másodjára is kihagyni. Tényleg az arcára volt írva, hogy összeesküdött a világ ellenem. Meg aztán valahogy mintha megfagyott volna körülötte a levegő. Kezdem azt érezni, hogy bevonzotta a télies időjárást maga köré. - Úgy nézel ki, mint aki mindjárt belefojtja magát a teájába gondoltam megkérdezem mi a helyzet, de ezek szerint inkább a saját halálodat tervezed, mintsem másét gyászolod. - Sosem értettem miért kell ennyit szenvedni. Legfőképpen nyilvánosan. Ha annyira nem akarta volna, hogy valaki oldalba rúgja, hogy egy kicsit észhez térjen, akkor nem jött volna egy nyilvános helyre. De aztán ki tudja. Lehet csak szereti nyilvánosan kimutatni, hogy milyen nehéz az élete. Én jobb szeretek tenni ellene, mint a mocsokban fürdőzni. - Na elárulod, hogy mi bántja ennyire a lelkedet, ha már nyilvánosan szenvedsz, vagy tényleg a teádba kívánod fojtani magad? - Ha már a bánatát akarná megfojtani ahhoz szüksége lenne valamivel erősebb italra. Viszont, ha ilyen tervei lettek volna, akkor kétlem, hogy pont itt jelent volna meg. Ha már elkezdtem vele foglalkozni megkérdezés nélkül foglalok vele szemben helyet és kezdem el óvatosan és lassan kortyolgatni a saját italomat, ami elfeledteti velem a tényt, hogy sikerült szinte csontig fagynom. Szeretem a telet, de nem arra találták ki, hogy az ember csak békésen sétálgasson benne. Kicsit erőteljesebb mozgás szükséges hozzá, hogy egy idő után ne érezze az ember a hideget.
El akarok menekülni. El akarok menekülni a világból, az életből, de legalábbis az emberek közeléből mindenképp. Nem akarok arra figyelni, hogy mikor ki akarja épp megkérdezni, hogy mi bajom van. Mi van itt? Valami tábla van rajtam, vagy fel van írva a homlokomra, hogy Nyugodtan kérdezgessetek, meg bámuljatok csak meg, szarul vagyok!? Nem, ha valaki érdeklődne efelől elmondhatom, hogy semmi ilyesmiről nincs szó… vagy legalábbis én nem tudok róla. Viszont az tény, hogy tényleg nem vagyok a legjobb passzban. Mondjuk mostanában valahogy sosem vagyok a legjobb passzban, de akkor is. Valószínűleg a nagy el akarok menekülni – mindegy hova, csak el innen gondolathullámaim közepette jutok el Jázmin Teaházához, ahol rendelek magamnak egy csésze teát, és beülök az egyik sarokban levő asztalhoz. Minél kevesebben vesznek észre, annál jobb… bár mondjuk ilyen alapon azt se igazán értem, hogy miért éppen egy teázóba jöttem, ahol emberek vannak. Néha én sem értem magam… ami azért már problémás, ha jobban belegondolok. Na mindegy. Nincs szerencsém, amire persze gondolhattam volna, mielőtt idekeveredek, de arra nem gondoltam, hogy direkt piszkálódik valaki. Mert miért is tenné? Vagy... az is lehet, hogy csak magamból indulok ki. Minden lehet. - Nem halt meg senki. De azért köszönöm kérdésed. Egyébként ismerjük egymást, hogy csak úgy rákérdezel, mi a helyzet, vagy mi? Csak mert nekem nem rémlik, hogy találkoztunk volna korábban. Kíváncsian szemlélem az engem megszólító, ismeretlen lányt. Remélem, választ ad, mert tényleg fogalmam sincs, honnan ismerjük egymást... már ha találkoztunk egyáltalán, mert nekem nem rémlik.
