KÉTSÉGEKKEL TELI MÚLT, MAKACS JELEN, SZESZÉLYES JÖVŐ

Milyen érdekes, hogy az elmúlt időszakban nem győzzük egymást ocsmárolni és mindent elkövetünk, hogy megkeserítsük egymás életét, azonban ha teljesen elveszettnek érezzük magunkat és igazi segítségre van szükségünk - akár bevalljuk ezt, akár nem -, mégiscsak mi kerülünk elő egymásnak és nem más személy. Nekem nem Triton, neki nem Finn, holott tőlük várnánk talán elsőként a kéznyújtást. Mondanám, hogy véletlen, hogy épp csak erre jártunk, de ez elég béna kifogás lenne. Ami meg valójában történik, azt nem kell magyarázni. Ellenben ezt a mesés... mesefigurás dolgok annál jobban kellene.
Nem tudtam még ezelőtt kinyögni senkinek, hogy milyen furcsaságok történtek velem az elmúlt hetekben és valószínűleg Nestianak sem tudtam volna szavakba önteni, ha nem látom őt olyan állapotban a tengerparton.
Bassza meg, tényleg azt szeretem Nestiaban, hogy ennyire nehezen megközelíthető. Mégsem kértem tőle sosem azt, hogy vallja be, ami a szévében rejlik, nem kötelezem arra sem, hogy kedvesebben álljon hozzám, mert nem vágyom a könnyen jött - könnyen ment helyzetekre. Ha valami túl egyszerű, az én életemben annak nincs keresnivalója és ez igaz az életem minden szegmensére. Ő valószínűleg túl mérges ahhoz, hogy lássa, de valójában ezért sem volt soha esélye nálam azoknak a lányoknak, akik öt perc iszogatás után belevetették magukat az ölembe.
Felnevetek, mert végül is jah, nem kell bemutatkoznom Nestiának, pontosan tudja, hogy nem szokásom meséket nézni, bár ha itt tartunk, nagyon mást se szoktam. Nem vonzz a tv, a képernyők világa, ha nyugalomra vágyok, általában kihajózok a tengerre és bámulom az eget. Azt sokkal inkább magaménak érzem.
Nem számítok speciel arra, hogy majd tetszik neki az ötletem, valójában nem számítok én semmire sem, de tökéletesen látom a szemében megcsillandó vágyat, ami szinte hormon rúgásként éri a vérkeringésemet. Ami meg ezek után történik... mondani szokás, hogy történelem. Nem szokásom megállítani magam, ha fizikai kontaktusba akarok kerülni Nestiával, ellen ellenére ha akarná, természetesen nem kellene erőlködnie, hogy ellökjön magától. Mégsem teszi. Érzem a csók közben, hogy testem is kezdi felfogni, hogy nem kell semmi támadásra számítanom tőle, így még hevesebben tudom ajkaimmal táncra hívni.
"Csak egy csók" - gondolhatnánk miután újra eltávolodunk egymástól. Persze, ez csak egy csók, a többi meg csak úgy a csók mögött van. Nestia reakcióját látva, nekem már nem igazán vannak kérdéseim felé. Tudom mit szeretne, legfeljebb a szája mást mond. És ez egy kicsit tetszik is.
- Persze hogy nem... - kacsintok rá és úgy teszek, mintha le akarnám harapni az orrát, de csak a levegőbe harapok. Engem nem fog átverni ilyen mentegetőzésekkel és szerintem már önmagát sem. Ha újra megcsókolnám, akkor sem ellenkezne, legalábbis nem egyből.
- És mi köze van a könyvtárnak a boltomhoz? - tárom szét karjaimat. - A bolt megy nélkülem is, elvégre én a tulaj vagyok és nem a pultos. - Legalábbis hivatalosan, aztán van, hogy mindkettő, de mivel jelenleg is itt vagyok a tengerparton, így régen rossz lenne ha nekem kellene pultban töltenem az időmet.
- Inkább az a kérdés, meddig van nyitva a könyvtár. - kérdezem, miközben felállok és leporolom a seggemről a homokot. Már csak uriemberi létem miatt is nyújtom felé kezemet, hogy felsegítsem a földről, aztán ő úgyis eldönti, hogy él-e a lehetőséggel.
