You are a wonder, Mirabel Madrigal.
Whatever Gift awaits will be
just as special as you.
Egy encanto - azaz csoda - sokféle lehet. Van, akinek már egy szépen és ízlésesen becsomagolt ajándék a karácsonyfa alatt is felér vele. Persze vannak magasztosabb erények, amiket elnyerhetünk, grandiózusabb adományok. Tapasztalatból tudom, hogy míg egyesek megértik az állatok szavát és gond nélkül beszélgetnek velük, addig más kedvére alakot vált, s bajszos negyvenesből könnyedén pergő szoknyájú bakfissá lesz. Olyanról is hallottam, akinek karjai mindent bírnak, erős ő, akárcsak Heracles. Megint más léptei nyomán virágok nőnek, egyetlen érintésétől pedig rügyek fakadnak egy száraz faágon. Míg van, aki a jövődbe lát, más lelkét tükrözi az időjárás, vagy a főztje gyógyír bármilyen sérülésre, számtalan lehetőség, még annál is több út és kötelesség... és vagyunk mi többiek, akik átlagosak vagyunk, akiknek nem hullott az ölébe ilyen áldás. Kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy gyönyörködünk benne vagy egyenesen ámulatba esünk mások varázslatos képességeitől, amely különlegessé teszi őket, kiemeli őket a névtelen sokaságból. Nekünk csak segítenünk kell őket a kiteljesedni. Meg kell tanulnunk együtt élni azzal, hogy bár hernyók vagyunk, sosem válhatunk pillangókká. Vagy más módot kell találnunk hozzá.


There once was a mariposa
She's not much to look at
Her family and friends all
have colorful wings
But hers are black
- Hadd legyenek büszkék rád - vetem be a reggeli buzdító beszédet, fújok egyet, s már lendül is az ajtó mögöttem. Jókedvűen szökellek végig a folyosón. - Jó reggelt - kiáltom lelkesen, miközben leszánkázom az ívelt lépcsőkorláton, hogy belevethessem magam a panzió reggeli forgatagába, amelybe bárki hamar beleszédülne, mert a szállingózó vendégek mellett a Casa Encanto bármely szegletébe is tévedj, egészen biztosan egy ügyesbajos dolgát végző Riverába ütközöl, így az apró aulánkban akkor sem áll meg a zsongás, ha csak magunk vagyunk.
- Isa, ezek gyönyörűek - csodálom meg az újabb csokor friss és illatozó virágot a pulton, amelyet a nővérem éppen a vázában rendezget. Mélyet szippantok a levegőbe, kellemes jóérzés száll meg a bódító aromájuktól. Majd észreveszek egy másik cserepet is mellette. - És ez...? Mit hoztál? Nagyon... - bökök felé bizonytalanul, ahogy recepciós pozícióba vágom magam, és bemászom a kulcsok birodalmába.
- Az harmatfű - nevezi meg.
- Ami azért különleges, mert... - jelzem egy gesztussal, hogy folytassa, mert ha azt mondta volna fotoszintetizálnak, pontosan ugyanannyi információ birtokában lennék.
- Nem köröznek majd legyek a zöldséges- és gyümölcsösládák felett a spájzban, bármilyen fonnyadtak is, vagy ha igen, nem húzzák sokáig, különben lecsap - morzsol össze egy virágfejet.
- Kedves gondolat - jegyzem meg abszolút nem kínosan. - Csak legyeket eszik, ugye? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, bár egy cseppnyi rémület még így is kiérződik a hangomból.
- Amíg elegendő mennyiségű táplálékhoz jutnak, addig biztosan - villant egy kedves mosolyt, aminek hatására én mégis nyelek egyet, mert Isabela bájos auráján hirtelen átsüt egy egészen rövid pillanatra az eltitkolt sorozatgyilkosi alteregója. Világéletemben tudtam, hogy sántikál valamiben, hát most itt a bizonyíték.
- Oké - zárom le a témát, és igyekszem nem látni a lelki szemeim előtt a növényt, ami időközben embernagyságúra nőtt, emiatt már nem éri be holmi bogarakkal, mert a fél fogára sem elegek, a szálló vendégeinkre és ránk csorgatja a nyálát, a panzió pedig egyszeriben Rémségek kicsiny boltjává változik.
- Beviszem anyának.
- Az jó lesz. Köszi.
Isa egy elegáns mozdulattal söpri hátra a haját a válla fölött, és már tova is libbent a kaspóval a raktár irányába. Megcsóválom a fejemet. A nővérem egyszerre félelmetes és elbűvölő.
A bejárató ajtó csilingelő csengőjére kapom oda a fejemet, ami az érkezőket hivatott jelezni. Kisvártatva az ajtón belép egy fiatal pár, csüngenek rajtuk a gyerekek, szemeik táskásak és sugárzik róluk a nyűgös fáradtság.
