Ficánka & Bakis

Vannak furcsa ismerkedéses sztorijaim, ott van például Ralph meg buta hős medáljának az esete - mindig elszórakoztat milyen egy bamba melák volt akkoriban, vagy Sun és a "majd elájulok a látványától, mert el se hiszem, hogy ő az" fangörcsöm pillanata, de azt hiszem, mind közül ez viszi eddig a prímet. Ki mondhatja még el magáról, hogy megfejelt egy láthatatlan falat, hogy kapcsolatba lépjen az annak túloldalán lévő személlyel? Még most sem értem, ez miként lehetséges, de nem ez lenne az első alkalom, hogy láthatalan falakba ütközöm; a játékomban is voltak ilyenek, mindennek megvannak a maga határai. Ezek szerint Fata Morgana is a saját különleges szabályai szerint működik, ettől pedig csak még inkább növekszik a kaland kedvem.
Szerencsére Cody - most már tudom a nevét! - is hamar kapcsol a telefonos kommunikációt illetően, így az ő kijelzőjét olvasva, hamar meg is kapom a választ a kérdéseimre. Az üzenetét látva pedig az ujjammal a telefonjára bökve, hevesen bólogatni kezdek. Igen, IGEN! Pontosan azt a halat láttam!
- Te is láttad? - kérdezem fellelkesedve, bár tudom, hogy úgysem hall az üvegtől, azért gondolom meg tudja tippelni, hogy miről tátoghatok neki, mint egy néma hal. Hehe, milyen vicces vagyok.
Az üzenet másik felét sem hagyom reakció nélkül, de ezúttal nem pötyögök neki választ, hanem egyszerűen csak magamra mutatok és a kezemmel egy OK jelet formálva annyit mondok: - Jól vagyok.
Még hogy jól? Egész fenomenálisan! Végre történik velem valami igazán izgalmas, amitől úgy érzem, hogy alig férek a bőrömbe.
Figyelem ahogy újra pötyög valamit, izgatottan totyorogva egyik lábamról a másikra, aztán amikor újra felém fordítja a telefonját, még végig se olvasom, mit írt, de már be is jelölöm instán. Meglehet túl könnyedén bízom meg vadidegenekben, de mentségemre szóljon, biztosított róla, hogy nem creepy alak. Az írott szó pedig szent, vagy mi...
Rávigyorgok, aztán már repülök is a DM-jei közé. Az ujjaim csak úgy suhannak a billentyű felett, szinte én is alig látom, ahogy mozognak, azt is csak akkor érzékelem, hogy már rányomtam a küldésre, amikor a szövegbuborék megjelenik a kijelzőmön.
"Hogy érted, hogy végig? Át lehet jutni valahol? Próbáltad?"
Gondolom, hogy próbálkozott vele, különben nem figyelmeztetett volna, hogy vigyázzak, mielőtt megint felkenődnék a falra. Míg várom a válaszát, magamban azon mélázom, ha átlagos módszerrel nem is lehet a túloldalra keveredni, vajon a bakimmal sikerülhetne? Már csak a felvetéstől is érzem az ismerős bizsergést a bőröm alatt, libabőrös lesz a karom is tőle. Ha akarnám, most még megállíthatnám magam a villanásban, de minél jobban erősödik bennem ez az energikus érzés, annál kevésbé akarok megálljt szabni neki.
Függetlenül attól, hogy Cody végül mit válaszol, engedek a bőrömet bizsergető erőnek és egy pislogásnyi idő alatt átvillanok a fal másik oldalára a fiú mellé.
- Sikerült? Sikerült! - még én is őszintén meglepődök rajta, hogy sikerrel járok és nem végeztem úgy, mint egy légy a szélvédőn. Hát akkor még ő mennyire elcsodálkozhat ezen?! Remélem, hogy nem hozom rá nagyon a frászt szegényre, bár az száz százalék, hogy ki fogom nevetni, ha nagyon megijed.

