I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég
Nem tudom pontosan megmondani, hogy mégis mikor hullott darabjaira az életem, de talán mindig is így volt csak nem akartam magamnak beismerni. De immáron nem tudok visszamenni oda, ahol olyan létezni, mintha csak törött üvegszilánkokon mászkálnék megállás nélkül. Vannak dolgok, amelyeket bármennyire szeretnénk helyrehozni nincs az a csoda, ami megmenthetné. - Nem akarlak bajba sodorni vagy bármi ilyesmi.. Jobb lenne, ha ezt egyedül oldanám meg. - Utálnám, ha az ő terhévé válnék. Csak egyes egyedül nekem kell szembesülnöm azzal, hogy miként kell meggyógyítanom a lelkemet. Egyedül kell megoldást találnom erre az egészre. Nem várhatom el, hogy valaki más vigye el helyettem az életem terheit. - Mégis, hogyan tudnád elérni azt? - Hacsak nem szánja el magát arra, hogy bevarrja mindenkinek a száját nem tudom, hogy mégis miként tudná elérni, hogy senkinek eszébe se jussak, vagy az egész szituáció. Bár igaz azt is észre vennék, hogy koránt sem vagyok ugyanaz, mint eddig. Azt hiszem végre igazán kinyílt a szemem. Sosem voltam az a típus, aki bárkitől is segítséget kért volna. Valahogy mindig idegen volt a számomra. Inkább én segítettem másoknak, mint fordítva így ezért is ódzkodom a helyzettől, de végül beleegyezésül bólintok és ezúttal én szorítom meg a kezét. Hiszen látom rajta, hogy sokat jelentene neki a tény, ha segíthetne nekem.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Valószínűleg az ő helyében én sem akartam volna senki terhére lenni. Ha édesanyámra gondoltam, valószínűleg ő is ezen okokból nem akart segítséget kérni – azt hitte, másoknak teher lenne segíteni neki. Pedig ez hatalmas ostobaság volt. Mindkettejük részéről. Legfőképp akkor, ha még fel is volt ajánlva a segtség. - Meredith, ugyan már… barátok vagyunk és a barátok számíthatnak egymásra, nem? Kérlek, ne makacskodj, csak fogadd el a segítségem. Kérlek… - Tettem hozzá újra. Mindenképp meg akartam győzni, habár tudtam, túl „erőszakos” nem lehetek, hiszen azzal végképp az ellenkezőjét érném el. Nagyot nyeltem, ahogy a továbbiakba sem ment bele. Makacs volt, szörnyen makacs és nem tudtam, tudok-e vele valamit kezdeni. - Ha rám bíznád, akkor senki sem beszélne rólad egy szót sem. Csak bízz bennem, Meredith – Megszorítottam némileg a kezét, amit továbbra is fogtam. Eszem ágában sem volt elengedni. Ezzel éreztethettem a leginkább, hogy itt vagyok; Vele. - Engedd, hogy segítsek, jó? – A hangom megremegett, ahogy kiejtettem ezt a kérdést a számon. Nem tehettem róla, egyszerűen csak féltettem őt. Túlságosan fontos volt és mindenáron meg akartam védeni őt, még ha ezzel az érzéseim is napvilágot látnak idővel. Bár talán pontosan akkor értette volna meg, miért aggódom ennyire érte, ha tudta volna, hogy szeretem.