- Üdvözüljük Önöket a Casa Encantoban! Daisy-May vagyok, miben segíthetek? - dőlök széles mosollyal a pultnak. A férj vett egy levegőt, miközben lefejtette az arcáról a kislánya apró mancsait. - Biztosan maguk Andersenék. 23-as szoba? -  idézem fel melyik felel meg a szemmel látható kritériumoknak. Persze segített a tudat, hogy Dolo éppen odafent tüsténkedik, felhúzza az ágyneműket, és kikészíti a köszöntőajándékokat. A döbbent bólintásra elégedetten elmosolyodom. - A lap alján tudják aláírni - tolom eléjük a nyilatkozatot arról, hogy elfoglalták a szállást. - Már adom is a kulcsot - mondom szolgálatkészen,  nyújtózom is érte, hogy leakaszthassam a helyéről. Gyorsan elsorolom a tudnivalókat, mikre figyeljenek, és amiket az igényeikhez mérten úgyis el fogunk tolni, mint a vacsoraidőt. - A foglalásban az szerepelt, hogy az egyik gyerkőc gluténmentesen étkezik, ez még mindig aktuális, ugye? Az anyukám isteni empanadát készít, észre se venni, hogy nem fehér liszt van benne - magasztalom őt az egekig, mert megérdemli. - Köztünk szólva, van egy gyereksarkunk is, ha szeretnének egy kicsit pihenni és kettesben lenni - súgom oda nekik a kezemmel takarva a szájmozgásomat. Remélhetőleg egyik zsivány zsivajgyártó sem hallotta, amit mondtam. Szinte felpezsdít, hogy pár óra múlva biztosan körülöttem fognak szaladgálni, és ahelyett, hogy égnek állna a hajam, én boldogan fogok velük kergetőzni.
- Hagyják csak, majd én felviszem. Üdv nálunk! - érkezik Luisa a lépcső felől, önkéntesen kapja fel magára a csomagokat. A látogatóinknak nem marad ideje az ellenkezésre, így hát leplezetlen hálával pillantanak a nővéremre, miközben a hangos gyerekzsibongásban forgolódnak, és láthatóan próbálják legalább átmeneti időre nyugodt mederbe terelni a káoszt, amelyben az életük zajlik. Hármas ikrek, ez biztosan nem lehet könnyű. Csak bámulom ezt a különös idillt, beletelik néhány másodpercbe, mire észbe kapok.
- Luisa nem cipelheted ezeket egyedül, még meghúzod a hátad - rohanok utána, hogy átvegyek tőle néhány poggyászt legalább.
- Elbírom - vonja meg a vállát.
- Akkor sem. Itt vagyok, segítek. Legalább a folyosóig - állom a nővérem útját. A tekintetemből sejtheti, hogy egészen biztosan nem fogok felszívódni, amíg nem hagyja, hogy kivegyem a részemet. - Na, gyerünk, add csak ide.
- Örülök, hogy itt vagy, húgi - adja meg magát, és elveszem tőle az átvállalt holmikat, hogy segíthessek a cipekedésben. Szerencsére Dolo azzal párhuzamosan suhan le a lépcsőn, amikor mi felfelé vesszük az irányt, így a recepció sem marad őrizetlenül.
- És itt is vannak a fő részvényeseink! Tía Pepa, Felix - biccentek nekik boldogan, amikor visszajövet megpillantom őket. - Neked nem iskolában kellene lenned, kishaver? - vonom kérdőre Antoniot csípőre tett kézzel folytatásul, mielőtt jó szorosan megölelgethetném.
- Szünet van - csimpaszkodik a nyakamba, ahogy odahajolok hozzá, mielőtt továbbindulhatna, hogy bekukkantson Joséhoz, a tengeri malacunkhoz - ha már kapibírát itt nem tarthatunk -, visszarántom magamhoz.
- Á-á-á! Csak nem gondoltad, hogy megússza ennyivel a kedvenc unokaöcsém? - nyomok egy cuppanós puszit az arcára. Kuncogva törli le, elvégre nagyfiú már, elengedem őt, hogy a barátjához spurizhasson egy csevejre.
- Mi újság a Mi Vidában? - érdeklődöm.
- Az együttműködésnek hála mi is tele vagyunk vendéggel - újságolja Felix lelkesen.
- Szerintem anélkül is tele lennétek. A Mi Vida a legjobb hely a városban. Tulajdonképpen a kedvencem. Mármint nyilván az Encanto után - summázom.
- Julieta itt van most? - tér a tárgyra Pepa.
- A konyhában - szolgáltatom ki a teljesen nyilvánvaló információt. A nagynéném még mindig igyekszik leplezni a benne bujkáló aggodalmakat, annak ellenére is, hogy azok jelenléte teljesen egyértelmű, a borús tekintete elárulja őt. - Minden rendben? - érintem meg aggodalmasan.
- Igen-igen-igen, csak beszélnem kell vele - magyarázza mellékesnek álcázva, hátha kikönnyíti, elhúzza a kezét, és már el is sietett.
- Biztos? - interjúvolom meg Felixet, ha már Pepából egy árva szót sem bírtam kihúzni.
- Persze - viselkedi felül. - Na jó, megyek megnézem mi a helyzet Antonioval - oldalog el. Felix pedig mindig nyílt, sosem rejteget semmit. Legalábbis a családja előtt. Tuti Pepa kérte arra, hogy hallgasson. Valami gáz van.
- Neked említettek bármit is? - hajolok közelebb Dolohoz.
- Semmit - válaszol zavartan.
Mindketten az apja távolodó alakjára meredünk, amikor a kettesünk hármas társasággá bővül, és megérkezik a köreinkba apa, letéve elénk egy tányér csokis kekszet.
- Elzavartak anyáék? - faggatom együttérzően.
- Magamtól jöttem el - szolgálja ki magát egy süteménnyel, és azt majszolgatja bánatában. A választ mindannyian ismerjük: elhessegették őt.
- Agustín - üt meg egy melegebb lágét Felix, amikor apának köszön.
- Felix, te itt?- kezdi apa, és hamar faképnél hagynak  minket ők is.
- Hát ez elképesztő - és el is képedek hitetlenül. A szememet forgatom, amikor észreveszem azt a repedést a járólapon. Azonnal lebukok hozzá. Hogy lehet, hogy még nem vettem észre?
- Ez eddig is itt volt? - szemlélem a képződményt, és az unokanővéremre pillantok.
- Micsoda? - néz rám értetlenül.