|            |   487   |

Ficánka & Bakis

Nem pont így képzeltem az első vásoron kívüli kiruccanásomat; egy majdnem balesettel indítva. Jó sofőr vagyok, nem is - egyenesen kiváló! Még sosem fordult elő velem, hogy majdnem elütöttem valakit, vagy valamit, így ezért most igencsak meghökkenve állok az egész szituáció előtt. Már csak azért is, mert meg mernék esküdni, hogy egy lebegő halszerzet bukkant fel előttem az úton, most azonban, a nyomát sem látom sehol, még úgy se, hogy kikászálódom a kocsiból és kimondottan ahhoz a ponthoz sétálok, ahol láttam. Azaz csak sétálnék, merthogy van még egy dolog, amit baromira nem látok, mégpedig valamiféle láthatatlan erőtér, vagy mi a fene, aminek egyenesen neki is megyek.
Nem létezik, hogy mindezt csak halucináljam. Ha csak képzelődnék, nem fájna a fejem ott, ahol megfejeltem ezt a... ezt a valamit. Kíváncsiságból megérintem a kezemmel, olyan a tapintása, mintha üvegből lenne. Elgondolkozva ráncolom a homlokom, nem értem, ez hogy kerülhetett ide. Vagy mindvégig itt lett volna és nem is tudtunk róla?
Mielőtt tovább elmélkedhetnék ezen, valaki más is felkenődik előttem a falra, a lelket is kiijesztve belőlem. De legalább csak egy srác, nem pedig az a korábbi szellem-hal. Őszintén nem tudom mit csinálnék, ha még az is újra felbukkanna valahonnan.
- Jól vagy? - teszem fel a kérdést, miközben ő is épp beszédre nyitja a száját. De hiába várom, hogy eljussanak hozzám a szavai, egy kukkot se hallok belőle. Értetlenül bámulok rá, mert ő meg csak mondja és a mondja, látom, hogy jár a szája, mégse értek meg belőle semmit. Nagyon bizarr. Pedig a fülemmel nem lehet baj, mert minden mást tökéletesen hallok. Akkor őt miért nem? Ahogy megkocogtatja a köztünk lévő fura falat, ráeszmélek, hogy emiatt lehet. Nem elég, hogy láthatatlan, még hangszigetelt is, remek.
- Bocsi, de nem hallak - minden szót gondosan artikulálok, miközben fél kézzel a fülemre mutatok és nemlegesen rázom a fejem, hogy biztosan értsen, mert gyanítom, ő sem hall engem. Aztán egy új ötlettől vezérelve feltartom felé a mutatóujjam, jelezve, hogy várjon egy pillanatot, miközben elhátrálok és megfordulok, hogy visszamenjek a kocsihoz. Valahol ott kell lennie a telefonomnak a táskámban, amit feltett szándékom megszerezni.
Végül a tatyómmal együtt térek vissza a fiúhoz, könyékig elmerülve a sok cuccomban, mert rittig akkor csúszik a telóm mindennek az aljára, amikor a legjobban kellene. A biztonség kedvéért az idegen előtt három lépéssel állok meg, mert nem akarom elkövetni még egyszer azt a hibát, hogy nekirohanjak a falnak és közben sikerül előrántanom a telómat is, amit most győzelemittas mosollyal emelek a levegőbe.
- Háh! El se hiszem, mekkora ész vagyok - dicsérem magamat, s már meg is nyitom a jegyzettömbömet, hogy abba írjam le a következő szavaimat:
"Szia! Narah vagyok. Egész véletlenül nem láttál a közelben semmi fura, lebegő, sárgás-kék dolgot? Csak mert majdnem elütöttem.    Egyébként mi a fene ez a láthatatlan fal?!"
Ahogy az utolsó jelet is lenyomom, már fordítom is felé a kijelzőmet, és óvatosan közelebb megyek a kettőnk között húzódó falhoz, amit gondosan kitapintok magam előtt, hogy annak nyomva a telómat, el tudja olvasni, mit írtam neki. Varázsolok mellé egy barátságos mosolyt is az arcomra, mert hát a különös körülmények ellenére, ez mégis csak egy új ismeretség kezdete.

