Meredith && Leighton

silently screaming

A mosolyom már olyan szinten az arcomra ragadt, hogyha akartam volna se tudtam volna onnét lekaparni. A különbség csak az volt, hogy ez a mosoly koránt sem volt olyan őszinte. Úgy éreztem, hogy megtört bennem valami, hogy a fényem egy részét elvesztettem, de mégis rettenetesen aggódtam amiatt, hogy ezt senki ne vegye észre. Elhitettem vele, hogy minden a legnagyobb rendben van. Miután pedig viszonylag békés körülmények között elment összegyűjtöttem egy kisebb táskába a legszükségesebb holmijaimat, amelynek hiánya elsőre nem is tűnhet fel neki.
Koránt sem nagy csomagról beszélünk mégis az öltözőszekrényembe úgy kellett bepréselnem, hogy be tudjam csukni az ajtaját. Mindenkire ugyanúgy mosolyogtam befelé jövet, mintha mi sem történt volna, de nem tudom, hogy észrevettek bármilyen változást rajtam. A hajamat kicsit máshogy kellett igazítanom, mert a tegnapi ütődésből egy kisebb púp keletkezett és mivel még mindig szédültem szinte esélytelen volt, hogy elkerüljem a lehetőségét annak, hogy lecsekkoltassam magam valakivel. Nem akarom, hogy maradandó károsodás legyen a következménye, de nem is akarom beismerni azt, hogy mégis miként keletkezett. Nem hiszem, hogy arra képes lennék.
Mély levegőt veszek, majd még mielőtt átöltöznék leülök a padra, hogy egy kicsit kifújjam a levegőt, aminek következtében elkezd velem forogni egy kicsit a szoba ezért megkapaszkodom a padban. Kicsit olyan érzés, mintha a testemen kívül ingadoznék, de szerencsére pár másodperc múlva el is múlik, de a fájdalom, amely a kis púpom környékén tegnap este óta folyamatosan jelen van nem igazán akar enyhülni.
Miután végre átöltöztem megmosom még az arcomat és megcsipkedem, hogy a sápadtságomat egy kicsit elrejthessem. A tükörben találkozik a tekintetem a sajátommal és szinte sírni tudnék, de próbálom visszafojtani magamban, hiszen ki kell bírnom. Nagy lépés volt elhozni a dolgaimat és még nem tudom, hogy hova megyek, de azt sem, hogy miként nézek szembe a szüleimmel, de azt biztosan tudom, hogy többet nem mehetek oda vissza. Nem akarok.
Az ajtó nyikorgásának a hangjára szinte teljesen összerezzenek és hirtelen fordulok az irányába, aminek köszönhetően ismételten megszédülök és csak kevesen múlik, hogy talpon maradok. - Leighton! Megijesztettél. - Bököm ki, amikor már visszanyertem valamennyire az egyensúlyom és remélem nem vett túlságosan sokat észre az ingadozásomból. Bár ráfoghatom talán még az ijedtségre is.