Miért van az, hogy amikor szeretnék eltűnni a világ felszínéről, akkor valahogy még sikerül még mélyebbre ásnom magam egy gödörben, ahonnan már most sem látok ki, de csak egyre jobban és jobban elsüllyednék szégyenemben. Utálom, hogy ilyen hatással van rám azt meg még jobban, hogy pont egy ilyen srác tetszik, aki mellett meg sem tudok jóformán mukkani.
- Nincs semmi problémám tényleg, mármint nem kell felségnek szólítanod csak hülyeség volt az egész.. - Legszívesebben szeretném visszapörgetni az időt, hogy a legtöbb szavamat visszavonjam. Jelenleg még azt sem bánnám, ha nem mentett volna meg Seong, mert nem lett volna itt és akkor nem kerültem volna bele ebbe az egész katyvaszba, ahonnan nem tudom, hogy kellene kiszabadulnom. Néha nagyon szeretnék kevésbé kínos lenni.
De mikor már azt hiszem, hogy tényleg nincs hova fokozni és elértem a tetőfokát annak, hogy mennyire tudom magamat aláaknázni elhagyja a számat egy olyan mondat, aminek a közelébe sem lett volna szabad mennem. Egyszerűen csak próbáltam laza lenni, amitől még kínosabban érzem magam és ez egy olyan ördögi körforgás, amiből nem tudom, hogy fogok kiszabadulni. Engem tényleg csak egy tornádó menthet ki már a jelenlegi helyzetemből.
- Mintha nem tudtad volna. - Próbálom lerázni az egészet, mintha teljesen természetes lett volna, hogy én egy ilyen kijelentést tegyek róla pedig ez távolabb sem lehetne az igazságtól. Mondjuk tényleg így gondolom. Nem, mintha annyit legeltettem volna a tekintetemet a fenekén, de ez már csak részletkérdés viszont, amikor éppen odatévedt, akkor határozottan megítéltem, hogy igazán.. Na, jó nem! Ezt még csak a fejemben sem még egyszer. Mert ez vezet hatalmas hibákhoz.
Ha volt is valamennyi agysejtem, akkor azok maguktól ugrottak a halálukba és olyan nagyokat pislogtam rá, amekkorákat csak tudtam. A logikája mondjuk jogos, mert ha másért lennék oda nem biztos, hogy csak úgy elmennénk valaki mással, de várjunk.. Akkor most tudja, hogy odavagyok érte? Bár azután, hogy megdicsértem a hátóját nem csodálom, ha sejtené, mert azért bármit is hisz rólam ezt nem mindenkinek mondom el. Báááár Junjie feneke sem rossz.. Na, jó most már tényleg belepirulok a gondolataimba és inkább lesütöm a szemeimet, hogy egy mély levegő után válaszolhassak neki. Sarokba szorított, de talán még van kiút az egészből és igyekszem az utolsó kapaszkodót erőteljesen megmarkolni.
- Nem azt mondtad, hogy csak barátokként iszogatunk? Akkor mégis miért zárná ki a kettő egymást? - Viszont, ha tudja, hogy tényleg tetszik nekem, akkor miért húzza ennyire az agyamat? Úgy sem vallanám be valószínűleg soha. Talán pont ezért. Bár ezzel nem igazán segít ezen az igen szomorú helyzeten.

Néha bármennyire is próbálok nem tudok elmenni a lányokon... Taen meg aztán pláne nem. Most komolyan... csak vicceskedni próbáltam vele, de nagyon úgy tűnik, hogy nem vevő rá. Hát.. ő tudja, de én tényleg nem akartam semmi rosszat a királykisasszonyos megjegyzéssel.
- Igen, most már tudom! És mondja csak, Felség, mégis mi a problémája? Mert látom, hogy van valami, szóval...
Ezzel mélyen fejet hajtok Tae előtt, amitől majdnem sikerül lefordulni a székről, de annyi baj legyen. Ha játszani akar akkor játszunk, rajtam aztán nem múlik. Az mondjuk az én hibám lesz, ha hülyét csinálok magamból előtte, de azt hiszem látott már jópárszor olyankor, amikor hülyét csináltam magamból, szóval ez se lesz neki újdonság. Azért miután kibohóckodom magam visszaügyeskedem magam a székre, lehetőség szerint úgy, hogy még véletlenül se akarjak felborulni. Na jó... mégis mi van ma velem? De most komolyan! Hova tettem a józan eszemet? Ja, hogy olyanom sose volt... így már minden világos.
