Rengeteg dolog történt már velem az évek során. Némelyiket én idéztem elő, mások teljesen véletlenül sikerültek úgy, ahogy. Nem tudom mindegyikről megmondani, hogy melyik kupacba tartozik, de igazából nem is számít. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy a mostani helyzet melyik kupacba sorolható. Nem is érdekel... akár így, akár úgy, az számít, hogy mi van, nem az, hogy hogy van az az adott dolog vagy helyzet. Oké... tény, hogy nekem alapjáraton mindennek is tudni kell az okát, mert egyszerűen így vagyok összerakva. Most viszont valahogy úgy érzem, hogy az agyam szabadságra ment, és egyszerűen nem hajlandó visszajönni onnan. Ami súlyos probléma, ugyanis így nem biztos, hogy sikerül kitalálni valami értelmes ötletet. Vagy bármi mást, ami csak egy kicsit is értelmes. Nem, azzal most határozottan hadilábon állok. Az viszont megnyugtató, hogy Miyoung nem haragszik rám az előbbi vallomásomért. Ettől még nem változik a véleményem, miszerint inkább kétszer is átgondolom, hogy mit akarok mondani mielőtt megszólalok, nehogy idiótaság hagyja el a számat. Nem, abból inkább nem kérek, köszönöm. Halvány mosollyal viszonzom a csókját, aztán kicsit elhúzódok tőle, de éppencsak. Örülök, hogy benne van, hogy közösen találjuk ki, hogy mit csináljunk az első randinkon, de ettől még nem lett kevésbé nehéz kitalálni, mi legyen. Azt szeretném ha tökéletes lenne, ha nagyon jól érezné magát, de semmi, azaz semmi ötletem nincs. Ezért aztán gyakorlatilag mentőövként érkezik az ötlet, hogy csukjam be a szemem és gondoljak arra, mit csinálnék szívesen. Engedelmeskedem a kérésnek és lehunyom a szemem. Néhány pillanattal később egy léghajó alakja ötlik az eszembe, és még én is meglepődök rajta, hogy miért pont léghajó, viszont azt hiszem tetszene neki. Már csak meg kell szerveznem. Jé, a végén még nem is lesz szükség a többiek segítségére... ami azért nagy megkönnyebbülés, valljuk be. Ahogy eldöntöm hogy mit is fogunk csinálni kinyitom a szemem és újra a lányhoz fordulok.
- Azt hiszem megvan, mit szeretnék csinálni. És valószínűleg ezt is fogjuk csinálni, de egyelőre nem szeretném elárulni. Hadd legyen meglepi, ha nem gond.
Remélhetőleg belemegy és nem kérdez rá, mit találtam ki. Persze ha mégis, akkor elmondom neki, akkor is jó mókának ígérkezik. Már persze ha összejön... de a magam részéről mindent megteszek hogy összejöjjön.

Húzzuk, pontosabban húzom ezt az egészet mint a rétestésztát, pedig Miyoungnak igaza van. Minél hamarabb elmondjuk a többieknek, hogy mi a nagy helyzet, annál jobb. Mondjuk azt hiszem teljesen mindegy, hogy mikor is tálaljuk nekik, valakinek így is - úgy is szúrni fogja a szemét. Pedig tényleg örülnék, ha jól meglennének egymás mellett, végtére is mindegyikük az életem része. Méghozzá fontos része, bár arra még rá kell jönnöm magamban, hogy mennyire fontos. Ugyanis ha véletlenül nem fogadnák el a lányt, akkor idővel választanom kell, akkor pedig valamelyik oldal biztosan sérül. Egyelőre viszont nem akarok ilyesmivel foglalkozni. Na meg tudom, legalábbis nagyon bízom benne, hogy Miyounggal együtt úgyis megoldjuk a dolgot, bárhogy is legyen. Ez viszont nem jogosít fel arra, hogy mindent is kimondjak ami az eszembe jut vagy érzek. Ha meg mégis kimondom, akkor legalább gondoljam át, még mielőtt kimondom, nehogy túl korai legyen. Márpedig most nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet... túl korán nyitottam ki a számat. Nagyon szuper.
- Tényleg ne haragudj... okostojás probléma... néha hamarabb beszélünk mint gondolkozunk.