- Ez - húzom végig az ujjamat a hajszálvékony felfedezésem mentén.
- Yara, nincs ott semmi.
- Te nem látod?
A repedés hirtelen nőni kezd, és egyre szélesebbé válik, végigfut a falakon, azok pedig recsegni-ropogni kezdenek körülöttem, Bruno kezét fogom és Casitát látom, aki az egyik pillanatban még egész, a másikban már ugyanezek a hasadékok jelennek meg rajta, pontosan ugyanott, ahol a panzió falain, magamat látom meg előtte állni a kezemben levő üvegszilánkokat összeillesztve, leeső cserepek hangját hallom és a családomat, ahogy a nevemet kiabálják, majd ismét rajtuk fut körbe a tekintetem, ahogy rémülten és világtalanul ücsörögnek a romjainál, kihuny egy gyertya fényes lángja, ekkor szakad le a semmiből az a tető.
- Ne! - kiáltom és tehetetlenül kinyúlok felé. Ekkor verem be hirtelen a fejemet a fölöttem álló szekrénybe, amitől magamhoz térek. - Au - kapok oda fájdalmasan. A panzióban vagyok. Megigazítom a szemüvegemet és a szemeimet dörzsölöm. Mi...? Mi történt?
- Dizzy, minden oké?
- Igen - állok fel lassan a sajgó kobakomat fogva. Mégis mi volt ez? Mit csinálok itt? És hogy kerülök ide? Az én hibám.
- Hát jó - hümmög, és hirtelen egyszerre idegen a mellettem álló lány, a gesztus mégis annyira ismerős. És Camilo? Hol van Camilo?
- Viszont akarod tudni, hogy mit hallottam?
- Dolo, te is tisztában vagy vele, hogy én mindig - ajándékozom meg egy cinkos pillantással, ezzel arra biztatva, hogy beszéljen. Igyekszem elfelejteni a történteket.
- Beszélnünk kell Brunoról - kezd bele bizalmasan.
Akkor még fel sem fogtam, hogy az a bábállapot, amelyben akkor mindannyian voltunk, valójában mekkora kegyelem volt.


So she locked herself away
And she cried and cried
Tried to cut off her wings
Never attempted to fly
A táncoló lángot figyelte a gyertya vastag tömbjének tetején, mely mióta az eszét tudja, sosem aludt ki, sosem halványult el. A tűzről széles mosolyát és hatalmas szemeit a nagymamájára meresztette, akinek kedves, szelíd tekintetében fürödve úgy érezte, nem is vágyik másra, minthogy boldoggá tegye őt és különleges családját. Méltó akart lenni a Madrigal névre, Camilo ajándékozása óta csak az járt a fejében, hogy ő is a fényre lépjen, és megfeleljen, hogy végre egy legyen a csodálatos Madrigalok közül. Egész lényét eltöltötte az izgalom és a remény.
Csillogó szemekkel csodálta a fölé magasodó ajtó rejtélyes, aranyló kavargását. Mindennél jobban tudni akarta, mit rejthet a túloldal, hogy vajon mi rajzolódik majd ki előtte, mit tartogathat számára a jövő. Az egyetlen kívánsága annyi volt csupán, hogy ajándékával mindannyiuk hasznára válhasson.
Hadd legyenek büszkék rád - mormolta magának, amikor végigsimított fehér-arany ruháján, amelyet pillangók díszítettek, a kilincs felé nyújtózkodott. Ám amikor megfogta azt, az nem az áhított jövőjét és képességét mutatta meg, hanem centiméterről centiméterre foszlott semmivé, ábrándjaival egyetemben. Talán csak másként működik, mint az unokatestvérénél, talán az ő szobájának csak akkor jelenik meg fénye, ha eltűnt az eddigi bizonytalan keret - gondolta.  Várta, hogy így lesz, azonban nem volt igaza. A belső udvar elsötétült, az emberek összesúgtak, kíváncsiságuk ijedtséggé torzult, ő azonban nem velük foglalkozott. Az abuelájára nézett segítségért görbülő szájjal. Most mi lesz? Akkor ő nem különleges? Nem büszke rá? Csalódott benne? S mind közül a legrémisztőbb kérdés, amit feltehetett: Nem is Madrigal? Szemében először riadtság volt, majd kétségbeesés. Arra vágyott, hogy a történtek ellenére is azt mondja, hogy ő, Mirabel Madrigal, különleges, hogy büszke rá, hogy ő egy közülük, de a nagymamája nem mondta.
A gondolataim úgy tértek vissza ehhez az emlékképhez, ha csak egy pillanatra is elvesztettem a kontrollt felettük, mint mindennek origójához. Kitörölhetetlen volt az a zavarodott üresség, a sötét, a rám szegeződő választ váró tekintetek.
Ahogy pedig ez eszembe jutott, véget értével egy ház romjai között találtam magam, kezemben egy gyertyacsonkkal, amelynek mindenáron meg akartam óvni a fényét. Hiába hoztam el az ablakból, ami felé a repedések nyomultak, pár másodperccel később a pislákolás a tenyeremben aludt ki. Minden hűvössé vált. A zsanérok nyikordulására néztem fel, s egy szempillantással később az ajtók elvesztették varázserejüket, élettelenül dőltek el a fejem fölül, nem védelmezhettek többé. Mindennél jobban akartam segíteni, azonban még nagyobb bajt okoztam.
A hegyek amelyek körülvett bennünket, már nem nyújthattak menedéket. A háború baljós árnyai minket is elértek, és a fölöttünk gyülekező sötét felhőket, nem Tía Pepa kétségei idézték elő. Utánamentem a folyópartra, nem nyugodhattam bele ebbe a döntésbe.
