A megjegyzésére vigyorogva biccentettem, hiszen valahol kölcsönös volt az érzés, de felesleges gondoltam kimondani, hiszen láthatta rajtam, az arcom minden egyes vonásában, ami kivételesen az egyetértésről ordított, és arról, hogy egyelőre elégedett vagyok vele, egyelőre érdekel annyira, hogy beszélni hagyjam, s annyira, hogy hallgassam is a szavait, vagy elvesszek a vonásaiban egy pár pillanatnyinál hosszabb időre is. Szemre sokat ígért, már csak arra kell rájönni, hogy ebből mit képes betartani, s remélhetőleg nem csak egy vonzó arc a többi közül – bár annak sem utolsó…
- Sehogyan. – Szinte túl természetesen jön a válasz, de őszinte, ha nagyon akarnám, nem sok választás hagynék a számára, belerángatnám a táncba akár szeretné akár nem. De jót tudni, hogy igen mondana, még akkor is, ha ez a véleménye megváltozhat, és a dolgok végső kimenetelében közel jelentőségtelen tud lenni… hiszen ezen a ponton még aligha állunk egyenlő partnerekként, csak két nagyranőtt cicaként pofozgatjuk egymást, még mielőtt kieresztenénk a karmainkat. Csak az után fog kiderülni igazán, hogy ki merre áll… vagyis ő merre áll. Egyelőre még egy idegen játékos óvatosságával kerülgetem, de amint jelét adja, hogy nincs miért… vagy ráunok a lépésekre, már más játékot fogunk játszani.
Röviden zárom a mesét, hiszen a vége nem engem dicsér, s most kevésbé is fontos, csak ő kíváncsi, de én is a vagyok – csak egészen másra, ezért haladhatnánk mondjuk abba az irányba is, és haladhatna mondjuk önszántából is… vagy ha a nehezebbik, de szórakoztatóbb utat szeretné…
Magam után húzom, hiszen túl hosszú ideje állunk a terem közepén, kellett az elmozdulás, még ha ilyen jelentéktelen formában is. Mégis, talán van még mögötte egy apró részlet, amit sejtet a tény, hogy nem engedem el, még akkor sem mikor már az asztalon ülök s várakozóan pillantok rá, a karja még mindig a kezemben, mintha így is próbálnám magamhoz láncolni… s talán így is van. Ha már ilyen határozottan betáncolt hozzám, nem hátrálhat ki csak úgy. Elvárásaim vannak, és magyarázatokat várok, valamiért amiért megérte, különben még én venném el tőle amiért megérné…
Az ujjaim az övére kulcsolom, miközben befejezem a mondatot és hagyom, hogy ő is szóhoz jusson, remélhetőleg valami kedvessel. Vagy valami kihívóval, mint ahogyan teszi. Rávillantom a vigyorom mielőtt még a válaszba kezdenék. – Oooh, egy aprócska táncot is el lehet nyújtani egészen kínzóan hosszúra, ha úgy szeretnénk… ha úgy szeretném. – Kiemelve az utolsó szót, hiszen nem csak ő tud karmolni, ha arra kerülne a szó, s bármilyen hasznos is, az én területemben van éppen… és tudja milyen szépeket mesélnek rólam. Valahol tudnia kellett mire vállalkozik amikor egyedül sétált be ide. Bátor vagy ostoba? Még mindig kérdéses… - Többet fogsz akarni egyetlen aprócska táncnál… - Más megriadna, ő… ő talán nem, hiszen itt van és egyedül van itt, ebből gondolom, hogy más ő, hiszen aki normális az elkerül, de ő… ki ő? – Ilyen könnyen feladnád? – Mintha csalódott lenne a mozzanat, amivel elhúzom az ajkam, pedig rájátszok, ahogyan kiélezett tekintettel lesem, hogy mit lépne következőnek. Talán túlzás, de szeretném, hogy méltó legyen, hogy ne csak a szája legyen nagy és bátor legyen, hanem legyen valami, ami meg is indokolja mindezt. Bármi, akármi, akár puszta őrület is, hiszen… annak is megvan a maga sajátos, és utánozhatatlan bája.