|            |   511   |

Ficánka & Bakis

Ez a nap is olyan, mint az összes többi, amikor úgy kelek fel reggelente, hogy egyszerűen nem bírok magammal. Az ilyen napjaimon kergetem az őrültebe leginkább Ralphot, de még magamat is. Tudjátok milyen ez, biztos mindenkivel megesett már, az a tipikus érzés, amikor úgy csinálnál valamit, de nem tudod mit és közben meg semmihez sincs igazán kedved? Pontosan így érzem magam.
Csak fekszem az ágyamon, a fejemet lelógatva róla és bámulok magam elé, hátha a fejembe szálló vér mellett valami más is az eszembe jut. Olvashatnék, sorozatozhatnék, vagy szimplán csak fejleszthetném az énekhangomat, de ez mind olyan tevékenység, amivel alapvetően le szoktam foglalni magam. Ma valami másra vágyom, valami különlegesebbre. Talán bekukkanhatnék Pengéhez a szervízbe, megnézni ő mit csinál, hátha Fafej is ott van; mindig szívesen figyelem, ahogy ők dolgoznak, egyszerűen lenyűgözőnek találom azt, ahogyan a járműveket bütykölik, szeretem amikor el is magyarázzák, hogy mit-miért csinálnak. Az pedig a ráadás, hogy Fafej iszonyat édes, amikor munkára koncentrál... Kár, hogy valószínűleg egy cseppet sem érdeklem. Mindegy is, elkalandoztam.
Nyögve egyenesedem fel és húzom szét a hajam az arcom elől, mint valami függönyt, ami most teljes mértékig eltakarta a látásomat. Körbe kukkantok a szobában, hátha ebben az óráknak tűnő két és fél percben történt idebent valami érdekes - például a sarokban lévő pók behálózta-e már a csapdájába repült legyet, vagy valami. De még az az átkozott nyolclábú is egy lusta dögnek bizonyul, mert hiába vergődik az a szerencsétlen légy a hálójában, még csak felé se pislog. Biztos ő is valami izgalmasabbra vágyik. Még a pókok sem elégednek meg az uncsi mindennapi dolgokkal.
Na jó, ennyi. Ideje felkelni. Muszáj kimozdulnom. Egészen ki a városból. Még úgysem jártam soha máshol, legalábbis amennyire az emlékezetem ér, még csak az se rémlik, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Pedig mennyire király már, hogy odahaza a játékomban mindig arra vágytam, hogy új helyeket fedezhessek fel, új kalandokat élhessek meg, aztán most hogy végre ez teljesülhetne, még mindig nem használtam ki a lehetőséget igazán. Ezen most változtatok.
Egy fél órával később, már az autómban ülök, valami olyan helyen kocsikázva, amit eddig még csak nem is ismertem. Valahol lekanyarodtam a főútról egy kis földútra, ami úgy tűnt kifelé vezet a városból, mindenféle kacskaringós útvonalon keresztül haladva és mintha nem is lenne vége. Amerre csak nézek, fákat látok, meg növényzetet, talán egy betelepített erdős rész lehet ez, nem is vagyok benne biztos, hogy szabadna-e erre közlekednem.
Úgy lefoglal a bámészkodás, hogy csak a szemem sarkából veszem észre a mozgást magam előtt, de amikor ráfókuszálok és a várt ember, szarvas vagy őz helyett, hirtelen egy lebegő halat látok, kicsit később taposok bele a fékbe, mint azt kellene, így a kormányt is félre rántom, hogy biztosan elkerüljem az ütközést. Mivel pillanatok múlva sem csapódok neki semminek, ezt sikernek könyvelem el és egy újabb remek oknak, miért is hasznos az autóversenyzés - ha nem lennének ilyen jók a reflexeim, ebből most csúnya baleset lett volna.
- Hű a francba. Mi volt ez? - kérdezem magamtól, a visszapillantóba bámulva, hátha sikerül megint meglátnom, mi ugrott elém a semmiből. Mert az nem létezik, hogy tényleg egy hal úszkált felém a levegőben, igaz? Bár, talán nem is akkora ostobaság. Mielőtt emlékezni kezdtem, az előtt én hihetetlennek tartottam azt a mesebeli alakot, amit a tükörbe nézve láttam. De itt nincs tükör. Meg amúgy is mit keresne egy hal a szárazföldön? Csak a képzeletem játszik velem.
De azért kiszállok az autóból, hogy biztosra menjek. Határozott léptekkel megindulok oda, ahol azt a valamit láttam és sikerül lendületből nekiütköznöm a... levegőnek. Rendesen koppan rajta a homlokon és még le is pattanok róla, mintha csak egy láthatatan fal lenne.
- Mi a fene? - értetlenkedve ráncolom a homlokom, amit aztán rögtön simogatni is kezdek a tenyeremmel, mert hát azért sikerült szépen megfejelnem a büdös nagy semmit. A másik kezem pedig előre nyújtom, hogy kitapintsam újra az előttem lévő akadályt. Ahogy azt az ujjaim megérintik, hirtelen felbukkan a látómezőmben egy alak (ezúttal nem egy hal!) a frászt hozva rám, így ijedten, lányosan sikítva ugrok hátrébb egy kicsit.
- Jesszus, de megijesztettél. - Hogy került ide egyáltalán ilyen hangtalanul?

|            |   666   |