- Nem menekülhetünk el. Ez… ez az otthonunk - érveltem makacsul, könnyes szemekkel, mert nem akartam meghallani, amit mondtak. - És meg kell védenünk, bármi is legyen az ára - jelentettem ki határozottan. - Én hiszek benne, hogy együtt képesek vagyunk rá, ti nem?
- Mirabel… - hangja gyengéd volt és megértő, de a hangsúlyból tudtam, hogy bármennyire is sajnálja, ezúttal nem ért egyet velem.
- Van olyan - kezdte Abuela - , hogy mások érdekében nehéz döntéseket kell meghoznunk. Most pedig az szolgálja a közösségünk érdekeit, ha útra kelünk…
- Nem…
- …és új otthont keresünk - fejezte be a mondatot. - Szeretném, ha igazad lenne…
- Akkor miért nem adsz egy esélyt? Casita menedéket nyújthat mindannyiunk számára, a falai közt lehet kórház, hiszen nem inganak meg semmilyen külső erőtől, és hiszek benne, hogy…
- Mirabel - érintett meg, hogy csitítsa a bennem dúló energiákat, és megakadályozza, hogy szenvedélyesen belelovalljam magam az idealista elképzeléseimbe. - , én egyszer már végigcsináltam ezt. Nincs más választásunk. Ezúttal az én Pedrom sem segíthet rajtunk…
- De mi igen, mi segíthetünk magunkon. Meg kell próbálnunk - egyszerre áradt belőlem az eltökéltség és a valamiféle bizonytalan kétségbeesés.
Egymagam téptem fel a bejárati ajtót. Gondolkodás nélkül iramodtam meg a gyertya felé, meg kell védenem a kint tomboló káosztól, pontosan úgy, ahogy a családom teszi a falubeliekkel, és otthont biztosít számukra, történjen ez akár Casa Madrigal falai közt, akár egy ismeretlen helyen.
- Casita, segíts odajutnom - kérleltem, és rohanni kezdtem felé, a padló kövei a segítségemre siettek. Kísértetiesen emlékeztetett arra az előző alkalomra, csakhogy ezúttal nem miattunk volt veszélyben a varázslat.
- Mirabel! - kiáltott utánam egy ismerős hang. Rögtön a forrás irányába fordultam, futtában közeledett felém a nő. Senkinek sem szóltam, hogy visszajövök ide.
- Minden rendben lesz, mindjárt megvan, és megyek én is segíteni, csak bízz bennem - állítottam, amikor újból meghallottam az ordítását, miközben a szemem sarkából érzékeltem a hátam mögötti villanást.
- Mirabel, ne! - reccsent meg a fejem felett a tető, és ellökött egy átoktól lezúduló törmelék útjából, ami így őt terítette be helyettem.
- Abuela! - nyúltam ki felé, viszont már semmit sem tehettem. - Nem-nem-nem - azonnal elkezdtem eltakarítani róla a romokat, s bár nem volt az enyém Luisa ereje, olyan fürgén tettem mindezt, ahogy csak bírtam, bármekkorák is voltak azok az említett kövek. Azonban amikor megpillantottam a faldarabok közt, amikor végre kihúztam közülük, bárhogy esedeztem nem tért magához.
- Abuela... - élettelenül hevert a karjaim közt. - Nem... Nem hagyhatsz magunkra bennünket... Szükségünk van rád... - tört fel belőlem a sírás, miközben az arcát simogattam. - Casita, kérlek... kérlek segíts - fohászkodtam, de hiábavaló volt. Casita legutóbb búcsút intett, Abuela még elköszönni sem tudott. Ugyanolyan egyedül éreztem magam, mint amikor egy népes nagy család tagjaként egyedül ültem a folyóparton a könnyeimbe temetkezve, tudván, hogy én okoztam ezt. Casita miattam omlott össze, Abuela miattam halt meg, a gyertya pedig… Akkor néztem először fel róla, hogy a szememmel utána kutassak, ám nem volt ott, ahol lennie kellett volna.
- Hova tűnt?
A következő pillanatban a padló repedni kezdett.
- Casita?
- Mirabel! - hallottam meg még anya kiáltását a távolban. Még azelőtt ébredtem Desirae Yara Riveraként, hogy megemészthettem volna a történteket, vagy bárki más szembesülhetett volna velük.
Azonban amint a ködfátyol lehullt a szemünk elől, tisztulni kezdett a kép. Eljött az idő, amikor fel kellett ébrednünk a téli álomból, amelyben a tudatlanságunk bábja ringatott minket, és most el kell hagynunk azt a meleg fészket. Az emlékeink visszatértével újra kísérteni kezdtek ezek a képek, egyértelművé vált, hogy nem csak rémálmok, csupán idő kérdése volt, hogy a képességeik is visszatérjenek, és én az átlagosságommal ne egy legyek a Madrigal családból, hanem kilógjak közülük. A legjobban azonban mégis attól a pillanattól rettegtem, amikor el kell mondanom nekik, hogy Abuela meghalt, és én tehetek róla, hogy elvesztettük Casitát, és én vagyok a felelős, hogy elvesztettük a csodatévő gyertyánkat, és ez az én hibám. Senkinek sem beszélhetek róla. A felejtés áldás is lehet. Számomra az emlékezés az igazi átok, mert lehántja a szemünk elé táruló illúziók sokaságát, s kimondja róluk, amit a lelkünk mélyén már sejtettünk: nem valódiak, bármennyire is szeretnénk, és eltörik a világról alkotott képünk.
A kezemben tartott papírfecnire nézek, s ez visszaránt a jelen álmos délutánjába.