Mit ne mondjak, baromira utálom a könyvtárakat, a gyerekmeséket annál inkább, pláne, ha gyerekek is szerepelnek benne. Gyilkos gyerekek, akik megetetnek egy krokodillal.

KÉTSÉGEKKEL TELI MÚLT, MAKACS JELEN, SZESZÉLYES JÖVŐ

És újra itt vagyunk. Együtt, valamiben, ami mindkettőnk számára teljesen új, különleges és izgalmas is és mindketten érezzük, hogy mostantól megváltozik az életünk. Pont mint pár éve, a bár megnyitása előtt, viszont jelenleg nem mi teremtünk meg értéket, hanem mi magunk változunk meg és ez ijesztő. Látom Nestia szemeiben a hozzám hasonló zavarodottságot, sőt, már-már félelmet is, amiért megkérdőjelezzük saját magunk kilétét. Nem jó érzés, ebben szerintem mindenki egyetért.
Talán csak el kellene engednem a múltat, feláldozhatnám saját haragomat azért, hogy kitisztuljon a fejem és ne vakítson el a Nestiával átélt csalódottság. Meg kellene próbálnom újrakezdeni a vele való viszonyomat, elvégre én voltam az, aki akkoriban annyira szerette őt és ezek az érzések nem tudnak csettintésre szertefoszlani. Sosem szűnt meg teljesen az iránta érzett szeretetem, mégha én magam is elhittem, hogy megtörtént... hogy túl vagyok rajta, hogy végleg elengedtem az emlékeket. Ha így lett volna, nem haragudnék még mindig.
Kérdésére nem egyből reagálok. Szépen fokozatosan elmosolyodom, de megszólalok még mielőtt innék az alig maradt italomból.
- Ha nem így lenne, már rég nem itt ülnék - Biztosra veszem, hogy nem feltételezte, hogy egy egyszerű "igent" kap erre. De a lényegen ez nem változtat. Még itt vagyok mellette a tengerparton, és bár tényleg néha képes vagyok mazochista lenni, azért nem rossz érzés újra vele együtt lenni, kettesben, fájdalmas sértések egymásra hányása nélkül.
Nem ezt mondja, de mindkettőnk tekintetéből látható, hogy szinte biztosak vagyunk Triton kilétével kapcsolatban. Ez egyszerre megnyugtató, hisz akkor nem egyedül vagyunk ilyen... különlegesek, viszont egyszerre ijesztő is belegondolni, hogy akkor ezek szerint itt mindenki meseszereplő? És mivel én itt vagyok, logikus feltevés, hogy a mesém többi szereplője is valahol a városban kószálhat. Örülök, hogy Nestia megerősíti, ő se nem az a minitündér, se nem az idegesítő lány. Mondjuk ismerve a személyiségét, ezen annyira nem is kellett volna gondolkodnom.
Különleges, bizsergető érzés jár át, míg ő besétál a vízbe, majd eltűnik a habok között. Meredten figyelem a vízfelszint, látok valami sötétséget ott, ahol elmerült, de éles kontúrok egyáltalán nem vehetőek ki. Ennek fényében érdeklődő pillantással figyelem, míg visszaül mellém. Szám egy pillanatra mosolyra rándul ahogy újra szóba kerül az aranykokain, amit nyilván poénnak szántam az abszurditása miatt, de aztán hamar elködösül a tekintetem. Polip testű nő? Melyik mesében van polip testű nő?
- Most jól jönne, ha jobban ismerném a meséket... - bosszankodok félig suttogva, de ezzel együtt elhatározom, hogy utána fogok járni ennek, meg akkor már annak is, hogy velem mi a helyzet.
Ahogy ő is a bár alapkövéhez hasonlítja ezen pillanatok érzését, a gyomrom bukfencet vág. Jobban előre görnyedek, a tenger hullámait bármulom, de valójában elveszek a fejemben lévő emlékekben. Az emberi emlékekben.
- Meg kell tudnunk, hogy mikre vagyunk képekes. Az egész világról tudomást kell szereznünk, lehetőleg a többieket megelőzve. Hogy kerültünk ide, mi ez a fal, aminek túloldalán más évszak van és egyáltalán kik vesznek minket körül?! - Szinte felpezseg a vérem mindezeket kimondva, egyszerre önt el az adrenalin, de az öröm is, amiért végre látok magam előtt egy célt, amivel esetleg felülkerekedhetek másokon. De mint eddig kiderült, egyedül nem sok esélyünk van mások elég kerülni.