Próbáltam leplezni a helyzet súlyosságát, de valahogy úgy éreztem, hogy mindig egy hatalmas falba ütközöm és egyre nehezebb volt felállni. Képtelen voltam tovább hazudni főleg Leighton-nak, aki szinte mindig olyan kedves volt hozzám. Nem tudunk túlságosan sokat egymásról, de valahogy mégis mindig jókedvűen fordult hozzám. Persze én is ezt teszem mindenkivel, de ez valahogy más volt. Nem tudom megmagyarázni. Mellette képtelen voltam összetartani azt a törékeny vázat, amelyet pillanatragasztóval próbáltam megmenteni, miközben szüntelen remegett minden porcikám. - Nem szeretnék a terhedre lenni, megleszek. - Nem azért nyíltam meg előtte, hogy az én terhemet is a nyakába vegye. Szó sem volt erről. Meg azt hiszem, hogy abból még nagyobb gond születne, mint megoldás. - Abból csak az lenne, hogy mindenki sutyorogni kezdene meg amúgy sem szeretném itt hagyni a betegeket, mert a kapcsolatom zátonyra futott. - Még egy kicsit mindig úgy érzem, hogy az én hibám mindez és talán egy részem mindig is saját magamat fogja okolni, de már az is pozitívum, hogy tudom el kell határolódnom ettől az egésztől. Kerül, amibe kerül. Mert, habár nem tudom, hogy mit is érdemlek, de azzal tisztában vagyok, hogy ezt tovább nem vagyok képes elviselni. Betelt az a nagyon mély pohár, amely talán évek óta túlcsordul anélkül, hogy bármit is észrevettem volna belőle.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Megszorítottam a kezét, amíg arra vártam, hogy beszéljen, mondjon valamit, bármit. Hamarabb kellett volna közbelépnem, legalábbis ez volt az, ami megfogalmazódott bennem. Meredith nem először viselkedett furcsán, tehát lett volna lehetőségem hamarabb kiszedni belőle az igazat. Mégsem tettem. Nem tudom, mit vártam. Mindenesetre bűntudatom volt. Ahogy végre megszólalt, nagyot nyeltem, majd elnéztem az ajtó felé, végül vissza a lányra és mély levegőt vettem, amit lassan ki is fújtam. - Valószínűleg alapesetben elutasítanád és lehet más esetben én sem mernék előhozakodni ezzel, de... hozzám jöhetsz. Van egy szabad szoba, ahol meghúzhatod magad, amíg kitaláljuk, mit kezdesz a vőlegényeddel – Továbbra is fogtam a kezét, kicsit talán jobban is szorítottam. Az én kezem remegett. Tudtam, hogy azzal, hogy magamhoz költöztetem, elsősorban neki segítek, másodsorban viszont magamat is kínzom majd. De nem számított, csak az, hogy a lány végre biztonságban legyen és ne kelljen attól tartania, mikor üti meg a vőlegénye. – Sőt, kivehetnél pár nap szabadságot is. Nem lenne jó, ha… összefutnál vele, nem? – Nem akartam túlságosan beleszólni, de mégis… jobbnak véltem, ha meghúzza magát pár napig, minthogy újra a férfi szeme elé kerüljön. Aggódtam érte, túlságosan is.
Nem akartam gyengének tűnni, de egyszerűen már nem volt bennem elég erő ahhoz, hogy fenntartsam a látszatát annak, hogy minden rendben van. Úgy éreztem magam, mintha darabokra törtek volna. Talán jobb lett volna, ha be sem jövök ma, de jobban szerettem volna magam lefoglalni, mintsem a gondolataim közé zárni. Hiszen nem volt kész tervem az egyetlen lépés, amelyben biztos voltam, hogy el kell tűnnöm onnan. Soha többé nem mehetek vissza oda és csak a legszükségesebb dolgokat hoztam el, hiszen minden ami abban a lakásban van csak keserű emlékeket idézne fel bennem így az sem érdekelne, ha elégetné az emlékemmel együtt. Bármennyire is szeretném, hogy olyan könnyedén elfelejtsen, mint amennyire egyszerű volt számára gyűlölni engem tudom jól, hogy nem