- Minden rendben? - kérdezi Luisa. - Mirabel? - szólít meg ismételten, amikor nem felelek.
- Igen - válaszolom villámsebesen, összegyűröm a cetlit a markomban, és a hátam mögé rejtem.
- Mit dugdosol ott? - emeli meg Isa a fél szemöldökét, kezeit összefonja maga előtt.
- Semmit - nevetek kínosan.
- Egy londoni cím - betűzi ki mögöttem Dolo, s hümmög. Lopva apura pillantok, aki bár csendben van, a felfedezéstől mégis majd lerágja a körmét.
- El akarsz költözni, vagy nyaralni mész? - tudakolta Antonio nagyra nyílt szemekkel.
- Talán? - tártam szét a karjaim.
- Mirabel, bepasizott! - lelkendezett az egyik nővérem.
- Ez az csajszi - ütött vállon elismerően a másik, én pedig majdnem orra buktam.
- Mikor mutatod be? - faggat máris Dolo.
- Mi? Én nem...
- Akkor?
- Ez csak egy amolyaaan kiruccanás... Nem érdemes semmi többet belegondolni... Csak ö... - Gyerünk Mirabel, gondolkozz, ki kell találnod valami logikusat, gondolkozz...
- Vagyis igazam van - könyveli el győzelemként, amikor előrukkolok egy hihetőbb magyarázattal.
- Jelentkeztek beszállítónak, és akartam, hogy... akartam egy személyes találkozót velük - böktem ki, s rendkívül büszke voltam magamra. - Mégis mi ez a vérre menő vallatás? - kérem számon őket, erre mindenki csalódottan visszatér a feladatához. Apa arcán megkönnyebbülés jelent meg, Tía Pepa feje felöl eltűntek a vészjósló fellegek, s Felix a kezét nyújtotta neki, hogy továbbhaladjanak. Amikor végre valahára magamra hagynak a pultban, az én számat is elhagyja egy megkönnyebbült sóhaj.
A papírcetlin Tío Bruno címe állt.


Until one day someone knocked at her door
Wiped the tears off her face
Smiled to her and say
A csönd felfoghatatlan súllyal nehezedett a néhány nappal korábban még nyüzsgő és eleven panzióra, olyan erővel nyomta a vállamat, hogy azt hittem beleroskadok.
- Mamá - szólítottam meg őt tétován, miközben pótcselekvésként a szalvétákat hajtogattam. - Szerinted... szerinted velük kellett volna mennem? - néztem fel rá elmélázva. Napok óta őrlődtem azon, vajon jó döntést hoztam-e. Azzal győzködtem magamat, hogy valakinek a panziót is vezetnie kell, mert ha nem is vágytunk erre az új életre, attól még a miénk, attól még részesültünk benne, és nem adhatjuk csak úgy fel egyik pillanatról a másikra, már a részünkké vált. Ennek a léte is azt bizonyította, hogy kiválóan elboldogultunk varázslat nélkül is, nincs szükségünk rá ahhoz, hogy egy család legyünk, ahhoz, hogy felépítsük az életünket.
- Azt gondolom - csukta be a villanysütő ajtaját, kezét a konyharuhába törölte, a pultnak dőlt, majd engem vizslatott -, hogy azt tetted, amit helyesnek véltél.
Az ajkamba haraptam. Akkor miért érzem úgy, hogy nem itt kellene lennem? - kérdezném, ám magamba fojtom, nem hagyom feltörni.
- Én... én szeretem ezt az életet, még akkor is, ha ebben a világban sem vagyok különleges, mert itt senki sem az... Nekem jó így, tényleg, csakhát...
- Mi jár a fejedben? - tűrt el egy göndör tincset a fülem mögé, végigsimít az arcomon. Zavartan nézek félre, és hallgatásba burkolózom. - Hm? - emeli fel az államat.
- Itt minden olyan... normális volt. Végre én is olyan voltam, mint ti mindannyian. Soha... soha eszembe sem jutott, hogy így is lehetne, mert az encanto, amiben Abuela Almának és Abuelo Pedronak része volt, tett titeket a csodás Madrigalokká, de én... - keresem a megfelelő szavakat, miközben kerülöm, hogy kimondjam azt, ami legbelül van. - Én csak szeretnék... - más lenni, mint aki vagyok - mondanám ki, viszont nem teszem. A sors furcsa fintora, hogy akkor többre vágytam, most kevesebbre. Megadóan felsóhajtok. - Szeretnék olyan lenni, mint amilyenek ti vagytok - préselem ki a szavakat, miközben a tekintetemet könnycseppek fátyolozzák.
- Bárcsak az én szememmel látnád magad! Tökéletes vagy, így ahogy vagy, és éppolyan különleges, mint bárki más a családunkban - simogatta a fejemet gyengéden. Ezt azért kötve hiszem.
- Miért nem lehetek az a Desirae Yara Rivera, akinek az életében sosem volt varázslat, aki egy panziót vezetett a családjával, és ez elég volt neki, ez boldoggá tette, mert nem vágyott többre, mert nem volt több?
- Mert te is tudod, hogy ez az élet nem valódi - mondja ki, ami annyira bánt.
- De én szeretném, ha az volna - kötöm az ebet a karóhoz fájdalmasan.
- Attól még nem lesz az, mi vida, bármennyire is szeretnéd, nem lesz az -  maga felé fordítja az arcomat - , és ezt el kell fogadnod - fűzte hozzá mélyen a szemembe nézve. - Az Abuelád és az Abuelód a legvészterhesebb időkben indultak útnak, és vállaltak minden kockázatot azért, hogy megóvhassák a közösségünket, a családunkat. Ezt ne vedd el tőlük, hiszen az encanto a te örökséged is, corazón; nemcsak a nővéreidé, vagy unokatestvéreidé, vagy a miénk, hanem a tiéd is, ezt ne felejtsd el.
