Olyan érzés volt, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna fel. Valahol mélyen mindig is éreztem, hogy az élet, amelyet éltem, nem volt teljesen az enyém. Nem állíthattam, hogy boldogtalan lettem volna. Nem volt okom a panaszra, hiszen egy gyönyörű kislánnyal és egy még gyönyörűbb feleséggel áldott meg a sors, de valami hibádzott. Sose tudtam rájönni igazán, hogy mi volt az. Az üzleti életben elért sikereim után korántsem töltött el olyan önbizalom, mint aminek kellett volna.

Kívülről talán magabiztosnak tűntem, de belül minden egyes döntéshozatal előtt mardosott a kétség. Hogy miért, amikor bizonyos kérdésekre olyan egyszerűnek tűnt a válasz? Magam sem tudtam. A megérzéseim olykor kétértelműek voltak, de sosem hagytak cserben. De egy belső, nyugtalanságot okozó erő azt súgta nekem, hogy valami nem volt rendben. Én nem voltam rendben. Éveken keresztül nyomtam el magamban ezt az érzést, hogy a házasságomra és a családomra tudjak fókuszálni. Tartozni akartam valahová. Másra sem vágytam, csakhogy az engem körülvevő személyek arcán mosoly üljön. De aztán minden megváltozott.

Egy látomással kezdődött. Reggel a tükör előtt állva borotválkoztam, amikor a látásom elhomályosult. Fényfoltok táncoltak a szemeim előtt, az orromba égett viasz illat szökött, holott én magam nem gyújtottam gyertyát. A fényfoltok egy képpé álltak össze: először csak egy gyertyát láttam, majd két alak bontakozott ki előttem. A kép szertefoszlott, én pedig először azt gondoltam, hogy valami reggeli rosszullét miatt hallucináltam ilyesmiket, de a kép újra és újra megjelent a szemeim előtt, vagy éppen álmaimban. Nem tudtam elereszteni a gondolatot, még Flor is észrevette a viselkedésemen a változást.

Nem akartam, hogy megijedjen, hiszen a szülés körüli események miatt nem akartam felzaklatni. Pihennie kellett. Óvnom kellett őt és a gyermekünket, így ismét azt tettem, amihez a legjobban értettem: elmenekültem a problémáim elől. Úgy gondoltam, hogy ha nem veszek tudomást arról, ami körülöttem és bennem zajlik, akkor majd magától elmúlt. Az emlékeim viszont fokozatosan törtek a felszínre, elsöpörve mindent, amiben eddig biztos voltam. A látszólagos magabiztosságom megtört, idegesebbé váltam, szorongóbbá, amelyen nem segítettek az elhallgatott titkok. Nem akartam hazudni Flornak, de féltem, őrültnek tart majd, ha elmesélek neki mindent. Magamról, a családomról, Encantóról.

Végül, amikor bátorságot vettem magamon, bekövetkezett, amitől a legjobban féltem: ugyan nem vitatkoztunk, de feszültséget keltett az igazság, mégsem hallgathattam örökké. Csak remélni tudtam, hogy a szerelmünk összetartja a kicsiny családunkat és együtt át tudjuk vészelni ezt az időszakot. A jövőt fürkészve ezt nem láthattam előre. Nem tudtam megmondani, hogy mi lesz a közös történetünk vége, de azt tudtam, hogy nem hagyhattam magára a testvéreimet, unokahúgaimat és unokaöcséimet. Pepa ideges volt a fiai miatt, Mirabelnek pedig el kellett jutnia a gyertyáig. Ez már nem csak rólam, Florról és a kislányunkról szólt, hanem az összes Madrigalról, így bármennyire is rettegtem a jövőtől – ironikus, nemde? -, de velük kellett tartanom.

El kellett mennünk Fata Morganába visszaszerezni a varázsgyertyát és egyesíteni a családunkat.


✦ Azon szerencsések közé tartozol, hogy Fata Morgana belső határai számodra nem okoznak akadályt. Ugyanolyan átjárásod van, akár a kívülállóknak, azaz az embereknek.
✦ Jóslás. Képes vagy a jövőbe látni és sajnos, vagy sem, mindig pontosan azt látod, ami be fog következni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem lehet dolgozni a megoldáson vagy hogy te nem nézhetsz félre néha valamit...
✦ Képes vagy olyan kilincs megalkotására varázslattal, ami pontosan illeszkedik azon különleges ajtókhoz, amiket Geppetto készít. Az ajtó csakis így működik, ez nyithat átjárót más világokba.