Miután összekaparom magam és a maradék komolyságomat csendben hallgatom a lányt, és csak bólogatással jelzem, hogy persze, értettem. Egészen addig, amíg véletlenül ki nem ejti a száján hogy formás fenék... nekem pedig abban a pillanatban nagyjából a plafonig szöknek a szemöldökeim meglepettségemben. Ó! Szóval ilyet is tud mondani... ez most új, mit ne mondjak.
- Hogy mit mondtál? Formás fenék? Szóval szerinted formás a fenekem? Hm...! Ezt azért megjegyzem.
Elvigyorodok a lány zavarán mulatva. Persze nem a zavara a mulatságos, sokkal inkább az, hogy azért van zavarban, mert valószínűleg még magának sem hajlandó beismerni az érzéseit és a gondolatait. Szerintem most is csak egészen véletlenül szólta el magát...
- Hogy miért zárná ki az egyik a másikat? Egyszerű! Mert ha van egy szerencsés flótásod, vagy van valaki aki tetszik neked, akkor nem mész el italozni egy másik pasassal. Kivéve akkor, ha az a másik pasas a szerencsés flótás...
Ezen a ponton minden igyekezettem azon vagyok hogy elkapjam a pillantását, végtére is abból ki lehet olvasni az érzéseit... vagy legalábbis következtetni lehet rájuk. Remélhetőleg sikerül, bár amilyen gyorsan el tudja kapni a tekintetét valószínűleg semmi eredménye nem lesz, de nem adom fel.
- Vagy rosszul gondolom talán? Hm? Mit mondasz, Királykisasszony?
Nagyon úgy tűnik, hogy most nem mond semmit, mert leginkább tátog, azt viszont sűrűn. Azért remélem nem lesz semmi baja, mert most nem vennék rá mérget... lehet túlzásba vittem? Pedig tényleg nem szeretnék neki semmi bajt sem - ha az lenne a tervem, akkor a részeg fazontól se mentettem volna meg.

Ha a lehetőségeken múlik, akkor simán feltalálnék egy kis tornádót, ami rendelésre megjelenne és elvinné az illetőt a világ végére és vissza nem hozná amíg újra meg nem rendeli. A baj csak az, hogy a világ végén koránt sem lenne túl jó a térerő így valószínűleg a visszautazás kicsit komplikált lenne. De aki egy ilyen szolgáltatás rendel kétlem, hogy azon aggódna, hogy mégis hogyan is jut majd vissza. Nekem legalábbis nem ez lenne az első gondolatom. A jelenlegi helyzetben biztosan nem. Főleg, hogy olyan érzésem van, mintha teljesen egyszerűen tudna a gondolataim között olvasni Seong, amitől csak még inkább szeretnék eltűnni a világ másik végére, ha lehet.
- Hát most már tudod! - Nem, mintha tényleg királykisasszony lennék. Mennyivel egyszerűbb lehetne az életem, ha így lenne. Az egyszer biztos, hogy senki nem akarná a társaságát rám erőszakolni. Legalábbis nem ennyire nyilvánosan az egyszer tuti biztos. Meglennének a magam kötelezettségei, mint királykisasszony, de azért mégis csak szabadabb lenne az életem vagy valamivel kényelmesebb.
- A zárási időpont nem jön tőle hamarabb, de igazán köszönöm, hogy felajánlottad, de te is vendég vagy szóval csak élvezd a kényelmet a formás fenekeden, oké? - Egy pillanatra lefagyok, miután kimondtam majd igyekszem úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Nem mondtam ki. Egyáltalán nem. Meg sem fordult ilyesmi a fejemben. De nem ám. Tényleg jöhetne ez a tornádó, ami elvisz engem a világ végére, mert nem hiszem, hogy bármi más meg tudna engem védeni a megaláztatástól, amibe belekeverem magam.
