Zavart, hogy nem szólt egy szót sem, ugyanakkor egy részem meg is értette, hogy nincs kedve beszélgetni azok után, ami történt vele. Illetve amiből talán erőszakkal rángattam ki. Végül is ezt tettem, de úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Nem hagyhattam, hogy a párja újra meg újra elkövesse ugyanazt a hibát… a lelkiismeretem ezt nem bírta volna elviselni azok után, hogy beigazolódott a gyanúm. Ha Meredith ezért utálni akar, nem tiltakoztam volna, hisz tudtam, hónapok, talán évek múltán megköszönné, hogy megtettem ezt a lépést. Bár abból kiindulva, hogy eleve összepakolt magának, talán már ő maga is felismerte, hogy lépnie kell. Mégsem voltam biztos abban, hogy egyedül képes lett volna rá. Kihez ment volna? Hiába dolgoztunk együtt évek óta, tulajdonképpen nem voltam tisztában a baráti körével. Nem tudtam, ki az, akiben igazán bízhat és ki az, akihez nyugodt szívvel fordulna egy hasonló helyzetben. Talán nincs is ilyen személy az életében.
Mivel ő nem szólt hozzám, én sem erőltettem a dolgot. Útközben megálltam az étteremnél, hogy megvegyem az ebédünket, aztán már indultunk is tovább. Nem telt el sok idő, míg elértünk a lakásomhoz. Segítettem neki a táskát hozni, de továbbra sem szóltam semmit. Egészen addig, míg át nem léptük a küszöböt.
- Tudom, hogy nem fogod otthon érezni magad, de… nyugodtan tedd azt, amihez csak kedved van – Mondtam, miközben a vendégszobába vittem a táskáját és leraktam az ágyra. Ezután indultam vissza hozzá, de kissé kínosan éreztem magam. Vajon jó ötlet volt magamhoz felhozni őt?

Vajon érzékelt bármit abból, hogy mennyire hevesen vert a szívem? Feltűnt neki most, vagy bármikor, hogy másképp nézek rá? Úgy tűnt, hogy nem. Ennek bizonyos szinten örültem, azon túl pedig egyáltalán nem. Vegyes, kettős érzés volt, ami keserű ízt hagyott a számban. Bár nem voltam bolond, nem erőszakoltam volna rá magam a világért sem. Csak… csak elgondolkodtató volt, látható-e, mennyire odáig vagyok érte vagy pedig jól színészkedem.
Nem akartam túl sok ideig magára hagyni, de nem volt jó kifogásom arra, miért nem vagyok ma a kórházban. Elég volt a rövid kitérőmet megmagyarázni, bár arra legalább volt egy ötletem.
- Rendben. – Feleltem végül a nem túl lelkes reakciójára, majd félreálltam az ajtóból, hogy ő menjen el előbb. Néhány perc múlva hagytam el én is az öltözőt és egyenesen Jessicához indultam, hogy bejelentsem a távozásom. Noha nem örült neki túlságosan, nem tudott visszatartani sem, mikor megígértem neki, hogy hozok neki is valami ínycsiklandozó kaját. Legalább le tudtam kenyerezni.
Egy bő tíz perc után értem ki az épületből, majd egyből a nőt kezdtem keresni. Amint megpillantottam, elindultam felé sietős léptekkel, miközben a dzsekimet kezdtem összegombolni magamon.
- Megvagy? Mehetünk? – Kérdeztem puszta formaiságból, ugyanis közben már nyitottam az autót, hogy be tudjunk szállni mindketten. Nem lett volna túl jó, ha meglátnak minket most együtt. A felesleges pletykára nem volt szüksége egyikünknek sem, de legfőképp neki nem. Ha beszállt, én is követtem a példáját és az autót beindítva hazafelé indultunk. Szerencsére az étterem, ahova menni akartam, útba esett, így nem kellett külön kitérőt tennem. Egész csendes voltam, leginkább azon merengtem, miről beszéltünk az öltözőben. Meg anyán. Régóta, most először gondolkoztam el azon, mi lehet vele. Egy részem meg akarta keresni, egy másik viszont… hallani se akart róla.