Tényleg össze kell szednem magam, méghozzá gyorsan. Még szerencse, hogy nincs senki a laborban rajtunk kívül. Mármint... nagyon remélem, hogy tényleg nem játszották ki a rendszert és a bizalmamat, mert tudják, hogy mit gondolok az ilyesmiről. Nem azt mondom, hogy nekik nincs bejárásuk a laborba, szó sincs ilyesmiről. Csak ha megkérem őket, hogy most ne zavarjanak, akkor tessék szépen megérteni, hogy kívül tágasabb. Akkor is, ha iszonyat kíváncsiak, hogy épp milyen kütyün dolgozok.
Amikor rákérdez, hogy van - e valamilyen elképzelésem az első randiról rájövök, hogy fogalmam sincs, hogy hova mehetnénk. Ha magamból indulok ki - márpedig magamból indulok ki, ki másból? - , akkor szinte magától értetődően jön a nyelvemre a válasz, miszerint hát majd itt elleszünk a laborban. Na, ez az, amit sürgősen ki kell vernem a fejemből, és ki kell találni valamit, ami működőképes lehet.
- Hát... még nincs, de majd gondolkozom rajta! Vagy... akár kitalálhatjuk együtt is, hogy mi legyen. Persze ha meglepetésnek szeretnéd, nekem úgy is jó...
Tényleg nincs semmi használható ötletem, de majd megkérdezem a többieket, hátha ők okosabbak ilyen téren. Na persze egyelőre nem mondom el nekik, hogy Miyoungról és rólam van szó... bőven elég lesz később, egyszerre sokkolni a csapatot.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött ez az egész köztem és Miyoung között. Nem tudom, hogy mikor éreztem először, hogy ebből akár több is lehet, mint szimpla munkakapcsolat, de az biztos, hogy akármikor kezdődött is, igyekeztem nem mutatni. Sőt mi több, próbáltam teljesen kizárni az életemből. Ez sikerült is... egészen mostanáig. Mindenkinél eljön egy pillanat amikor tudja, érzi, hogy bármennyire is szeretné, bármennyire is kapálózik már nincs visszaút. Menthetetlenül elveszett, akár tetszik neki, akár nem. Így volt ez velem is. Váratlanul, szinte villámcsapásszerűen hasít belém a gondolat és az érzés, hogy talán, de csak talán most végre rámmosolyog a szerencse és a Sors. Már persze ha nem cseszem el valami hihetetlen ügyességgel. Hát, őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem fogok valami olyasmit mondani vagy tenni amit nem kellene, de nagyon rajta vagyok az ügyön, az egyszer biztos. Meg az is, hogy ahogy karjaimba zárom úgy érzem, mintha megszűnt volna a világ, és rajtunk kívül nem lenne senki sem.
Mikor elválnak egymástól ajkaink és kiejtem számon azt a mondatot, amit egyszerre bánok és örülök hogy kimondtam látom az arcán a meghökkent arckifejezést. Nem számított rá... amit mondjuk egyáltalán nem csodálok, hiszen én sem azzal a szándékkal jöttem ma ide, hogy - mit szépítsük? - szerelmet valljak neki. A fenébe is, abban sem voltam biztos, hogy valaha is elmondom neki, mit is érzek iránta, erre tessék...
Szerencsére nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy azt az arckifejezése alapján gondoltam - vagy csak én nem vagyok olyan jó megfigyelő, mint amilyennek tartottam magam, és nem veszem észre, ha tényleg vészes a helyzet. Ezért aztán tiszta, friss levegőként ér az a mondata, hogy először talán el kellene hívnom randira, vagy valami. Halvány mosoly kúszik ajkaimra, és megnyugodva bólintok Miyoung szavaira. Megnyugszom, hiszen ezek szerint nem akar sikítva elrohanni a közelemből, még ezek után sem.
- Igazad van... jogos. Ne haragudj, nem akartam ajtóstul rontani a házba, csak...
Őszintén szólva én magam sem tudom mi történt velem, hogy hagytam kicsúszni a számon a vallomást. Máskor nem vagyok ilyen szókimondó, a lány társaságában egészen biztosan nem.
- Szóval akkor... kezdjük újra! Elölről... de most rendesen! Mit szólsz? Miyoung Park, eljönnél velem randizni?
Tényleg nem szeretném ráerőltetni semmit, ez az ő döntése kell, hogy legyen. Viszont az biztos, hogy komolyan gondolom, és bárhogy is dönt, az valószínűleg fordulópontot jelent majd a kapcsolatunkban.

