A találkozás a különös lánnyal nem úgy zárult, ahogyan kellett volna, de legalább megtudtam, hogy mégsem annyira áthatolhatatlan az áthatolhatatlan fal, mint amennyire eddig sejtettük. Bár áttörni eddig nem lehetett, úgy tűnik, valakik... vagy legalább egy valaki képes úgy átsétálni rajta, mintha nem is képezne egy különös határt a város többi része felé. A miértek most is kevésbé tűntek fontosnak, mint a hogyanok, meg mikorok… és a merre, merre bújhatott el az a kismadár, akinek a szárnyai igencsak erősek? örökké nem rejtőzhet, hacsak nem marad a fal túloldalán… hibázott, hogy hagyta magát észrevenni, hibáztam, hogy hagytam megszökni, de legalább azt már tudom, hogy van mód az átkelésre. Már csak meg kell szerezni…
Az idő elteltével a háttérbe szorult, pillanatokra, percekre vagy órákra, de az elképzelés gyakran előmászott legalább egy gondolatnyi időre, lehetőségek és esélyek, valami, ami jó lenne, ha a megfelelő kezekbe kerülnének, valaki megbízhatóéba, mondjuk a sajátomba, akiben még hihetek is, nem úgy, mint másokban, mondjuk Chengben, aki feszengve zavarja tovább az amúgy is zavaros gondolataim fellegét, azzal, hogy egy… igencsak határozott hölgy toporog odakint, és az ábrázata alapján attól tart, hogy feltépi az ajtót, a tekintete alapján pedig azon tűnődik, hogy mit tettem már megint… de igazából már valahol a nő és a csinos szavak közt eldöntöttem, hogy igen, beszélni szeretnék vele, még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mit szeretne részleteiben a szép kis pofijával.
Amikor a tekintetünk összetalálkozik az érkezővel, és a zaklató szó is elhagyja az ajkait, széles vigyorral üdvözlöm. Igen, ez én vagyok, de a kérdés az, hogy ő kicsoda… és meddig tervez maradni. – Nem rossz hízelgéssel kezdeni. – Valóban úgy nézek rá, mint aki bóknak vettem, végig az alakján, mint aki csak az emlékei közt kutakodik éppen, és nem a testén legelteti a szemét éppen.
A látszólagos illem kedvéért adok neki egy kis időt, hogy megszólaljon, mondjuk úgy öt másodpercet, amíg a türelmetlenségem arra nem késztet, hogy megtörjem a friss csendet, ha csak meg nem előzött vele. - Eddig jó... - Teszek egy pár lépést felé, már csak az arcát figyelve, de azt töretlenül, várva, szinte már követelve, hogy mondja, miért akart látni, mert... mert azt hiszem nem ismerem? De az ilyenben sosem lehetek teljesen bíztos... egyelőre viszont nem úgy tűnt, hogy a dühösebb rajongóim egyike, bár lehet, hogy a vihar csak várat magára? De szeretem a viharokat. - Szóval, zaklató? - Én tudom, hogy igaz, a kérdés inkább arra szól, hogy ő honnan tudja. Főleg, hogy személyes vagy nem, és ha nem, mi a terve estére... bár, ha igen, akkor is aktuális lehet. Milyen erős pofont tud adni? Nem mintha változtatna bármin is, csak puszta kíváncsiság. A kiállása alapján nem hezitálna. - Jobb vagy bal kezes vagy? - Nem lepődnék meg, ha bal lenne... vagy esetleg mindkettő.

Ha végtelen idővel rendelkeznék sem tölteném azzal, hogy feleslegesen bámészkodom. Mégis nagyon sokszor állok meg, hogy egy-két személy interakciójának tanúja lehessek, ha csak egy rövid időre is. Legutóbb sem volt másként. Szórakoztató volt nézni, ahogy próbálja kimagyarázni magát a helyzetből, hogy ő aztán nem ment át a falon, de átmentél, hisz láttam.. Ahh, olyanok voltka, mint a civakodó kisgyerekek. Eleinte szórakoztató utána már unalmas.
Ugyanakkor még így is hosszútávon csak nekem kedvez a helyzet. Tekintve, hogy valószínűleg sikerül egy újabb személyt bekebeleznem magamnak. Nem tudom és nem is érdekel, hogy mégis miért létezik ez a láthatatlan határ, ami úgy tartja őket fogva, mintha csak egy állatkertbe csöppentem volna. Egy számodra semmisnek tűnő határ az, ami elválasztja őket egymástól és a saját szabadságuktól. Bár talán még azt sem tudják igazán mi az igazi szabadság. Ugyanakkor engem ez nem érdekel egészen addig míg hasznukat veszem. Vagyis lényegében ők veszik hasznomat többé-kevésbé. Semmi garancia nincs arra, hogy amit szeretnének az meg is történik. Leellenőrizni úgy sem tudják. Na, nem mintha eddig túlságosan meg kellett volna erőltetnem magam. Akkor túl sokszor hitetném el pusztán azt, hogy valamit megtettem, miközben igazából eszem ágában sem volt.
Most azonban nem csak egyszerűen azért vagyok itt, mert egy újabb pénzforrást zsebelnék be, amiből hadd mondjam el, hogy soha nem lehet elég, vagy lehet csak én vagyok ilyen. Upsz, na mindegy. Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy bárkinek is sikerül különösebben felkeltenie a figyelmemet annak ellenére, hogy ez a város elmenne egy cirkuszi előadásnak is néha, mert nem az áthatolhatatlan fal az egyetlen furcsaság errefelé. Viszont igazán kíváncsivá tett ez a figura, hogy mégis miért is szeretne annyira a fal túloldalán kikötni. Talán nem az ő stílusa a tavasz? Bevallom nem hibáztatom érte én magam is inkább tél párti vagyok, de ez igen aprócska indoknak tűnik egy zavarodott lány zaklatására.
Nem tartott sokáig kiderítenem, hogy ki is ő valójában meg hol találhatom. Láthatóan nincs túl jó hírneve a többség körében, de míg valaki számára ez negatívumot jelentene, számomra inkább a pozitívumok közé tartozott. Rólam sincsenek túl jó véleménnyel, mégis imádom magam.
Mikor a tekintetem végre az ő alakján pihen meg mosolyra húzódnak az ajkaim és úgy sétálok oda hozzá. - Üdvözletem, Mr. Zaklató.

 

〥 made by winniehellfire