- Én segíteni akarok, hogy visszaszerezzük a varázslatot, tényleg szeretnék, de mi van, ha ez nem elég, mi van ha... mi van, ha nem tudom, hogy hogyan kell, és mi van ha csak még nagyobb galibát csinálok, mint előtte volt, amivel nem tudunk megbirkózni, és... - hadarom az ellenérveim sokaságát, s gondolatban már kész is a világégés, még ha mind egy tőről is fakadnak.
- Mirabel - fogta meg az arcom kétfelől. - Nem kell egyedül csinálnod - kövér könnycseppek gördültek le az arcomon. - Mi mind veled leszünk - törölte le őket a gyengéden az ujjaival.
- De hogyan tudnék én segíteni? - bukik ki belőlem a nyomasztó kérdés. Az, hogy Casitát újjáépítettük és visszakaptuk a csodát, már régen volt. Túlságosan is régen. - Érted, hogy mit akarok mondani?
- Mi amor, te csak légy önmagad, hidd el, hogy ez pontosan az, amire a családunknak szüksége van, se többre, se kevesebbre - pöccintette az orromra, amitől keserédesen elnevettem magam. - Anya, bárhol legyen is ebben a világban - lopva néztem rá, rémülten feszültem meg és tartottam vissza a levegőt - , biztosan azt szeretné, hogy olyanok legyünk, amilyennek ő szeretett látni bennünket: mindenre képesnek.
- Mamá... el kell mondanom valamit valamit... - törtem meg a meghitt csendet.
- Nekem is! Ugyanolyan erős vagy és makacs, mint amilyen az anyám, a tekinteted pedig éppen olyan, mint a portrékon apámé volt, ha ez a csillogás nem tesz igazi Madrigallá, akkor semmi - ölelt szorosan magához, s én nem ellenkeztem, majd később avatom be. Úgy szerettem volna újra a folyónál lenni Abuela ölelésében a körülöttünk táncoló pillangók seregében, ahol bármi lehetségesnek tűnt. Hiába voltam olyan messze tőle, mégis láttam egy pillangót előbukkanni a bábjából, bizonytalanul bontogatta a szárnyait. Isabelának igaza volt, velük kellett volna mennem.
- Mira baba, ezeket elég, ha a raktárba teszem, vagy inkább rögtön pakoljam ki őket? - lépett be apa a helyiségbe, kezében néhány dobozt egyensúlyozva. Mivel válasz nélkül meredtünk rá, ezért leengedte őket. - Lemaradtam valamiről? - kérdezte, s akkor pillantottuk meg a többszörösére duzzadt füleit.
- Ay, Agustín - kezdte anya fájdalmas sóhajjal, a fogamat szívtam, ez biztosan fájhat. A következő pillanatban anya egy arepas con queso-t nyomott a szájába, amitől visszanyerték eredeti méretüket. Bárcsak!


"Oh fly mariposa"
"Open your eyes"
"The wider you spread your wings"
"The brighter you shine"
- Ezt ne hagyd itt - loholt a bejárat felől apa nagy sebbel-lobbal, kezében egy mochilát lengetve, melynek tartalma teljesen ismeretlen - számomra mindenképp -, mert azt tuti nem én pakoltam be.
- Jesszus! Mi van benne? Baromi nehéz! - méltatlankodtam, és leeresztettem a földre a hatalmas túrahátizsák mellé, amiről különféle használati tárgyak lógtak, amiknek a jövőben még hasznát vehetem, a másik fele kapcsán meg abban reménykedek, hogy soha ne kelljen igénybe vennem a szolgálataikat. Egészen úgy fest, mint annak idején, amivel Camilo táborozni indult egyszer.
- Csak akkor nézd meg, ha már úton vagy - akadályozta meg a kíváncsi kukucskálásomat.
- Hát jóóó - nyújtottam el. Vajon mit rejteget előlem? - De legközelebb azért inkább egy pehelysúlyú elsősegélydobozt adj ajándékbe - nevettem el magam, mielőtt lábujjhegyre álltam, és egy puszit nyomtam az arcára köszönetképp, mire egy némileg bárgyú mosolyban részesített. Akármi is az, biztosan fontos, ha ekkora feneket kerített neki, hogy nálam legyen.
Anya egy pillanatnyi szünetet sem hagyott, azonnal nyakamba borult, amint elengedtem apát, s én kellemesen vettem tudomásul a szeretetnyilvánításának ezen módját egészen addig, amíg hosszú másodpercekkel tovább nem tart, mint ameddig számoltam vele. Újra gyerek voltam, és ahelyett, hogy kínosnak éreztem volna, egyszerűen csak belefeledkeztem, kizárólag akkor jöttem zavarba, amikor apa is csatlakozott hozzánk.
- Mamá, Papá, elég lesz, nem kapok levegőt - dünnyögtem a bordaropogtató szorításból. Már tudjuk, Luisa valójában honnan örökölte az erejét.
- Csak még egy kicsit! Mert annyira imádom az én kislányomat - ölel tovább makacsul, és egy puszival hajlandó csak elengedni. Emlékszem rá, amikor ez ciki volt, és letöröltem, ma már nem teszem. Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és csak csodáltam őket, a szüleimet, akik történjék bármi, mindig mellettem álltak. Amikor rajtakaptam magam, zavarba jöttem, és zavartan a cuccomat kezdtem mustrálni.
- Talán ideje indulnom - rágtam az alsó ajkamat. Lehajoltam, hogy a hátamra vegyem az óriás hátizsákot, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne tántorodjak hátra a súlyától. Apa ragadja meg a fülét, hogy könnyedén belebújhassak.