fog egykönnyen elfelejteni. Nem tudom, hogy miért volt rám olyan nyugtató hatással a közelsége, hiszen habár a barátom volt vele sem voltam teljesen őszinte így nem is nevezhetném olyan közelinek a kapcsolatunkat, hiszen mindvégig megvezettem, hogy minden a legnagyobb rendben van. - Meg kell húznom valahol magam.. Azt gondoltam, hogy egy hotelszoba megfelelő lenne, de félek, hogy ott találna meg a legkönnyebben. Nem akarok visszamenni hozzá soha többé. Azt hittem, hogy megmenthetem, ami kettőnk között van, de talán sosem működött volna mindegy, hogy mit csinálok. - Ez volt az egyetlen dolog, amit biztosan meg kellett tennem. Nem akarok még egy apró balesetet, aminek a végén már nem tudok olyan könnyedén elsétálni. Hiszen szerintem még az se érdekelné, ha meghalnék. Még az is az én hibám lenne valahogyan.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Nem tetszett, hogy ennyire elhallgatott. Nem volt jó jel. Aztán magam felé fordítottam az arcát, gyengéden, mégis határozottan. Muszáj volt megkérdeznem. Nem tudom, hogy a kérdésem tette-e meg a hatást, vagy egyszerűen most ért el arra a pontra, mikor már nem bírta tovább… de őszintén ledöbbentett az, hogy elkezdtek folyni a könnyei. A látványtól összeszorult a szívem, nagyot kellett nyelnem. Néhány másodperc lefagyás után sikerült összekapnom magam annyira, hogy a kezemet a nyakára, onnan a hátára csúsztassam. - Hé, Mer’… tss... semmi baj nincs most már, rendben? – Magamhoz húztam gyengéden és lassan fontam köré a karjaimat, mintha attól féltem volna, hogy összetörik, ha hozzáérek. Talán így is volt. Lassan végül mégis átöleltem, és egyre szorosabbá vált az ölelésem. – A vőlegényed az, igaz? Ki más lenne… - Morogtam egy pontra meredve, majd elpillantottam az öltöző bejárata felé. Ekkor szakadtam el a lánytól egy kicsit, ha engedte és felállva elmentem bezárni kulcsra az öltöző ajtót. Nem lett volna jó, ha bárki meglátja ilyen állapotban Mereditht. Visszasétáltam hozzá és leültem vissza mellé, majd ezt követően a kezét fogtam meg, ha engedte. Minden érintés sebeket tépett fel bennem, egyrészt anyám miatt, a múlt miatt, másrészt, mert sokkal fontosabb volt nekem Mer’, mint az szabadott volna. Szerettem őt, de ő erről mit sem tudott. - Hogyan segíthetnék? Mondj bármit, Meredith, megteszem – A szemeit fürkésztem. Még nem álltam rá készen talán, hogy anyámról meséljek, de reméltem, hogy nem is kell. Hogy Meredith is érzi a súlyát annak, ami történik vele és nem tervez benne ragadni. Ki kell lépnie belőle, hogy megmeneküljön.
Olyan hosszú ideig tartottam ki, hogy gyengeségnek érzem azt, hogy feladtam. Ugyanakkor azzal is meggyűlik a bajom, hogy ennyi ideig képes voltam tűrni mindazt a bánásmódot amiben engem részesítettek és ez az, ami igazán tönkretesz engem. A kettős érzések folyamatos háborúja, ami ellen nem tudok mit tenni, mint megpróbálni elrejteni az egész háborúskodást az egész világ szeme elől. Magam akarok szembenézni a tetteim következményeivel, de ugyanakkor túlságosan is rettegek minden egyes lépés közben és így azt se tudom, hogy valaha eljutok az út végére, vagy még mielőtt felvehetném a kellő távolságot visszarántanak a sötétségbe. Nem akartam neki hazudni, de nem ismerhettem be, hogy mennyire elcseszett vagyok. Az a lány, aki megismert, aki állandóan mosolyog és sugárzik belőle az élet az nem én vagyok. Vagy már nem is tudom. Azt hiszem szeretnék az lenni és igyekszem minél több fényt juttatni mások