- Meg kell mondjam, hogy nagyon tetszik a hozzáállásod. - Szeretem, amikor valakinek van bátorsága egyenest fejest ugrani az ismeretlenbe. Sokan őrültnek titulálják ezeket a személyeket talán jogosan is, de van valami csodálatra méltó az élethez való hozzáállásukban. Jómagam is szívesen kockáztatok, ha úgy hozza a sors, de mégis jobban szeretem, ha a kezemben van az irányítás, amivel biztosíthatom a sikeremet. Ugyanakkor néha igazán el kell engednünk magunkat, hogy az ismeretlen nyújtotta élvezeteket is megtapasztalhassuk. Veszélyes és sokat is veszíthetünk vele, de az egyszer biztos, hogy olyan élménnyel gazdagodunk, amelyet újra meg nem tapasztalhatunk. Azt, hogy adott esetben jó vagy rossz emlékképként marad fenn, az már csak részletkérdés. - Hogyan is mondhatnék nemet? - Na, itt nem éppen arra gondolok, hogy annyira ellenállhatatlan lenne az ajánlata - bár talán közelebb van hozzá, mint gondolnánk -, hanem sokkalta inkább arra a tényre, hogyha fel akarna kérni táncolni, ha bármit is szeretne tőlem vagy valaki mástól azt nem venné el a maga módján engedély nélkül is. Ebben azt hiszem hasonlítunk, mert én is mindig elveszem, amire szükségem van. Az már teljesen más kérdés, hogy előtte, mint egy macska játszadozom a kis egeremmel a végső csapás előtt.
Kicsit elkeseredett voltam, amiért lemaradtam a végéről és a története is kifejezetten rövidke volt sokkalta lényegre törőbb, mint azt szerettem volna. Szinte érződött rajta, hogy valamit elhallgat belőle egy részletet, amire nem volt túl büszke, vagy talán teljesen másról volt szó. Sajnálatos módon a beszámoló képessége koránt sem olyan kiemelkedő, mint mondjuk a külseje. Az, hogy mi történt kettejük között talán már sosem tudja meg senki igazán. Ez is egyike azoknak a történéseknek, amiket meg kell tapasztalni. De túl unalmas volt a felvezetés, hogy kivárjam a csattanót, amiről így egy életre lemaradtam és még csak ismétléseket sem vetítenek. Bár talán egy folytatásnak még szemtanúja lehetek majd.
Egy pillanatra sem ellenkezem, ahogy magával von, hiszen egyrészt egyáltalán nincs ellenemre közelsége, ahogyan akaratos stílusa sem pedig más körülmények között talán már küzdenék a személyes teremért. Viszont nem felhúzni szeretném, hanem egyszerűen csak felcsigázni a kíváncsiságát. A kettő között pedig nagyon vékonynak érződik a határ így rendkívül óvatosnak kell lennem.
Pár pillanatra csak némán figyelem arckifejezését, ami nem árul el túlságosan sok mindent, hiszen a vigyora lekaphatatlanul ott pihen, amelyet még a hangján is lehetett érezni anélkül, hogy láttam volna az arcát. A sebből kiindulva azonban meg merem kockáztatni, hogy nem járt sikerrel. Meg kétlem, hogy itt tétlenkedne vagy különösebben foglalkozna velem, ha már lenne valaki a tarsolyában, aki segíthet neki. Persze kettő mindig jobb, mint egy, de úgy érzem itt még leragadtunk a nagyon kerek számocskánál.
Tekintetem az összekulcsolt ujjainkra vándorolt és úgy intéztem hozzá a szavaimat. - Akkor talán tényleg nem lesz több közünk egymáshoz, mint egyetlen egy aprócska tánc. - Nem szerepelt terveim között, hogy meghátráljak, de ha azt hitte, hogy kapálózni fogok azért, hogy segítsek neki, akkor tévedett. Kettőnk közül szerintem neki van nagyobb szüksége rám és nem fordítva. Túlságosan sokan élnek a városban, akiket megfoszthatok a pénzüktől. Nem kell túlságosan hevesen keresgélnem. Bár tény, hogy ő egy igazán különleges eset lett volna. Valaki, aki felkeltette a figyelmemet, amit nem olyan egyszerű. Azonban még koránt sincs minden odaveszve.

 

〥 made by winniehellfire

- Különben hogyan ismerném meg? – Vagy valami hasonló, mégis úgy kérdem, egy egyszerű vállrándítással, mintha egyértelmű lenne. – Nem lehet nagyobb őrület arra, mint amihez hozzászoktam… - Értse bárhogyan is, egyelőre nem terveztem tovább magyarázni, hogy mit is értek pontosabban az őrület alatt… ha elég ideig marad, majd rájön magától is. Egyelőre viszont nem akartam nagyon feszegetni azokat a határokat, amikről még nem is tudom, hogy merre húzódnak, csak azt, hogy vannak. Mindenkinek vannak, még neki is, a fellépése és szavai ellenére is, lennie kell valaminek, amitől megremeg még az a több rétegben, gondosan felvitt magabiztosság is amit magán visel. És meglehetősen jól is áll neki... bár megnézném nélküle is, a ruhák eldobásán túli meztelenségében... vagy mindkettőben... - Szóval, a kérdés az, hogy táncolnál, ha felkérnélek? - Bár talán nem annyira kérés lenne az, mint amennyire illene, egyelőre elég, ha ennyit tudok.
De bárminnyire is szórakoztató, előbb vagy utóbb rá kell térnünk arra az aprócska, de annál remélhetőleg jóval jelentőségteljesebb részletre is, hogy miért van itt… preferáltan előbb, és minél jelentőségteljesebb, de… még mindig csak játékosan pofozgatjuk egymást, ahelyett, hogy karmolnánk. Így is lehet, de sokkal gyorsabban rá lehet unni. Én legalábbis gyorsabban ráunok.
Megkapja a választ a kérdésére, bár szűkszavúan, de a teljes történet nem pont első ismerkedésre alkalmas, ezért kivételesen röviden is hagyom. – Igen, lemaradtál az izgalmas részéről. – A vigyorom eltakarja, hogy ez most nekem kedvezően végződött, erről a kellemetlenségről még nem kell tudnia, ellenben azt tudnom kellene, hogy milyen titkot hordoz magával… remélem valami érdekeset. És amit mond az érdekesen is hangzik, annyira, hogy felvonjam az egyik szemöldökömet miközben hallgatom az enyémhez hasonlóan rövid történetét. – Leküzdeni a fal által felépített korlátokat? – A vigyorom kiszélesedik, érdekesen hangzik, nagyon is, bár a hogyanokat és mikénteket okosan elhallgatta, ha igaz amit mond akkor nem is haszontalan…
Az ujjaim elgondolkozva dobolnak a tenyerén még egyetlen pillanatig, ennyi csendet kap még mielőtt megragadnám és szándékaim szerint magammal vonnám, közelebb az asztalhoz. - Érdekesen hangzik, nagyon is érdekesen... - Az arcom már nem láthatja, de a hangom alapján a vigyorom még mindig a helyén van, a következő pillanatban pedig, mint újra felé fordulok, már láthatja is. - Viszont, ha ott voltál a legutóbb, akkor talán láthattad, hogy már találkoztam valaki hasonlóval. Te mivel lennél különlegesebb? - Úgy tűnt, hogy nem tudja, a másik lányt nem sikerült magam köré csavarni, de még elrabolni... vagyis haza kísérni - magamhoz, de ez részletkérdés - sem. És ha nem tudja... az még előnyömre lehet, legalább a versengés látszatát kelti.
Amíg a reakciójára várok, az asztalra ülök, az ujjaim már az övéi közé kulcsolva, főleg, ha nem ellenkezett nagyon az egész mozdulatsor közben.