Igyekszem tisztán tartani a fejem - és az esetek nagy részében sikerül is. Amikor meg éppen nem, az... az elég ritkán esik meg, de akkor se mondhatja rám senki, hogy nem próbálkozok összehozni valami értelmes mondanivalót. Ha meg nem sikerül, akkor majd ráfogom a körülményekre... azokra mindig rá lehet fogni. Meg persze magamra... bár ezt a lehetőséget inkább hanyagolnám ha lehetséges. Szerencsére vannak helyzetek amikor nem is kell ilyeneken agyalnom... akkor se, ha Miyounggal töltöm az időmet. Persze lehet, hogy az is benne van ebben az egészben, hogy izgalmas, hogy a többiek nem tudják, hogy beengedem a laborba. Na meg természetesen azt sem, hogy közel állunk egymáshoz. Igencsak közel. Oké, hamarosan ezt is meg fogják tudni, mert tényleg nem titkolózhatunk és járhatunk a hátuk mögött, csak... legfeljebb egy rövid ideig.
Amikor Miyoung közelében vagyok valahogy úgy érzem, mintha minden sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne. Olyan... olyan magától értetődő minden, amikor a lány közelében vagyok. Van ennek bármi értelme is? Nem tudom... de kell, hogy legyen bármilyen értelme? Nem vagyok biztos benne. Nem... nem kell, hogy mindenben értelmet keressünk... vagy ha keresünk is, nem feltétlenül kell találnunk. Néha élhetjük az életet csak azért, mert jó. Csak érezzük jól magunkat, abból még semmi rossz nem származott. Legalábbis azt hiszem.
Miután elszakadnak egymástól ajkaink a lány homlokának támasztom az enyémet, és mosolyogva figyelem őt.
- Nem... ha összefogunk, akkor együtt bármire képesek vagyunk. Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy szeretlek, Miyoung Park!
Mintha minden megfagyott volna körülöttünk, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. Elfelejtem hol vagyunk, és azt is, hogy néha a többiek is elfelejtik, hogy szólok nekik, ne jöjjenek a laborba. Azért remélem, hogy nem most téved be ide valaki... habár akkor biztos nem kell sokáig magyarázkodnunk.

A munkát és a barátságot nem kellene keverni, mert csúnyán megjárhatja az ember. Viszont az is biztos, hogy vannak helyzetek, mikor bármennyire is akarjuk nem tudjuk szétválasztani a kettőt egymástól. Akkor meg aztán pláne nem, ha nem is akarjuk. Mert ha jól elvagyunk, akkor ugyanmár mégis miért gondolkozzunk azon, hogy hogyan NE egyeztessük össze a kettőt? Na nem, az ilyesmit valahogy nem tudom megérteni, pedig azért illene.
- Majd én is megpróbálok segíteni valahogy a dolgon... bár azt még nem tudom, mivel tudnánk hatni rá, de valahogy megoldjuk, ebben biztos vagyok. Együtt menni fog.
Nem szeretném azt éreztetni vele, hogy csak hitegetem, mert egyáltalán nem ez a szándékom. Meg akarom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, hogy Nabi is el fogja fogadni. Mondjuk előbb - utóbb kénytelen lesz.
Amikor azt mondja, hogy sose tervezte görbe utakon keresztül megszerezni amit szeretne csak elmosolyodok és bólintok egyet. Ezzel én is így vagyok. A görbe utak csak nehezítések, de tanulni valószínűleg nem tudunk belőlük, na meg a kilátás se olyan szép, mint amilyennek lennie kellene. Szóval azt hiszem csak nyerhetünk azzal, ha a kijelölt, egyenes úton megyünk. Bármi is legyen ott számunkra. Mondjuk ahogy most állnak a dolgok még az is lehet, hogy jó úton járunk... ki tudja?
Nem tudom mitől fél ennyire, hogy rögtön elfordítja a fejét, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Most viszont egy pillanatra mégis elkaptam a pillantását, amit aztán természetesen újra el is rejt. Szerencsére azt a választ kapom amire számítok, így egy sóhajjal kifújom az eddig bent tartogatott levegőt, aztán még mielőtt meggondolhatnám magam ajkaira tapasztom az enyéimet. Az egész csak néhány pillanatig tart, mégis többnek tűnik. Jóval többnek.