életébe, mert pontosan tudom, hogy mégis milyen is nélküle élni. Folyamatos sötétségben, ahol nem tudhatsz semmit sem biztosra. Abban a pillanatban, hogy maga felé fordított tudtam, hogy nem lesz menekvés. Nem voltam képes a szemébe nézni és hazudni neki, eltitkolni mindazt, amin keresztül mentem, de mégsem tudtam szavakba önteni mindazt, ami velem történt, történik. Egyszerűen csak átszakadt a gát és nem volt, már mi visszatartsa a könnyeimet, amelyek szinte úgy indultak meg a szemeimből, mint valami özönvíz és ezzel együtt az egész testem rázkódni kezdett. A felszínre tört minden egyes elnyomott érzés, az összes könnycsepp, amit az elmúlt időszak alatt lenyeltem és magamba fojtottam.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Felrémlettek bennem anyám szavai, mikor a boltból hazafele jövet megállított minket a szomszéd hölgy, hogy hogy van, és hogy mégis mi történt vele. Látható nyomai voltak ugyanis számtalan alkalommal apám bántalmazásának. Véraláfutásos kar, hegek, feldagadt szem, vagy a egyéb sérülések. Anyám pedig minden egyes adandó alkalommal kitalált valami kamu sztorit, miközben megszorította a kezem, jelezve, hogy egy szót se szóljak. Pedig megtehettem volna, de csak egy gyerek voltam, akinek nem volt beleszólása. Legalábbis anya ezt éreztette velem és apa is, hogy nekem semmibe semmi beleszólásom sincs, csak tűrnöm kell ezt az otthoni légkört. Pedig… ha jobban belegondolok, tehettem volna valamit. Ha elég bátor lettem volna ahhoz, hogy szólok a szomszéd hölgynek és elmondom az igazat, akkor talán a rendőrség és valószínűleg a gyámügy segítségével pont került volna az ügy végére. De nem így lett, mert nem tettem semmit. Azóta megfogadtam, hogy soha többet nem hunyok szemet az esetleges bántalmazások fölött. És Mereditht illetően régóta látszott, min megy keresztül, csak hogy ő is anyám hibájába esett bele. Nem szólt senkinek, hanem tűrt és tűrt… de fogalmam sem volt, meddig akarja ezt csinálni. Hogyan segíthetek valakinek, aki nem akarja, hogy megmentsék? A kamu sztori hallatán vettem egy mély levegőt, majd ezt követően a sérülését kezdtem végigtapogatni. - Ha azt akarod, hogy ne tudjon róla más, elintézhetjük úgyis, Meredith – A hangom lágy volt, szinte suttogtam. Aztán újra rákérdeztem, mi történt és ezúttal sem akart semmit mondani. Újabb sóhaj hagyta el a számat. – Barátok vagyunk, ugye? És a barátok között nincsenek titkok. – Komolyan néztem rá, miközben megsimítottam az arcát, végül pedig az állánál fogva finoman magam felé fordítottam. Azt akartam, hogy rám nézzen. – Bánt téged valaki? – Talán túl nyíltan kérdeztem rá, de remélnem kellett, hogy ettől megered a nyelve. Ha nem… akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni.
Szerettem volna teljesen őszinte lenni vele, de bármennyire is akartam az túl sok mindent jelentett volna. Ha elmondom az igazat, akkor bevlalom, hogy mindaz, amit belőlem látott az egy álca. Mindenki számára olyan voltam, mint egy napsugár, miközben a legsötétebb vihar közepén éltem az életemet. Illetve azt sem tudnám olyan könnyedén bevallani magamnak, hogy elbuktam. A párkapcsolatom zátonyra futott, mert nem voltam képes megadni neki azt, amire szüksége volt. Talán sosem lennék senkinek elég jó, de ezt nemt udhatom. Az egyetlen, amiben teljes mértékig biztos vagyok, hogy nem nézhetek vissza nem vagyok képes visszasétálni és úgy tettetni, mint aki képes mindezt folytatni. Betelt a pohár és darabokra tört. Nem