Jelenlegi tapasztalataim szerint inkább sorolnám egy ártatlan báránykának, mintsem egy fenevadnak, akitől félnie kellene bárkinek is. De azt hiszem csak jól játszom a lapjaimat ahhoz, hogy ne csalogassam elő belőle a szörnyeteget. Bár az igazat megvallva nagyon szívesen találkoznék a legrosszabb oldalával. Valószínűleg az sokkal érdekfeszítőbb beszélgetést szolgáltatna. Vagy inkább azt mondanám, hogy nem biztos, hogy békésen beszélgetnénk. A testi épségemet azonban jelen pillanatban többre tartom, mint saját magam szórakoztatását. Talán később megkockáztatom, hogy utóbbi mellett döntsek. De annak egyenlőre még nem jött el az ideje. Egyelőre csak ismerkedem vele is és a kettőnk helyzetével is.
- Ilyen könnyedén igent mondanál az ismeretlenre? - Tényleg nem vagyok egyszerű eset semmilyen téren sem. Azonban abban is biztos vagyok, hogy ő sem az. De határozottan tetszik a lelkesedése. Nem is szívesen mondok nemet egy ilyen felhívásra, de akármennyire is kerülgetjük, hogy miért is vagyok itt a célomon sajnos nem változtathatok. Szeretném bebiztosítani őt is magamnak, mint lelkes üzlettárs az egyéb részletekkel később is ráérünk foglalkozni. Bár bizonyos részleteivel határozottan szívesen foglalkoznék. Mielőtt azonban túlságosan elmerülhetnék ebben a gondolatban inkább messzire üldözöm a fejemből.
Igyekeztem ártatlan tekintetet magamra ölteni, hogy azzal esetleg elérhessem, hogy valamivel nyitottabban beszéljen a történtekről és megfeledkezzen arról, hogy miként is érkeztem, hogy ki is vagyok valójában. Talán alábecsültem a hatásosságát a képességemnek, de még így is megkaptam a választ, ami talán egyértelmű is lehetett volna, de sokkal inkább érdekelt az, hogy mégis miként jött képbe a csók. Avagy mi lett a vége, hiszen láthatóan egy kicsit agresszívabbra sikeredett. Vajon a lánynak is hasonló seb lenne ajkain? Őt valljuk be kicsit nehezebb lenyomozni tekintve, hogy legalább olyan könnyedén mozog, mint én. - Akkor igen csak érdekesen zárulhatott a gyerekes kis veszekedésetek. - Tényleg olyan volt őket nézni, mint két gyereket, ahogy veszekednek egymással. Egy darabig szórakoztató volt, de mivel nem estek egymásnak hamar meguntam a látványt. Ezek szerint azonban pont a történések csúcspontján sétáltam el a helyszíntől.
- Segíthetek leküzdeni a fal által felépített korlátokat.. - Szándékosan hagyom félbe a mondandómat, hiszen nem fogom egyszerre felfedni minden egyes titkomat. Leginkább azt nem, hogy valószínűleg koránt sem úgy tudnám ezt elérni, ahogy ő szeretné. Viszont még így is többet ajánlok, mint amilye volt. Ami most fontos, hogy fenntartsam a kíváncsiságát eléggé ahhoz, hogy kettőnk kapcsolata bimbózó barátságként induljon és még véletlenül se torkoljon gyerekes civakodásba.

 

〥 made by winniehellfire

- Pontosan! – Olyan szélesen vigyorgok rá, mintha elhinném, hogy valóban meg is érti amiket mond, de igazából mondani egyszerű, valóban hinni már nehezebb, ezért kis bizalmatlansággal fordulok felé, de mégsem annyival, hogy ne engedje felszínre törni a jókedvemet, ami arra az eshetőségre ébredt, hogy talán valóban érti is amit mond, s nem csak így próbálja a jobbik oldalam előcsalni… bár néha még az is kezelhetetlen nálam, így kérdéses, hogy mennyire lenne hasznos… de az emberek remélnek. És amíg remélnek, megkérdőjelezhető dolgokba is belevágnak. Talán a látogatása is hasonló eredetű? Valamit remélnie kell belőle…
- Beleegyezés, hogy kezdhetjük! – A vigyorom alapján nem hiszem, hogy el tudja ijeszteni, és ez így is van, mérföldekkel korábban el szoktam rémiszteni magam mellől az embereket, minthogy idejük lehessen engem futásra kényszeríteni. Bármit is hordoz magával, nem lehet sokkal rosszabb, mint ami miatt engem félnek. Vagy csak viszolyognak, érzik, hogy a távolban biztonságosabb… de a kérdés csak az, hogy meddig? Meddig húzódhatnak? Egyszer már nem lesz ahová… a menekülés mindig csak egy időre szól, csak tervezni jó, de sosem végleges megoldás.
Meglep egy pillanatra, de nem eléggé ahhoz, hogy teljesen kizökkentsen a szerepből. Tud valamit, de még mindig nem ismert, hogy pontosan mit és mennyit. Félre pillant, érdeklődve kivárom, hogy újra találkozzon a tekintetünk… úgy tűnt, arra használta az időt, hogy magára varázsoljon egy ártatlan tekintetet, ami, meglehetősen hatásos volt, egészen hihető, de ilyen könnyen nem felejtettem el a határozottságot amivel besétált hozzám, minden hír ellenére. Éreztem, hogy valaminek lennie kell az ártatlan szempár mögött, valami sokkal többnek, mint amit a másik különös lány rejtegetett. Neki csak szerencséje volt, de aki most előttem áll… lehet, hogy a szerencsénél többet is hordoz magánál. – Hogy mi vezetett a sebhez? Annyira nem érdekes történet, egy elszabadult csók következménye, de ennyire már magadtól is rájöttél… - A kérdés erről szólt, nem arról, hogy mi történt utána, ezért szépen hallgatok is róla. És még csak nem is azt kérdezte, hogy a csókhoz mi vezetett, így… így azt hiszem, megkapta a feleletet a kérdésére. Még akkor is, ha többet remélt volna… az ördöggel sem így alkudozunk. – Szóval, hallgatom a te mesédet. – A vigyorom még várakozó, de már nem sokáig, már lefutottunk egy pár kört, így ideje volna újabb lapokat dobnia az asztalra, amíg még az övé a figyelmem nagyrésze.
Várakozás közben eszembe sem jut csökkenteni a távolságot, vagy legalább elengedni a kezét, addig biztosan nem, amíg beszélni is nem kezd, valami érdekesről, valamiről, ami arra késztette, hogy beszélni akarjon velem… az alapján, hogy a falas történettel nyitott, már vannak bizonyos elvárásaim felé…