- Erre egymagunk kevesek vagyunk - fordulok vissza felé és közelebb hajolok hozzá. Érti, igaz? Pont mint az alapkőletétel... Viszont most, ha később újra el is válnak útjaink, a megszerzett információkat egyikünk sem fogja elveszíteni, vagyis mindketten profitálhatunk az együttműködésből.
Lassan kezdek elmosolyodni Nestia érzéseit hallva. Azt hiszem, tudom mire gondol: ránk, a vágyra, hogy erősödjünk és küzdünk valamiért. Elveszek a szemeibe, a tekintetemből sugárzik a tűz, észre sem veszem, de egyszerre akarom őt, a szívét visszakapni és egyúttal a mi csapatunkat is újraéleszteni. Hisz kellünk egymásnak, ideje lenne belátni, most jobban is, mint az elmúlt években bármikor.
Elködösül az agyam, a testem magától kezd cselekedni. Tarkójához nyúlok egyik kezemmel, ujjaim hajába túrnak, míg ajkaim hevesen az övéihez tapadnak. Talán gyűlölni fogom magam ezért, de hihetetlenül jól esik végre nem fékeznem a saját elmémet, hanem hagyni, hogy a bennem viharként kavargó érzelmek az elnyúló csókban testesüljenek meg - ha el nem lök magától, persze.

Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

Oh igen, az a hajó, az a drága hajó, ami még most is hű társam és kitart mellettem a legnehezebb időkben is. Itt-ott koszos, ráférne egy nagyszabású fejújítás, de egyébként meg működik és használható. És az enyém! Egyedül az enyém, szóval senki sem veheti el tőlem, amíg én arra rá nem bólintok. Nestia is jól ismeri a helyet, de mindig éreztem rajta, hogy nem igazán kedvel rajta tartózkodni, noha erre nem kaptam sosem ésszerű magyarázatot és egy idő után már nem is erőltettem neki a dolgot. Azóta nagyon sok minden megváltozott, nem csak köztünk, hanem az emlékeink is bukfencet vetettek és váltunk saját önazonosságunk áldozatává. Már küzdök ezzel egy ideje, kezdem megszokni, hogy azt sem tudom, ki vagyok, de attól még fárasztó ez a bizonytalanság.
- Mit tudom én - felelem a tőlem megszokott rekedtes stílusban és érezhető, hogy nem csak kerülöm a témát, hanem ténylegesen sincs semmi fogalmam arról, hogy vannak gyerekeim vagy sem. Tudtommal nincsenek, de eddig azt sem tudtam, hogy igazi kalóz vagyok. Amennyire szeretem a nőket, még azt sem tartom képtelenségnek, hogy akad egy-két gyerek néhol, de emiatt nem fájdítom feleslegesen a szívemet, amíg nem tudok róluk, nehezen lenne lehetőségem gondoskodnom is saját gyerekeimről, szóval amiről nincs tudomásom, az nem is létezik, ennyire egyszerű. De hagyjuk is a gyerkeket, hát mondtam, hogy már a vihogásuk emlékétől is feláll hátamon a szőr, amit még nem perzselt le a Nap.
- Pedig belülről sem csúnyább, mint kívülről. De komolyan... már-már látom, hogy cafatokra szeletel élve, miközben a véreb pirosra színezi a tenger vizét. Idillikus halálkép teljes mértékben - Irónia, de mivel nem tudom ezt az elméket megmástani, ezért inkább csak röhögök rajta és a saját nyomoromon. Valamiért meg kellett hallnom, csakhogy azt nem tudom, miért. Miért jó az, ha egy mese bárki kínzó halálával ér véget?
Nem meglepő a némaság, pláne azt nézve, hogy mindketten feltehetőleg az emlékeink sorozatát vetítjük le saját szemeink előtt. Még mindig el akarom utasítani magamtól azt, hogy tényleg egy kalóz lennék, Hook-kapitány, ha úgy tetszik, akinek még a nevében is benne van a kampó. Csak tudnám milyen kampó... feltételezem amivel felakaszthattam volna magam ahelyett, hogy a krokodil rágott volna meg. Nem értem, miért nem lehetett volna ez a történet vége, mikor sokkal jobb keretet adott volna a történetnek.