Ha valamit igazán élveztem a városhatárok közötti mozgásban, hogy könnyedén választhattam a hangulatomhoz megfelelő időjárást. Nem kellett túlságosan sok időt töltenem a meleg nyári időjárásban, de a telet se kellett túlzásba vinnem. Hacsak ez lenne az egyetlen pozitívum a városban még ez is képes lenne önmagában valamilyen szinten megfogni engem. Mégis ki mondhatja el magáról, hogy elment jégkorcsolyázni vagy síelni aztán pedig belevetette magát a napsütötte időjárásba és fagyizott egyet? A legtöbb itt élő biztosan nem, hiszen a láthatatlan fal kemény akadályt jelent a számukra. Lehet, hogy nem vagyok egyedül, aki a falak között képes mozgolódni, de az egyszer biztos, hogy igyekszem megragadni az ebben rejlő lehetőséget és rengeteg üzletet kötni amely támogathatja a különleges életstílusomat. A téli hűvös szellő kellemesen cirógatja az arcomat ahogyan átlépek a város Frostcall részére. Különösebben nem zavartatom magam, hogy ki vesz észre vagy ki nem. Úgy sem tud semmit sem csinálni. Ha azt vesszük egy gyilkosságot is könnyedén megúszhatnék, de akkor sajnálatos módon többet nem jöhetnék adott városrészre, mert akármekkora mágus is veszett el bennem valahol mélyen, hogy láthatatlan falakon át közlekedek, abban biztos vagyok egy börtönből már közel sem lenne olyan egyszerű felszívódni. Meg aztán ártana a lassan felépülő hírnevemnek. Éppen csak besétálok az egyik kis teaházba vagy akármi is legyen ez, amikor a szemem sarkából megpillantok egy srácot, aki annyira lógatja már az orrát, mintha abban reménykedne, hogy attól megnőne. Elsőre igyekszem kizárni a gondolataim közül és megszerzem magamnak a forró nedűt, ami felmelegítheti a hidegtől elszokott testemet, de mikor másodjára sétálok el az asztala mellett már nem bírom megállni, hogy ne szúrjak oda neki valamit. - Mégis ki halt meg, hogy ennyire szomorkodsz? - Nem, mintha ténylegesen érdekelne a lelki világa, de sosem tudhatja az ember, hogy mégis miből lehet igazán szórakoztató ékköveket megszerezni. Meg aztán ellenértékért cserébe nagyon jó vagyok a problémák megoldásában. De nem tűnik annak a típusnak, aki fizetni tudna nekem. Így inkább ez az egész csak a saját szórakoztatásomra történik.
Legutóbbi képek
Nem értem magam. Nem vagyok épp a legjobb passzban, erre fogom magam, és beülök egy teaházba, ahol elég sok ember van egy helyen. Ezzel gyakorlatilag adok magamnak egy pofont... olyan, mintha feljogosítanám a többieket, hogy nyugodtan le - és beszólhatnak. Akkor most mit csodálkozok, ha akaratomon és engedélyemen kívül odajönnek hozzám rákérdezni, hogy ugyanmár, mégis mi bajom van, hogy ennyire lógatom az orromat? Azt hiszem ezt hívják öngólnak. Ugyanakkor azt sem igazán értem, hogy hogy jön ez az ismeretlen ahhoz, hogy belemásszon a személyes terembe és idegesítsen? Abba most inkább ne menjünk bele, hogy egyébként nekem most majdnem minden idegesítő.
Szeretem beleütni az orrom olyan dolgokba amelyek nem feltétlen tartoznak rám. Ha pedig még idegesíthetek is ezzel valakit, akkor kétszer annyira elszánt leszek a dolog érdekében. Egyszer megadtam neki a lehetőséget. Elsétáltam mellette, de annyira lehetetlen volt másodjára is kihagyni. Tényleg az arcára volt írva, hogy összeesküdött a világ ellenem. Meg aztán valahogy mintha megfagyott volna körülötte a levegő. Kezdem azt érezni, hogy bevonzotta a télies időjárást maga köré. 