Magam mögött hagytam azt a világot, ahol a nevem jelentett valamit. Legalább annyira megvolt az emberek véleménye rólam, ahogyan ebben a városban róla. Mondjuk azért még kevesen merték nyíltan vállalni a véleményüket, de ez többé-kevésbé itt is igaz volt. Hiszen mindenhez kapcsolódott egy kisebb adag félelem. Ha egy felszólalt, akkor úgy követte a többi, mint valami birka. Nem is törődve azzal, hogy attól még ugyanúgy bajba kerülhetnének, hiszen ténylegesen nem változott semmi. Mert a sok lúd is csak akkor győzheti le a disznót, ha legalább van bátorságuk a szemébe nézni. De a legtöbbjük csak lesüti szemeit és behúzzák fülüket-farkukat, hogy még a létezésüket is erőteljesen megtagadhassák. Ők azok, akik a legközelebb tudnak kerülni a láthatatlansághoz.
Remélni tudtam, hogy a nevem elárulása eleget tesz igényeinek és nem lesz ennek még egy keserűbb következménye a jövőben. Legalább nem áll elő nekem valami becenévvel. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem. Ezek után már ne merje.
- Meg aztán mi szórakoztató van abban, hogy mindent másod kezűleg éljünk át? - Üzletet akarok vele kötni, de ennek folyamata közben meg is akarom ismerni. Nem mondhatnám, hogy minden üzlettársamra igaz ez. Természetesen minimálisan tudni akarom, hogy kivel is állok szemben, kivel kötök üzletet, kit is segítek miben. De itt egy kicsivel másabb volt a történet.
- Felhívás keringőre? - Nem hinném, hogy képes lenne hosszútávon elviselni. Előbb vagy utóbb talán magától emelné a nem létező kalapját és fordítaná hátat nekem nem törődve a segítő kezemmel. Tudok ijesztő lenni, na meg rendkívül taszító is. Már annyira jó vagyok benne, hogy néha akaratlanul is aktiválódik bennem és csak azt veszem észre, hogy mindenki fejét vesztve menekül. Vagy egyszerűen csak szeretne, de helyette az illemek csapdájában találja magát.
Látom rajta, hogy meglepődik szavaimon és most bármit megadnék azért, hogy visszapörgethessem az idő kerekét és mindvégig ott maradjak. Úgy furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miként lyukadtak ki ott, hogy ezt a kegyetlen sebet ejtette rajta. Talán máshol is van? Kérdések tömkelege ostromolja az agyamat, de inkább igyekszem visszafogni a belőlem kitörni kívánó kíváncsiságot, mert még véletlenül sem szeretném, ha lyukat fúrna az oldalamba.
Hagyom, hogy a keze az enyémre simuljon, hiszen az ellenkezéssel csak feleslegesen tennék egy lépést a rossz oldalára, amit nem kívánok szükségtelenül megismerni. - Talán. - Sütöm le egy pillanatra a tekintetemet, majd újra felnézek rá a szempilláim alól a lehető legártatlanabbul. - De csak akkor, ha előbb elmeséled, hogy mi vezetett a sebedhez. - Ezt vehetjük még igen alacsony árnak, bár még ő sincs sokkal előrébb azzal, hogy nekem sem okoz gondot a gonosz falacska.

 

〥 made by winniehellfire

Csalódásként ér kissé, hogy mégis ilyen könnyedén elárulja a nevét, mintha csak a mosoly mögé látott volna egyetlen pillanatra, kisejtve belőle, hogy mi lenne a következménye, ha én választanék számára nevet… hiszen valahogyan neveznem kell, ha maradni kíván… az érkezése alapján pedig nem csak kívánná, szinte követelné, valami találó erősségű okkal. De téved, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyedén megúszhatja a sorsát… - Nomi. – Biccentek, mintha csak most köszönteném, és lényegében így is volt. Még nem tudom, milyen gyakran használnám ezt a nevet, ahogyan azt sem, hogy megreked-e majd az emlékeim közt, vagy vele együtt távozik majd azon az ajtón, ahol bejött…
A kérésre széttárom a karjaim, mint akinek nincs mit rejtegetni, hiszen, ha úgy vesszük… nincs is? Minek rejteni, ha annyi részlet van, sokkal szebbek, vagy csak feltűnőbbek, amik elterelik a figyelmet a többiről? – Végül is, csak a tapasztalat után lehetünk biztosak. – Mintha valami vészjósló is villanna a fogaimmal a vigyoromban, de egyetlen pillanat, és elvesz, észrevette?
A beszélgetés irányt vált, ki tudja már melyik pillanatban történt, de mostanra mintha már valami egészen más lenne a téma… - Meglepődnél. – Már egyenesen kihívóvá váll a pillantás, amivel állom a tekintetét, nincs okom félni, sőt, egyre kíváncsibb vagyok rá… tudja mivel jár ez? Hogy mi az ára a figyelmemnek? Hallani hallhatta, de úgy tűnik, hinni még nem hiszi teljesen… tetszik. Tetszik, hogy nem hisz vakon a suttogásoknak, hogy nem annyira könnyű elbizonyítani… még ha ez azzal is jár, hogy nehezebb lehet kezelni.
Elcsendesülve hagyom, hogy feldolgozza a látványt, miközben az arcát figyelem, minden rezdülését, amivel a kiserkenő vért figyeli, de ahelyett, hogy meglepődne, én lepődök meg, egyetlen pillanatra, amíg felfogom a szavai jelentését… ott volt… ott volt? Ha ő nem is, valaki biztosan, valaki mégis, hiszen valahonnan tudnia kell. Meddig maradt? Látta a végét? De ha látta volna, talán már szóvá is tette volna… így talán csak egy pár pillanatot kapott el a fal mellette jelenetek sokaságából. Ezért lenne most itt? Egy pillanatra máris nagyobb érdeklődéssel pillantok a szemeibe, mintha minden válasz ott lenne. Talán ott is van, de ahelyett, hogy némán keresgélnék, megszólalok. – Annyira nem kegyetlen… inkább a tény az, hogy annyira őrzi a titkait… A seb egy történet része, de ha jól sejtem, te is érkeztél eggyel… - Legalábbis úgy tűnik, nagyon arra utalgat, hogy tud valamit, amit én nem, és a korábbi lány talán igen.
Ha a tenyere még mindig az arcomhoz simul, akkor felé mozdulok én is, egyelőre még csak gyengéden téve a kezem a kezére, de készen arra, hogy megragadja, ha elhúzná hirtelen. – Úgy érzem, mesélni szeretnél valamit… - Bár az eddigiek alapján nem esztelenül vallana be mindent amit tud, így kész vagyok beszélni a részletekről… amíg nem válnak túl unalmassá. De van egy olyan érzésem, hogy fent fogja tudni tartani az érdeklődésem. Ajánlatos lenne, mindkettőnk érdekében.