- Jaa, mondjuk te - pillantok rá éles, de mégis pajkos tekintettel és egy cseppnyi ravaszsággal. Hiába, magas labda, de összességében egy elég nagy igazságot bökök ki a magam lazaságával, mert az én életemet, úgy értem, ezt az életemet tényleg ő keseríti meg. Ez nem új neki és kicsit sem arra utalok most, ami az Agónia bár kapcsán történt, hanem kettőnk érzelmi viszonyára célzok. Ahogy szemeibe merülök, szerintem ugyanarra gondolunk, amitől a ravasz mosolyom tovább életben marad arcomon. - Trintont is a múltad miatt basztatod? - Így már kicsit érthetőbb lenne, bár én sosem láttam át teljesen kettejük viszonyát, csak örültem, hogy van egy másik ember is, aki bosszút akar állni Nestian. Viszont még azt sem tudom, ki Nestia.
- Amíg nem egy mini csilingelő aranykokaint pergető tündérke, vagy egy idegesítő repdeső butuska kislány, addig nekem mindegy. - Jó, nem mindegy, hiszen érdekel, hogy ki valójában Nestia, de megvagyok az információ nélkül is, ha nem egy meséből származunk. De nem hinném, amit ő is megerősít. Ismerem Nestiát nagyon régóta és ha lenne vele közös történetem, akkor szerintem már be tudtam volna azonosítani. Mondjuk aranykokaint még igazán pergethetne ettől függetlenül.  
Kérdő pillantással nyugtázom szavait, várni jól tudom, az megy. Fentebb ülök, hogy tekintetemmel végigkísérhessem a mozdulatait. Istenemre mondom, halvány fogalmam sincs, hogy most mi a csudát csinál. Még épp egymás szemeibe nézünk, mikor a nő eltűnik a vízben, mintha az elnyelné, de teljesen úgy tűnik, mintha ő uralná az eseményeket és nem fordítva. Én késségesen nézem a vízfelszínt, ahol alámerült, némileg fodrozódik, látszik, hogy valami történik, de némi fekete színhatáson kívül nem látni semmit a fénytörés és a hullámzás miatt. Még feljebb ülök, majd fel is állok és így figyelem a történéseket. Mintha... átalakult volna? De még mielőtt nagyon elgondolkoznék ezen, újra meglátom őt, pont úgy, ahogy besétált a vízbe, csak most sokkal vizesebben. Szeretem a vizes nőket, mondtam már?
- Nem látszódott semmi, csak az, hogy valami nagyon történt. - Biztosítom afelől, amit én tudhatok, bár az nem valami sok. - Mi történt a víz alatt? - Állok előtte teljes izgatottsággal, nézem őt, de nem látok változást rajta. Most hogy így nézem az arcára kiülő érzéseket... Nestia izgatott? Akkor láttam utoljára ilyennek, amikor végleg elhatároztuk, hogy létrehozzuk azt a bárt.

Megj: a kampós keze terveim szerint majd egy kicsit később alakul ki.

Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

Jó barátom az alkohol, többek között ezért is állt hozzám közel az a bár, amibe már nagyon régóta nem tettem be boldogan a lábam. Viszont ennek megfelelően az esetek többségében tartok magamnál némi mennyiséget, biztos ami biztos, sosem lehet tudni, mikor lesz rá marhára nagy szükségem. No lám, most nem én szorulok rá - de, én is marhára rászorulok -, hanem Nestia. Micsoda fordulat ez az életemben! Magasba szöknek pillanatra szemöldökeim, szinte már meglepnek szavai. Elvesz valamit és vissza fogja adni? Ez eddig nem volt jellemző rá. Ő általában csak az első felét ismeri, imád mindenkit megfosztani attól, amije van. Ám legyen, de hiszem ha látom.