Azt hiszem ennél jobban zavarba sem jöhetek, de úgy érzem, hogy a maradék agysejtem is szabadságra megy. Nagyokat pislogok és hirtelen azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Mi? Mi van? Honnan vetted? Vagy mégis miből? Mi van? Miért zárná ki a kettő egymást? Mi köze van az iszogatáshoz, hogy tetszik valaki? Mi.. a.. - Azt hiszem, hogy pontosan erre játszott. A teljes és tökéletes zavaromra, hogy azt se tudjam ki is vagyok valójában. Nem kellett volna belesétálnom a csapdájába, de mégis miként kellett volna erre reagálnom? Miről beszél? Hogyha nem tetszik valaki, akkor tök nyugodtan mehetünk iszogatni? De hát épp ez a baj, hogy ő tetszik és így már koránt sem olyan egyszerű ez a képlet. Vagy vajon sejti? Egek! Hol van a tornádóm? Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg úgy nézek ki most, mint egy nagy halacska aki nagyokat pislog és a szája ki-be csukódik.

Ahogy nézem őt kicsit nehezemre esik, hogy ne nevessem el magam. Pedig nem is olyan vicces... csak nem értem, hogy miért nem tudja végre őszintén elmondani, hogy mi a nagy harcihelyzet. Mármint... tisztán látszik rajta, hogy nem azt érzi vagy gondolja, mint amit kifelé mutat. Én jobban észreveszem, mint mások, hiszen ismerem... de az ismeretlenek sem vakok. Legalábbis többnyire. Ami pedig azt jelenti, hogy látják rajta, ha valami nem igazán van rendben. Most pedig azt látom rajta, hogy legszívesebben elásná magát. De legalábbis elrohanna és vissza se jönne - egy jó darabig biztos. Nem értem, most éppen miért akarna ilyesmit csinálni, de remélhetőleg ő is rájön, hogy el kéne hagyni az ilyesféle gondolatokat, mert egyszer tényleg baja eshet. És nem csak gondolatban.
- Nem, persze, hogy nem mindig vagy egy megmentésre váró királykisasszony. Hogy őszinte legyek én azt se tudtam, hogy királykisasszony vagy, szóval most megleptél!
Megeresztek felé egy halvány vigyort, hogy oldjam a feszültséget, bár azt nem tudom, mennyire is sikerül a próbálkozásom. Úgy tűnik nem nyerte el a tetszését az ötlet, hogy besegítek neki a melóban. Mondjuk azt nem tudom, hogy miért, mert igazán nem vagyok olyan, aki tör - zúz, pláne nem valaki másnak a munkahelyén.
- Nem aggódom, tudom, hogy megoldod. Nem is azért akartam segíteni, mert azt hiszem, nem bírsz el vele... csak gondoltam hamarabb végzel.
Hanyag mozdulattal megvonom a vállam, mint akinek aztán teljesen mindegy, hogy hányadán is áll a dolog, és visszalépdelek a helyemhez. Én tényleg csak segíteni szerettem volna, de ha nem vevő rá, akkor így jártam... nem erőszak a disznótor. Legfeljebb a röfinek.
A szerencsés flótásra vonatkozó kérdésem láthatólag betalál, mert Tae újra zavarba jön - pedig mintha még csak most heverte volna ki az előzőt. Hm... érdekes, felettébb érdekes. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy van valami a háttérben, és ki is fogom deríteni, hogy mi az, csak idő kérdése. Abból pedig jelenleg van bőven. Úgy teszek, mintha nem érteném a zavara okát, és lustán, lazán elmosolyodok, szemeimből pedig meghökkenéssel keveredett érdeklődést olvashat ki.
- Hogy? Szóval nincs semmi szerencsés flótás? Furcsa, pedig azt hittem, hogy igen, vagy legalábbis tetszik valaki. De ha nem így van, akkor semmi akadálya annak, hogy elmenjünk egy kicsit inni... nem igaz? Vagy esetleg mégis?
Lustán megemelem szemöldökömet, úgy figyelem a lányt, hogy erre vajon mit lép majd Nem tudom, meddig szeretné még húzni ezt a kis játékot, de bármeddig is, nekem nem szokásom feladni, úgyhogy kitartást, mert tőlem és a kérdéseimtől nem szabadul egykönnyen.