Ráérünk még kialakítani a baráti formaságokat, de nem kötelező akkor sem túllépni a minimumot. Azonban, mikor veszélyes emberek társaságát keressük illik azért minimális távolságot tartani velük szemben. Szeretem a kiszámíthatatlanságot, de ettől még nem válok teljesen őrültté, hogy megfeledkezzem a saját magam biztonságáról.
- Ha tényleg ennyire szeretnéd tudni.. Nomi. - Jobban járok, ha azelőtt fedem fel a nevemet, mielőtt még életre kelne a fantáziája és felruházna valami roppant kellemetlen névvel, vagy esetleg mindig másként hívna. Semmit nem hordoz magában a nevem, főleg ebben a városban nincs túl sok jelentősége. Na, nem mintha teljesen formálisan bemutatkoztam volna, de a jelenlegi helyzetünkön akkor sem változtatott volna. Így legalább meggátolom a lehetőségét is, hogy megpróbáljon az idegeimen táncolni, amit biztos vagyok, hogy kihasznált volna, ha továbbra is hét lakat  alatt őrzöm a nevemet.
- Lehetséges, hogy van valami alapja, de szeretem a teljes képet személyesen megtapasztalni. - A szálló szóbeszédek elegek ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmem párosítva a határnál történtekkel. Ugyanakkor a kíváncsiságomat ezek nem képesek kielégíteni így kénytelen vagyok a saját kezeim közé venni a dolgokat. Eddig pedig azt kell mondanom, hogy koránt sem csalódtam.
- Nem hiszem, hogy el bírnád viselni. - Egy apró pillanat töredékére a beszélgetésünk gondolatok mezején teljesen más irányba terelődik, mert jelen helyzetben biztos vagyok benne, hogy ő sem az eredeti kontextusban gondolt a próbabaságra. Bár a gondolata még koránt sincs elvetve a fejemben talán túlkomplikálna egy nagyon egyszerű helyzetet, ami kérdéses, hogy megérné-e.
Figyelemmel követem, ahogy szemfogát belemélyeszti a sebébe, amelyet addig kínoz míg újra elő nem serken belőle a vér, ami szinte mágnesként vonzza magához a tekintetemet. Egy pár másodpercig ajkán időzik a tekintetem, miközben széles mosolyra húzódnak az ajkaim, majd a tekintetét keresem a sajátommal. - De gondolom sokkal jobban örültél volna, ha inkább válaszokat ad a fallal kapcsolatos kis trükkjeire, mint ilyen kegyetlen emlékeztetőt hagy maga után. - Nem tudom, hogy mégis mi történt azután, hogy magukra hagytam őket, de ezek szerint kicsit komplikáltabbá vált közöttük a szituáció. - Bár bevallom kíváncsi lennék, hogy mégis hogyan is született ez a seb szádon. Nem úgy tűnt, hogy esélye lenne annak, hogy ilyen közel kerüljetek egymáshoz. De lehet, hogy tévedek. - Tényleg tovább kellett volna maradnom. Sajnálatos módon ezek szerint leléptem pont azelőtt, hogy érdekessé vált volna kettejük között a szituáció.

 