Nehéz dolog ez. Tudom, hogy valakinek beszélnem kell a látomásaimról, a tudatomról, ami szinte a semmiből ébredt fel, csakhogy eddig nem tudtam eldönteni, hogy kinek tehetném ezt meg. Nem gondolnám, hogy Nestia lenne erre a megfelelő ember, de valljuk be, őt ismerem, legalább ezt elmondhatom magamról. Ha most nem fedeznék fel rajta érdekes jeleket, amik valamennyire gyanakvást keltenek bennem, akkor feltehetőleg még annyira sem bírnék őszinte szavakat formálni, mint amennyire most sikerül.
- Igen - erősítem meg magamat és egyúttal megadom kérésére a választ is.
- Gondolom ezért van saját hajóm és élem az életemet a tengerhez közel. - Így azért jobban meg tudom magyarázni azokat a döntéseket, amiket régebben csak a megérzéseimnek könyveltem el. És ha már itt tartunk... tévedés lenne azt gondolni, hogy minket az alkohol és a bár hozott össze. Nem, az már kettőnk kapcsolatának szerelemgyereke volt. Mi a tengeren és a tengerparton kerültünk anno közel egymáshoz. Nincsenek talán véletlenek, maxumim az, hogy ebben - mint hallom - mindketten teljesen egyet tudunk érteni. El is mosolyodom és alig hallhatóan felszisszenek, aztán úgy áll belém a kérdése, mint a darts világbajnok harmadik nyila a tripla huszas mezőbe.
Pár komor pillanat erejéig a tenger horizontjába merülök, de nem lelkizem túl a dolgot, inkább csak megvonom a vállaimat és kényelmeset hátradőlök napozó pozícióba, és az alkaromon támasztom magam szinte már fekve.
- Nagyon halványak az emlékeim arról, nem tudom biztosan. - Enyhén hunyorogva pillantok Nestiára. Kicsit zavaró a nap, nem véletlenül vagyok inkább az éjszaka embere. - Jó esetben egy krokodil gyomrában végeztem, rosszabb esetben gyerekek sokasága őrített meg. - Nézzük a jó oldalát, nem kerültem még elmegyógyintézetbe, vagy pédául annak is örülhetünk, hogy belőlem aztán sosem lesz pedofil.
Kicsit némán maradok, elkalandozok az ismert emlékeimben, de tudni kell, hogy nem kifejezetten csak emlékképek sorakoznak a fejemben, hanem érzelemfoszlányok is, amit egyelőre még nem tudom megmagyarázni, hiányoznak mögüle a tényszerű információk.  
- Talán ezúttal minden máshogy alakul majd és én kerekedek felül azokon, akik megkeserítették az életem. - Milyen vicces, hogy ez a személy pont Nestia, én viszont mégsem őt tekintem legnagyobb riválisomnak. Ő inkább más értelemben az. Ő még mindig az én titkos vágyam, egy elérhetetlennek tűnő cél és csak két személy van, aki megakadályozza, hogy az enyém legyen: Nestia és jómagam. És valóban, én is jól tudom, hogy ketten mennyi sokkal könnyebben el tudnánk érni a céljainkat, mint külön-külön, csakhogy ez nem ilyen egyszerű tekintve, hogy rólunk van szó.
- Ki vagy te? - Mostmár biztos vagyok benne, hogy ő sem az, akinek megismertem, úyghogy nem vagyok félénk rákérdezni. Nem rémlik senki a múltamből, aki olyan lenne, mint ő, de ettől még kíváncsi vagyok, hogy mivel van dolgom. Lehet nem ártott volna mesekönyveket forgatnom a kezemben, de forgasson a halál... engem marhára nem érdekeltek sosem.

Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

- Régen nagyon sok mindent szerettem - Suttogásom szinte eggyé válik a széllel, ördögi mosolyára én pajkos, sejtelmes vigyorral válaszolok. Nem tagadom azt, ami egyértelmű, nagy hiba is lenne, ugyanakkor fájdalmas, de ki kell mondani, mindketten változtunk. Az érzéseim bár még megvannak, olyan mélyre rejtettem azokat, hogy még én nekem is nehezemre esik megtalálnom. Már ha akarom... Egyelőre kicsit sem nem akarom.