Nem volt könnyű gyerekkorom, de azt hiszem, pont emiatt lettem én egészen más, mint a felmenőim. Engem igenis érdekeltek mások, segíteni, gyógyítani akartam. Nem szerettem volna soha olyan lenni, mint a szüleim, akiktől nem láttam semmi… pozitív cselekedet soha. Bántalmazás, hazugságok, álarcok. Csoda, hogy nem lettem olyan, mint ők. Elég korán eldöntöttem, hogy más utakon indulok el, mint ők. Néha elgondolkodtam azon, büszkék lennének-e rám, ha tudnák, mi lett belőlem, de aztán… ez a gondolat úgy illant el, ahogy jött. Gyorsan. Anyámat kiskorom óta nem láttam, apámmal pedig azóta nem tartom a kapcsolatot, hogy nagykorú lettem és leléphettem tőle.
Vettem egy mély levegőt és tereltem volna a témát, de ekkor ölelt meg. Teljesen lefagytam, mert egyáltalán nem számítottam erre a gesztusra tőle. Váratlan volt és túl jól esett. Éreztem, hogy a szívem a kelleténél gyorsabban ver. Visszaöleltem lassan, de szorosabban, mint terveztem, és magamba szívtam az édes illatát. El tudtam volna viselni hosszabb ideig is az ölelését, hisz többet jelentett nekem, mint puszta barát vagy munkatárs. Ahogy elszakadt tőlem, hagytam neki, nem akadályoztam meg, bármennyire is magamhoz láncoltam volna.
- Nem gond… - Motyogtam halk válaszként, majd nagyot nyeltem. Próbáltam elterelni a gondolataimat az öleléséről, és mindenről, talán pont ezért álltam fel végül mellőle. A távolság észhez téríti az embert, nem igaz? Ebben reménykedtem. A szavaira viszont elgondolkodtam és őt kezdtem figyelni.
- Megpróbálok hamarabb végezni, rendben? – Nem ígérhettem meg neki, hogy mindent magam mögött hagyok és vele maradok, mert a munkámat nem akartam kockára tenni. Így is volt már a rovásomon a sok szabályszegés miatt. De megpróbálhattam letudni hamarabb a teendőimet. Elméletben legalábbis nem volt mára sok dolgom, hacsak nem érkezett sürgős eset. Eszembe jutott még valami, így mikor a kilincsre csúsztattam a kezem, visszafordultam felé. – Szereted a kínai kaját? Vehetünk útközben hazafelé, ha gondolod. – A kedvében akartam járni, másrészt… éhes is voltam. Ez volt a legjobb ürügy, amiért ellóghattam fél órára a kórházból. Meg is volt a tökéletes alibi.

Hogy miért nem akartam igazán mesélni arról, miken mentem keresztül? Voltaképpen azért, mert nem vágytam senki szánalmára. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon és emiatt másképp bánjon velem. A családom története egyes egyedül az én dolgom volt, de néha… igenis elő kell hozakodnunk mégis olyan történetekkel, amik fájóak. Mert hát olyan volt ez most, mintha nyílt sebbe sót szórtam volna. Mart. Különös pontossággal és precizitással martam a saját lelkembe, de vállaltam mindezt, mert azt reméltem, Meredith szemét sikerül felnyitnom. Ahogy meséltem, a szemeim is csillogni kezdtek. Hamar kipislogtam viszont a könnycseppet a szememből, és olyan volt, mintha sosem lett volna ott.
Ahogy Mereditre néztem, pont azt láttam, amire nem vágytam. Sajnált. Ennek pedig hangot is adott, mire elhúztam a számat. Azonban nem mondtam semmit és jobb is volt, mert folytatta.