〥 made by winniehellfire

- Neeem, nem, ez most megteszi… – Vállat rántok, mint akinek mindegy, egy pillanatra tényleg az, a következőben talán már kevésbé, de most, most még tetszik, hogy ennyire távolságtartó… bár még mindig nem tudom, miért van itt. De ha már itt van…
A sikerről alkotott véleményére szélesedő mosollyal figyelem tovább, biccentve egy aprót, igaza van, mennyire igaza van, még ha csak kerülgetjük is a témát, valamiben legalább egyet értünk. Bár néha a remélt nyereség egyszerűen nem éri meg, vagy túl kétes, vagy túl unalmas, szóval dobni kell a tervet és… improvizálni.
- Eggyel több ok, hogy ne féld elárulni. – De ha ennyire nem akarja, ne akarja, én is tudok nevet adni neki, de akkor nem lesz választása. Itt még van egy aprócska kis esélye, bár talán sehogyan sem úszná meg a dolgot. Nem mondom ki, csak a mosolyom sejteti, mint valami kimondatlan, vészjósló ígéret, amiben talán még ennél is több van. Minden itt töltött pillanattal több lesz, hiszen aki beteszi ide a lábát… nos, ha sokáig marad, lehet, hogy nem ugyanúgy távozik, mint ahogyan érkezett. A kérdés az, hogy ez a madárka meddig marad? Ha így folytatja, lehet tovább, mint szeretné… vagy pont ezt szeretné?
- És? Ha annak gondolnak, lennie kell mögötte valaminek. – Valami lenni szokott, néha gondosan épített hazugság, máskor szerencsétlen véletlenek sorozata, olykor pedig nem más, mint maga az igazság. Bár úgy tűnik, akármelyikben is higgyen ő, nem rémisztette el. Sőt, valami mégis ide csalta, egyenesen elém, pedig, ha valóban sejti kinek gondolnak, akkor tudja, hogy nem szokták tanácsolni, hogy csak úgy találkozzanak velem. Főleg nem egyedül. Főleg nem itt. És ő egyedül érkezett, ide érkezett, és egyenesen velem akart beszélni.
A kérdésre röviden felnevetek. – Szeretnéd, hogy a próbababád legyek? – Mintha egy pillanatra már másról beszélnénk, annyira szemtelen mosollyal ejtem a szavakat, de csak ennyit mondok, a többit rá bízom.
Felé hajolok, s érdekes módon közelít ő is, lép és nyúl, én pedig kíváncsian várom, hogy mit tervez. Mosoly követi a gyengéd étintést, amit még a szavai sem enyhítenek, vagy a bevillanó képek… sőt, az utóbbiak hatására még szélesedik is, most nem jut el a képzeletem az elválás fájdalmaihoz, csak ahhoz az egyetlen, elnyújtott pillanatig, amire most az előttem álló kedves névtelen is utalgat. – Ez csak egy kis ajándék egy kedves ismerőstől… - Mielőtt még ideje lenne megszólalni újra, elharapom a mosolyom, a szó szoros értelmében, hagyom, hogy a szemfogam elmélyedjen a még gyógyuló sebben, amíg meg nem érzem a vérem különösen kellemes ízét a számban - csak ekkor enyhítek a szorításon. - És mint olyan, illik megőrizni. Egy ideig... - A tekintetem az övébe mélyed, mintha keresni valamit, talán a választ arra, hogy miért van itt, vagy arra, hogy meddig marad... vagy, valami egészen mást.

Mindig tudom, hogy ragadjam meg a lehetőségeket. Nem hiába sikerült olyan könnyedén felforgatnom az apám életét az utolsó pillanatban mindezt úgy végrehajtani, hogy közben tönkretettem az életét a fattyú testvéremnek, aki tényleg azt hitte, hogy minden az ölébe hullhat úgy, hogy igazából nincs is semmi joga arra. Mondhatnánk, hogy nem tehet róla, de abban a pillanatban, hogy ő maga is tisztában volt azzal, hogy ott van, ahol koránt sincs helye. Nem, mintha tehetne a születési körülményeiről. Meg, hogy milyen személy is volt valójában az anyja, az anyánk. Ew. De nem is akarok erre gondolni, hiszen egy igazi sikerfejezetként könyvelhetem el és hagyhatom magam mögött. Ez a furcsa város pedig telis-tele van lehetőségekkel. Ha azt akarom, akkor délelőtt süttettem magam a napon. Délután pedig korcsolyázni megyek. Elég beteg az egyszer biztos, de emiatt kicsit olyan, mintha hazaértem volna. Amíg pedig meg nem unom a város adta lehetőségeket eszem ágában nem lesz tovább állni. Főleg, hogy láthatóan egy olyan képeséggel rendelkezem, ami itt nem adatik meg túlságosan sok személynek. Emiatt pedig még többé-kevésbé sarokba is képesek szorítani a másikat.
- Barátságosabb üdvözletet szeretnél? - Nem ismerjük még egymást túlságosan. Megválogatom, hogy kivel vagyok barátságos, mert nem szeretem feleslegesen pazarolni az energiámat bárkire is. Viszont az már egyértelműen pozitívum, hogy felkeltette a figyelmemet és nem csak azért, mert igazán lenyügöző külsővel áldotta meg az élet. A maga kis megszállottsága is vonzó valamilyen szinten. Így egyáltalán nem bánnám, ha közelebbről is megismerhetném, de első mindig az üzlet. Azt pedig nem áldoznám fel öt perc örömért.
A hely egy kicsit lehangoló lehetne bizonyos szempontból, de sokkal inkább kifejezi, amit szeretne. Az esetek többségében gondolom nem vágyik társaságra, szóval már azt is pozitívumnak véshetem fel, hogy engem még nem hajított ki innen. Amennyiben hasonló körülmények között találkoztunk volna a fal környékén, akkor valószínűleg itt kötöttem volna ki amúgy is és nem kérdezte volna meg a véleményem arról, hogy akarok-e jönni vagy sem. Emiatt is furcsa, hogy nincs itt a leányzó. Bár bezárva még mindig lehet valami sötét szobába. Nem mintha érdekelne a sorsa. Azt a gödröt saját magának ásta. Pusztán jószívűségből pedig senkinek sem segítek. Máskülönben beleavatkoztam volna a szituációba, de inkább azt választottam, amely nekem kedvez. - Sajnálatos módon a siker érdekében áldozatokat kell hoznunk. - Időnként fel kell vegyünk egy maszkot a célunk elérése érdekében. Ugyanakkor sokkal szórakoztatóbb, amikor úgy éred el mindazt, amit szeretnél, hogy egy percig sem kellett elrejtened valós szándékodat, vagy az, hogy ki is vagy valójában.
- Nem, mintha bármit is mondana neked. - Az illem igazán úgy kívánná, hogy bemutatkozzam, de tényleg semmit sem dobna a helyzeten tekintve, hogy tényleg nem ismer. Én sem tudok róla többet azzal, hogy a nevét ismerem, hiszen koránt sem az volt, amit egyfolytában ismételgettek, amikor őt kerestem. Sokkal inkább kiemelték, hogy jobban teszem, ha távolságot tartok tőle. Mintha csak olyan rémisztő lenne. A gond csak az, hogy nálam ez pont az ellenkező hatást érte el. Minél jobban mondták, hogy tartsam a távolságot annál inkább szerettem volna szemtől-szembe találkozni és ajánlatot tenni a számára.
- Inkább azt mondanám, hogy sejtem kinek gondolnak. - Abban sem vagyok biztos, hogyha tovább folytattam volna a keresést, vagy éppenséggel több embert is megkérdeztem volna róla végeredményként találkozhattam volna eggyel is, akinek pozitív véleménye lett volna róla. Viszont az már igen hamar megtanultam, hogy mások véleményére adni, egyenesen felesleges. Bár ettől a hírneve elsőre kifejezetten szimpatikus.
- Csak nem szeretnéd felajánlani magad, mint a próbababám? - Bizonyos körülmények között még szívesen is venném. Főleg, ha nem arról lenne szó, ha az ütési képességemet próbálnánk meg letesztelni. Persze annak is megvan a maga szórakoztató formája. De jelen esetben sajnálatos módon koránt sem ez volt terítéken.
Ahogy előre hajol teszek egy lépést előre, hogy közelebb lehessek hozzá és tekintetem szinte automatikusan az ajkaira téved és észreveszek rajta egy apróbb gyógyuló félben lévő sebet. Kezemet szinte automatikusan helyezem az arcára, amennyiben nem állít meg hüvelykujjammal pedig lágyan végigsimítok ajkának épp oldalán. - Biztos vagy benne, hogy egy újabb sebesülését szeretnél magadnak, miközben még láthatóan az előző sem gyógyult be teljesen?