fogok újra üvegszilánkokat kerülgetve járkálni mezítláb csak remélve, hogy elkerülhetek egy újabb katasztrófát. Nem bírnám elviselni. Ezt meg kell tennem magamért még akkor is, a jobban megrémít, mint bármi más. De pont ezért nem vagoyk képes többre, mert egyszerűen minden energiámra és kitartásomra szükségem van ahhoz, hogy ezt végigcsináljam. Még attól is rettegek, hogy végső soron minden próbálkozásom kárba vész és ugyanott kötök ki, ahol ezelőtt. - Nyitva hagytam a felső szekrény ajtaját, miközben pakoltam és lehajoltam aztán, amikor felegyenesedtem azt hittem, hogy kikerülöm de egyenest a szekrénynek vágódott a fejem. - Persze az igazat mégsem mondhattam el, hogy mit sem törődve vágott az ágyhoz a vőlegényem, akit az se zavart, hogy az ütés nagyobb hatással volt rám, mint arra még én magam is számítottam. De talán észre sem vette a különbséget. - Nem hiszem, hogy ez annyira vészes lenne csak egy apró ütődés.. - Persze jobb szeretném én is kizárni a lehetséges komplikációkat, de nem akarok túl nagy feneket keríteni a dolognak így is elég nehéz volt számomra megkérni őt, hogy nézze meg, hogy nem túl vészes-e. Jobb szeretném, ha mindez kettőnk között maradna, mert nem akarok a pletykák célpontjává változni. - Elmondtam, hogy mi történt. - Nem tudtam ránézni, mert vlaamiért rettenesen rossz érzést volt hazudni neki. Nem szeretek hazudni, habár elég sokszor ferdítem el az igazságot annak érdekében, hogy a vőlegényemet védjem. De most mégis úgy érzem, hogy a sírás kerülget, ami miatt inkább még jobban lesütöm a tekintetemet és egy kicsit el is húzódom tőle.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Érződött rajta, hogy hazudik, mégsem tudtam, hogyan közelítsem meg őt úgy igazán. Nem is ronthattam ajtóstul a házba, hisz valójában akármi is volt vele, tulajdonképpen nem tartozott rám. Egy kolléga voltam, talán barát és ennyi; nem tartozott nekem számadással. De nem akartam, hogy hasonló dolgokon menjen keresztül, mint annak idején anya. Féltettem és aggódtam érte. A lelkem mélyén viszont bíztam abban, hogy a receptoraim rosszak és ezúttal nagyon is rosszul ítélem meg a helyzetet, avagy fogalmazzunk úgy, hogy minden rendben van Meredith-t illetően. Szerettem volna, ha így van. De a hangja az ellenkezőjét sugallta. - Hm. – Ennyit préseltem ki magamból, mielőtt leültem volna és megpaskoltam volna magam mellett a helyet. Figyeltem, ahogyan leül mellém és azt is, ahogy a kezével kezd játszadozni. Ideges volt, legalábbis a viselkedése ezt sugallta. Aprót sóhajtottam, majd a szavakra összevontam a szemöldökömet. - Beütötted? Hogyan…? – Ostoba kérdés, miért is válaszolna erre, ugye? Ezúttal mély levegőt vettem. – Elvégezhetünk egy MR-t – Jegyeztem meg, de közben a kezemmel már nyúltam is a fejéhez, hogy megtapogathassam a sérülést. A kitüremkedést fel is fedeztem és konstatáltam magamban, hogy ez biztos, hogy nem egy sima „elestem” sérülés. Ez annál sokkal erősebb, szándékosabb ütés lehetett. Vagy tényleg csak a paranoiám szórakozott a fejemmel, nem tudom. Ugyanakkor Meredith vőlegénye nem sok bizakodásra adott okot. – Elmondod, hogy mi történt valójában? – Ahogy lassan visszahúztam a fejétől a kezem, lassan megsimítottam a karját. Ezután húzódtam el tőle. – Tudod, hogy bízhatsz bennem, nem? Sosem hazudtam neked és sosem tennék olyat, amiért kételkednek kellene bennem – Magyaráztam tovább, bár tudtam, ha tévedek, akkor csak hülyét csinálok magamból, de nem számított.