- Van érzékem az üzlethez. Velem a bár sem ott tartana, ahol most... - Oh, egyenesen a városháza lenne. Ott zajlana minden megbeszélés, minden csere és a nagy tervek megszületésének helyét is az jelentené. Megannyi tervem lett volna vele, ami így sosem valósult meg. De hát, Nestiának elég a kevesebb pénz, ha az mind az övé. Ezt a tulajdonságát nem láttam előre, mikor még együtt voltunk és emiatt mérges is vagyok magamra.
De talán mindegy is. Az a helyzet, hogy az elmúlt napokban a mi kicsinyes játékunknál is jobban fájdítja a fejemet valami egészen más. Sok mindent megtudtam magamról hirtelen, elég volt csak bemennem az iskolába, a gyerekekhez. Nem tudom, miért pont most, azt sem, hogy ez csak velem történt-e meg, vagy nagyjából mindenkivel a környezetemben? Ezidáig nem tudtam erre választ kapni, ellenben jócskán megnőtt az óránként általam elfogyasztott cigarettáim száma.
Egyszerre vallom azt, hogy nem ismerem én ezt a nőt itt mellettem és érzem azt, hogy mindenkinél jobban tudok olvasni mozdulataiban. Az együtt töltött időket nem lehet megmásítani már. Nestia érdekes tüneteket produkál. A mostani reakciója megerősíti bennem, hogy az imént sem véletlenül esett össze, ez viszont - tekintve hogy mennyire rohamszerűen érik a tünetek - kellően aggasztó látvány. Látom a szemében a fájdalmat és a szomorúságot, látom benne önmagamat is, amitől talán, most az egyszer egy kicsit félre tudom tenni a múlt sérelmeit, hogy rájöjjek vele együtt, mi az isten fasza történik itt velünk.
Megfogja a karom - ezúttal tényleg ő saját szándékából - és egyértelmű utalást kapok, hogy "ülj le, beszélnünk kell". Mint régen, csak akkor kanapén tettük, vagy egy hajón és nem mindig álltunk fel a beszélgetések végén. Jól van, üljünk hát le, nekem teljesen mindegy, kivéve azt az érdekes érzést, amit ez az újabban nem megszokott szituáció kelt bennem.
Mielőtt válaszolnék kérdésére, amire fogalmam sincs még, mit fogom nyögni, előveszem belső zsebemből a tenyérnél kicsivel kisebb fémdobozt.
- Nálam mindig van tömény! - Szinte dorgálom, amiért ezt elfelejtette, ha nem épp pont fordítva: emlékezett, hogy tőlem ilyeneket mindig lehet kérni, amennyiben beszélőviszonyban vagyunk és nem csak sarat hányunk a szavakkal egymásra. Akkor a tömény teljes mennyiségére nekem van nagyobb szükségem. Átnyújtom a fémet, húzza meg amennyire jónak látja, addig jó, amíg nem én iszom, mert már kinyírtam teljesen a májamat.
Na most mit mondjak? Hogy kirángattak a mesémből? És kibaszott antihős vagyok, akit mindenki meg akar ölni? Fájdalmasan hajamba túrok és lassan vezetem hátra tarkómig a fekete tincseket marcangoló ujjaimat.
- Én egy olyan helyről származom - bökök orrommal a kikötőben álló méretes kalózhajó felé. Akár az enyém is lehetne. - Nem tudom, hogy kerültem ide, azt tudom, hogy volt egy másik életem is. Valami ami... jobban kötődött a tengerhez. - Azért sokat én sem tudok mondani, nagyobb konkrétumokat meg nem akarok egyelőre megosztani mert, mert mint megtanultam, bármit képes ellenem fordítani és felhasználni azt aljas módon. Aki egyszer engem megbántott, abban nem bízok könnyen, ez még rá is igaz. De bármit is érezzek, meg akarom tudni, hogy mi a szar történik velem és ez nem megy anélkül, hogy ki ne nyitnám a számat.
- Képeket láttál? - kérdezek felé fordulva. - Az előbb... emlékekhez hasonló képek ugrottak be? - pontosítok, mert erről mégis csak nehéz beszélni.