Ha valaha igazán szerettem volna, hogy élve eltemessenek, akkor az most volt. Nem tudom, hogy kinek lenne annyi esze, hogy ilyen beteg dolgot kívánjon, de én igazán fontolgattam a lehetőségét. Akármennyire is szeretnék egyszerűen nem tudok elbújni előle. Olyan érzésem van, mintha átlátna minden egyes szavamon, mozdulatomon és ezt érezteti is. Akárhányszor ránézek egy pillanatra a tekintetünk találkozik és darabokra hullok, amit ő nemes egyszerűséggel észrevesz. Próbálkozom takarózni azzal, amivel csak tudok, de nem érzem túlságosan sikeresnek a hadműveletemet.
- Ugyan, nem mindig vagyok ilyen megmentésre váró királykisasszony.. Meg aztán általában Dudou is itt van, hogy segítsen meg a többiek, szóval nincs olyan nagy baj. - Bár tény, hogy szeretném olyan jól kezelni, mint ők, de magam sem tudom, hogyan kellene fellépnem úgy igazán erényesen. Nem nekem találták ki ezeket a helyzeteket, mert már azelőtt bepánikolok egy kicsit, hogy igazán reagálhatnék. Ennek köszönhetően utána pedig már teljesen más irányba terelődnek a gondolataim és ahelyett, hogy megoldással állnék elő sokkal inkább egy újabb probléma kiforralása felé evezem.
- Hogy mi? - Először nem is vagyok benne biztos, hogy jól értettem, amit mond, de aztán ahogy megindul hátrafelé automatikusan sietek utána, hogy megragadjam a karját és visszatartsam. - Erre igazán nincs szükség. Meg amúgy is a fejemet vennék, ha beengednék egy úgymond idegent avagy vendéget dolgozni. Megoldom, ne aggódj. - Nem elég, hogy kihúzott a pácból most még be is állna dolgozni pedig erre igazán nincs szükség. Mégis mivel érdemeltem ki azt, hogy ennyire kedves legyen velem? Talán játszik valamire? Utálom, hogy nem tudok olyan jól olvasni a gondolataiban, mint látszólag ő az enyémben.
Mikor rájövök, hogy még mindig a karját fogom hamar elengedem és igyekszem úgy csinálni, mintha meg se történt volna. Mi van ma velem, hogy állandóan húzom-tolom tapogatom? Egyáltalán nincs hozzá jogom. Én se ugranék ki örömömben a bőrömből, ha valaki tapogatni kezdene.
- Mi.. Milyen szerencsés flótás? Hm..? Miről beszélsz? - Zavarodottan pislogok rá, mint akinek fogalma sincs, hogy mégis mit akarnak tőle. Részben szeretném azt hinni, hogy fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem, mert akkor legalább nem kezdene el akaratlanul is vörösödni arcom. Egek, ha valaha is rám akartál szakítani egy plafont akkor épp itt az ideje!

A jó emberismeretnek megvan a jó és a rossz oldala is... és sajnos vagy nem sajnos, de néha megtörténik, hogy ez a kettő valahogy egybeesik. Mint például a jelen esetben. Egyrészt örülök, hogy elég jól tudok olvasni az emberek mozdulataiban és arckifejezéseiben... másrészt viszont rossz, mert van, amikor bizony elég nehéz visszafogni az így megszerzett tudást. Illetve azt, hogy egyáltalán tudok valamit. Márpedig én azért elég sokmindent tudok. Amikor Tae kivágja magát, miszerint biztos az előbbi utóhatása az idegesség kicsit felhúzom az egyik szemöldökömet, ezzel jelezve neki, hogy gondolja át, kivel akarja az ilyesmit megetetni. Nem mondom, hogy nem enném meg, ha ezen múlna egyikünk, másikunk, esetleg mindkettőnk élete, de azt hiszem erre itt és most elég kevés esély van. De azért úgy döntök belemegyek a játékba, és ismét eleresztek felé egy halvány mosolyt. Lássuk, meddig bírja ki anélkül, hogy elmondaná mégis mi baja van. Vagy mi piszkálja őt odabent. Merthogy valami foglalkoztatja, az egyértelmű, bármennyire is próbálja tagadni.