 

〥 made by winniehellfire

A megjelenése váratlan volt, de kicsit sem kéretlen, főleg, ahogyan már az előttem álló alakját figyelhetem. Még ha nem is tudom még, hogy honnan kellene ismernem – már ha ismernem kellene egyáltalán, hiszen hiába kutatok, nem találom az emlékeim közt. Pedig őt, őt talán még meg is jegyeztem volna… de nem olyan típusnak tűnt, aki nem mondaná az arcomba, ha tudnom kellene róla. Ha eddig nem is, most már igen, valamiért biztosan, legalább is erről ordított az az imponáló magabiztosság, amitől ehetetlen volt nem rá figyelni. Ezért is, meg más részletekért is, amiket megfigyelek, mielőtt még hosszasabban is találkozna a tekintetünk. Nem, nem hinném, hogy ennél közelebbről is ismerném még.
A mosolyom visszatükröződik róla, ami hozzátesz a lelkesedésemhez, amivel fogadtam, még ha róla el is tűnik, rajtam tovább él. Most már reméltem, hogy nem csak szép ígéretekkel jön, vagy ha mégis csak ennyit hozna, múlandó pillanatokat, azokat legalább szépen csomagolja, mert csalódnék, nagyon csalódnék, azt meg nem szokták szeretni, főleg én nem.
- Mennyire hivatalos… – Kijelentés, a szavaiból rájövök, hogy tényleg nem ismerem, nem csak egy kiesett éjszakáról van szó; a hivatalos szó pedig mintha arra utalna, hogy munka ügyben keres, ami találna is a helyzethez… érdekes, igencsak érdekes. Talán ilyenkor illene arra kérni, hogy foglaljon helyet; csakhogy, ha körbepillant, elsőre úgy tűnhet, nincs hová. Valamikor voltak székek is, sőt, néha még mindig kísértik a termet, főleg, ha olyan várt vendég jönne, hogy megkívánná a helyzet, s Cheng még fáradna is érte – bár ez elég nagy feltételes mód, hiszen fáradna, Cheng mindig fáradna, nincs is sok más választása, minthogy fáradjon a kedvemért és a kedvtelenségemért egyaránt; hiszen rendszerint az elsők közt van, akin ütközik mindkettő, hiszen ő a jobbkezem, bizalmasom, felvigyázóm, bébicsőszöm… mindegy minek nevezzük, a lényeg mögötte ugyanaz… ő az aki próbálja mások számára is emészthetővé tenni a bennem dúló energiákat, aki azért van itt, hogy szépítsen azon ami elsőre túl sok lenne másoknak, mert nem állnak készen. Róla inkább elhinnék, hogy cégvezető, mint rólam, még ha néha rá is hárítom az unalmas részleteket, a vétójog akkor is inkább az enyém, mint az övé. De megtartom, hiszen érdekes és értékes, olyan személy, aki tud bánni az emberekkel, olyan türelemmel, amit tőlem hiába várnánk. Szóval, a székek. Eredetileg voltak, de megszabadultam tőlük, és az idő nagy részében kint is tartom őket, még Cheng visszaszoktatási kísérletei ellenére is. Egy kóbor szék azért elég feltűnő ahhoz, hogy kiűzzem. Asztal az van, egy nagy, központi helyen, ami magára tereli a figyelmet, pont annyira, hogy ne legyen azonnal szembeugró az ülőalkalmatosságok hiánya, vagy éppen azok helyettesítőinek megléte, az egyik sarokban gubbasztó ülőpárnák halma. A látszattal ellentétben még dolgozni is szoktam, de a hogyanokat magam döntöm el, köszönöm. Különben is, az egyhelyben való maradást nem nekem találták ki, vagy szinte bármit, ami állandó. Az állandóság csendet jelent, mozdulatlan nyugalmat, ami csak feltételek mellett jó. Részben ezért sem maradok egy helyben az érkező névtelen hölgyemény közelében, hanem felé indulok, csökkentve a távolságból, szinte kifogást kapva arra, hogy felmérhessem idő közben. Akkor állok meg, amikor tovább beszél, egy találkozásról, a határnál, ami különös volt, s talán csak az illemek hiánya miatt? A tekintetem összeszűkül, a mosolyom lefagy egy pillanatra, ahogyan fájdalmat érzek ott, ahol már nem kellene, kellemes régi emlékek, egy angyali arc, angyalian pokoli, kis ijedős, önző egy angyalka, aki azóta sem repült feltűnően a fészkébe, pedig vártam rá. Arra utalgatna? Kétségtelen, hogy az volt a legeseménydúsabb randevúm a falnál; pedig akadtak még találkáim arra. – Itt felejtettem volna? – Felszalad a szemöldököm, ahogyan a mosolyom újra életre kel. Nem felejtettem el, elhagytam, vagy talán sosem volt? Valami kényszeres dolog, eszköz, amit előveszünk, majd eldobunk amikor már nem hasznos. Szorít és felsért, mint egy új cipő, csak annyi különbséggel, hogy ezt nem lehet betörni, annál merevebb határai vannak.
- Lehet ez a hely teszi. Nem rémlik, hogy elárultad volna a neved. – Angyalira vált a mosolyom, bár annyira nem zavar, hogy azzal vádolnak, illemtelen vagyok, hiszen, az is vagyok, és nem szégyenlem. Jobban sajnálom azokat, akik ragaszkodnak az ilyen kőbe vésett szabályokat… hiszen kő és kő közt is akad különbség, van amit művészetnek nevezünk, mást pedig egyszerűen tovább rúgunk, mintha semmit sem érne. És ki az aki eldönti, hogy melyik mi?
- Azt gondolom sejted, hogy én ki vagyok. -  Ezért is nem mutatkoztam be, tudnia kellene, hiszen ő keres és itt keres… de még mindig nem árulta el, hogy miért keres. De nem is sürgetem, helyette gyönyörködöm még a jelenlétében, elgondolkodva pár részleten, egy darabkáját szóvá is téve… bár a kérdést nem válaszolta meg. – Félni? Dehogy… inkább, kíváncsiság. Balra tippelnék. – Amíg el nem árulja, hogy mi vonzotta hozzám a megnyerő külsőmön és az elsuttogott hírnevemen kívül, addig erről is beszélhetünk. Fontosabb lehet, mint gondolná… vagy nem. – Tudod egyáltalán, hogy hogyan kell ütni? – Picit talán hitetlenül nézek rá, bár azért el tudom képzelni, hogy kifejt magából annyi erőt, hogy az kellemetlenebb legyen, főleg a megfelelő technikával… sok múlik azon, hogy hogyan lendülsz egy ütésbe, vagy éppen hogyan tervezed a becsapódást, hiszen, egy rossz szög, és máris jobban fájhat neked, mint akinek szántad az ütést. – Vagy… képes lennél rá? – Érdekel, őszintén, fontosabb lehet, mint gondolná. És még mindig nem azért, mert attól tartok elverne. Amíg a válaszára várok, előre hajolok kissé, tovább csökkentve a távolságot, bár nem álltam olyan közel hozzá, hogy esetleg túl tolakodónak érezhesse. Még.