Kétségekkel teli múlt, makacs jelen, szeszélyes jövő

Jó ideje már nem vagyunk együtt, de mindig mikor vele találkozok - sajnálatos módon -, nem tudom figyelmen kívül hagyni, ami köztünk volt, ezzel pedig együtt jár az, hogy bizony én őt elég jól ismerem. Mennyit változhat az ember rövid idő alatt? Először, mikor még dúlt bennem a színtiszta harag iránta, akkor elhittem, hogy akár rengeteget is, egyik napról a másikra egy totál új ember lehet belőle, aztán ahogy nyugodtam le fokozatosan és a haragot felváltotta a puszta bosszúvágy, mely feltehetőleg összefügg a múlt iránti sóvárgással is. Egyszóval... ahogy újra rá pillantok, nem lep meg, hogyan reagál az ittlétemre, sőt, nem is vártam mást. Túl vagyok már azon, hogy ezeket magamra vegyek, hogy minden egyes támadását saját számlámra írjam. Van, hogy nem én vagyok minden rossz kiváltója, még ha nem tagadom, hogy én is keltettem már embereknek fájdalmat. Válaszára elnevetem magam, ha akarnám se tudnám visszatartani.
- Jah, hogy te így táncolsz! Van még min csiszolni akkor. - Merthogy ez nem éppen volt kecses, se nem szexi, de persze ez is csak az én véleményem, isten őriz, hogy bárki tánctudását én itt bírálni kezdjem. Inkább szívok még egyet a cigarettámból, az sosem hagy cserben engem.
- Horgászbolt, egészen pontosan, de igen, jól megy. - Vagy legalábbis mondjuk úgy, mehetne rosszabbul is. Ami meg a halakat illeti, arról neki nem kell tudnia, azokat nem a boltomban adom el. - Mindig vannak vevők, a beszállítók meg úgy táncolnak, ahogy én fütyülök. - Ez egyébként alapvetően nem hazugság, halókat, orsókat, pecabotokat és csalikat készítő személyek legtöbbjükkel személyes kapcsolatom van, mindegyiken segítettem már valahogy, úgyhogy nem is mernék emelni az árakat. De szerintem az én kis boltom most pont nem érdekel egyikünket sem, úgyhogy én nem is erőltetném tovább a témát, még a végén kiderülne valami kellemetlen.
Hogy miért vagyok büdös? Mert dolgoztam, azért. Ez egy olyan dolog nálam, hogy a bárban alkohol meg hányás szagom lesz, az én szakmámban meg tenger és halszag. Tudom, ki vagyok. Azt is tudom, hogy egész életemben kalózként éltem, így az eddigi tengerszeretetem csak még erősebbé változott.
Ahogy megérzem vállamon az érintését, egyből felé fordítom a fejemet. Észreveszem, hogy fájdalmakkal küzd, ami így hirtelen meglep, fordulnék felé teljes testtel, hogy jobban meggyőződjek az állapotáról, ám mintha egy nagyon halk kijelentés csapná meg a fülemet, amitől akarva-akaratlanul, akár jól hallottam amit mondott, akár nem, pillanatokig ledermedek.
Csak figyelem őt, az arcát, nem tudom mit keresek rajta, mintha csak arra várnék, hogy most fog itt összeesni és meghalni, vagy... esetleg visszatér a jelenbe? Nem vagyok hülye, én is mostanság túl sokat járok fejben valahol máshol, ahogy azt is tudom már, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Egy pillantásra várok, egy jelzésre, ami megerősíti bennem, hogy ismét a jelenben van és amikor ez megtörténik, hasára pillantok, majd megnyalva alsó ajkaimat egy mélyet sóhajtok.
- Én is - hangzik tőlem eléggé belenyugvóan, de van a hangomban ezúttal valami együttérzés is. Fogalmam sincs, ő mire gondolhat, viszont ha ő is egy antihős, akkor az úgy eléggé világossá tenné mindazt, ami itt történik. Együttérző vagyok, mert ez most egyáltalán nem arról szól, ami nemrég köztünk volt. Ez a dolog sokkal inkább túlmutat az ismeretségünkön. Kis idő után újra felé pillantok. Ugyanarról beszélünk? Fogalmam sincs.
- Te sem törzsgyökeres Suncrest-i vagy, mi? - Na ez most így elég bénán hangozhat tudván, hogy régen mi elvileg elég közel álltunk egymáshoz, de hát akkor még teljesen más emlékekkel rendelkeztünk. Én legalábbis.