- Értem.... akkor viszont vigyázz, nehogy tényleg valami bajod legyen, amíg nem vagyok a közeledben!
Hangom komolyságról árulkodik, viszont azt is érezheti, hogy bármi van csak szólnia kell és megyek segíteni. Tényleg, bármiről is legyen szó.
Az unatkozás messzi, majdhogynem kilométerekre áll tőlem, és ezt Tae is nagyon jól tudja. Nem kell engem félteni, feltalálom magam. Mondjuk lehet, hogy tényleg szólnom kellett volna legalább Dudounak, de most már mindegy, késő bánat eb gondolat. Nem, még véletlenül se szólok neki utólag... hogyisne! Akkor valószínűleg nem jutunk egyről a kettőre, és nem hiányzik, hogy a nyakunkon lógjon... most nem.
- Egyébként arra gondoltam, hogy besegíthetnék a melóban! Csak hogy biztos ne unatkozzak... na meg hátha gyorsabban végzel...
Vonom meg a vállam, majd mielőtt ellenkezhetne fel is pattanok és indulok a konyha felé, aztán majd ő megmondja, hogy merre van az előre. Tényleg bármit megcsinálok amit mond... kivéve persze azt, hogy menjek haza. Azt nem.
A még az kéne mondatra felkapom a fejem és belül kissé megrázkódok, de remélhetőleg nem látszódik rajtam semmi ilyesmi. Nem kéne, hogy lássa, hogy hatnak rám a szavai. Viszont most már méginkább meg akarom tudni, hogy hogy is áll tulajdonképp a helyzet... kockázatos játékba kezdtem, ez tény, de hátha beválik.
- Dehogy, még csak az kéne? Hmm... érdekes! Én pedig azt hittem, hogy de igen, mindenképp! Tae... ismerlek, nem tudod elrejteni az érzéseidet, vagy legalábbis nem annyira, amennyire szeretnéd... szóval tessék szépen elmondani, hogy ha véletlenül nem én, akkor ki, mikor, hol a szerencsés flótás?
Azt hiszem innen már nincs visszaút, és csak magam alatt vágom azt a bizonyos fát, de nem vagyok egy megfutamodós fajta, úgyhogy... így jártunk. Majd meglátjuk, melyikünk kerül ki győztesen ebből az egészből.

Kezdem úgy érezni, hogy elvesztem a saját gondolataim labirintusában és egyszerűen nincs menekvés. Akármit csinálok csak egyre mélyebbre kerülök egy olyan örvényben, amelyet el akartam kerülni. De elég nehéz lett volna elkerülni, miközben jól tudom, hogy én magam kreáltam és mikor már kezdene csillapodni újra és újra megkavarom. Most azonban nem én vagyok, aki csavar rajta egy hatalmasat, hanem Seong, hiszen az a mosoly, ami kiül az arcára olyan hevesen megdobogtatja a kicsi szívemet, hogy úgy érzem egy hajszál választ el engem attól, hogy menten elájuljak.
- Ööö, csak az előbbinek az utóhatása valószínűleg. Néha kicsit később jön ki rajtam. - Na, nem mintha ez távol állna a valóságtól, hiszen van, hogy tényleg magamra veszem a helyzetet és olyankor kicsit zavartabb leszek a szokásosnál most azonban az egyetlen forrás csakis ő és senki más a zavaromnak. Utálom, hogy ilyen hatással van rám azt pedig mégjobban utálom, hogy nem tudok semmit sem tenni annak érdekében, hogy a kezembe vehessem az irányítást. Tetszik nekem pedig tudom, hogy nem kellene. Biztos találna szebbet jobbat nem is egyet. Még csak keresnie sem kellene. Egy álomvilágban létezik azt, hogy ő meg én valamilyen csodának köszönhetően mi-vé olvadnánk.
- Igen? Akkor jó.. Határozottan jó. - Nem szeretném, ha egy percig is unatkoznia kellene, de előre félek, hogy mégis milyen módszert választ majd arra, hogy mégis mivel foglalja el magát. Meg aztán, ha valaki meglátja, hogy egyedül van, akkor biztos úgy dönt, hogy szórakoztatja majd egy kicsit. Szóval tényleg nem kellene aggódnom amiatt, hogy unatkozna. De valahogy mégis zavar a gondolata, hogy valaki más szórakoztatja majd a műszakom végéig így akaratlanul is felé pislákolok, amikor csak lehet.