- Olyan szinten nem foglalkozott velem, hogy mikor… végre eljutott arra a pontra, hogy megelégeli apám viselkedését, lelépett. Nélkülem. Sosem jött vissza értem, és még csak nem is keresett – Sóhajtottam. – És úgy tudom, apám sem kereste őt soha, miután elment. – Ezt mondjuk sosem értettem egészen. Én bizonyosan keresném azt, aki elhagy egyik pillanatról a másikra és helyre akarnám hozni. De úgy tűnik, apám és én teljesen mások vagyunk.
Meglepődtem, hogy máris összepakolt, de ezek szerint valamilyen szinten már magától is eljutott arra a pontra, hogy elég.
- Rendben, ez esetben… hazaviszlek, utána meg visszajövök és végigdolgozom a műszakot. Este pedig megbeszéljük, hogyan tovább – Felkeltem a padról és rögtön a felakasztott kabátokhoz léptem, majd lekaptam a sajátomat és már bújtam is bele. – De jobb lesz, ha nem egyszerre megyünk ki. Menj előre, én meg szólok Jessicának, hogy tudják, hol vagyok. Úgy értem, azt mondom, hogy el kell ugranom valamiért… megoldom. – Nyilván nem terveztem szóbahozni Meredith-t. Bár arra is kellett egy fedő sztori, ma miért nem fog dolgozni. Már ha egyáltalán belemegy abba, amit én felvázoltam. Hisz ez közel sem volt biztos.

Minden embernek volt legalább egy olyan történet a tarsolyában, amit nem osztott meg akárkivel. Talán senkivel. Mindannyian hordoztunk olyan sebeket a lelkünkön, vagy épp a testünkön, amit nem szívesen mutogattunk. Hiszen miért fedtük volna fel mindezeket egy idegen előtt? Nem volt szükségünk senki szánalmára, a múltat pedig nem változtathatta meg senki. Mégis talán pont a múlt tett minket azzá, amivé. Nem tartottam magamat rossz embernek, de az apámat annál inkább. És anyám sem maradt le túl sokkal mögötte. Mindkettejükben csalódtam és nem nagyon beszéltem róluk senkinek, ha nem volt muszáj. És ők csupán egyetlen szelete voltak az életem olyan részének, amit inkább elrejtettem volna a világ elől, vagy egy páncél szekrénybe zárva a tenger mélyére löktem volna, hogy senki se tudja meg, milyenek voltak. Ugyanis mindketten hibásak voltak. Apám, amiért szándékosan megütötte anyámat és anyám, amiért mindezt hagyta és újra meg újra megbocsátott neki, azt gondolván, a szeretete még elérheti a szörnyeteget. De a helyzet az, hogy nem tündérmesében éltünk, ahol mindez lehetséges lett volna. A valóságban nem győz mindig a szeretet.
- Apám… - Kerestem a szavakat, pedig tudtam, mit akarok mondani. Csak épp nehéz volt összerakni, hiszen senkinek sem kellett még mesélnem erről. - …amióta csak az eszemet tudom, verte anyámat. Ok nélkül. Anya viszont vakon hitt benne, szerette és sosem tett ellene semmit. A szomszédoknak pedig össze-vissza hazudozott a kék-zöld-lila folgjairól… és a legrosszabb az egészben, hogy mindenki elhitte. Vagy csak szemethunytak felette, azt gondolván, nem az ő bajuk. Nem akarták meglátni a valóságot, hisz könnyebb becsukni a szemünket és úgy tenni, mintha minden rendben lenne – Alig láthatóan megvontam a vállam. – Én pedig végignéztem minden egyes alkalommal, hogy mennyire próbálja leplezni a fájdalmait – Megfeszült az állkapcsom, ahogy beugrott egy emlékkép arról, apám hogyan bántalmazta anyát… tisztán emlékeztem rá, hogy anya a földön feküdt, én pedig alig 5 évesen a szobám ajtajából, sírva, reszketve néztem. Nem mertem odamenni, nem tehettem semmit, csak… végignéztem. Ez pedig csak egy emlék volt a sok közül. Megráztam a fejem. – Anyám sosem kért segítséget senkitől. – Folytathattam volna a történetet azzal, hogy anyám egy nap feladta az egészet és elment. Sosem jött vissza, még… értem sem. Szakított a múltjával és a saját tulajdon gyereke sem érdekelte. A földet kezdtem figyelni, de nem mozdultam Meredith mellől. Felkavaró volt a múltamról beszélni, de az jelenleg még rosszabb volt, hogy ő hasonló cipőben járt, mint anya egykor. Nem hagyhattam, hogy ugyanazon menjen végig, mint ő. Egyszerűen… képtelen lettem volna arra, hogy mindezt végignézzem újra, tehetetlen kisgyereknek érezve magam.