- Várj, segítek - nyúl anya a másik másik szíj után, amikor meglátja, hogy csak hadonászok, viszont nem sikerül beletalálnom, ekkor apa is észbe kap, és együtt segítik fel rám a vállpántot, amitől még inkább babusgatni való gyereknek éreztem magam.
- Megvan mindened?
- Öhm... igen, azt hiszem. Ha mégsem az hamar ki fog derülni. De abban már most biztos vagyok, hogy körültekintőbben pakoltam össze, mint Camilo valaha tette volna bármilyen tábotozás alkalmával - a szám sarkában cinkos mosoly játszik. Szeretem az unokabátyámat, de nem túl alapos. Emlékszem, hogy Pepa és Felix mennyi mindent gyömöszölt még a holmijába, amire nem gondolt úgy, hogy fontos lenne, vagy nemes egyszerűséggel megfeledkezett róla. A könnyű poggyász így hamar nehézzé vált, amikor kiderült, hogy a szükséges dolgok felét sem rakta el.
- Rendben leszek - igazítottam meg a hevedert, beállítottam a magasságát, és becsatoltom az övet a derekamnál. - Megtalálom őket, megmentjük a csodát, Casitát, és hazajövök. Ti meglesztek?
- Persze - mondta apa szemrebbenés nélkül, amitől bár nevethetnékem támadt, igyekeztem visszafogni magam. - Számíthatsz ránk. Vigyázunk a panzióra.
- Te pedig vigyázz magadra és a többiekre!
- Úgy lesz - válaszoltam békésen. - Meg fogjuk menteni az encantot. És Casitát is - mondtam eltökélten, és próbáltam leplezni minden bizonytalanságomat ezzel kapcsolatban.
- Ügyes leszel!
- Ne feledd, hogy mi már most is büszkék vagyunk rád - fogta meg az arcom, és én mielőtt átengedtem volna magam ennek a meghitt vallomásnak, és a könnyeimet kezdtem volna nyeldekelni, inkább emlékeztettem magam, hogy ideje elindulnom.
- Akkor hát... vágjunk bele! Merre is van ez a Fata Morgana? - néztem az úton jobbra és balra, segélykérően a szüleimre pillantottam, majd a térképet kezdtem böngészni információt keresve. Természetesen csak akkor találtam rá, amikor kihajtottam azt. - Erre lesz - mutattam az irányba, ahol a buszmegálló állt, csakhogy az útrajzok nem stimmeltek, így el kell forgatnom, hogy helyesen tartsam. - Ó, nem, másik irány - ismertem be kínosan, a menetrenden pedig ellenőriztem, jó helyen állok-e. Fata Morgana megállót persze nem találtam, csak egy elágazást, ahonnan odajuthatok.
- Hola - intettem búcsút nekik a túloldalról, amikor begördült elém a busz. A szüleim azonban nem mozdultak mindaddig, amíg helyet nem foglaltam és zötykölődve el nem indult a jármű. Még láttam az ablakból, ahogy egymást átkarolva néznek a távolodó jármű után.
Ekkor sok-sok kilométerrel arrébb egy régiségkereskedésben lángra lobbant egy gyertya, és a fénye elárasztotta az üzlet minden szegletét, még a kulcslyukak résein is beférkőzött, és azon át beragyogta a szekrények árnyékos bensőjét is. Legalábbis én így fogom mesélni.
Alig valamivel később kezdett rezegni a zsebemben levő telefon. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam ki a hívó fél, szórakozott fejcsóválással emeltem a fülemhez, hogy beleszóljak.
- Apa, még a következő megállóban sem vagyok - hüledeztem a tényen, hogy máris hiányzom nekik. Végig ez lesz? Minden percben hívogatni fognak?
- Tudom-tudom, de nézz bele a mochiládba - kérte, és én egy sóhaj kíséretében kioldottam a csomót, hogy végre megpillanthassam mi volt olyan nehéz, amit feltétlenül el kellett hoznom.
- Ez... ezt Tío...?
- Bruno jóslata. Eltettem. Azt gondoltam, hogy még hasznos lehet - magyarázta.
Kerestem a szavakat, hogy mit feleljek rá, de... akkor megpillantottam egy sárga pillangót, amely a mellettem levő ablakon pihent meg arra a pillanatra, amíg a buszra felszálltak a következő megállóban, s rögtön felröppent, amikor elindultunk. Kihajoltam az utastérbe, s tisztán láttam, ahogy előttünk verdes. Eltátottam a számat.


"Oh mi mariposa"
"Don't you cry"
"You're beautiful in my eyes"
- Sosem fog sikerülni! - törnek elő belőle a feladás hangjai, és elégedetlenségében nagyot üt apró öklével az agyagszoborra, amely elveszti addigi egyre finomodó ívelt formáit, s a mozdulat hatására egy nonfiguratív tömbbé változik, ami még önmagában nem lett volna baj, ha nem valami egészen más létrehozása lett volna a cél. Magába roskadva húzza fel a térdeit, a kezeivel átkarolja őket, és a halom tetejébe hajtja a fejét. Camilora emlékeztet, aznap este, amikor kifakadt, majd nem sokkal később eldöntötte, hogy saját utakat akar keresni.
Leteszem a kezemben tartott mappát az egyik asztalra.
- Dehogynem - ellenkezem, és helyet foglalok mellette - csak hinned kell magadban.
- Butaság! Nem vagyok elég jó - szipogja, én pedig a távolba meredek a kis kaktuszom mellett tűnődve azon, hogyan segíthetnék neki.