A félelem szinte állandó szereplője volt az életemnek, hiszen mindig rettegtem attól, hogy egy rossz lépés a részemről és felhúzom az alapállapotnál is jobban. Mindvégig azt hittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul. A tegnap este olyan volt számomra, mintha felébredtem volna egy rémálomból. Talán könnyebbnek kellene éreznem a terhet a vállamon, de nem így van. Mindent megkérdőjelezek és minden egyes lépés olyan, mintha egy hatalmas láncot kötöttek volna a lábaimra, amelyen több kilós súlyok pihennek meg, hogy megnehezítsék a folyamatot. El akarok szabadulni ez egyszer biztos, de közben rettegek attól, hogy ez mégis milyen következményekkel járhat. Félek a szüleim haragjától, akik magát a tökéletes hőst látják a férj jelöltemben, illetve félek magától a férj jelöltemtől is. Nem tudom, hogyan fog reagálni arra, hogy eljövök már, ha egyáltalán észreveszi. Próbálkoztam a lehető legjobb társ lenni az életben, de minden egyes alkalommal csak egy újabb pofonhoz vezetett minden egyes igyekezetem. Az is lehet, hogy egyszerűen csak nem én vagyok a neki megfelelő társ, hiszen láthatóan nem tudom megadni neki azt, amire vágyik. Annyi mindent elviseltem, de most, hogy ténylegesen fizikai maradványa lett a tetteinek nem tudnék újra minden gond nélkül egy fedél alatt lenni vele. Már réges-régen segítséget kellett volna kérnem valakitől, de én magam sem tudom, hogy mégis mit mondhatnék. Még csak most kezdem feldolgozni az elmúlt időszakot, hogy mennyire ostoba voltam és egy részem továbbra is engem hibáztat, hiszen ha mindenki olyan tökéletesnek látja, ha mindenkivel olyan kedves akkor egyedül én tehetek róla, hogy velem koránt sem az. Tegnap óta a fejfájásom koránt sem változott a búb a fejemen pedig tényleg csak azt bizonyítja, hogy jobb lenne, ha valaki megnézné, hogy minden rendben ugyanakkor még nem tudom, hogy mégis milyen történettel állhatnék elő, hogy mi történt, hiszen az igazat mégsem mondhatom el. Nem lehet. Még nem. Vagy talán soha. - Persze, jól vagyok. Csak kicsit elvesztem a gondolataimban... - Ami részben igaz is volt, bár a megingásomhoz nem volt köthető és egy kicsit hálás is voltam, amiért megfogott, mert nem akartam barátot készíteni a búbomnak. Kicsit megkönnyebbültem, amikor helyet foglalt hiszen így nekem is lehetőségem volt leülni, ami kicsit biztosabb volt jelenleg a számomra, mint az ácsorgás, de nem hagyhatom, hogy egy apró sérülés teljesen leterítsen, hiszen még ki kell bírnom egy egész napot, amiben bőven lesz ácsorgás. A szavakat keresve lesütöttem a szemeimet és a kezemmel kezdtem el játszadozni. - Tegnap történt egy kis baleset és beütöttem a fejemet. Ha nem bánod, akkor megnéznéd, hogy nem túl vészes? Nem akarom, hogy az ügyetlenségem a rovására menjen a mai napomnak. - Ha valakivel őszinte lehetnék az ő, de mégis nem tudom elismerni, hogy elbuktam. Azt hittem, hogy ami kettőnk között van az működhet, de már az elejétől halálra volt ítélve minden. Én mégis vakon reménykedtem, hogy egyszer majd jobb lesz, de most, hogy esetlegesen kieshetek a munkából, ami miatt nem segíthetek másokon a fejsérülésem miatt úgy érzem itt volt az ideje annak, hogy elköltözzek. Még akkor is, ha egyelőre csak átmenetileg egy hotelszobába. Bár még ez sincs kőbe vésve.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Láttam bejönni Meredith-t, de éppenséggel lefoglalt az egyik beteg, aki a folyosó közepén akarta elmondani, mi a baja. Nem tudtam kihúzni magam a munka alól, így bekísértem az egyik vizsgálóba és röpke negyed óra múlva végeztem is vele. Néha olyan semmiségekkel voltak képesek bejönni az emberek a sürgősségire, hogy csak magamban mosolyogtam rajta. De persze, jobb félni, mint megijedni. Bár erről Caleb volt az első, aki az eszembe jutott. Caleb és az ő halálos szerelmi kórja. Gyermekien ártatlan volt, tetszett, azóta pedig reménykedek, hogy minden jól alakuljon közte és a lány között. Elég korán kezdtem ma, túl voltam néhány betegen és még egy komolyabb ellátást is véghez kellett vinnem, így kissé már fáradt voltam, de koránt sem akartam csak úgy feladni a mai