Már majdnem izgatott voltam, hogy találkozhatok vele. De még azelőtt lecsillapítottam a lelkemet, hogy túlságosan is átcsaphatott volna valami teljesen mássá ez az egész, ami tönkretehette volna a terveimet. Szerettem jó pár figurát a zsebemben tartani és ő nagyon elkeseredettnek tűnt így szinte már-már kegyetlenség lett volna a részemről, ha nem keresem fel az ajánlatommal. Nemet még így is mondhat tekintve, hogy nem lesz képes átmenni a falon magától, amit annyira szeretne. Viszont a tény, hogy nem lesz rá képes meg is nyugathatja, mert senki, akit ebben a városban ellenségeként tart számon sem nyerheti el ezt a képességet. Az már más kérdés, hogy úgy tűnik sikerült megnyerni magának egy negatív kapcsolatot egy kívülálló személlyel is a falnál történt veszekedésnek köszönhetően. Nem tűnt a hölgyecske olyan típusnak, aki bosszúhadjáratot indítani a történtek miatt. Sokkal inkább hálás lenne, ha még a gondolataiban sem jelenne meg újra nem személyesen.
Széles mosolyára szinte tükörszerűen reagáltam pár másodpercre, majd arckifejezésem visszatért eredeti állapotába amely egyszerre volt semmit és sokatmondó is. Nem szántam különösebben sem pozitívumnak, sem pedig negatívumnak a zaklató kifejezést. Talán általánosságban negatívnak kellene legyen, de számomra csak így maradt meg. Ez az egyetlen dolog, amit igazán a személyiségéhez tudok kötni. A neve igazából olyan semmitmondó, míg a zaklató már a szemeimben őt illetve értékkel bír. - Örülök, hogy immáron hivatalosan is találkozunk. - A hangja egyértelműen megerősíti bennem, hogy róla van szó és nem egy közeli hasonmásáról. Szomorú is lenne, ha több lenne belőle. Az egyedisége nélkül hamar értékelhetetlenné válik akárki.
Ahogy közeledik felém, mintha látnám agytekervényeinek mozgását. Próbálja kitalálni, hogy ki is vagyok valójában. Nem ismerhet. Ha észrevette volna, hogy fültanúja voltam a beszélgetésüknek úgy gondolom, akkor már ott helyben megismerkedtünk volna hivatalosan. Habár mind a ketten úgy viselkedtek, mint a gyerekek, de mivel én ezt némán végignéztem talán én érdemlem ki hármunk közül a legfurcsább szerepét.
- Igen. Szemtanúja voltam egy igen csak érdekes találkozásnak a határnál. Úgy hiszem akkor az illemedet itt felejtetted valahol. - Igaz, ha én is be lennék zárva valami hülye falak közé egy bizonyos területre valószínűleg hasonlóan őrült módon reagálnék, ha valakinek a számomra felépített határok semmisek lennének. Szerencsére azonban én a kiváltságosok közé tartozom, akiket nem zártak be. - Miért talán félsz, hogy megütlek? - Nem kenyerem a fizikai erőszak. Sokkal élesebb fegyvernek tartom számon az elmémet az éles nyelvemmel kombinálva, mint a tényleges fizikai erőmet. Bár tény, hogy koránt sem kell félteni.

 

〥 made by winniehellfire