- Pff, dehogy.. Még az kellene. - Kicsit erős reakció, de nem szeretném magam ennél is jobban beégetni. De ezzel talán még inkább elástam magam. Hiszen megmentett egy kellemetlen helyzettől én pedig körülbelül kijelentem, hogy nem veszem olyan módon emberszámba. Gah, ha nem látná most más valószínűleg párszor beverném a fejemet a falba, hátha úgy megjön kicsit az eszem.

Figyelmesen, kíváncsi tekintettel figyelem a lányt ahogy minden erejével azon van, hogy mentse a menthetőt és kimagyarázza magát a szorult helyzetéből. Meg kell hagyni nem az a feladós típus, bár magamban azért jót szórakozok azon, hogy ennyire nem képes bevallani magának se az érzéseit. Elég jó megfigyelőnek és emberismerőnek tartom magam, rajta pedig látszik, hogy valahogy egyáltalán nem azt mondja amit gondol vagy érez. Vagy épp maga sem tudja, hogy mit is érez, meg mit is akar tulajdonképpen. Nem fogok neki alternatívákat ajánlani, pedig éppenséggel megtehetném, de szerintem ebből most semmi jó nem sülne ki, és már így is elég zavarodottnak tűnik. Nem hiszem, hogy tovább kellene fokozni a már így is eléggé jelen lévő feszültséget. Az egy percig sem gondoltam arra, hogy olyat csinálnál, amit nem kellene mondatra megeresztek egy sunyi félmosolyt, de inkább nem mondok semmit. Gondoljon bele amit csak szeretne... valószínűleg amúgyse nagyon tud olyat kitalálni aminek ne lenne legalább egy icipicit köze a valósághoz. Na jó, nem vagyok én olyan, hogy mindenkivel is, de tény, hogy megvan a hírnevem. Vagy épp a hírhedtségem? Nem igazán tudom melyik a jobb kifejezés erre.
- Miért, mit lehetne ebben félreérteni? Mitől vagy ilyen ideges, Tae? Nem szoktál ilyen lenni, történt valami?
Megemelem a szemöldökömet, úgy figyelem őt. Tényleg nem szokott ilyen ideges lenni, szóval tuti van valami a háttérben, és valahogy ki is fogom deríteni, hogy mi az a valami. Legfeljebb kicsit tovább fog tartani, de annyi baj legyen.
- Ó, nem unatkozom én, ne aggódj! Elfoglalom magam.
Igazat mondok, tényleg nem unatkozok... majd figyelem a vendégeket... na meg legfőképp őt magát. Habár erről nem kell tudnia, mert még a végén belegondol a dolgokba olyasmit, amit nem kellene. De... biztos, hogy nem kellene? Ebben én magam sem vagyok olyan biztos.
- Persze, mint barátok... hacsak nem gondoltad máshogy. Hacsak nem gondoltál egy kicsit... többet bele.
Igyekszem elkapni a tekintetét, ami nem olyan könnyű, mert közben mindenhova is néz, csak épp rám nem. Gyanús, nagyon gyanús... csak azt nem tudom megmondani, hogy miért. Egyszerűen csak így érzem, és kész. Az meg majd elválik, hogy jól érzem - e, vagy csak én is túlgondolom a dolgot.

Ahogy őt hallgatom inkább azaz érzésem támad, hogy egy teljesen más fajta gödröt sikerült ásnom. Talán nem úgy értette az egész helyzetet, ahogy én. Mármint tény, hogy valamilyen formában félek egyedül lenni vele, de nem igazán miatta van, hanem sokkal inkább saját magam miatt és a bugyuta álomvilágom miatt, ami akarva-akaratlanul is kialakul folyamatosan a fejemben és utána már nincs előle menekvés.