- Néha a dolgok nem úgy sikerülnek elsőre, sőt talán sokadjára sem, ahogy azt elvárnád magadtól, nem vagyunk tökéletesek, de fejlődhetünk - lököm meg játékosan a vállát a sajátommal. - A butaság az lenne, ha azt mondanád, hogy ha nem tökéletes, már nem is fecsérelsz rá több időt, én például örülnék egy eredeti, csúfosan elrontott, korai, emiatt tökéletlen Monet-nak is.
A kis művészlélek bár elgondolkozik a szavaim értelmén, tüntetőleg mégis elfordítja a fejét. Engem persze nem olyan fából faragtak, hogy ennyiben hagyjam a dolgot, helyette tovább forszírozom, felállok, és felé nyújtom a kezem, hogy ha akarja, és szüksége van rá, megfoghassa.
- Na gyere, segítek - mosolygok rá biztatólag, ő pedig, amikor rájön, hogy a fele sem tréfa, és nem engedem, hogy egyedül duzzogjon tovább, esetleg egereket is itasson a könnyeivel önnön tökéletlensége felett pálcát törve, kapva kap az alkalmon és belém kapaszkodik. Egészen úgy bújik mellém, ahogy Antonio tette régen. Együtt ülünk le az agyag mellé. Kibontom a nagy tömböt, lehasítok belőle egy nagyobb darabot magamnak a madzaggal, a többit visszacsomagolom, a darabot pedig magam elé veszem. A türelmetlen partneremre pillantok, és munkához fogok, hátha őt is rá tudom bírni, azonban ő szótlanül, elszontyolodva szemléli a munkálkodásomat.
- Az a titka... - gömbölyítek egy agyaggolyót a fejének, amire füleket igazítok rá fogpiszkálóval - hogy sosem szabad... - formázom a testét, lábait, a farkát - feladni - nyomom a bumszli testére a kobakját.
- Ez meg mi akar lenni? - vizsgálja az elkészült művemet egy múzeum kurátorának hozzáértő kritikusságával, mintha annak lehetőségéről döntene éppen, hogy az utcáról a kiállítótérbe kerüljön-e.
- Nos, ez egy... leopárd - nevezem meg az ihletadó modellt, mire a mellettem ülő hümmögni kezd, a szám szélén mosoly bujkál. Pontosan úgy reagált, ahogy Dolotól kaptam néha ezt a feleletet, ha hangzatos tanácsokat próbáltam adni. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem emlékeztet egy leopárdra? Most szörnyeeen megsértettél - túlzom el a reakciót, csiklandozni kezdem az én kis szobrászomat, aki a kacagása közepette talán el is felejti min bánkódott az imént, s már észre sem vesszük, amikor a szobrom szétesik a megfelelő rögzítés hiányától.
- Hagyd abba, hagyd abba - vonjuk magunkra mindenki más figyelmét is, amikor harsány viháncolásba kezd, miközben a kezeimet próbálja lefejteni magáról, hogy ne folytathassam tovább, bezzeg, ha Luisa tette volna ezt velem. Végül elengedem őt, mielőtt még azt hinnék, gyereket kínzok.
- A saját szemeddel is láthatod, hogy nekem nincs tehetségem az agyag megmunkálásához, de neked van. - A kezét a deformált agyagdarabra húzom, a fejemmel intek felé. - Úgyhogy serényen és ügyesen járjanak azok az apró kis praclik - mosolygok rá bátorítólag, mire ha óvatosan ér is hozzá először, félve, lassacskán nekilát, miközben a szemében megjelenik az a csillogás és koncentráció, ami a hozzáértőket jellemzi. Mozdulatai egyszerre válnak fegyelmezetté és lelkessé, tele van ellentmondásokkal ez az alkotó állapot. A tekintetem elkalandozik a többi szorgoskodó között, ahogy végre elmerülten, nyugodtan belefeledkeznek valamibe, végül a terem egyik ablakában álló, éppen virágzó kaktuszon állapodik meg. Fájdalmasan elmosolyodom.
Másnapra egy pompás paripa fogadta az előtérben a betérőket, aminek akkor már az egyik szekrény polcán volt bérelt helye. Talán még nem volt olyan tökéletes, mint amilyennek a megformálója szánta, vagy elképzelte, de én látni fogom, ahogy minden egyes próbálkozással azon lesz, hogy megvalósítsa ezt, és bármilyen is legyen a másnapi verzió, én ugyanolyan büszke leszek rá.
Hiányoznak. Talán... Talán nekik nem arra van szükségük, hogy sose legyek bizonytalan, hogy pontosan tudjam mit kell tennünk, hogy olyan erőm legyen, ami mindent megold, hogy ne hibázzak, hanem elég ha... ha ott vagyok, mint egy az őrült, szédült, hatalmas Madrigal családból. Hogy fogom megtalálni őket? A párkányon pillantottam meg a pillangót. Amikor az ablakhoz léptem, felröppent, és önfeledten repkedett a város felett, átszelve azt. Lehet, hogy őt kell követnem.


Wonders await you
Just on the other side
Trust they'll be there
Start to prepare
The way for tomorrow

*Az idézetek az Encanto című rajzfilmből, illetve ebből a csudaklassz fandalból származnak.
 
✦ Azon szerencsések közé tartozom, akik számára Fata Morgana belső határai nem okoznak akadályt. Ugyanolyan átjárásom van, akár a kívülállóknak, azaz az embereknek.
✦ Tulajdonképpen más képességgel nem rendelkezem, hacsak a hitem nem egyfajta képesség. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk megmenteni a mágiát - akkor és most is. Talán néha a legnagyobb dolog, amink lehet, az az önmagunkba vetett hit.