- És én is tartom a szám. Nem fogja tudni senki, hogy nálam húztad meg magad – Magyaráztam halkan, miközben már újra őt figyeltem, a szemeit. Ahogy újra akadékoskodni kezdett, legalábbis én annak vettem, sóhajtottam egy aprót. Tényleg megértettem, miért nem akart segítséget kérni, részben. Ugyanakkor nem értettem, miért próbálja ellökni újra meg újra a segítő kezet, azt, aki már amúgy is nyakig benne van a történetben.
- A párod most dolgozik, igaz? – Taktikát váltottam és úgy döntöttem, a legkevésbé sem reagálok többet az akadékoskodó mondataira. Át akartam venni az irányítást és tenni, amit helyesnek véltem. – Ugorjunk el hozzátok és pakoljunk össze neked. A legszükségesebbeket. Úgy, hogy… ne gyanakodjon – Legalábbis úgy gondoltam, ha nem akarjuk lebuktatni Meredith-t, nem kellene mindent magával hoznia. Addig se gyanakodna a legkevésbé sem kedved párja. Bár ha mindezek után is ellen akart állni, akkor talán ideje volt felfognom, hogy nem kér a valódi segítségből, hanem csak egy lelkitámaszra van szüksége.

Nehéz volt türtőztetni magam. Legszívesebben kikeltem volna magamból, hogy nem érdekel, ha bajba sodor, mert szeretem és bármire hajlandó lennék érte, de nem lehettem akkora marha, hogy utat engedek az érzéseimnek. Ennek most nem rólam kellett szólnia, hanem róla. Arról, hogy ki akartam menekíteni abból a kapcsolatból, amibe látszólag beleragadt. Egy bántalmazó karjaiból akartam megmenteni.
- Egyedül nem fogod tudni megoldani ezt. – Tétováztam, kimondjam-e, ami a fejemben járt, és végül megtettem. – Anyámnak sem sikerült. – Sosem mondtam neki, utalás szinten sem, hogy milyen családom volt, vagy mit kellett átélnem.
A kérdésére nagyot nyeltem. Nem volt átgondolt tervem erre igazából, talán csak egy.
- Azt mondjuk, elutazol egy időre. A szüleidhez mondjuk. Így nem fog senki sem faggatózni, hogy miért nem vagy itt – Töprengtem. Még arra is lett volna időnk, hogy hazamenjünk a cuccaiért, amíg a párja dolgozik vagy ki tudja, mit csinál. Nem tűnt rossz ötletnek.
Ahogy megszorította a kezem, lepillantottam a kezeinkre. Egyszerre volt szívet melengető és szívet tépő is a látvány. Újabbat nyeltem, majd visszaemeltem a tekintetemet a lányra.
- Minden rendben lesz, ígérem – Szabad kezemmel végigsimítottam az arcán, majd, hogy ne legyen ez a mozdulat túl feltűnő, egy hajtincset is megigazítottam. – Szeretném, ha boldog lennél, Meredith. – Tettem hozzá halkabban, majd inkább visszahúztam a kezem.