- Ugyan-ugyan...! Egy percig sem gondoltam arra, hogy olyat csinálnál, amit nem kellene meg sem fordult a fejemben nem szerettem volna erre utalni még távolról sem. Ne érts félre tényleg! - Viszont most, hogy ilyen intenzíven tagadom talán meg kellene magyaráznom, hogy akkor én mégis mire gondoltam. Viszont akkor mégis csak az eredeti síromban kötnék ki és arra egyáltalán nem állok készen.
- Nem-nem.. Dehogy csak azt hittem, hogy esetleg csatlakozik hozzád valaki míg várakozol, hogy ne unatkozz. - Logikus lenne, hogy nem egyszerűen csak ücsörög itt némán és megissza azt az üdítőt, amit adtam neki. Nem kivonni akarom magam az egész helyzetből sokkal inkább csak megkönnyítem a várakozását. Meg amúgy is, ha bármit kérne akkor ebben az időtartamban ajándékként idehoznám. Már nem csak azért, mert megmentett, de mindennek tetejében még azért is, mert ezek szerint félreértette a szavaimat, aminek köszönhetően azért félig-meddig mégis csak megsértettem.
- De akkor ketten iszogatunk egy kicsit, mint barátok.. Jó persze.. Öhm, ha valamire szükséged van csak szólj ám. - Füleim mögé tűröm a kósza tincseimet és próbálok a vevőkre fókuszálni, de a tekintetem valahogy mindig Seong irányába vándorol, de mielőtt még nagyon észrevehetné, hogy őt figyelem elfordítom a fejemet, ami talán még gyanúsabbá teszi az egészet, de valahogy majd csak kimagyarázom magam, nemde? Vagy a végén nem csak megásom a síromat, de azzal a lendülettel be is temetem és örök nyugalomra helyezem saját magamat minden további nélkül. Amúgy is legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.   

Igyekszem nem túlkomplikálni a dolgokat, és abba is belegondolni valamit amibe egyébként egyáltalán nem kellene. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs benne semmi olyan, amit túl kellene gondolni. Nekem mégis sikerül. Hiába, hatalmas tehetségem van az ilyesmihez, akár tetszik, akár nem. Aztán a végén még a saját agyamra is sikeresen rámegyek... mi ez, ha nem tudás?!
Nem akarom újfent bemutatni, hogy mennyire vagyok önfejű és öntörvényű, ha úgy hozza a helyzet... márpedig hogy - hogy nem, de az én környezetemben elég sokszor hozza úgy a helyzet. Nem is értem, de tényleg. Lehet próbálkozni, hogy azt tegyem amit mondanak... de ha nagyon nem fér össze az én elképzeléseimmel, akkor biztos nem teszem meg, bármiről is legyen szó. Ezért is van az, hogy fogom magam és leülök egy székre azzal az elhatározással, hogy műszak végéig tuti nem állok fel onnan. Aha... még szerencse, hogy nem dolgozok itt, mert akkor megnézhetném magam. De úgy látom Tae se igazán ismeri a nem fogalmát, mert hiába mondtam, hogy nem kérek inni csak letesz elém egy üdítőt. Végülis... így is lehet, bár azt azért ne gondolja, hogy ezzel le van tudva az ivás.
- Köszönöm szépen! Nem, kettesben nem szoktunk szándékosan italozni... és ki mondta, hogy szándékosan italozunk? Csak úgy, mert miért ne... vagy azt nem lehet? Naa, ne aggódj, nem csinálok semmi olyat amit nem kellene!
Teszem hozzá szemforgatva. Az utolsó kérdése fölött viszont nem tudok elmenni... bármennyire is próbálok.
- Nem, nem hívtam ide senkit sem. Miért? Menekülőutat keresel, vagy mi?
Csak remélni merem, hogy nincs igazam, és megint csak túlgondolom ezt az egészet. Azt hiszem még mindig az lenne a jobbik megoldás... nem szoktam azt kívánni, hogy gondoljak túl valamit, most azonban pontosan ez a nagy helyzet.