napot. Megszoktam már, hogy az életem 90%-át a kórház tette ki. Tényleg ez volt az életem, elképzelni sem tudtam, mit csinálnék, ha nem embereken segíthetnék. Hisz ezen kívül nem tudtam mit felmutatni. Apám kiölte belőlem a család iránti vágyat, habár a szerelem… az egy másik kérdéskör volt. És akadt is valaki, aki régóta a birtokába vette a szívemet, de ezzel ő maga koránt sem volt tisztában. Nem is lett volna fair, ha tud róla, hisz volt valakije. Egy olyasvalaki, aki már ránézésre sem volt szimpatikus. A szeme sem állt jól és aggódtam Meredith miatt. Rossz érzésem volt régóta, és nem akartam, hogy igazam legyen, de elégszer láttam anyámat, hogyan viselkedett, miután apám bántotta őt. Mindenkinek a legmosolygósabb arcát mutatta és mindenkinek előadott valami hazugságot arról, mi történt vele. Én pedig tehetetlen kisgyerekként néztem és hallgattam mindezt végig. Nem tehettem semmit. Szó szerint… semmit. Kegyetlen volt és fájó pont az életemben még ma is. Anyámra nem haragszom, amiért lelépett. Én is ezt tettem volna a helyében. Pillanatokkal később végre lenyomtam az öltöző ajtó kilincsét. Azonnal Meredith-t kerestem és egy részem meg is nyugodott, amikor megpillantottam, egy másik viszont érzékelte azt a hirtelen megingást. Odalépve megragadtam a karját, hogy semmiképpen se essen el. - Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni – Aggódva kaptam rá a pillantásomat, majd a karjára nézve lassan elengedtem. Aggódtam érte, a hangomból tökéletesen kiérezhette. Tekintetemet hamar visszavezettem rá, de már-már túlságosan vizslatón mértem újra végig, bántalmazás nyomait keresve, talán leplezetlenül is. – Történt valami? – Hiába kerestem a szavakat, nem találtam őket, jobban mondva nem tudtam, hogyan hozakodjak elő az elméletemmel, ami azt illeti… nem ronthattam csak úgy rá, hisz úgyis tagadta volna. Anyám is mindig tagadta, ha esetleg rákérdeztek nála, hogy valóban csak „nekiment-e az ajtónak”. Gyengén megráztam a fejem, majd a padig hátrálva leültem rá, onnan néztem fel a nőre, miközben megpaskoltam magam mellett a helyet. Reméltem, nem hagy faképnél, hisz ha csak barátok vagyunk is, fontos nekem. Tudnia kell, hogy számíthat rám.
Legutóbbi képek
Nem tudom pontosan megmondani, hogy mégis mikor hullott darabjaira az életem, de talán mindig is így volt csak nem akartam magamnak beismerni. De immáron nem tudok visszamenni oda, ahol olyan létezni, mintha csak törött üvegszilánkokon mászkálnék megállás nélkül. Vannak dolgok, amelyeket bármennyire szeretnénk helyrehozni nincs az a csoda, ami megmenthetné. 
Olyan hosszú ideig tartottam ki, hogy gyengeségnek érzem azt, hogy feladtam. Ugyanakkor azzal is meggyűlik a bajom, hogy ennyi ideig képes voltam tűrni mindazt a bánásmódot amiben engem részesítettek és ez az, ami igazán tönkretesz engem. A kettős érzések folyamatos háborúja, ami ellen nem tudok mit tenni, mint megpróbálni elrejteni az egész háborúskodást az egész világ szeme elől. Magam akarok szembenézni a tetteim következményeivel, de ugyanakkor túlságosan is rettegek minden egyes lépés közben és így azt se tudom, hogy valaha eljutok az út végére, vagy még mielőtt felvehetném a kellő távolságot visszarántanak a sötétségbe. 
A félelem szinte állandó szereplője volt az életemnek, hiszen mindig rettegtem attól, hogy egy rossz lépés a részemről és felhúzom az alapállapotnál is jobban. Mindvégig azt hittem, hogy bennem van a hiba, hogy én csinálok valamit rosszul. A tegnap este olyan volt számomra, mintha felébredtem volna egy rémálomból. Talán könnyebbnek kellene éreznem a terhet a vállamon, de nem így van. Mindent megkérdőjelezek és minden egyes lépés olyan, mintha egy hatalmas láncot kötöttek volna a lábaimra, amelyen több kilós súlyok pihennek meg, hogy megnehezítsék a folyamatot. El akarok szabadulni ez egyszer biztos, de közben rettegek attól, hogy ez mégis milyen következményekkel járhat. Félek a szüleim haragjától, akik magát a tökéletes hőst látják a férj jelöltemben, illetve félek magától a férj jelöltemtől is. Nem tudom, hogyan fog reagálni arra, hogy eljövök már, ha egyáltalán észreveszi.