Valamilyen szinten azért örülök neki, hogy itt marad velem, de a zavaromat sosem tudtam túlzottan jól leplezni ezért általában mindig inkább visszavonulót fújtam. Most azonban, hogy felajánlotta, hogy itt marad és majd haza is kísér meg minden.. Nem igazán van hova menekülnöm. Főleg, hogy tényleg nincs semmilyen tennivalója. Pedig azt hinné szinte akárki, hogy egy lánnyal vagy kettővel minimum van találkozója. Megvan a maga hírneve, de ennek ellenére még újabb és újabb lányok bolondulnak utána. Közéjük kerültem az utóbbi időben sajnos én is. Vagyis azt hiszem. Igyekszem magam lebeszélni róla, de sokkal nehezebb, ha a közelemben van.
Figyelem, ahogy leül és habár elutasította az ital ajánlatomat azért mégis teszek elé egy üdítőt, hogy amíg várakoznia kell rám sem száradjon ki, mert ez tényleg a legkevesebb a szívességért.
- Ja, hát csak úgy kettesben-kettesben nem szoktunk szándékosan iszogatni. Mármint van, hogy úgy alakul, hogy a többiek lelépnek, de úgy még igazán nem akartál velem iszogatni vagy nem is tudom.. - Egek ezzel most biztosna elárultam, hogy már most túlságosan sokat gondoltam bele a kettőnk helyzetébe. Legszívesebben elásnám magam szégyenemben. - Vagy esetleg még idehívtál valakit azóta, hogy csatlakozzon hozzánk? - Legszívesebben rácsapnék a számra, ha nem lenne az is túlságosan árulkodó. Mindig is lelkes voltam és segítőkész így talán egy cseppet sem kell meglepődni azon, hogy a gödör, amit elkezdtem kiásni magamnak egyre mélyebb és mélyebb lesz. Mintha szándékosan akarnám teljesen elrontani ezt az egész helyzetet saját magamnak. Csak remélem, hogy nem riasztom el örökre magam mellől vagy érti félre. Bár nincs nagyon mit félreérteni. Elég nyilvánvaló, hogy nem tudok mit kezdeni a zavarommal és neki szerintem túlságosan sokat nem kell töprengenie azon, hogy mégis mi lehet az okozója. Bár még mindig foghatom az előbb történtekre, hogy zavarba jöttem meg összezavarodtam. Nem feltétlen kell hozzákötnöm. De nem vagyok benne biztos, hogy bármi is megmenthetne a helyzet kínosságától. Ez tökéletesen megfőztem saját magamnak.  

Amikor nem találja a helyét az ember, akkor általában valami ismerős, megszokott helyre megy, a menedékébe. Nekem ez vagy a gyógynövényes veteményesem, vagy az Outcast's Club a többiekkel. Jó, nem feltétlen jó ötlet, ha összeengedjük a bandát, de az már más lapra tartozik. Még akkor is, ha nem igazán szokása a csapatunknak visszafognia magát ilyenkor, ami pedig azt eredményezi, hogy valószínűleg mindenki is hallja, hogy miket mondunk. Hát... annyi baj legyen.
- Tényleg nincs semmi dolgom. Semmi, ami ne tűrne halasztást.
A növényeimmel már foglalkoztam ma, és különben is, ahhoz túl késő van, hogy bármiféle kerti munkába belekezdjek. A másik meg hogy a várakozással ellentétben nem vár otthon senki. Néha ilyenre is szükség van, nem igaz?
Gyorsan lezuttyanok az egyik közeli székre, még mielőtt Tae meggondolja magát és mégis kitessékel innen, hogy menjek szépen haza. Mondjuk ha így is tesz, hát... engem sem kell félteni. Akkor majd odakint várom meg amíg lejár a munkaideje, annyi baj legyen. A friss levegő sosem árt.
A következő szavaitól én nem tudok mit mondani... ami azért elég ritka errefelé. Meglepte, hogy vele akarok inni. Mégis mi a csuda olyan meglepő ezen? Nem értem...
- Mi volt ebben ilyen meglepő? Mármint... máskor is ittunk már együtt, és akkor nem mondtad, hogy megleptelek...
Oké, úgy látszik ha értetlenkedésről van szó egy súlycsoportban vagyunk... ezt azért jó tudni. Én sem értem ezt az egészet, de az biztos, hogy máskor nem mondott ilyesmit. Vagy igen, csak én nem emlékszem rá? Fene se tudja.... azt hiszem nem is számít. Különben is, minek hánytorgassuk fel a múltat? Semmi értelme.